The Beauty and the Bear - 151. fejezet

151. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Egyszerűen mindenki megfagyott a teremben, legalábbis a mi családunk, mert ha valakire nem számítottunk, akkor az Félix volt. Hiszen Demetri lett volna a logikus lépés olyan szinten, hogy Anne érte bármit megtenne, és abban az esetben, ha úgy érezné, hogy veszélyben van a szerelme, akkor inkább önként itt maradna, és nem törődne semmi mással, csak azzal, hogy Dem ne legyen veszélyben. Ezzel szemben Félixet bármikor gondolkodás nélkül elintézné, amint lenne rá alkalma. Bár, hogyha innen nézzük a dolgot, akkor azt hiszem, hogy mégsem logikátlan lépés Félixet választani, hiszen Anne nagyon, de nagyon nem kedveli ezt az alakot. Sőt, mi több, én sem bánnám, hogyha csak egy rakás hamu maradna belőle. Bár jelenleg jobb lenne, ha mégis túlélné ezt a találkozást Anne-nel.

-          Nos, Anne, részemről kezdheted is, ne várass bennünket tovább – mondta Aro mosolyogva. Félix pedig odaállt Anne elé, és felé nyújtotta a kezét.

-          Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Félix – állapította meg Anne, majd megfogta Félix kezét, ami szinte azonnal égni kezdett. Viszont érdekes módon a kezénél nem ment tovább a láng, mintha a lányom már képes lenne egy helyre koncentrálni a képességét, hogyha akarja.

-          Anne, kicsim, koncentrálj – szólalt meg hirtelen Demetri. – Képes vagy rá, és ezt mind tudjuk – folytatta nyugtató hangon. Félix lángoló keze pedig, egyszer csak elkezdett kialudni, és olyan lett, mintha semmi sem történt volna vele az imént.

-          Azt hiszem, hogy eleget láttunk – állapította meg Aro. – Úgy látom, hogy még nem teljesen készültél fel a hazatérésre, Anne, bár mindenképpen sokat fejlődtél és ez nagyon jó hír – mondta tettetett elégedettséggel.

-          Nem öltem meg, és nem tettem kárt benne – vágta rá Anne azonnal.

-          Valóban így történt, de ehhez szükséged volt egy kis segítségre – válaszolta Aro.

-          Ami annyit tesz, hogy ha Demetri velem van, akkor tökéletesen tudom irányítani a képességemet.

-          Valóban, csakhogy Demetri a mi családunkhoz tartozik, tehát akkor lehet a közeledben, hogyha itt maradsz – válaszolta Aro azonnal.

-          Talán nem távozhat szabadon senki a Volturi falai közül? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Ez egy nagyon jó kérdés – szólaltam fel én is a lányom mellett azonnal. Most rengeteg vámpír van itt, így mindenki megtudhatja, hogy milyen is Aro valójában. Ha pedig tartani akarja a róla eddig hibásan kialakult „Igazságos vezető” image-t, akkor kénytelen lesz minket elengedni a megállapodás értelmében.

-          Senki sem kényszerítette rá Demetrit, hogy beálljon a családunk soraiba, önként tette, és természetesen önként is távozhat – vágta rá Aro azonnal. – Bár nem hiszem, hogy távozni szeretne a saját otthonából – nézett Demre jelentőségteljesen.

-          Ha távozni szeretne, akkor szabadon távozhat? – kérdezte Anne Arót komolyan.

-          Természetesen – bólintotta rá Aro. – Már csak a kérdés, hogy szeretne-e távozni veletek. Miért kellene vállalnia a ti életmódotokat. Az talán nem lenne számára börtön?

-          Sosem kényszerítenénk rá, hogy vállalja a mi életmódunkat, hogyha nem akarja – vágta rá Anne azonnal.

-          Képes lennél együtt élni egy olyan vámpírral, aki embereket öl? – kérdezte Aro kíváncsian.

-          Hogyha ez a döntése, akkor természetesen, igen – vágta rá Anne. – Mi nem befolyásoljuk a szabad akaratot, soha senkinél sem.

-          Szép szavak, de nehezen hiszem, hogy nem próbálta már ki Demetri a kedvedért az állati vért – állapította meg Aro.

-          Valóban kipróbálta már az állati vért, de ezt is saját akaratából tette, nem pedig azért, mert ultimátumot adtam neki – válaszolta Anne higgadtan. – Demetri, miért nem szólalsz már meg? – fordult Anne szerelme felé. Én magam sem értettem, hogy miért nem szólal már meg végre.

-          Nincs mit hozzáfűznöm a történtekhez, Anne – válaszolta higgadtan.

-          Dehogy nincs, el kell döntened, hogy itt maradsz, vagy velünk jössz, most, hogy már bizonyítottam – nézett rá Anne dühösen.

-          Anne, várj, ne csinálj jelenetet, megfenyegették – fogta meg lányom karját Edward hirtelen. – Aro ultimátumot adott neki, miszerint vagy itt marad, és ezzel téged is ideláncol, vagy elmehetünk vele együtt, de akkor szép lassan egyesével eltűnik a családunk. Ha most jelenetet csinálsz, akkor Aro nyilvánosan le tud járatni téged, vagy közveszélyesnek titulál, és tömlöcbe zárat – suttogta Edward lányom fülébe halkan. Én is éppen csak hallottam, mert közvetlenül mellettük álltam.

-          Ez igaz? – fordult Demetri felé dühösen.

-          Anne, egyszerűen csak nem vagyok biztos benne, hogy el akarom hagyni az otthonomat – válaszolta Demetri meglehetősen szűkszavúan.

-          Tehát inkább nem mondasz semmit – bólintott rá Anne. – Ez esetben nem lesz más választásom, és el kell hagynom ezt a helyet a családommal, és Kathy-vel együtt. Elég időt töltöttünk már Volterra falai között. A csomagok készen vannak? – fordultam családom felé.

-          Igen, mindent becsomagoltunk, már csak a te holmid van hátra – válaszoltam lányomnak azonnal.

-          Akkor az egyezségünk értelmében most azonnal indulhatunk is, igazam van, Aro? Átmentem a vizsgán, miszerint nem ölök meg senkit a képességemmel, legalábbis akaratom ellenére.

-          Hát, ami azt illeti, nem magadtól… – kezdett bele Aro.

-          Az egyezség csak arról szólt, hogy elmehetek, ha nem ölök meg senkit, akit te választasz ki nekem, nem volt egyéb kikötés – húzta ki magát Anne. – Vagy talán nincs igazam?

-          De igen, szó szerint idézted a megállapodást – bólintott rá Marcus. – Szerintem hagyjuk ezt az ügyet, többen is látták, hogy Anne képes uralni a képességét, és egészen biztos vagyok benne, hogy a családja kordában tudja tartani, a megállapodás, pedig megállapodás, ily módon szabadon távozhatsz a családoddal – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na, de bátyám – szólt közbe Caius.

-          Szerintem hagyjuk ezt az ügyet, mint már mondtam. A Cullen család távozni kíván, és ahogy szabadon jöttek, úgy szabadon távozhatnak is – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Marcus. – Mi mindig betartjuk a szavunkat, így van Aro? – fordult ezúttal másik testvére felé.

-          Természetesen – vágta rá Aro, valószínűleg jobb híján, hiszen a testvére szava legalább annyira számít a vámpírvilágban, mint az övé. Az, hogy egymás között, hogy intézik el a dolgokat ezután már nem a mi gondunk.  

-          Ez esetben, köszönjük a vendéglátást, és távozunk is – mondta Anne határozottan.

-          Ennyi? Ilyen könnyen elhagyod Demetrit? – kérdezett Aro a lányom után, mikor elindult kifelé a teremből.

-          Megvolt az esélye, hogy együtt legyünk, de én nem erőltetek semmit senkire. Nálunk mindenki maga dönthet a sorsáról, és Demetri úgy döntött, hogy marad, én pedig úgy döntöttem, hogy hazamegyek – vágta rá Anne ridegen, majd kivonult a teremből.

-          Anne, én… – próbálkozott volna Demetri, de hirtelen meggondolta magát, és inkább hallgatott.

-          Várjatok meg minket kint, kérlek – néztem a családomra, miután Anne bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

-          Demetrit tényleg megfenyegették, nem csak Anne miatt mondtam – mondta Edward határozottan. – Ezt nyugodtan mondd meg neki.

-          Rendben van, úgy lesz – bólintottam rá. – Hamarosan jövünk, és indulhatunk is haza.

-          Addig mindent előkészítek – mondta Esme gyengéden.

-          Köszönöm – öleltem magamhoz egy pillanatra. Majd benyitottam lányom szobájába. Aki éppen mérgesen dobálta a dolgait egy táskába.

-          Öt perc, és indulhatunk – nézett rám egy pillanatra.

-          Anne…

-          Nem érdekel most, anya, a lényeg, hogy minél előbb eltűnjünk innen. Rendben? Egy perccel sem akarok több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj – mondta határozottan.

-          Talán nem ártana, ha…

-          Nem akarok beszélni vele – vágott a szavamba. – Egyszerűen elmegyünk innen, és kész. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot. Eddig mást sem hallottam, mint, hogy ő majd megoldja, vagy van egy terve, ki tud juttatni minket. Most, hogy én kijuttatom magunkat nem tart velünk. Ezt mivel magyarázod?

-          Kicsim, Edward is megmondta, hogy megfenyegették – mondtam nyugtatóan. – Valószínűleg csak aggódik miattad, és a családodért.

-          Te most miért véded? Eddig mindent elkövettél, hogy távol tarts tőle. Örülnöd kéne, hogy elmegyünk, méghozzá nélküle – vágta hozzám dühösen.

-          Anne, most dühös vagy, teljes joggal, de ez még nem jogosít fel arra, hogy mindenkivel dühöngj – szóltam rá komolyan. – Edward sosem hazudik, és ezt te is tudhatod, ha ő azt mondja, hogy Demetri egy fenyegetés miatt marad itt, akkor az így is van.

-          Anya, ezt ne most beszéljük meg, kérlek, minél előbb távozni szeretnék ebből a várból, vagy vele, vagy nélküle, nem érdekel jelenleg csak az, hogy újra szabadok legyünk – mondta határozottan. – Álljunk csak meg. Demetri az egyetlen nyomkereső, ha mi most el akarnánk tűnni, akkor csak ő lenne képes megtalálni…

-          Ne lovald bele magad ebbe a gondolatmenetbe, ugyanis, ha velünk jönne, és el akarnánk tűnni, akkor sem találnának meg minket, hiszen a világ legjobb nyomkeresője velünk lenne – vágtam bele a gondolatmenetbe.

-          Igazad van – sóhajtott fel. – Akkor valami más lesz az igazi ok. Vagy nincs is ok, csak én szeretném belemagyarázni – húzta el a száját lányom. – Mindegy, nem akarok most ezen gondolkodni, csak haza akarok menni – sóhajtott fel. – Mehetünk? – csukta be a táskáját.

-          Hát persze, kincsem, már indulhatunk is – öleltem magamhoz egy pillanatra. – Csak még összeszedem a piperetáskát a fürdőben, addig te nyugodtan menj ki a többiekhez – ajánlottam a lehetőséget.

-          Az nagyon jó lenne, köszönöm szépen – bólintott rá lányom. Majd egy szempillantás alatt kimenekült a szobából. Én pedig azonnal elindultam a fürdőszobába, de éppen, hogy beértem egy ismeretlen férfi termett előttem.

-          Rose, itt az idő – fogta meg az arcomat hirtelen. Még ellépni sem volt időm, aztán hirtelen képek sora kezdett cikázni az agyamban…

-          Várj, fiam, még nincs itt az idő – rántotta el tőlem egy másik férfi.

-          Gabriel mit művelsz? – kérdezte Nathan, igen, már emlékszem rá.

-          Még várnunk kell egy kicsit az emlékei visszaadásával. Amíg nem érnek elég messze a vártól, addig az emlékei nincsenek biztonságban – mondta a Gabriel nevű határozottan. – Egy kicsit belenéztem a jövőbe, és nem ez a helyes pillanat.

-          Értem, akkor vissza kell csinálnunk az egészet – mondta Nathan határozottan. Én pedig azt sem tudtam, hogy mi történik.

-          Felejtsd el, ami itt történt… - fogta a két keze közé az arcomat Gabriel, előttem pedig hirtelen elsötétült a világ.

-          Kicsim, jól érzed magad? Térj magadhoz, hallod? – éreztem meg egy apró pofont az arcomon.

-          Emmett? – néztem rá döbbenten.

-          Mi van veled, kicsim? – kérdezte szerelmem bizonytalanul. – Vámpírok nem szoktak sokkos állapotban állni fürdőszobákban, de nálad ez meglehetősen gyakori, és ez nagyon nem tetszik nekem.

-          Nem tudom, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egyszerűen csak nagyon elgondolkodtam – próbáltam kimagyarázni a dolgot. Tényleg nem volt ötletem, hogy miért álltam itt, mint egy rakás szerencsétlenség.

-          Minket is sokkolt a helyzet, de Anne nem szeretne tovább itt maradni, úgyhogy kérlek, gyere, és induljunk most azonnal, mert egyre hisztérikusabb kezd lenni. Jasper próbálja visszafogni, de lassan már idegesebb, mint a lányunk – dobálta be a piperéket a táskába szerelmem. Majd kézen fogott, és maga után húzott.

-          Anya, mi tartott ennyi ideig? – nézett rám Anne könnyes szemmel.

-          Bocsánat, én csak elgondolkodtam – szorítottam meg a kezét.

-          Majd otthon átgondolunk mindent – mondta Anne határozottan. – Ez még nem lefutott ügy. Szerintem Demetri tervez valamit – súgta nekem halkan.

-          Biztosan így van, kincsem – bólintottam rá azonnal. Én magam sem hittem, hogy ilyen egyszerűen feladná azt, ami a lányom és közte van. Anne különleges lány, és ezt Dem is tudja, ebben egészen biztos vagyok.

-          Köszi, csak ezt akartam hallani – sóhajtott fel Anne. – Akkor menjünk – fűzte még hozzá.

-          Cullenek – állt elénk Félix.

-          Hiába próbálsz megfélemlíteni, akkor is el fogok menni a családommal együtt – mondta Anne dühösen.

-          Ne aggódj, csak azért jöttem, hogy kikísérjelek téged a családoddal együtt, méghozzá Aro kérésére. Semmi trükk, semmi veszély. Én csak szeretnélek kikísérni, és megköszönni, hogy nem öltél meg, amikor megtehetted volna. A Mester ugyanis abban reménykedett, hogy gondolkodás nélkül megölsz, és akkor nem lesz több gondja azzal, hogy ideláncoljon téged örökre – magyarázkodott Félix. – Szóval a lényeg, hogy köszönöm, hogy nem öltél meg.

-          Be kell vallanom, hogy nem csak rajtam múlott, de valamilyen szinten örülök neki, hogy nem tettem meg – válaszolta Anne halkan.

-          Ha ez segít valamit, akkor bocsánatot kérek a viselkedésemért – fűzte még hozzá Félix.

-          Nos, talán egy kicsit így már jobban örülök neki, hogy nem öltelek meg, ugyanis a jelek szerint képes vagy a megbánásra – biccentett Anne. – Most viszont kérlek, kísérj ki minket, és mindenki élje tovább a saját életét, ha lehet.

-          Természetesen – bólintott rá Félix. – Gyertek utánam – indult el előttünk, mi pedig gondolkodás nélkül követtük. Nem telt bele, csupán néhány percbe, és már a vár külső ajtajánál jártunk. Nem igazán tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, méghozzá ilyen könnyedén. Egyszerűen kisétálunk innen. Bár ebbe inkább csak akkor akarok belegondolni, hogyha már tényleg kiléptünk az ajtón, illetve kapun. – Meg is érkeztünk – nyitotta ki a kaput előttünk Félix.

-          Oké, hol van a trükk? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Nincs semmiféle trükk, Anne, tényleg azért küldtek, hogy kikísérjelek benneteket – vágta rá Félix.

-          Edward? – fordult lányom nagybátyja felé.

-          A gondolatai sem árulkodnak semmiféle trükkről. Ha gondolod, akkor mehetünk, ha tényleg ezt akarod – mondta Edward komolyan.

-          Ez esetben induljunk – biccentett Anne. Majd elindult az erdő felé, mi pedig gondolkodás nélkül követtük.

-          Szerinted odamehetek hozzá? Képes vagyok uralni a szomjamat – lépett mellém Kathy kissé bizonytalanul.

-          Azt hiszem, hogy örülne neked – szorítottam meg Kathy kezét biztatóan. Kathy pedig azonnal a lányom mellé sétált. Én pedig reménykedtem benne, hogy legalább a barátnője egy kicsit jobb kedvre tudja majd deríteni…

The Beauty and the Bear - 150. fejezet

150. fejezet

(Nathan szemszöge)

Sokat tűnődtem azon régen, hogy milyen érzés lehet az égiek között lenni, és terelgetni az embereket, pontosabban a lelkeket a helyes út felé. Én mindig is vágytam rá, hogy a helytelen útról visszaterelhessek valakit a helyes útra, és ne kövessen el más olyan hibát, mint amilyet én elkövettem, és ezért a pokolra kerültem, de most, hogy itt vagyok, kénytelen vagyok rájönni, hogy mégsem minden annyira könnyű, és egyértelmű, mint ahogy elképzeltem, még idefent sem. Hiszen mi a helyes? Hogyha egy lányt tökéletesen letérítünk a már járt útról, és próbálunk neki hosszú, küzdelmes munkával tökéletes életet adni, vagy jobb lenne, hogyha nem feszegetnénk a dolgokat ott, ahol egyszer már megtörtént, ami megtörtént. Vajon Rose megtanult volna őszintén boldog lenni az eredeti világában, vagy soha nem heverte volna ki, hogy nem lehet saját gyermeke? Vajon most boldog lesz, vagy hogyha ezt az utat választja, akkor egy kínkeserves jövő vár rájuk, ami folyamatos meneküléssel fog telni? Nem tudhatjuk, hiszen mi főleg megfigyelünk, és segítünk a halandóknak, ez esetben kivételesen vámpíroknak, de helyes beavatkozni a körforgásba?

-          Ajaj, olyan fejet vágsz, mintha megcsapott volna a gondolat az élet végtelen körforgásáról – jelent meg mellettem Lucifer.

-          Szerintem tűnj el innen, hogyha nem akarod, hogy a földbe döngöljelek – morogtam rá.

-          Nagyon félelmetes, de még mindig én vagyok az erősebb, és ezt szeretem kihasználni is, hogyha rémlik – villantotta rám a gonosz mosolyát. – Egyébként, hogy van a kislány? Kezdi összekaparni magát a kis koktélom után?

-          Szerencsére Ezekiel gyors volt – vágtam rá mérgesen.

-          Hm… a jó öreg Ezekiel. Meglehetősen unalmas, hogy mindig olyan tökéletes. Ha engem kérdezel, akkor szerintem egy kicsit teátrális a fiatalember.

-          Ezt most pont te mondod? Te kerítesz állandóan túl nagy feneket a megjelenésnek, és a tökéletes kidolgozásnak, hogy minél tovább szenvedhessenek a lelkek.

-          Ha már csinálok valamit, akkor rendesen csinálom, ez tökéletesen egyértelmű, vagy talán nem így gondolod? Szóval, mennyire gyógyult már meg a kis barátnőm? Remélem, hogy egy-két napon belül újra találkozhatunk, hogy megünnepelhessük együtt a győzelmemet – mondta elégedett vigyorral a képén.

-          Néha annyira jól esne bemosni egy nagyot neked, csak azért, mert jólesik, ennyi, nem kell hozzá semmi mást fűzni – sóhajtottam fel vágyakozva.

-          Hidd el, olykor én is így érzek veletek kapcsolatban, hiszen meglehetősen bosszantó életformák vagytok a számomra. Bár gyakran szórakoztatóak is, ezért is nem szívesen bántalmazlak titeket.

-          Csak Nadine-t – állapítottam meg.

-          Nos, maradjunk annyiban, hogy ő volt rosszkor rossz helyen, ez még a legjobbakkal is előfordulhat – válaszolta hanyagul. Micsoda felfuvalkodott hólyag. Ez egyszerűen hihetetlen. – Egyébként is szeretek az útjába állni. Szórakoztató jelenség a cicuskád.

-          Ezt rólad semmiképpen nem lehet elmondani – húztam el a számat.

-          Valahol mindig is sejtettem, hogy nem kedvelted a társaságomat – mondta elégedett vigyorral az arcán.

-          Nem is értem, hogy honnan veszed ezt a butaságot – forgattam meg a szemeimet. – Viszont kérdezhetek valamit komolyan? – néztem rá kíváncsian.

-          Az attól függ, hiszen ismersz. Nem tudhatod, hogy őszintén válaszolok-e rá, vagy inkább füllentek valamit – rántottam meg a vállát.

-          Valamiért úgy érzem, hogy egyre kevésbé töröd magad azon, hogy tönkretedd a Cullen családot, vagyis főleg Rose-t – néztem mélyen a szemeibe.

-          Fogalmam sincs, hogy honnan veszed ezt – nevetett fel.

-          Ne próbálj meg hülyének nézni, könnyedén keresztbe tehettél volna már most nekünk, belekukkantottam a lehetséges jövőbe – mondtam magabiztosan. Egyébként nem is hazudtam, mert tényleg megnéztem. – A másik fele pedig, hogy tudom, hogy blöfföltél Bellával kapcsolatban. Megnéztem, hogy mi történne, hogyha Edward későn érne oda. Elsősorban nem halna meg, és nem változtatná át őt, mert Carlisle meg tudná menteni. Készítettem egy alternatívát arra is, amit mondtál, ha Bellát Edward átváltoztatná, akkor sem kezdene ámokfutásba.

-          Ebben az alternatívában benne volt az is, hogy segítek neki egy kicsit a harag gerjesztésében? – nézett rám kérdőn.

-          Nem, az természetesen nem volt benne az alternatívában, de tudom, hogy Bella nem lenne gyilkos, látszik rajta – vágtam rá magabiztosan.

-          Ezt nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáljuk, nem igaz?

-          Engem nem tudsz átverni, volt időm figyelni téged néhány évszázadon át, és láttam, hogy többeket is elengedtél, akiket meg tudtál volna szerezni – néztem rá komolyan. – Valahol a pokol legmélyebb bugyraiban van némi kis lelkiismereted, legalábbis én így látom.

-          Ne próbáld meg bebeszélni nekem, hogy bármiféle érzést is táplálok az élvezeten kívül, amit a lelkek kínzása okoz. A lelkizés a ti stílusotok, én pedig a való világ vagyok. Nem pedig egy nagy adag rózsaszín maszlag, amiben a cukormázas lelkek éldegélnek a haláluk után – válaszolta vörösen izzó szemekkel.

-          A hirtelen jött agresszivitás azt sugallja, hogy mégiscsak igazam van – mondtam elégedetten.

-          Ne nevettess – forgatta meg a szemeit. – Viszont adok neked egy lehetőséget, ha már ennyire látod bennem a jót. Miért is ne tehetnék egy javaslatot, hogy mindenképpen jól járjon akár mindenki.

-          Halljuk – néztem a szemébe kíváncsian.

-          Ha én nyerek, aminek nagyon erős az esélye, akkor adok egy lehetőséget, hogy megmentsd a Cullen családot, vagy a kérdéses családtagot.

-          Na és mi lenne a lehetőség, amit felajánlasz?

-          Megmentheted őket, hogyha visszatérsz a pokolba, és megtisztult – villantotta rám a szemeit.

-          Megtisztulok? – kérdeztem értetlenül. Azt nem az égieknél szokás?

-          Igen, hogyha önként átesel a szertartáson, aminek a segítségével kiölünk belőled mindent, ami emberi, és így elfoglalhatod a helyed mellettem, mint a jobb kezem. Van benned lehetőség, Nathan.

-          Ilyen ígéretet nem teszek – vágtam rá azonnal.

-          Nem is kell, ha eljön az idő, akkor tiéd lesz a döntés – mondta komolyan. – Én türelmes vagyok, egyszer majd eljutunk odáig, hogy választ adj az ajánlatomra. Ebben azért megegyezhetünk, vagy ehhez sincs elég vér a pucádban?

-          Ebben maradjunk, bár sosem kell meghoznom ezt a döntést, ebben egészen biztos vagyok – húztam ki magam büszkén.

-          Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Mindenesetre jobbulást kívánok a kis angyalkádnak, remélem, hogy nem volt túl nagy a dózis, és lassan összeszedi magát – mondta, miközben meg akarta veregetni a vállamat, de én azonnal elhátráltam előle.

-          Ezt te magad sem gondoltad komolyan – vontam fel a szemöldököm. Majd biztosan hagyom, hogy hozzám érjen, amikor most mérgezte meg Nadine-t ugyanígy.

-          Ti égiek, túlságosan gyanakvóak vagytok – nevetett fel, majd el is tűnt.

-          A földbe döngölést ettől meg nem úszod meg. Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad a menyasszonyom megmérgezését – szóltam utána. Majd én is mentem tovább a dolgomra, hiszen itt volt az ideje, hogy megnézzem Kathy-t, Anne-t, Rose-t, és a többieket is. Plusz tervezek egy kis magánakciót, aminek keretében Rosalie visszakapja az emlékeit, mert éppen itt az ideje…

(Rosalie szemszöge)

Hát elérkezett ez a reggel is. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak a lányomnak, vagy, hogy hogyan bátorítsam őt, amikor kiáll Aro elé, és minden valószínűség szerint elé lökik Demetrit, akin be kell bizonyítania, hogy képes uralni a képességét. Az utolsó tíz kísérlet mondjuk szerencsére tökéletesen sikerült, így annyira nem vagyok ideges, mint egyébként lennék, de akkor is félek egy kicsit. Mi lesz, hogyha Anne mégsem lesz képes uralkodni magán, vagy esetleg szándékosan felhergelik, hogy ne legyen rá képes, és ezzel kényszerítsék a maradásra. Hogyan lenne rá lehetőség, hogy ezt az egészet elkerüljük?

-          Anya, bejöhetek? – kopogtatott be Anne az ajtón.

-          Hát persze, kincsem – vágtam rá azonnal.

-          Félek – termett előttem hirtelen. Majd a karjaimba bújt.

-          Nincs mitől, drágám, nagyon ügyes leszel, és utána hazamegyünk – mondtam határozottan.

-          Kedves, hogy ezt mondod, de látom rajtad, hogy még te magad sem gondolod komolyan – sóhajtott fel.

-          Ne butáskodj, én minden további nélkül megbízom benned – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Tényleg? – nézett mélyen a szemembe.

-          Igen, tényleg – bólintottam rá azonnal. – Nem lesz semmi baj, mert képes leszel uralni a képességed. Ezt pedig onnan tudom, hogy az én lányom vagy, és az én lányom pontosan olyan, mint amilyen én vagyok. Heves, de ha szükséges, akkor higgadt, és bármire képes a családjáért. Menni fog, estére pedig már itt sem leszünk – mondtam teljes meggyőződéssel.

-          Gondolod? – mosolyodott el Anne. – Hiányzik Gabriel. Ő mindig vissza tudja fogni a heves vérmérsékeltemet.

-          Hamarosan melletted lesz ő is – simítottam végig az arcán.

-          Nem csak hamarosan, már itt is van – jelent meg fiam az ajtóban.

-          Te meg mit keresel itt? – dörrentem rá azonnal. Eddig legalább az egyik gyermekem biztonságban volt.

-          Aro és Anne fogadásának híre ment az egész vámpírvilágban. Valószínűleg szándékosan kiszivárogtatta valamelyik Volturi a dolgot, hogy legyen kellő mennyiségű szemtanú az esetről, hogy Anne veszélyes, ezért joggal tartja itt őt Aro – mondta fiam komolyan. – A nagyiék már a nagyteremben vannak, ahogy mindenki más is.

-          A francba, egy világ előtt akar próbára tenni – kezdte el tördelni az ujjait Anne.

-          Ezt tulajdonképpen a hasznunkra fordíthatjuk – gondolkodtam el.

-          Na és mégis, hogyan? – nézett rám Anne kétségbeesve.

-          Nagyon egyszerűen – vágtam rá egyértelműen. – Hogyha kiállod a próbát, és bebizonyítod, hogy ura vagy a képességednek, akkor arra számos tanúnk lesz, hiszen Aro idecsődített szinte mindenkit. Vagyis kénytelen lesz megtartani a szavát, ha tetszik neki, ha nem – magyaráztam elégedetten. Talán most kivételesen ez a bájgúnár saját maga alatt vágta a fát. Legalábbis nagyon remélem.

-          Tudjátok, hogy nem bírom a tömeget – nyögött fel lányom és a kezét azonnal a szája elé szorította.

-          Hé, nyugalom, húgi, mély levegő, nehogy most legyél nekem rosszul, ha már ennyi mindent kiálltál sikeresen – mondta Gabriel szigorúan.

-          Igen, a testvérednek teljesen igaza van, szedd össze magad, és ments meg mindenkit, akit szeretsz, csupán néhány perc alatt. Erős lány vagy, és tudom, hogy meg tudod csinálni – mondtam határozottan. – Én hiszek benned – fogtam a két kezem közé az arcát, és mélyen a szemébe néztem.

-          Ahogy én is – vágta rá Gabriel is azonnal.

-          Legalább ti hisztek bennem, ha már én nem tudok hinni magamban – motyogta az orra alá.

-          Csak úgy, ahogy eddig, csak higgadtan, gondolj valami szépre, a nyugalomra, és minden rendben lesz. Ha már ennyiszer sikerült, akkor most is fog.

-          Eljött az idő, Anne – jelent meg Demetri az ajtóban. – A Mester hívat téged, és a családod – mondta határozottan, és a hangja is furcsán csengett. Nem volt benne az a gyengédség, amivel mindig szólni szokott a lányomhoz. Ez mindenképpen különös.

-          Jól vagy, Demetri? – kérdeztem rá inkább. Vagy én hallom rosszul a hangsúlyt, amit erősen kétlek, vagy valami történt.

-          Természetesen jól vagyok, Rose, csak tegyétek, amit mondtam – vágta oda nekem, majd eltűnt.

-          Az az elmélete, hogyha utálom, akkor esetleg könnyebb lesz megölnöm, ha hiba csúszik a számításainkba, ezért reggel óta undokoskodik – magyarázta Anne a szemeit forgatva Dem viselkedését.

-          Szerelmes férfi, ne aggódj, Anne, apád se sűrűn gondolkodik logikusan. Elvakítja őket a szerelem, ahogy gyakran bennünket is – mondtam mosolyogva.

-          Ha én ilyen leszek, akkor könyörgőm lőjetek le – nézett ránk Gabriel kétségbeesve. – Ez őrület.

-          Nyugi, te biztosan nem leszel ilyen, nem a te stílusod előadni a közömböst – morgolódott lányom.

-          Csak próbálja megkönnyíteni a helyzeted – mondtam nyugtatóan. – Most viszont már tényleg ideje lenne indulnunk, még mielőtt feldühítjük Arót.

-          Úgy bizony – lépett be szerelmem a szobába. – Gyere, Rose, menjünk. Gabriel majd kíséri a húgát. Te pedig csak nyugodtan, bármi is történjék – simított végig lányunk arcán Emmett.

-          Tudom, mély levegő, koncentráció, higgadtság, csak menjünk már – karolt bele Anne a bátyjába.

-          Jól van, mind ott leszünk veled – nyomtunk puszit Emmett-tel a homlokára. Majd elindultunk a trónterem felé, ahol már mindenki ránk várt. Pontosabban a lányunkra. Mi kevésbé voltunk érdekesek, hála az égnek. Na nem, mintha az jobb lenne, hogy pont Anne-t szúrta ki magának a Volturi vezetője. Viszont az is tény, hogy Anne sokkal erősebb, mint amilyen én valaha is leszek. Így egészen biztos, hogy ő képes lesz itt és most helytállni a családjáért.

-          Áh, végre megérkezett a Cullen család többi része – mosolyodott el elégedetten. – Már mindannyian nagyon vártunk téged, Anne – nyújtotta kezét a lányunk felé. Anne pedig a kezébe helyezte a sajátját. – Akár el is kezdhetjük, hogyha gondolod.

-          Végül is ezért vagyunk itt, nem igaz? – állapította meg Anne. – Szóval, kit választottál? – kérdezte, bár azt hiszem, hogy mindannyian tudtuk a választ a lányom kérdésére.

-          Félix, Félixet választottam ki – mondta Aro határozottan. A teremre pedig egy csapásra síri csend borult. Ez nem éppen az a helyzet, amire felkészültünk…