The Beauty and the Bear - 90. fejezet

90. fejezet

Sziasztok! Elvileg ez lenne az utolsó fejezet, de gyakorlatilag nem sikerült befejeznem, amit remélem azért nem bántok nagyon. :D A helyzet az, hogy több az elvarratlan szál, mint amit előre kigondoltam, és semmiképpen nem szeretném összecsapni a végét, úgyhogy még egy ideig menni fog a történet. A gonosz befejezésért pedig előre is bocsi :P Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)

Miután felébredtem a jól megszokott szobában találtam magam, ahol Nadine és Nathan várt rám.

-         Van kedved még egy utolsó utazáshoz, vagy csak menjünk? – nézett rám Nathan kérdőn.

-         Azt hiszem, hogy szívesen megnézném a családom történetének a végét, ha már lehetőségem van rá. A döntésemen ugyan már úgysem változtat, de azért hajt a kíváncsiság.

-         Akkor mehetünk? – nyújtotta felém a kezét Nathan. Én pedig azonnal megfogtam.

A következő pillanatban ismét La Pushban voltam. Illetve gondolom, hogy ott, hiszen Jacob idegesen járkált fel-alá a szobában, miközben Nessie sikolya jól hallgató volt a csukott ajtó mögött.

-         Én ezt nem bírom tovább, bemegyek – csattant fel Jacob, és meg is indult. Billy azonban elkapta a karját.

-         Fiam, a bábaasszony érti a dolgát, orvost pedig nem hívhatsz hozzá, ezt te is tudod. A vér be van készítve a hűtőbe, hogy Nessie gyorsan segítséget kapjon.

-         Ez rendben is van, de miért nem lehetek bent vele? – kérdezte Jake ingerülten.

-         Azért, mert a bevésődésed így döntött. Nem akarta, hogy rossz állapotban lásd őt. Nem lesz semmi baj – mondta Billy határozottan. Majd szinte ugyanabban a pillanatban gyereksírás szakította meg a csendet.

-         Kisfiú – kiáltott fel valószínűleg a bába boldogan. – Gratulálok, Mrs. Black.

-         Ed… Edward Jacob Black – vágta rá Renesmee. Majd nyílt az ajtó, és az asszony sietett ki rajta.

-         Minden rendben van, jól vannak, most már bemehet hozzájuk – mosolygott Jacobra az asszony. Majd elsietett, valószínűleg, hogy vért hozzon az unokahúgom számára.

Jake pedig lassan, és megfontolt léptekkel indult el befelé, én pedig azonnal utána eredtem. Amit pedig megláttam egyszerűen gyönyörű volt. Egy apró baba, akinek kicsi, sötétbarna haja volt, egy enyhe vöröses árnyalattal, ami Nessie és Edward haját is jellemezte. A szemei pedig csokoládé színűek voltak. Amit Bellát, Nessie-t és Jacobot is jellemezte. Életemben nem láttam még ilyen szép babát, persze Anne babán kívül. Hiszen nála senki sem lehet szebb.

-         Mit szólsz a fiúnkhoz – lett könnyes Nessie szeme a boldogságtól.

-         Egyszerűen nem is találok szavakat – nyelt egy nagyot Jake. – Még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörűt, persze rajtad kívül – nyomott gyengéd csókot felesége szájára. A következő pillanatban pedig megcsörrent a telefon.

-         Ez biztos anya lesz – kapta fel a telefont Nessie hatalmas hévvel. – Anyu? – kérdezte izgatottan. – Igen, most született meg – mondta büszkén. – Edward Jacob Black – mondta hangosan, nyilván, hogy Edward is hallja az unokája nevét. – Nem, minden rendben volt, tökéletesen jól vagyok. Azt hiszem, hogy csak elfáradtam. El tudtok jönni valamikor, hogy találkozzatok az unokátokkal? – kérdezte reménykedve. – Csak egy-két napra – tette hozzá hirtelen. – Nem, nem túl veszélyes, látnotok kell az unokátokat. Mikor hagyják már abba a keresést, és az üldözést? Miért kelletek nekik ennyire? Nem hiszem el, hogy nem tudjátok megnézni az unokátokat.

-         Kicsim, ne izgasd fel magad, kérlek – kezdte el simogatni szerelmét Jake.

-         Már hogyne izgatnám fel magam? – nézett Jacobra idegesen. – A gyerekünk soha nem fog találkozni a nagyszüleivel, mert túl veszélyes.

-         Csak téged és az unokájukat akarják védeni – mondta Jake finoman. – Te is tudod, hogyha biztonságos lenne, akkor már régen itt lennének, és együtt örülnének velünk – mondta határozottan.

-         Igen, tudom – sóhajtott fel Renesmee. – Egyszer még meg fogom ölni azt a három idiótát – morogta az orra alatt. – A csatlósaik rögtön szétszélednének a világ pontján.

-         Nem is rossz ötlet – morgott fel Jasper. – Talán még kivitelezhető is lenne. Volterrában most kevés testőr lehet, mivel mindenki minket üldöz. Ha a három vezetőt elkapjuk, és átvesszük a trónjaikat, akkor megoldódik minden gond. Alice? Rá tudsz állni Aro jövőjére? – kérdezte Jazz izgatottan.

-         Megpróbálhatom – vágta rá Alice.

-         Nem, ez nagyon rossz ötlet, inkább megértem, hogy nem tudtok idejönni – mondta Nessie idegesen. – Nehogy megölessétek magatokat egy kétperces anyuka hisztije miatt. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.

-         Ha szükségetek van segítségre, akkor a farkasok mellettetek állnak – vette ki a telefont Jacob Nessie kezéből.

-         Na nem, te sem mehetsz oda, ki van zárva, hogy minden szerettem meghaljon azért, mert éppen túlteng bennem az érzelem – vált Renesmee hisztérikussá. Mire a kicsi Edward is sírni kezdett.

-         Ne húzd fel magad, kicsim. Edward érzi, hogy baj van, és ettől esik pánikba – mondta Jacob gyengéden.

-         Már, hogy tudnék nyugodt maradni, amikor mindannyian öngyilkosságra készültök? – csattant fel Nessie immár egy kicsivel higgadtabban.

-         Egyszer már kijutottatok Volterrából, pedig akkor az egész testőrség jelen volt – mondta Jake higgadtan.

-         Valóban, és a nagyapa ott is maradt, hogy ténylegesen kijusson mindenki – vágta rá Nessie. – Vegyétek úgy, hogy nem mondtam semmit. Inkább távolról szeretem a családomat, semmint elveszítsek mindenkit, aki fontos nekem Most született meg a kisfiúnk, és te képes lennél itt hagyni minket? Nem szeretném, hogy félreértsétek. Én nagyon szeretném, ha újra együtt lennénk, de a vágyaim nem érnek annyit, hogy ti belehaljatok.

-         Már hogyne érnének annyit, kincsem – mondta a telefonba Edward határozottan. – Te érsz a legtöbbet mindannyiunk számára. Te vagy a legfontosabb lény a világon. Az ötlet pedig nem is rossz. Jó lenne békében élni végre. Fárasztó dolog a menekülés.

-         Istenem, miért nem tudom befogni a számat – sóhajtott fel Nessie keserűen. Majd magához ölelt a még mindig pityergő kisfiát, és eldőlt az ágyon.

-         Kicsim, jól vagy? – kérdezte Jacob azonnal aggódva. – Mi? Nem tudom, várj – vágta rá a választ valamire.

-         Jól vagyok – szusszantott fel Nessie. – Csak azt hiszem, hogy nagyon fáradt vagyok, fáradtabb, mint amilyen valaha is voltam.

-         Csak fáradt, igen. Szerinted ez jelenthet bajt? – kérdezte Jake, valószínűleg Edwardtól. – Nem? Biztos vagy benne? Akkor jó – nyugodott meg végre. – Apukád szerint csak vér kell neked, és egy kis alvás, utána nem lesz semmi baj.

-         Igen, ez könnyen lehet. Ne tegyetek semmit, amíg fel nem ébredek, kérlek – kérte kicsit hangosabban, hogy mindenki hallja.

-         Ígérik – mondta Jacob határozottan.

-         Rendben, akkor alszom egy kicsit – hunyta le a szemeit fáradtan. Majd néhány pillanattal később el is aludt.

-         Igen, elaludt – válaszolta Jake halkan. - Nem, megígértétek neki – suttogott dühösen a telefonba.  – Nem, ezt így nem csinálhatjátok. Te is tudod, hogy össze fog törni, ha a tervetek balul sül el. Nem, nem érdekel, hogy te mit gondolsz. Nekem Nessie érdekeit kell figyelembe vennem. Önfejű, idióta…- kezdett el szitkozódni Jacob. Majd lecsapta a telefont. Bár feltételezem, hogy a vonal már jóval ezelőtt megszakadhatott. – Most meg mi a fenét csináljak? – nézett alvó kedvesére és kisfiára tanácstalanul. – Talán az lesz a legjobb, hogyha erről nem szólok Nessie-nek. Elég lesz majd akkor gondolkoznom ezen, amikor kiderül, hogy mi lett a vége ennek az egész őrületnek.

-         Megnézhetem az unokámat? – dugta be Billy a fejét az ajtón.

-         Persze apa, gyere be – biccentett azonnal Jake. – Egyszerűen gyönyörű – mondta büszkén.

-         Az egyszer biztos – csillant fel Billy szeme, amint meglátta az apró testet, aki teljesen Nessie-hez simult…

Ez eddig mind szép, jó és csodálatos. Mármint Nessie és Jacob esetében. Az viszont egyáltalán nem tetszik, ahogy a többiek gondolkoznak. Alig jutottak ki Volterra várából, és most éppen oda akar visszamenni.

-         Most komolyan visszamennek Volterrába hősködni? – forgattam meg a szemeimet.

-         Hát, ami azt illeti, igen, komolyan gondolják – biccentett Nathan.

-         Akkor gondolom, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni – szusszantottam fel.

Már megint hülyeséget csinálnak. Miért mániájuk hibát hibára halmozni? Én ezt komolyan nem értem. Ép eszű vámpír, ha egyszer kijutott Volterrából, akkor nem akar visszamenni oda.

-         Azért nézd meg a végeredményt – vágta rá Nadine.

Egy szempillantással később pedig már a trónteremben álltunk. Amint körbenéztem nem tudtam mit mondani, csak döbbenten álltam. A családom tagjai, és egy vámpír még rajtuk kívül, aki valószínűleg Steve lehet talpon állt, egy-két kisebb sérüléssel, míg a három vezető, és a személyes testőreik egy nagyon máglyán égtek.

-         Ez képtelenség – mondtam kikerekedett szemekkel.

-         Annyira talán mégsem az – válaszolta Nathan. – A hármak elbízták magukat. Csak Jane, Alec és még néhány testőr maradt velük itt, de senki nem számolt Bella pajzsával. Alec és Jane pedig csak elméleti síkon voltak erősek, a képességükkel. Közelharcban egy perc alatt elestek. A hármak pedig sosem voltak ahhoz szokva, hogy magukat kell megvédeniük. Így nem is olyan képtelenség, hogy a családod nyert egy olyan stratégával, mint amilyen Jasper.

-         Ez akkor is döbbenetes – mondtam kábán. Győztek. Ez hihetetlen. – Várjunk csak – jutott eszembe hirtelen. – Mi lesz azokkal a testőrökkel, akik a családom nyomában voltak? Demetri? Ő mégiscsak nyomkereső.

-         Jogos kérdés, és itt a válasz – mutatott a három trónus felé Nadine.

A három trónból pedig hirtelen hat lett, szorosan egymás mellett. Három nagyobb, amiben Edward, Jasper és Steve ült. A három kisebben pedig Bella, Alice, és Esme.

-         A Volturi elfogadta őket vezetőiknek? – kerekedtek ki  szemeim.

-         Nem nagyon volt más választásuk. Néhány vámpír, akik tulajdonképpen már ki akartak lépni a Volturiból még hálás is volt nekik. Mindenki szabadon dönthetett, hogy megy, vagy marad. Aki maradt, az elfogadta az új vezetők fennhatóságát – magyarázta Nathan. – A vámpírvilág átalakul. A vámpírok kapnak második esélyt, ha a bűnük nem főbenjáró. A családod pedig igyekszik helyesen uralkodni. Bár ez nézeteltéréseket okoz a farkasokkal.

-         Miért? – kérdeztem döbbenten.

-         Mert a farkasok szerint vezetőkként meg kéne szabni a vámpíroknak az állati vérrel való táplálkozást, viszont a családod szerint az túl radikális lépés lenne. Nem akarják kényszeríteni a vámpírokat az átállásra, de aki szeretne, az kap segítséget – válaszolta Nadine.

-         Renesmee? – kérdeztem kíváncsian.

-         Jelenleg két tűz között van, mert Jacob is egyetért a társaival az életmódváltásról szóló szabályokkal kapcsolatban. Viszont Nessie megérti a családját, így ezen előfordul, hogy összevesznek. Nessie általában egyedül, vagy a kicsi Edwarddal együtt utazik Volterrába, de Jacob szándékosan nem tart velük, hogy érzékeltesse a nem tetszését – válaszolta Nathan.

-         Ez elég nagy hülyeség a farkasok részéről – forgattam meg a szemeimet.

-         Ez nézőpont kérdése, a farkasok úgy gondolják, hogy sok életet meg lehetne így menteni – állapította meg Nadine.

-         Talán, de akkor diktátorok hada lenne a vezetőjük, akik ellen fellázadnának, és lemészárolnák őket, mint az elődjeiket. Egyébként sem lehet hosszú távon az erőszak, és az utasítás a jó megoldás. Hiszen az emberek és a vámpírok ebben hasonlóképpen gondolkoznak. Ha azt mondják neked, hogy „ezt kell tenned, ez kötelező”, akkor biztosan fellázad ellene mindenki. Viszont, ha egy vegetáriánus család csak a lehetőséget adja meg, de közben nem utasít, akkor nagyon jó esélyek vannak arra, hogy a vámpírok elgondolkodnak a tényről, hogy talán nem is olyan rossz emberek között élni. Talán nem is rossz beilleszkedni a társadalomba. Szerintem ez tökéletesen természetes emberi reakció. Bár ez persze csak az én véleményem – gondolkodtam hangosan. – Ti is elég sokat beszéltetek a szabad akaratról – állapítottam meg. – Hogyha a családom most szabályozná, hogy minden vámpír csak állati vérrel táplálkozna, akkor az nem lenne a szabad akarat tökéletes csődje?

-         Ez mondjuk tény – bólintott rá barátnőm. Majd Nathan is beleegyezett egy kis megfontolás után.

-         Na látjátok – mosolyodtam el. – Tehát gyakorlatilag Jacobnak és a farkasoknak nincs miért kiakadniuk. Én sem értek egyet a vámpírok gyilkolásával, de akkor sem hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha kényszerítenék a világunkat a változásra.

-         Oké, ezt mi megértjük, de ők másképpen vannak „beprogramozva”, mint mi – válaszolta Nadine. – Egy farkas azért változik át, hogy védje a törzsét, és az embereket, hogy a vámpírok ne bánthassanak senkit. Ők ebben hisznek, mert nekik ez az egyértelmű, ahogy a vámpíroknak az emberekkel való táplálkozás. Tehát, gyakorlatilag, hogyha most te nézed az ő szemszögéből a dolgot, akkor neki is valamilyen szempontból igaza van. Mármint igazuk van.

-         Rendben, én is hajlandó vagyok megérteni az ő álláspontjukat – egyeztem bele végül. – Tehát az állás egy-egy. A kérdés már csak az, hogy valaha megbékélnek-e egymással – néztem rájuk kérdőn.

-         Néhány hónap múlva, mert egy farkas nem bánthatja a bevésődését, hiszen ő az élete. Így Jacob hajlandó volt kibékülni a Cullen klánnal. Sőt még vettek is Nessie-vel és a kis Edwarddal egy gyönyörű házba Volterrában.

-         Ez egészen jól hangzik, bár a saját világunk valahogy még mindig vonzóbb, mint amilyen ez az alternatíva – sóhajtottam fel.

-         Az eredeti valóságod választod, még ennek fényében is? – döbbent meg Nathan. – Hiszen a családod jól van. A diktatórikus rendszernek vége, hiszen a Volturi vezetői halottak.

-         Na és hol van a csapda ebben a világban? – gondolkodtam el. – Ha ennyi jó történt itt, akkor annak megvan a negatív pólusa is. Várjatok csak, azt mondtátok, hogy a Cullen klán, az új vezetők adnak második esélyt. Ha mindenki kap még egy esélyt, akkor az őrült vámpírok kétszer tombolhatnak. Megmentenek talán arra érdemes vámpírt, de ki tudja, hogy mennyit engednek el, aki utána ismét vérengzeni kezd.

-         Nagyon jól megtanultál következtetni – mondta Nadine meglepetten. – A legtöbb védencem nem gondolkozott ennyire utána. Nem érezte át a következményeket.

-         Gondolom, nem is minden védencedet zaklatta Lucifer, hogy megszerezze, amit akar – mosolyodtam el halványan. Talán még tőle, magától Lucifertől is tanultam néhány dolgot.

-         Hát tény, hogy nem sok védencem találkozott vele személyesen. Általában csak a háttérből próbálkozik. Te voltál gyakorlatilag az első, akihez elment, és ténylegesen meg is jelent előtted.

-         Ezt valahogy sejtettem – mosolyodtam el. – Elég sok galibát okozott, hogy engem választottál az utazáshoz, igaz?

-         Ami azt illeti, még soha nem volt ilyen izgalmakkal teli az utazásom, köszönöm – ölelt meg Nadine.

-         Mit? – kérdeztem döbbenten.

-         Neked köszönhetem Nathant, és rengeteget tanultam tőled, és veled, ezért mindig hálás leszek – mondta barátnőm határozottan. Majd szorosan magához ölelt. Azután pedig Nathan vette át a helyét.

-         Itt az idő? – sóhajtottam fel.

-         Igen – bólintottak mindketten.

-         Találkozunk még? – kérdeztem reménykedve.

-         Mindenképpen megkeresünk még – biccentett Nathan. Nadine azonban a távolba révedt.

-         Baj van? – kérdeztem aggódva.

-         Nem, nincs semmi baj, az égvilágon – mosolyodott el sugárzóan. – Hamarosan találkozunk, mindenképpen meglátogatunk – nyomott puszit az arcomra.

-         Indulhatunk? – kérdezte Nathan kedvesen. Én pedig nagyot sóhajtottam. Majd rákérdeztem még arra, ami a legfontosabb volt jelen pillanatban.

-         Az emlékeimet meghagyjátok, igaz? – kérdeztem gyorsan.

-         Igen, megkaptuk rá az engedélyt – bólintott Nathan.

-         Akkor igen, indulhatunk – mondtam az ajkamba harapva.

Jó volt itt lenni, de egyértelmű, hogy vissza kell térnem oda, ahová tartozom. Néhány pillanattal később elragadott a sötétség, azonban az ébredés valami egészen mást hozott a számomra, mint vártam. Fájdalmat, lángoló, és minden elsöprő fájdalmat. Olyan fájdalmat, amit ezelőtt csak egyszer éreztem. Sikítani akartam, Nadine-t akartam szólítani, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell, de hang nem jött ki a torkomon…  

The Beauty and the Bear - 89. fejezet

89. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Ez az utolsó egész napom, amit itt tölthetek a családommal. Mármint az emberi életem lehetséges családjával, és már dél van. Amióta Anne kimondta az első szavait a világ mintha teljesen megállt volna, de az idő mégis pergett a maga medrében, bármennyire is jó lett volna most megállítani.

-         Min gondolkodsz, édes? – ölelt át Emmett hátulról.

-         Csak azon, hogy milyen jó itt lenni – vágtam rá azonnal.

-         Mármint a tűzhely mellett kétfélét főzni, hogy Anne is, és a férjed is ehessen végre? – kérdezte lelkesen.

-         Mármint itt, veletek lenni, mindegy, hogy éppen mit csinálok – magyaráztam a helyzetet.

-         Nos, az egyszer biztos, hogy ritka szép volt ez a reggel. Nem is tudtam, hogy mit reagáljak, amikor a kislányunk megszólalt. Egyszerűen csodálatos volt. Váratlan, és gyönyörű. Szavakba sem lehet önteni azt, amit éreztem – bólintott rá kedvesem.

-         Hát igen, az egyszer biztos, hogy nem mindennapi pillanat volt – telt meg ismét a lelkem melegséggel.

Nem is reméltem, hogy Anne kimondja, hogy „mama”, még mielőtt el kell mennem. Ez olyan emlék, ami egy életen át megmarad majd az emlékezetemben. Ez egészen biztos.

-         Boldog vagy? – kérdezte vigyorogva.

-         Az nem is kifejezés – vágtam rá azonnal.

-         Akkor miért nem maradsz itt velem? – kérdezte hirtelen a hang. Ez nem Emmett, az már egyszer biztos.

-         Lucifer – vágtam hozzá a forró fakanalat.

-         Bocsi, édes, de ezt nem hagyhattam ki. Mindjárt elrepülsz itt nekem a boldogságtól, gondoltam, segítek a földön maradni – mondta vigyorogva. Miközben felvette az eredeti alakját.

-         Nem sokáig lesz már alkalmam efféle boldogságban repkedni, úgyhogy hagyj békén, ez még az én napom, úgyhogy ne rondíts bele, ha kérhetném – mondtam határozottan.

-         Hé, nyugi, nem akarom elrontani a napodat – emelte fel védekezően a kezeit. – Csupán próbáltam érzékeltetni, hogy minden napod lehetne ilyen, hogyha elfogadnád, hogy a családod, akik már tulajdonképpen nem is a családod veszteséget szenvednek el a döntésed miatt. Élet az életért, nincs ebben semmi bonyolult. Mit számít egy vámpír? Esme talál magának másik párt. Akkor hol a gond? – kérdezte kíváncsian. – Maradhatnál itt, ahol igazán boldog vagy, és nem csak a boldogságod egyre halványodó emlékébe kell kapaszkodnod – búgta ellenállhatatlanul.

-         Maradhatnék, ha helyesnek érezném, vagy nem érdekelnének a többiek, de én mégis vissza akarok menni, méghozzá nemcsak azért, mert Carlisle meghalt, hanem magam miatt is. Mert én voltam az, aki megmentette a családot attól az egész helyzetből, amibe most belecsöppentek. Fontos voltam. Az az egy döntésem fontos volt mindenki szempontjából, és én büszkén hoznám meg újra ezt a döntést, ott a helyem, közöttük – mondtam határozottan.

-         Ezzel Anne-t örökké arra ítéled, hogy várjon egy másik alkalmas anyára a váróban, amire igen kicsi az esély – vágta rá Lucifer.

-         Nem, mert ő soha nem érkezhetne meg az én valódi valóságomban, így nincs ilyen veszély – vágtam vissza.

-         Biztos vagy benne, hogy mindent elmondtak neked a barátaid? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Nincs okom kételkedni bennük – vágtam rá.

-         Úgy látom, hogy nálad tényleg nincs esélyem, Rosalie Hale – mosolyodott el Lucifer. – Méltó ellenfelem voltál, kevés ilyen teremtménnyel találkoztam eddig, ehhez pedig csak gratulálni tudok – nyújtotta felém a kezét.

-         Hol a trükk? – néztem rá kérdőn.

-         Semmi trükk nincsen, esküszöm – tette a szívére a kezét. Vagy a szíve helyére? Nem tudom, hogy mi lenne a pontos meghatározás.

-         Remélem, hogy most láttalak utoljára, és ezt ne vedd személyeskedésnek, légy szíves – fogadtam el a jobbját.

-         Én viszont azt remélem, hogy még találkozunk, bár erre igen kicsi az esély – válaszolta. – Ha oldalt váltanál, vagy esetleg izgalmasabb férjre vágynál, akkor…

-         Tudom, hogy kihez forduljak – forgattam meg a szemeimet.

-         Helyes – biccentett Lucifer.

-         Viszlát, Rose – rántott magához Lucifer egy pillanatnyi ölelésre, majd köddé vált.

-         A soha viszont nem látásra – sóhajtottam fel.

-         Hát te meg kivel beszélsz, baby? – lépett be a konyhába Emmett kíváncsian.

-         Csak hangosan gondolkodtam – vágtam rá azonnal.

-         Ó… és megzavartam az eszmefuttatást? – nézett rám vigyorogva.

-         Nem, már éppen befejeztem – mondtam boldogan.

-         Akkor jó, mert Anne már kezd elég türelmetlen lenni, és ami azt illeti, én is elég éhes vagyok – mondta határozottan.

-         Ti mindig éhesek vagytok – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

-         Ez már részletkérdés, tehát mikor kapunk enni? – kérdezte lelkesen.

-         Mondjuk, bírjatok ki még tíz percet – néztem elgondolkozva az ebédünkre.

-         Rendben, azt hiszem, hogy annyit még csak túlélünk valahogy – bólintott rá kedvesem. – Addig halálra csiklandozom a lányunkat – jelent meg ördögi vigyor szerelmem arcán.

-         Emmett – szóltam utána komolyan. Néhány pillanattal később azonban már csak a lányunk kacagását hallottam. – Azért arra figyelj oda, hogy a lányunk a játék hevében jusson némi levegőhöz is – kiabáltam ki a szobába.

-         Ne aggódj, arra azért vigyázok – mondta határozottan.

Én pedig mosolyogva főztem tovább az ebédünket. Majd miután elkészült Anne számára elkészítettem a levesét, amibe rengeteg zöldséget és húst is aprítottam, hogy megkapja a megfelelő mennyiségű és minőségű ételt.

-         Gyertek, készen van az ebéd – néztem ki rájuk, de már mindketten az igazak álmát aludták.

Biztosan elfáradtak a játék hevében. Emmett a hátán feküdt az ágyunkon, míg kislányunk a mellkasán helyezkedett el, két kis lábacskája lelógott apukája két oldalán, a feje pedig Emmett mellkasán pihent, nagyjából a szíve felett. Úgy látszik, hogy Anne-nek is nagyon tetszik az apukája szívverése, akárcsak nekem. Olyan megnyugtató hangja van. Én is bármikor el tudnék szenderedni, amikor hallgatom a zenéjét. Nem is akartam felkelteni őket, hiszen olyan békésen, és édesdeden szunyókáltak, hogy inkább én magam is melléjük telepedtem, és behunytam a szemem. Majd hirtelen fel is pattantam. Nem akarok elaludni, még nem. Még szeretnék egy kis időt eltölteni velük, és csak nézni őket. Nézni, ahogy békésen alszanak.

-         Kételkedsz, gyermekem? – kérdezte egy hang. Majd megjelent mellettem egy alak is. – Még nem ismersz engem, a nevem, Malakiás – mondta kedvesen. – Gabriel és Ezekiel testvére vagyok.

-         Oh, nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig azonnal elfogadta a felajánlott karomat.

-         Részemről a szerencse, Rose – mondta mosolyogva. – Most viszont térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Kételkedsz magadban, gyermekem?

-         Nem, egyáltalán nem kételkedem a döntésemben, csupán igyekszem kiélvezni az időmet – mondtam határozottan.

-         Oh, akkor Gabriel már járt nálad – mondta mosolyogva.

-         Ami azt illeti, igen, nagyon jót beszélgettünk – bólintottam rá.

-         Ennek igazán örülök – nézett rám kedvesen.

-         Megkérdezhetem, hogy miért jöttél? – kérdeztem kíváncsian. – Mármint, ne értsd félre, nagyon örülök, hogy veled is megismerkedhetek, még mielőtt hazamennék, de nem igazán értem, hogy mit keresel itt? Hiszen Nadine és Nathan hamarosan hazavisz, tehát már nem igazán lehet dolgod errefelé – magyaráztam meg azonnal az elméletem. Nem akartam megbántani az érzéseit, de nem értettem, hogy miért jött ide.

-         Semmi különös okom nem volt rá, Rosalie. Csupán meghallottam a kétségeid hangját, és gondoltam, lejövök, hogy megkérdezzelek, biztos vagy-e a döntésedben.

-         Igen, tökéletesen biztos vagyok magamban – mondtam tökéletesen határozottan.

-         Na és ez volt az a mondat, amit hallani szerettem volna – mondta mosolyogva. – Különleges lény vagy, Rose. Még soha, senki nem mondta ki előttem ilyen határozottsággal a döntését, ami visszavezette őt az eredeti valóságába. Nadine valóban jól választott, amikor téged hozott el az utazásra.

-         Miért? Ezt nem értem – néztem rá értetlenül. – Elhozott, hogy utána visszavigyen ugyanoda, ez mitől annyira különleges?

-         Az a különleges benne, hogy tudod, és érzed, hogy itt milyen az életed. Hogy milyen lehetne az életed, és te mégis hazamész, és miért? Tiszta, és önzetlen szeretetből. A kötelék miatt, amit a családod iránt érzel. Ettől vagy olyan különleges, Rose. Bebizonyítottad saját magadnak, hogy képes vagy boldog lenni ott, ahol eddig éltél, és most már semmi nem fog megakadályozni ebben. Ugyanott leszel, ahol eddig is, de mégis boldogabban, mert most már tudni fogod, hogy ez volt a te döntésed – magyarázta halkan. – Kezded már érteni?

-         Igen, értem a lényeget, de nekem mégis furcsa, hogy ez ennyire nagy dolog a szemetekben – sóhajtottam fel.

-         A lényeg, hogy mi értjük a miérteket, és a hogyanokat – szorította meg a kezem kedvesen. – Örülök, hogy biztos vagy magadban, és sok szerencsét kívánok neked a további hosszú, és végtelen életedhez – lehelt apró csókot a kezemre.

-         Köszönöm – mondtam mosolyogva. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Csak nem kész az ebéd? – hallottam meg hirtelen Emmett hangját.

-         Bizony, hogy készen van – vágtam rá azonnal.

-         Akkor irány a konyha – mondta határozottan. – Már nagyon éhes vagyok – sóhajtott fel. – Nem lenne baj, hogyha? – nézett Anne-re.

-         Dehogy, menj csak ebédelni, én addig figyelek a lányunkra – vágtam rá azonnal.

-         Köszi – nyomott gyors csókot a számra.

Majd egy szempillantás alatt elsüvített a konyha irányába. Én pedig letelepedtem Anne mellé, és néztem, ahogy kislányom békésen alszik. Annyira kecses és apró volt. Azt hiszem, hogy én is ilyen lehettek kiskoromban. Apró szőkésbarna tincsek, pirospozsgás arc, ívelt, telt ajkacskák. Nem, Anne nem olyan, mint én voltam. Még annál is sokkal, de sokkal szebb. Nem is tudom, hogy milyen szóval tudnám jellemezni ennek az apró lénynek a tökéletességét. Csak azt tudom, hogy mennyire fog hiányozni nekem. Tisztában vagyok vele, hogy az volt az egyetlen helyes döntés, amit meghoztam, de akkor is, annyira fog nekem hiányozni ez az élet. Annyira tökéletes volt itt minden. Szinte már mesébe illő. Gondolataimból apró kezek simogatása ébresztett fel. Én pedig azonnal mosolyogva néztem le kislányomra.

-         Szia, kincsem – emeltem fel magamhoz. Mire egy hatalmasat ásított, és azonnal hozzám bújt. – Úgy látom, hogy te még nem szakadtál el teljesen álomországtól – nyomtam puszit a buksijára. Mire még egy hatalmasat ásított. – Te kis álomszuszék – kezdtem el ringatni. Viszont tévedtem, mert a kislányunk egyáltalán nem tervezte, hogy visszaalszik. Sőt, egyre éberebb lett a kis rosszcsont. Néhány pillanattal később pedig már mindenfelé csiklandozott engem a kis kezeivel. – Oh, ezt apukádtól tanultad, igaz? – nevettem fel. – Nem mondod, hogy apu már ilyen rosszasságokra tanított meg téged? – csiklandoztam meg a kis talpát.

-         Dehogynem – lépett be Emmett egy sült hússal a kezében, amin közben lelkesen csámcsogott. – A lányomnak tudnia kell rosszalkodni, különben mi értelme a gyerekkornak? – kacsintott Anne-re. Aki azonnal felé kezdett nyújtózkodni, és a kis szájával cuppogtatni.

-         Na nem, azt neked még nem szabad – néztem Emmettre határozottan.

-         Ugyan már, anyu, hadd érezzen ízeket. Vigyázok, hogy ne szaladjon a torkára a husi, ne aggódj. Ezelőtt is rágcsáltunk már csontot, igaz, kisasszony? – vette át tőlem a kislányunkat, aki azonnal rácuppant a csont végére.

-         Hihetetlenek vagytok – szusszantottam fel. – Kint áll egy egész tepsi szaftos sült hús, ti pedig egy csonton rágódtok – forgattam meg a szemeimet.

-         Egy neked köszönhetően, nagyon is ízletes és finom csonton, mivel beleivódott minden fűszer – mondta szerelmem. Anne pedig egyetértően cuppantott egy hatalmasat, mintha értene abból bármit is, ami itt folyik.

-         Na jól van, elnézem nektek, mert ennyire édesek vagytok így együtt – adtam be a derekam.

-         Helyes – kuncogott fel Emmett. – Na és, meséljenek az én szívem hölgyei, vajon mit csináljunk délután? Bárhová boldogan elviszlek titeket.

-         Mit szólnátok, hogyha oda mennénk, ahol először találkoztunk? A tóhoz, nem messze Sally, Lionel és Alex házához. Annyira csodálatos az a hely. Nagyon jó lenne, hogyha a délután ott töltenénk.

-         Szerintem ez egy remek ötlet – vágta rá Emmett. – Te mit gondolsz, kisasszony? – nézett kérdőn Anna-re, aki csak babanyelven gügyögött valamit. – Szerintem ezt vehetjük beleegyezésnek – állapította meg szerelmem.

-         Igen, én is úgy gondolom – bólintottam rá.  – Akkor össze is készítek egy kis elemózsiát, és pokrócokat is, na meg persze meleg ruhát mindhármunk számára – kezdtem el tüsténkedni. – Addig megetetnéd a lányunkat? – néztem rá kérdőn.

-         Hát persze, hogy megetetem a kiscsajt - vágta rá azonnal. – Na gyere, szépségem, addig eszünk egy finomat, amíg anyu elkészül a piknikre – mondta neki gyengéden.

Majd kisétált a konyhába a kislányunkkal együtt. Én pedig azonnal lelkesen pakolni kezdtem. Majd úgy döntöttem, hogy át is öltözök. Úgy éreztem, hogy a legtökéletesebb ruha, amiben elköszönhetek a szeretteimtől az a bordó lesz, amit Emmett annyira imád rajtam.  Azt kell, hogy mondjam, hogy furcsa érzés lesz hazamenni. Már annyira hozzászoktam, hogy ember vagyok. Eszem, alszom, ha megütöm magam, az fáj. Különös lesz, hogy nem leszek már ember. Tudom, hogy életem jelentős részét vámpírként éltem le, de szokták mondani, hogy a „jót könnyű megszokni”. Azt hiszem, hogy most velem ez történt. Nem volt nehéz megszoknom ezt az életet.

-         Na, gyere, megnézzük, hogy a mami elkészült-e már – szakított ki szerelmem hangja a merengésből. Én pedig azonnal széles mosollyal ajándékoztam meg szerelmemet, és lányunkat, ahogy beléptek a szobába. – Indulhatunk, baby? – nézett rám kérdőn.

-         Igen, készen vagyok – bólintottam rá. Mire szerelmem azonnal kivette a kezemből a táskát, és átadta nekem Anne pici testét.

-         Minden rendben? – nézett rám bizonytalanul, amikor magamhoz szorítottam gyönyörű gyermekünket, és egy pillanatra elrévedtem. Csak szerettem volna egy életre magamba szívni az illatát, annyi emléket szeretnék elvinni, amennyit csak tudok.

-         Hát persze, minden a legnagyobb rendben – mosolyogtam rájuk. Ők nem fogják érzékelni a változást. Hiszen csak számomra változik a világ. Mindenki másnak természetes lesz a helyzet, rajtam kívül.

-         Akkor induljunk – fogta meg a kezem a szabad kezével, és húzni kezdett a kijárat felé.

Nem sokkal később pedig már a tavunknál is voltunk. Tényleg ez volt a legtökéletesebb hely, ahol befejezhettem az itteni létemet. Itt találkoztunk először. Emmett szokásához híven hozta a formáját, és emlékezetessé tette azt a napot. Szokták mondani, hogy úgy kerek a történet, hogyha ott ér véget, ahol elkezdődött. Életem legcsodálatosabb napját töltöttük el a kis tó partján. Olyan napot, ami méltó emléke lesz ennek a csodálatos életnek, amire egy örökkévalóságon át emlékezni akarok. Az élet, amire mindig is vágytam. Emmett a pokrócon fekszik, és a lányunkat emelgetni. Miközben Anne kitárt karokkal, és kacagva fogadja a röptetést. A pillanatok, amikor Emmett mindkettőnket átölel, és szorosan tart, mintha mi lennénk számára a világ legnagyobb kincsei. A pancsolás a vízparton. Amikor Anne a vizes kis kezeivel összeborzolja Emmett sötét tincseit. Csodálatos pillanatok. Ennél méltóbb befejezést soha nem is kívánhatnék a történetemnek. Az este azonban előbb eljött, mint szerettem volna. Reméltem, hogy ez a nap soha nem ér véget, de mégis esteledni kezdett. Így visszamentünk a házunkba.

-         Lefektetem Anne-t – ajánlkozott Emmett.

-         Nem alhatna kivételesen velünk? Olyan szép volt ez a nap – néztem rá kérlelőn.

-         Dehogynem – mosolygott rám kedvesen. Majd kislányunkat kettőnk közé fektette, én pedig azonnal hozzájuk bújtam. – Szeretlek titeket – mondta szerelmem. Majd puszit nyomott az alvó kislányunk fejére. Az én számra pedig egy gyengéd csókot. – Jó éjszakát – hunyta le a szemét fáradtan.

-         Aludjatok jól, drágáim – suttogtam halkan. Majd nem tettem semmi mást, csak néztem őket. Minél tovább próbáltam nyitva tartani a szemeimet, de mégis csak elért az álom néhány óra múlva. Végül is egy ember nem tud a végtelenségig ébren maradni. – Ég veletek – suttogtam csukott szemmel. Majd hagytam, hogy elragadjon az álmok világa. Egyszer úgyis meg kellett, hogy történjen… 

The Beauty and the Bear - 88. fejezet

88. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Vigyorogva feküdtem szerelmem karjaiban. Ugyan volt egy kis kificamodásom a csuklómban a pofon miatt, de ez a vad, és heves szeretkezés mindenért kárpótolt. Egyszerűen csodálatos volt ez az együttlét Emmett és köztem. Bár azért próbáltuk visszafogni a hangunkat, hiszen mindenki itt volt. Ráadásul Carlisle még így is valószínűleg mindent hallott. El is gondolkodtam rajta, hogy nem helyes, amibe belevágtunk, de egyszerűen nem volt megállás. Emmett annyira heves és gyengéd volt egyszerre, hogy semmi erőm nem maradt az ésszerű gondolkodásra.

-         Az én kis feleségem talán még nem merült ki? – fordította maga felé az arcomat. – Pedig azt hittem, hogy elég hatásos voltam.

-         Az nem is kifejezés – nyújtózkodtam ki, mint egy jóllakott kiscica.

-         Akkor miért nem alszol? Késő éjjel van már – nézett rám gyengéden.

-         Igen, tudom, de olyan jó itt feküdni a karjaidban. Hallgatni a szívverésed, ahogy először hevesen dobog, szinte majd kiugrik a helyéből, azután pedig egyre lassabb ütemet diktálva megnyugszik, és újra felveszi a saját ritmusát – simultam még jobban a mellkasához. Szerettem ezt a hangot. Mindennél szebb volt.

-         Még hallgathatod eleget, amíg végleg meg nem áll száz éves korunkban – mondta nevetve.

-         Igen, csodálatos lesz az együtt töltött idő – bólintottam rá.

Egészen biztosan csodálatos lenne itt maradni, és együtt megöregedni, azután pedig, amikor eljön az ideje, akkor együtt elaludni az ágyban, és többé fel sem ébredni. Nehéz elképzelnem Emmettet, mint békésen üldögélő öregurat, de egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is imádnánk egymást.

-         Az egyszer biztos, de most már aludjunk, mert én bizony kimerültem – sóhajtotta Emmett.

-         Nahát, csak nem sikerült kifárasztanom a vidék bajkeverőjét? – húztam fel a szemöldököm.

-         Ami azt illeti, még a vidék bajkeverőjének is szüksége van pihenésre miután vagy négyszer elégedetté tette az asszonyát – kacsintott rám.

-         Jól van, elismerem, hogy csúcsteljesítményt nyújtottál – mondtam nevetve. – Bár a csúcsokat mindig meg kell dönteni – simítottam végig a mellkasán. – Holnap megpróbáljuk újra? Akkor már öt szerelmeskedést kellene kibírnod – kezdem el húzogatni a szemöldökömet, ahogy ő szokta.

-         Te ne tanuld tőlem el a hülyeséget, baby – csapott finoman a fenekemre. – Most pedig alvás, mert ahogy Anne babát ismerem reggel már itt fog tombolni a tejért, ami jár neki – mondta szerelmem határozottan.

-         Igen, ez több, mint valószínű – bólogattam hevesen.

Ha kell, akkor elkúszik idáig, aztán bekúszik az ágyba, és elveszi, ami kell neki. A kisasszony nagyon határozott, hogyha a pocakjáról van szó. Ezt a tulajdonságot valószínűleg az apukájától örökölte.

-         Jó éjszakát, kicsim – nyomott gyors csókot a számra. Majd néhány pillanattal később már aludt is.

-         Szeretlek – nyomtam puszit a mellkasára. Azután pedig kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán, és engem is elnyomott az álom.

Miután elaludtam ismételten a megszokott kép tárult elém, és én már jó barátként üdvözöltem Nathan szobáját, és benne barátaimat. Most is, mint az utóbbi időben mindig, szomorúan néztek rám, márpedig én boldog arcok emlékét szeretném magammal vinni.

-         Na, ne legyetek már ilyen savanyúak, még van egy éjszakánk mielőtt még kimondom a döntést. Szerelmemmel és Anne-nel pedig még két közös napunk van. Mit kívánhatnék még? Vagyis, persze, tudom, hogy mit kívánhatnék még, de akkor is, ez több, mint amiről valaha álmodtam, és boldogan fogok visszatérni az eredeti valóságomba, hogyha magammal vihetem ennek a boldog életnek a lehetőségét. Na és ki tudja, talán egyszer még valóra válhatnak az álmaim. Mi van, hogyha egyszer mégis sikerül valahogy, és teljesülnek az álmaim? Azt hiszem, hogy most már egészen máshogy látom a világot – mondtam mosolyogva.

-         Tetszik a bizakodó és boldog Rosalie Hale – mosolyodott el Nadine.

-         Tulajdonképpen nekem is – kezdett bele Nathan. – Bár nem értelek – folytatta aztán. – Én, személy szerint nem lennék boldog a tudattal, hogy lehettem volna őrülten boldog is. Én nem ezt választanám, talán még akkor se, hogyha tisztában lennék vele, hogy úgy lenne a helyes.

-         Ugyan már, Nathan, ne is mondj ilyeneket, mind tudjuk, hogy te is helyesen cselekednél, még akkor is, hogyha az nehéz lenne. Hiszen egyszer már megtetted – mondtam határozottan.

-         Igen, helyesen döntöttél akkor, amikor… tudod, szóval akkor is azt tetted, amit kellett – mondta Nadine határozottan.

-         Nem biztos, hogy megtettem volna, hogyha tudtam volna, hogy mi lesz a következménye – vágta rá Nathan.

-         Szerintem viszont megtetted volna, elég, ha mi hiszünk benned – szorítottam meg a kezét. – Na de, hol is tartunk az utunk során? – kérdeztem idegesen.

-         Nessie és Jacob következik – mondta Nadine határozottan.

-         Akkor menjünk, szeretném látni, hogy hogy vannak – mondtam határozottan.

-         Rendben, akkor már indulhatunk is – ölelte át mindkettőnk derekát Nathan.

Majd egy szempillantás alatt La Push partjainál találtam magam. Nessie behunyt szemmel állt a naplementében, miközben a hatalmas, kerek pocakját simogatta.

-         Vajon merre járhattok most? – suttogta halkan a nap felé. – Remélem, hogy nem esett semmi bajotok. Egyszer látnotok kell a kisbabánkat. Tudnotok kell, hogy boldog vagyok. Megtanultam írni, olvasni és számolni is. Minden éjjel biztonságban hajtom le a fejem a párnámra, egy meleg, kényelmes ágyban. Olyan életem van, amire mindig is vágytam, és amilyet ti is adni akartatok nekem, de mégis annyira hiányoztok. Nélkületek nem teljes ez az élet. Szükségem lenne rátok. Látnotok kellene, hogy boldogok vagyunk – gurult le egy könnycsepp a szeme sarkából.

-         Kicsim, tudod, hogy nem szabad felizgatnod magad – szorította magához Jacob gyengéden. – Bella van a vonalban – nyújtotta át mosolyognod a telefont.

-         Anya – kapta ki a kezéből azonnal. – Hol vagytok? Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan. – Afrikában? Hogy kerültetek oda? – kerekedtek ki a szemei. – Mindegy is. A lényeg, hogy jól vagytok mindannyian – mondta boldogan. – A pocakom? Hatalmas, már hetek óta megállás nélkül rugdalózik. Igazi kis vasgyúró, akár kisfiú lesz, akár kislány – mosolyodott el Nessie. – Apát? Hát persze, add őt is. Mindenkit puszilok, nagyon szeretlek titeket – mondta határozottan. – Apa? Igen, nagyon jól bánik velem – bólintott rá Renesmee. – Ne hívd már korcsnak légy szíves, igen, a tenyerén hordoz – mondta határozottan. – Jaj, apu – szusszantott Nessie. – Nem, nem mindig tudom, hogy mikor viccelsz, mert a férjemet állandóan gúnynevekkel illeted a telefonban – vörösödött el Nessie. – Jól van, tudom, hogy nem gondolod komolyan, de néha nagyon komolyan hangzik. – Én is nagyon szeretlek titeket, mindenkit – mondta mosolyogva. – Steve-t? Az meg kicsoda? – kérdezte döbbenten. – Micsoda? A nagyival van? Komolyan mondod? – sikkantott fel Nessie. – Istenem, mondd meg neki, kérlek, hogy gratulálok – mondta unokahúgom elképedve. – Nekem is nagyon hiányoztok. Akkor a jövő héten újra várom, hogy hívjatok. Kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra – mondta aggódva. – Igen, szia – mondta Renesmee határozottan. Majd bontotta a vonalat.

-         Jó hírek? – kérdezte Jacob reménykedve. Bár Nessie arcáról sütött a boldogság, tehát nem lehettek túlságosan rosszak a fejlemények.

-         Igen, jól vannak. A Volturit egyenlőre elvesztette a nyomukat. Alice néni könnyebben látja a jövőt, amióta mi itt vagyunk. Esme nagyit pedig egy Steve-n nevű vámpír próbálja ostromolni. Egyenlőre, még nem biztos magában a nagymama, hiszen még mindig viseli a nagyapától kapott gyűrűt, de Steve jó úton jár. Apa szerint Esme már táplál iránta gyengéd érzelmeket. Steve egyébként vegetáriánus vámpír. Esme kedvéért váltott életmódot. Azt hiszem, hogy ez már csak jelent valamit – lelkesen Renesmee.

-         Az már egyszer biztos – bólintott rá Jake.

-         Ráadásul a család többi tagja is nagyon jól van. A Volturi pedig egyszer csak feladja a keresést – mondta bizakodva.

-         Nocsak, az én kis angyalom azt hiszem, hogy ma valami nagyon pozitív hozzáállást kapott valakitől – mondta Jacob boldogan.

-         Ezek mindenképpen derűs hírek, és én nagyon örülnék, hogyha a nagyi is elengedné most már a gyászt. Már több, mint harminc éve, hogy a nagyapát megölték. Eleget gyászolt. Sőt, még talán sokat is. Carlisle soha nem akarta volna, hogy fájdalmai legyenek miatta – mondta Nessie határozottan.

-         Ebben én is egészen biztos vagyok  - puszilt Jake unokahúgom nyakába. – Na és, hogy vannak ma az én szépségeim? – kérdezte gyengéden. Majd finoman végigsimított Nessie gömbölyödő pocakján.

-         Egészen jól, ma hagyott enni rendesen végre – mondta boldogan.

-         Egyáltalán nem volt rosszulléted? – kérdezte Jacob gyengéden.

-         Nem, még egy egészen kicsit sem – mondta Renesmee büszkén.

-         Ezt már szeretem – simított végig kedvese arcán, majd gyengéd csókot nyomott a szájára.

Őszintén szólva sosem kedveltem Jacobot igazán, de el kell ismernem, hogy tényleg odavan Nessie-ért, és így már akármennyire is szeretném nem kedvelni, mégis úgy rézem, hogy kedvelnem kell. Hiszen, nem ő tehet róla, hogy farkasnak született, de ha ez a tény megmenti az unokahúgomat, és megmenti a család többi részét is, akkor nem érdekel, hogy az, ami.

-         Nem is olyan sötét ez a jövő, mint ahogy azt elsőre hittem – mosolyodtam el egy pillanatra.

Hiszen, Renesmee végre boldog. Alice a legjobb, aki vigyázhat a család többi részére. Az egyetlen hiba az, hogy nem együtt vannak. Együtt kellene boldognak lenniük. Na és persze, Esme nyilván Carlisle mellett volt a legboldogabb. Bár azon nem csodálkozom, hogy egy másik vámpír képes lenne fogadott anyánkért bármit megtenni, hiszen ő egy igazi tünemény. Soha nem találkoztam még létem során nála tisztább, és gyengédebb teremtménnyel.

-         Annyira talán nem – biccentett Nadine. – Talán megváltozott a döntésed? – kérdezte kíváncsian.

-         Azt azért nem mondtam. Nem hiszem, hogy képes lennék mindennek kitenni a családomat. Hiszen, végső soron így mégsem tökéletesen boldogok, holott azok lehetnénk. Úgy lesz a legjobb, hogyha visszamegyek a saját világomba. Most már tudom, hogy mindennek így kellett történnie. Nem véletlenül talált rám Carlisle. Oka volt annak, hogy így értem véget. Mármint, hogy az lett az új kezdetem, ami eredetileg lett. Most már tudom, hogy nekem hol a helyem – mondtam határozottan. – A családomnak nagyobb szüksége van rám, mint valaha is gondoltam volna. Talán mégis különleges vagyok egy icipicit még akkor is, hogyha nem vagyok képes rá, hogy saját gyermekem lehessen. Mindig is azt hittem, hogy üres az életem, egészen addig, amíg nem segítettem Bellának, hogy végre gyereksírás tölthesse be a Cullen villát. Így viszont, hogyha visszagondolok, és látom az alternatívát, úgy érzem, hogy nagyon is helyesen tették az égiek, hogy engem Carlisle útjába sodortak. A saját életem sokkal szebb lett így, hogy tudom, „mi lett volna, ha” – mondtam mosolyogva.

-         Most értetted meg a lényeget – jelent meg hirtelen Gabriel. Még csak egyszer találkoztunk, de mégis tudtam, éreztem, hogy ő megért engem.

-         Igen, azt hiszem, hogy már értem, hogy mitől volt szép az életem ott, ahol eddig éltem – mondtam határozottan.

-         Most egy olyan lépést tettél, amitől az egész életed megváltozik – szorította meg a kezem.

-         Igen, én is úgy hiszem, hogy az emlékeim segítségével, amelyeket nektek köszönhetek, így már egészen más fényben fogom látni a világot – bólintottam rá.

-         Akkor tehát két nap múlva visszatérsz? Hazamész? – kérdezte Gabriel.

-         Igen, most már biztos vagyok benne, hogy visszatérek – vágtam rá azonnal. Mire hirtelen egy sötét aura jelent körülöttem, ami hirtelen ezer és ezer darabra robbant szét, én pedig olyan tiszta és fényes lettem, amilyennek még soha életemben nem láttam magam. – Mi volt ez? – kérdeztem elámulva.

-         Ez volt az az érzés, ami miatt kétségek között vergődtél egész eddigi életed során, de most már semmi nincs, ami megakadályozná azt, hogy boldogan élhess – mondta Gabriel mosolyogva.

-         Köszönöm – néztem rájuk hálásan.

Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas kőszikla omlott volna le rólam. A saját gyermek további létem során is hiányozni fog, ez egészen biztos, de már van valami, amibe kapaszkodhatok. Az emlékek folyamatosan velem lesznek, és így mindig boldog leszek. Mindig tudni fogom, hogy helyesen döntöttem.

-         Boldogan, Rosalie – ölelt meg Gabriel egy pillanatra. – Te sokkal különlegesebb lény vagy, mint amilyennek hittelek – mondta komolyan. – Figyelni fogjuk a jövőd alakulását a jövőben is – szorított meg még egyszer. Azután pedig egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Ez furcsa – húztam össze a szemöldököm.

-         Mire gondolsz, mi a furcsa? – kérdezte Nathan döbbenten.

-         Ezekiel is hasonló szavakkal távozott, és ő is ugyanígy megölelt. Ez valami égi szokás? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem éppen – rázta meg a fejét Nadine. – Ami azt illeti, te vagy az első lelkem, aki iránt ekkora érdeklődést mutatnak – mondta határozottan.

-         Nos, ez azt hiszem, hogy mindenképpen hízelgő rám nézve – húztam ki magam büszkén.

-         Igen, mindenképpen jó jel – bólintott rá barátnőm. – Viszont most azt hiszem, hogy ideje visszamennünk a testedbe, mert Emmett ébredezik, és Anne is elkezdett kúszni a szülei felétek.

-         Hihetetlen, hogy képes mindig észrevétlenül kiszökni anyáék szobájából. Kis rosszcsont – mondtam kuncogva.

-         Valóban az – vigyorodott el Nathan is. – Elképesztő, hogy ilyen életrevaló, és eleven – fűzte hozzá elgondolkodva.

-         Igen, tényleg ilyen kis határozott már most, de ezt azt hiszem, hogy az apukájától örökölte – vágtam rá elégedetten.

-         Hát, te tényleg nem vagy elég izgága – biccentett Nathan nevetve.

-         Na, ezt majd ma éjjel megbeszélitek, de most már itt az ideje, hogy Rosalie visszakerüljön a családjához – mondta Nadine határozottan. Majd megfogta a kezemet, majd egy szempillantás alatt visszatett a testembe.

Ahogy kinyitottam a szemeimet, és felnéztem, már el is kellett mosolyodnom. Kislányom hatalmas mosollyal az arcán mászott felém, amikor pedig meglátta, hogy ébren vagyok hangos kacagásba kezdett. Azután pedig hirtelen leült, és a két kis kezével felém nyújtózkodott.

-         Hát itt a mami szeme fénye? – kérdeztem tőle boldogan. – Csak nem éhes az én angyalkám? – siettem oda hozzá, hogy felkapjam. Ő pedig azonnal húzni kezdte a hálóingem felső részét ezzel is jelezve, hogy mit szeretne.

-         Csak nem kiszökött az én okos kislányom már megint? – kérdezte Emmett nevetve. Mire Anne a két kis kezét a szeme elé tette, majd hirtelen elhúzta onnan, és kacagásba kezdett. – Ez az, nagyon okos kislány vagy. Apu jól megtanította neked az eltűnés művészetét.

-         Nem mondod, hogy megmutattad neki, hogy hogyan szökjön ki anya szobájából? – néztem rá döbbenten.

-         Még szép, hogy megtanítottam rá, hiszen reggel már korán éhes, így pedig tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy eljusson hozzád – mondta boldogan.

-         Emmett, a kicsik ilyenkor sírnak, és akkor a nagyik átviszik őket a mamájukhoz – magyaráztam a fejemet csóválva.

-         Ma…ma – nézett rám kislányom a hatalmas szemeivel.

-         Jézusom – kaptam a szám elé a kezem. – Hallottad? – kérdeztem meghatottan.

-         Hallottam bizony – ölelt át minket Emmett. – Kimondta a világ legfontosabb szavát – nyomott puszit a kis fejecskéjére. – Most pedig mondd szépen, hogy pa…pa – tagolta neki kedvesem.

-         Papapapa – kezdett bele Anne.

-         Ezt már nevezem – kapott lányunk még egy puszit. Én pedig a boldogságtól meghatottan kezdtem halk sírásba. Most kaptam meg életem legcsodálatosabb emlékét. Azt hiszem, hogy ezt a pillanatot akkor sem felejteném el, hogyha ki akarnák törölni az emlékezetemből…