The Beauty and the Bear - 84. fejezet

84. fejezet

(Nadine szemszöge)

Azt hiszem, hogy mindent elrendeztem, amit tudtam. Rosalie még két hétig itt lesz, ez idő alatt éjszakánként találkozunk, és megmutatjuk neki a lehetséges alternatívákat, azután pedig eldönti, hogy hová szeretne menni, és én oda fogom vinni. Elviszem a kiválasztott valóságba, és kitörlöm az emlékeit mindenről, ami történt, de azután is figyelni fogom. Hiszen a barátnőm. Nem hagyhatom, hogy valaha is bármi baja essen. Azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

-         Hogy vagy? – jelent meg Ezekiel.

-         Én most már elég jól – válaszoltam határozottan. – Kathy, hogy érzi magát? – kérdeztem kíváncsian.

-         Most már sokkal jobban van. Gabriel sokat foglalkozik vele, és Rose jövője is érdekli. Jobban, mint valaha is hinnéd – mosolyodott el Ezekiel.

-         Mire gondolsz pontosan? – húztam fel a szemöldököm.

-         Meglátogatta őt, hogy segítsen meghozni a helyes döntést – vágta rá Ezekiel. – Azt hiszem, hogy Rose-nak ez nagyon is sokat jelentett. Legalábbis amennyire külső szemlélőként meg tudtam állapítani.

-         Ez nagyon jó hír – bólintottam rá. Még mindig nem tudtam hova tenni Gabriel kedvességét, de mindenesetre hálás voltam neki, hogy próbál ő is segíteni a barátnőmön. – Luciferről van valami hír?

-         Nem, amióta megmutatta Rosalie-nak a döntései lehetséges következményét, azóta háttérbe szorította magát. Még csak sejtelmünk sincs, hogy most miben sántikál.

-         Nála sosem lehet tudni, mindenesetre most biztosan nagyon elégedett magával – morogtam az orrom alatt.

-         Nadine, Lucifer nem tehet róla, hogy ilyen. A rossz oldalra is szüksége van a világnak, különben minden túl tökéletes lenne, és az emberek már nem értékelnék a jó dolgokat.

-         Tudom – sóhajtottam fel. Luciferre is szüksége van a világnak, de néha annyira idegesítő és bosszantó, hogy a legszívesebb mégiscsak megszabadulnék tőle.

-         Mindenesetre most magatokra hagylak titeket Nathan-nal. Este pedig menjetek el Rose-hoz, ahogy szoktatok. A biztonság kedvéért figyelni foglak titeket a távolból.

-         Rendben van, köszönjük – egyeztem bele azonnal.

-         Nincs mit – mosolygott rám. – Nathan mindjárt itt lesz – mondta még majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. Végül is, mit tehetnék még. Egészen biztos, hogy ez a helyes döntés. Hiszen nem nekem kell eldönteni, hogy Rose-nak mi lesz a legjobb. A döntés mindig is az övé volt, én csak a lehetőségeket mutathatom meg neki. Bár ez az utazás nagyon különleges, mert eddig még soha nem tudott az alany a következményekről. Talán Rosalie sorsa tényleg csak az lehet, hogy vámpír maradjon? Előfordulhat, hogy számára csakis ez az egyetlen alternatíva lehetséges? Mármint ahhoz, hogy boldog és elégedett legyen? Vagy talán a családja nagyon prioritást élvez, mint ő maga? Na de ki számára? Az ő számára fontosabbak, vagy ő fontosabb az ő számukra? Hogy is van ez? Még soha életemben nem voltam bizonytalan egyetlen egy védencemmel kapcsolatban sem, de most nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet.

-         Szia, kicsim – jelent meg Nathan hirtelen. – Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian.

-         Rosalie-n gondolkodtam – mondtam határozottan.

-         Ezt valahogy sejtettem – ült le az ágyra. – Min gondolkodtál? – kérdezett rá azonnal.

-         Azon, hogy talán ennek így kell lennie. Talán Rose tényleg ott volt jó helyen, ahol eredetileg volt. Én lázadtam a vezetők ellen, mint mindig, de ők megmondták, hogy nem jó ötlet bolygatni Rose-t. Azt hiszem, hogy kivételesen talán igazuk volt – sóhajtottam fel.

-         Nos, ha igazuk is volt, akkor szereztél Rosalie-nak néhány szép percet – vágta rá Nathan.

-         Csakhogy ezekből a szép percekből semmire sem fog emlékezni – mondtam szomorúan.

-         Ha csak – gondolkodott el Nathan.

-         Ha csak? – lettem kíváncsi.

-         Hogyha megkérdeznénk erről Rose-t, és az égieket is, akkor lehetséges, hogy meghagyhatnánk neki néhány emlékképet. Természetesen csak akkor, hogyha mindenki így érzi.

-         Talán nem is rossz ötlet, de az is lehet, hogy nem túl jó ötlet – gondolkodtam el. – Talán jobb lenne Rose-nak, hogyha nem emlékezne semmire. Miért ábrándozzon olyan életre, ami nem lehet?

-         Miért ne emlékezhetne a szép pillanatokra? – kérdezett vissza azonnal.

-         Talán akkor sokat szomorkodna olyan dolgok miatt, amiket sosem kaphat meg – állapítottam meg.

-         Valóban van rá esély – egyezett bele Nathan is. – Talán rá kéne hagynunk a döntést.

-         Talán, de nem tudom, hogy mi lenne a jobb – mondtam feldúltan.

Mindig is a legjobbat akartam neki, de talán nem az a legjobb, hogyha én próbálom meg eldönteni helyette, hogy mi legyen az emlékei sorsa.

-         Nos, van még két szabad hetünk, addig elintézhetjük, hogy Rose megkapja a döntési lehetőséget, a végén pedig feltesszük neki a kérdést. Szerintem így működhet a dolog – mondta Nathan határozottan.

-         Egészen jó ötletnek tűnik – mosolyodtam el. Talán ez tényleg járható út. Sőt, azt hiszem, hogy valóban ez a legjobb megoldás.

-         Hát persze, hogy jó ötlet – húzta ki magát Nathan büszkén. – Na gyere, megbeszéljük az égiekkel.

-         Rendben, menjünk – fogtam meg a felajánlott kezet, majd hagytam, hogy Nathan maga után húzzon a nagyterembe…

(Rosalie szemszöge)

Az életem annyira csodálatos itt. Egyszerűen nem tudom, hogy mitől lehetnék még ennél is boldogabb. Minden pillanatot ki kell használnom, amennyit csak képes vagyok. Emmett, én, és Anne. Az életem legcsodálatosabb pillanati.

-         Na mit csináljunk ma? – húzott vissza Emmett a padlóra.

-         Mit szólnál némi reggelihez? – kérdeztem izgatottan. Annyira vágytam egy kis finomságra. Egy szelet kenyérre, teára és gyümölcsökre.

-         Nos, ami azt illeti, ez egy nagyon is jó ötlet – lelkesedett fel Emmett.

-         Tudtam, hogy mindig csak a pocakodra tudsz gondolni – böktem mellkason.

-         Nem, ez így nem igaz, két dologra tudok egyfolytában gondolni – simított végig a combomon.

-         Te kis perverz – kuncogtam fel. – Előbb az evés, utána pedig tárgyalhatunk a másik dologról, amire szintén egyfolytában tudsz gondolni.

-         Hm… igazán tetszetős ajánlat – egyezett bele azonnal. – Visszatérünk rá reggeli után. Délután pedig elmehetnénk kirándulni. Kereshetnénk néhány szezonális gyümölcsöt az erdőben nassolni. Tudom, hogy szereted az ilyesmit.

-         Ez fantasztikus ötlet – bólintottam rá azonnal. – Úgyis régen sétáltunk már együtt az erdőben. Még sok helyet meg kell mutatnod nekem.

-         Az már egyszer biztos – vigyorodott el. – Különleges helyre foglak elvinni ma ezt garantálom – kacsintott rám. – Viszont előtte kérek szépen egy nagy adag, finom kenyeret, kolbásszal, és hagymával – mondta határozottan.

-         Rendben van, megkapod, te addig készíts kávét és teát, addig én megterítek. Jó lesz így? – néztem rá kíváncsian.

-         Igen, ez nagyszerű ötlet – pattant fel azonnal, és már el is sietett, hogy elkészítse a reggeli italokat.

Én pedig felöltöztem gyorsan, azután pedig már el is kezdtem készíteni a szendvicseket. Néhány perccel később pedig már rakosgattam is őket a tányérokra. Szerelmem pedig megjelent egy nagy adag kávéval, és egy adag teával. Emmett nem igazán rajongott a teáért, de én jobban szerettem a teát, mint a kávét.  

-         Oh, gyors voltál, mint a villám – néztem rá mosolyogva.

-         Siettem vissza hozzád – vágta rá azonnal. – Egy perccel sem szeretnék kevesebb időt eltölteni nélküled, mint amennyit muszáj.

-         Ezzel én is így vagyok – vigyorogtam rá.

-         Ajaj, kezdesz olyan lenni, mint én, ez tetszik – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-         Ne szokj hozzá nagyon – néztem rá kihívóan.

-         Pedig hozzá tudnék szokni – csapott egy aprót a fenekemre. – Na, de most reggeli, aztán kirándulás.

-         Jól van, részemről rendben van – bólintottam rá azonnal.

Majd mind a ketten leültünk és elfogyasztottuk a reggelinket. Az étel után pedig megmosakodtunk egy közeli tóban, és elindultunk Emmett kedvenc helyei felé. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hová megyünk, de egyáltalán nem kellett csalódnom, amikor odaértünk. A hely, nagyon, hogy is mondjam. Emmettes volt. Talán ez a legjobb szó rá. Ugyanis a rét egy részén össze-vissza sziklák voltak, mintha csak ő dobálta volna szét őket, ahogy vámpír korában is csinált ilyesmit, hogy bosszantsa az arra tévedő kutatókat, hogy vajon hogyan kerülhettek oda a sziklák a semmiből. Bár tisztában voltam vele, hogy ezt most nem ő csinálta.

-         Na mit szólsz hozzá? – kérdezte lelkesen.

-         Nagyon érdekes hely – válaszoltam azonnal. – Még sosem láttam ehhez hasonló tisztást. Hogyan kerültek ide a sziklák?

-         Hát tudod, néhány ló csodákra képes. Én csináltam. Tetszik? – kérdezte kisfiús bájjal a hangjában.

-         Nagyon is tetszik – nevettem fel. – Bosszantani akartad a helyi kutatópalántákat? – kérdeztem kíváncsian.

-         Hát ezt meg honnan tudod? – tette csípőre a kezeit. – Te biztosan nem csináltál ilyesmit – mondta határozottan. – A lányok nem is szoktak ilyen csínyeket kitalálni.

-         Valóban nem szoktam – vágtam rá azonnal. – Viszont belőled kinézem, hogy kitalálsz ilyeneket.

-         Hm… túl jól ismersz – húzta össze a szemeit. – Azt hiszem, hogy nem árulhatom el neked minden titkomat, mert a végén még túl sokat fogsz tudni.

-         Én viszont úgy gondolom, hogy minél többet tudok, annál jobb a helyzet – mondtam határozottan. – Mégiscsak ismernem kell a férjemet töviről hegyire, nem igaz?

-         Akkor viszont nem ártana, hogyha én is tisztában lehetnék minden egyes titkoddal, nem gondolod? – kérdezte kedvesem kihívóan.

-         A nők mindig titokzatosak, úgyhogy mindent nem tudhatsz – vágtam rá határozottan.

-         Nah, persze, mindig ezzel takaróztok, ti boszorkák. A fehérnép mindig talál indokot, hogy megtartsa magának a kis titkait – húzta el a száját Emmett.

-         Ez már csak így van rendjén – rántottam meg a vállam. – Szokj hozzá a gondolathoz, mert ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.

-         Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod kihozni belőle – csóválta meg a fejét.

-         Akkor a nők mégsem akkora rejtély, ahogy azt a férfiak folyvást állítják, hiszen te is tudtad, hogy ez fogom tenni…

-         De hát…

-         Na és, ha tudtad, hogy ezt fogom mondani, akkor nem is vagyok olyan titokzatos kis boszorkány, mint ahogy az előbb állítottad.

-         Na álljunk csak meg…

-         Ebből pedig az következik, hogy a férfiak füllentenek, amikor azt mondják, hogy a nők kiismerhetetlenek – fejeztem be vigyorogva a mondanivalómat. Emmett pedig csak hápogott, mint egy hal. Erre már nem tudott mit reagálni, én pedig csak jóízűen nevettem a kínján.

-         Na megállj, asszony, ezért most alaposan megnevellek – indult meg felém Emmett.

Én pedig azonnal nevetve menekültem el előle. Már azt hittem, hogy el is tudok futni a férjem karmai közül, de hirtelen furcsa érzésem támadt, és mintha egy sebesen száguldó valamit láttam volna elsuhanni az erdő mélye felé. Szerelmem pedig kihasználva a pillanatnyi sokkomat azonnal elkapott.

-         Láttad azt az előbb? – kérdezte még mindig arra nézve, ahol látni véltem valamit, vagy valakit.

-         Miről beszélsz, kicsim? – kérdezte döbbenten. Majd ő is elkezdett abba az irányba figyelni, amerre én.

-         Semmit, talán csak valami állat volt – legyintettem.

Ugyan már, hiszen attól, hogy én nem vagyok már vámpír, vagy legalábbis itt nem vagyok vámpír, attól még lehetnek ezen a vidéken. Viszont, hogyha tényleg vámpír volt, akkor miért nem támadt ránk? Miért nem ölt meg minket? Csak két vámpírcsaládról tudok, aki nem támad emberekre, márpedig, hogyha ebben a valóságban is csak ők vannak, akkor vagy egy családtagunk száguldott el a fák között, vagy a Denalik vannak a közelben valamiért. Habár az is előfordulhat, hogy csupán képzelődtem, vagy megint Lucifer játszadozik. Végül is angyal is lehet gyors, mint a villám. Akár égi, akár pokolbéli.

-         Valószínűleg csak egy szarvas riadt meg tőlünk – válaszolta szerelmem lágyan. – Ha medve lett volna, akkor támadt volna, ők nagyon védik a területüket. Nincs mitől félned – simított végig a karomon.

-         Rendben van, ha te mondod, akkor hiszek neked. Te jobban ismered az erdőt – mosolyogtam rá.

-         Hogyha mégis félsz, akkor visszaviszlek a magas lesre – ajánlotta a lehetőséget.

-         Nem kell, hiszen nálad van a puskád, minden eshetőségre – mondtam határozottan. – Tökéletesen megbízom benned.

-         Köszönöm, kicsim – nyomott hálás csókot a számra.

-         Ez természetes – vágtam rá határozottan.

Ha valakiben megbízhatom bárhol, bármelyik világban, akkor az csakis Emmett. Bár nem tagadhatom, hogy Edward egy kicsit elkápráztatott az előző lehetőségben. Tényleg olyan volt, mint egy védelmező oroszlán, egészen végig. Azt hiszem, hogy most már értem, hogy miért vonzódik hozzá minden nő. Edward bár olykor túlgondoskodó és idegesítő, de az tény, hogy egy igazi úriember, aki mindig figyel rá, hogy kedvesen bánjon a hölgyekkel.

-         Akkor itt az ideje, hogy elvigyelek a kedvenc forrásomhoz, ahol akár meg is mártózhatnánk.

-         Hm… emlékszem arra a helyre – vigyorodtam el.

-         Oké, akkor a másik kedvenc forrásomhoz, ugyanis nem ugyanoda megyünk, ahová legutóbb vittelek – villantak meg a szemei.

-         Nocsak, te titokban romantikus lélek vagy – néztem rá döbbenten.

-         Nekem is lehetnek titkaim, asszony – nyomott gyors csókot a számra. Majd egy hirtelen mozdulattal a vállára kapott.

-         Hát te meg mit művelsz? – kérdeztem döbbenten.

-         Megnevellek – kuncogott fel. – Elcipellek a forráshoz, és beleugrom veled ruhástól a tóba – kezdett el futni.

-         Megőrültél? Éjszaka meg fogunk fagyni visszafelé – kezdtem el kapálózni.

-         Úgy lenne, ha az előrelátó férjed nem hozott volna magával pokrócokat, és nem gyűjtött volna előre gyújtóst egy tábortűzhöz, amiket Lucifer szépen hoz utánunk a hátán – mondta büszkén.

-         Nocsak, ma tele vagy meglepetésekkel – lepődtem meg ismét.

Emmettnek ezt az oldalát még nem is nagyon ismertem. Bár azt meg kell hagyni, hogy hozzá tudnék szokni. Így hát hagytam magam. Emmettnek úgy tűnik, hogy pontos terve van egész napra, én pedig nem szeretném elrontani az ötleteit, így hagytam, hogy elfusson velem a tóig, és még akkor sem tiltakoztam, amikor nekifutásból belevetette magát velem együtt. Sőt, még

tetszett is ez a fajta bolondozás. Önfeledten fröcsköltük egymást, és olykor még a víz alá is süllyesztettük a másikat, de egyikünk sem bánta. Életem legcsodálatosabb pillanatai voltak. Vámpírként soha nem játszottunk ilyesmit egymással. Bár, a kádba tény, hogy néha beugrott velem, de annak általában a fürdőszoba látta a kárát, főleg a kád, de ez most egészen más volt. A hangulat, az érzések, a vágyak, amiket felkeltett bennem minden egyes apró mozdulat és tett. Ekkor döbbentem rá, hogy megváltoztam az utazás alatt. Méghozzá gyökeresen. Megtanultam élvezni az életet. A létezést. Mintha az a Rosalie, aki sokszor tartott a túl sok érzelemtől egyszerűen eltűnt volna, és egy másik, életvidám, és kedves Rose vette volna át a helyét. A létezésem felfordult, és nem csak ebben az egy értelemben. Egész életemben azt hittem, hogy egy lélek nem tud változni, jó, vagy rossz, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nagyon is képes vagyok a változásra, csak akarnom kell ezt a csodát, és akkor megtörténik, ahogy itt és most. Lehetek ez a Rosalie. Akár vámpírként is lehetek ilyen. Miért ne?

-         Fáradt vagy? – szakított ki Emmett a gondolataimból. – Nagyon elmerengtél.

-         Nem, csak gondolkoztam – mosolyogtam rá.

-         Na és min? – kérdezte kíváncsian.

-         Rajtunk, azon, hogy milyen tökéletes most minden – bújtam hozzá.

-         Bizony, és csak egyre jobb lesz – kapott a karjaiba. Majd gyengéden lefektetett a pokrócra, mellém bújt, majd mindkettőnket betakart. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem kezdeményezett szeretkezést. Csak átölelt engem, gyengéden és lágyan. – Miért vagy így megszeppenve? Szerinted egy férfi nem vágyhat néha csak egy összebújásra? – kérdezte szemrehányóan.

-         Dehogynem – fészkeltem magam hozzá még közelebb. – Még tetszik is a dolog – fűztem még hozzá.

-         Nagyon helyes – nyomott puszit a tarkómra. – Aludj jól, baby – motyogta még, majd egyenletes szuszogásba kezdett.

-         Neked is jó éjszakát – mondtam mosolyogva. Néhány perccel később pedig engem is elnyomott az álom… 

The Beauty and the Bear - 83. fejezet

83. fejezet

(Nadine szemszöge)

Feldúltan mentem vissza az égbe, és már alig vártam, hogy tanácskozhassak a többiekkel a kialakult helyzetről, így amint a szobámba értem, máris érveket kezdtem el gyűjteni amellett, hogy törölnünk kell Rosalie teljes emlékezetét, de éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, még Lucifer gonoszságát felhozva sem. Valamit márpedig ki kell találnom annak érdekében, hogy megoldjam a helyzetet. Nem hagyhatom, hogy Rose boldogtalan legyen. Túlságosan is jó lélek ahhoz, hogy ne kapjon szép életet.

-         Mi a helyzet, kicsim? Mi volt a baj Rosalie-val? – kérdezte aggódva.

-         Lucifer olyasmit mutatott neki, amit nem kellett volna. Aminek nem volt itt az ideje, még nem volt rá készen – mondtam feldúltan.

-         Megmutatta, hogy az alternatív valóságnak ára van – bólintott rá Nathan.

-         Igen, de túl korán – vágtam rá. – Még nem volt kész a lelke a veszteségre.

-         Nadine, erre soha nem lehet felkészülni – mondta határozottan. – A veszteség nem olyasmi, amire készül az ember. Egyszerűen megtörténik, mert a világ nem tökéletes, de ha nem lenne veszteség az életben, akkor hogyan értékelnénk az életet? Ha mindenki örökké élne, és minden tökéletes lenne, akkor nem élveznék az emberek az apró dolgokat. A sok boldog együtt töltött percet. A hormonok játékát. Nagyon-nagyon sok dolog létezik a földön, ami miatt érdemes embernek lenni.

-         Rose is éppen ezt szeretné – vágtam rá. – Rosalie minden vágya, hogy szerethessen, kisbabái legyenek, és élhessen, ősz hajú nagymamaként figyelje, ahogy az unokái szaladgálnak az udvaron. Nem érdemli meg ezt a jövőt?

-         Dehogynem érdemli meg, és ha ezt választja, akkor meg is fogja kapni, de meg kell hagynunk neki a lehetőséget, hogy visszamenjen a saját valóságába, hogyha ezt választja. A szabad akarat nálunk még szent dolog, nem úgy, mint Lucifernél – mondta határozottan.

-         Van igazság abban, amit mondasz, de nem mindenben értünk egyet, bár ez nem feltétlenül baj, de akkor is szeretném, hogyha megértenék az én érvelésemet is – magyaráztam halkan. – Mindenesetre szeretném, hogyha Rose nem Lucifer miatt választana mást, mint, amit igazán szeretne.

-         Lucifer tulajdonképpen most nem hazudott, hiszen mi is megmutattuk volna a veszteséget, ami a családját éri mindenképpen. A lényegen még ő sem változtatott – simított végig a karomon.

-         Nem hiszem, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy megtudja az igazat – válaszoltam. Viszont sajnos éreztem, hogy Nathan-nek igaza van. Nem akartam elfogadni a tényt, de azt hiszem, hogy nem tudok több érvet felhozni a memóriatörlés érdekében. Rosalie tudatában fog maradni mindennek. – Nem tudok elég jó érvekkel előállni, igaz? – kérdeztem szomorúan.

-         Sajnos attól tartok, hogy nem – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy mindent elkövetnél a barátnőd érdekében, de még engem sem sikerült meggyőznöd arról, hogy helyes lenne elcsenni Rose emlékeit.

-         Tudom, ez elég siralmas – sóhajtottam fel.

-         Nem, tulajdonképpen egyáltalán nem siralmas – vágta rá azonnal. – Elgondolkodtál rajta, hogy hogyan tudnál segíteni azon, akit igazán megszerettél. Szerintem holnap éjjel, még az utazásunk előtt beszélj vele. Ezt meg kell beszélnetek. Mindkettőtöknek szüksége van erre szerintem.

-         Igen, azt hiszem, hogy igazad van – bólintottam rá. Jobb lesz, hogyha nyílt kártyákkal játszunk, és Rosalie szabad akaratából dönthet bármiről.

-         Jobban érzed magad? – ölelt magához kedvesen.

-         Hát ezt nem mondhatnám – húztam el a számat. – Az igazság az, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű, de nem akarom, hogy Rose az útja végén másnak mondja el az érzéseit, és a gondolatait. Együtt indultunk el, úgyhogy együtt is fejezzük be az utazást.

-         Ez egy nagyon is helyes hozzáállás – vágta rá azonnal. – Ettől vagy te tökéletes Végzet Angyala.

-         Nem, már te vagy a Végzet Angyala – mosolyodtam el.

-         Te pedig az igazi Főangyal – mondta büszkén. – Egy csodálatos Főangyal, aki mindig tudja, hogy mit kell tennie.

-         Most mégis tanácstalan vagyok – sóhajtottam fel. – Ráadásul a kérésemet sem intézhetem majd Rose-hoz, amire mindennél jobban vágytam.

-         Mi volt az? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem szeretném elmondani, már úgysem fontos – motyogtam halkan. Már nem fog sikerülni az, amit kiterveltem, ez szinte biztos, úgyhogy nem is nagyon akarom erőltetni a dolgot. Hiszen mi értelme lenne halvány reményekbe kapaszkodni?

-         Biztos vagy benne, hogy nem akarod elmondani? – kérdezte aggódva.

-         Még túl korai lenne – nyeltem egy nagyot. – Megígérem, hogy egyszer el fogom mondani, hogy mi lett volna a kérésem Rose-hoz, de most még túlságosan korai lenne. Légy hozzám egy kicsit türelmes, kérlek.

-         Rendben van, ahogy szeretnéd – egyezett bele. Bár láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog, de még meg akartam tartani a kis titkomat magamnak. Majd ha már nem lesz ilyen közeli a remény, akkor beavatom Nathant is.

-         Köszönöm – nyomtam gyors puszit a szájára. – Menjünk és beszéljünk a tanáccsal, azt hiszem, hogy itt az ideje mindent tisztáznunk. Ezekiel is azt mondta, hogy Rose még két hetet kap. Gondolom, hogy ez idő alatt még szeretne teljes életet élni, ezért nem akarom húzni az időt. Neki is jobb, hogyha van ideje elbúcsúzni attól a világtól, amelyet szeret, vagy amelyiket éppen elhagyja.

-         Igen, ezt legalább megérdemli, ez egészen biztos – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Egyébként miért vagy olyan biztos benne, hogy a dolgok ismeretében nem a mostani életét választja? – kérdezte kíváncsian.

-         Azért, mert mi magunk formáltuk a lelkét még tökéletesebbé, mint amilyen valójában volt. Rosalie rengeteget változott az utazásaink során. Megtanulta, hogy hogyan élhet boldog életet, akár anélkül is, hogy nem ember. Boldog vagyok, hogy megismerhettem a benne rejlő szépséget, akárhogy is dönt.

-         Igen, én is örülök, hogy volt alkalmam megismerni – biccentett.

-         Nos, akkor menjünk, azt hiszem, hogy ezen jobb lenne minél előbb túlesni – sóhajtottam fel halkan. Ő pedig bátorítóan megszorította a kezemet…

(Rosalie szemszöge)

Keserű reggelre ébredtem, annak ellenére is, hogy Emmett szorosan magához ölelt. Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de azt tudtam, hogy mi az, amit figyelembe kell vennem a döntésemnél. Akármennyire is imádom ezt a világot, nem biztos, hogy itt kéne maradnom, mert azzal elrontok egy másikat. Ebbe még nem is gondoltam bele igazán. Eddig elég kedvező volt számomra a helyzet, mert azt hittem, hogy nem kell majd ilyesmin gondolkodnom. Hiszen az első valóságban Bella és Edward boldogok voltak, még akkor is, hogyha nem volt gyermekük. Viszont most, így, hogy Esme elvesztette Carlisle-t már egészen más a helyzet. Hiszen hogyan is élhetnék boldogan itt, amikor tudom, hogy a fogadott anyám mit él át miattam egy másik valóságban. Hogyan engedhetném, hogy Carlisle meghaljon, és vajon milyen láncreakciót indítana ez el. Hiszen, ha Carlisle meghal, a családom egészen biztosan nem nyugszik addig, amíg meg nem bosszulják a halálát, és abba valószínűleg mindannyian belehalnak. Nem is beszélve arról, hogy annak ellenére, hogy a többiek kijutottak a Volturi még üldözni fogja őket. Aro soha nem adná fel, főleg, hogy több tehetséges vámpír is akad a családunkban. Egész életükben menekülniük kellene, és az nem lenne élet. Renesmee nem élhet így, és a többiek sem. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy hogyan lábalhatnának ki ebből a helyzetből. Viszont ez felvet egy másik kérdést is. Hogyha én nem vagyok, akkor ilyen szomorúan alakul a családom sorsa? Hogy lehetek ennyire fontos láncszem ebben a kis gépezetben, amikor én soha nem voltam a legkedvesebb, vagy a legmegértőbb családtag. Sőt, én voltam az, aki állandóan húzta a száját. Miért vagyok ilyen jelentős a családunk sorsában? Nem értem.

-         A jelentőséged belőled fakad. Soha nem az lesz a legfontosabb láncszem egy családban, aki annak látszik. Mint már biztosan hallottad a látszat csal – jelent meg egy idegen férfi előttem.

-         Ki vagy te? – kérdeztem döbbenten.

-         Gabriel vagyok, Ezekiel testvére, és azért jöttem, mert érzem, hogy milyen kétségek gyötörnek, gyermekem – ült le velem szemben. Én pedig gyorsan Emmettre pislantottam. – Ne aggódj, mélyen alszik, és nem is fog mostanában felébredni, tettem róla. Sok megbeszélnivalónk van.

-         Na és mi lenne az a sok megbeszélnivaló? – kérdeztem kíváncsian. – Már tudom, hogy nem lehetnek boldogok a többiek, hogyha én a boldogságot választom.

-         Azért a helyzet nem ilyen egyszerű – mosolyodott el Gabriel.

-         Mi más bonyolultság lehetne benne? – kérdeztem vissza.

-         Csak az bonyolult, amit te magad teszel azzá, ez csak komplikált, mondjuk – magyarázta halkan. – A lényeg az, hogy te különleges vagy. Misem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy őszintén gondolsz a családodra. Hiszen nem akarod, hogy bárkinek is baja essen közülük, és ez egy csodálatos dolog. Mindenképpen a lelked szépségét fényesíti tovább, hogy tökéletesen eltűnt az „én központúságod”. Még soha nem láttam ilyen lélekfejlődést ilyen rövid idő alatt létezésem során.

-         Még mindig nem értem, hogy miről kéne beszélnünk. Nem hiszem, hogy engem szeretnél fényezni azzal, hogy meglátogattál engem.

-         Valóban nem, én csak azt szeretném, hogyha helyesen döntenél, de mindezt úgy tennéd, hogy utána ne bánd meg – magyarázta. – Szeretném megakadályozni, hogy hatalmas hibát kövess el, vagy, hogy rossz szájízzel fejezd be az utazásod. Ezért fogok elmesélni neked egy történetet. Méghozzá a sajátomat, ami hatalmas galibát okozott a világban anno, és amiért most az én felelősségem, hogy elvesztettünk egy angyalt.

-         Még ti is követtek el hibát odafenn? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Tudod a kíváncsiság veszélyes dolog. Veszélyesebb, mint azt bárki gondolná. Az én hibám is abból adódott, hogy túlságosan kíváncsi voltam. Szerettem volna megtudni, hogy milyen az élet az égen kívül. Hogy milyen lehet embernek lenni, és élni. Milyen a szerelem, a vágy, az ételek valódi íze, és még sok hasonló dolog. Így hát néhány hétre szabadságra mentem az égi kötelezettségeim alól a fivéreim kérése ellenére – gondolkodott el.

-         Ebben én még nem találok semmi rosszat, vagy halálos bűnt – állapítottam meg.

-         Nem is a kíváncsiságommal volt a baj, hanem azzal, hogy a felelőtlenségem miatt a testvéreim meggyengültek, és Lucifer könnyedén játszadozhatott a földi képviselőink gondolataival. Valótlan dolgokat mutatott nekik, és néhány másik embernek is, hogy boszorkányokat, természetfeletti lényeket lássanak a jólelkű fiatal lányok helyett. Tulajdonképpen Nadine és Nathan eddigi sorsa is az én lelkemen szárad. Hogyha akkor nem saját magamra és a vágyaimra gondolok, akkor nem ütötte volna fel a fejét a boszorkányüldözés. Ha az égben vagyok, ha a helyemen maradok, akkor megakadályozhattuk volna Lucifer akkori ámokfutását. Azóta is gyötör a bűntudat, hogy lejöttem. Bár azt nem mondhatom, hogy megbántam volna, mert egy csodálatos hónapot volt szerencsém eltölteni egy kivételesen tökéletes lány társaságában, aki megtanított rá, hogy mi az a szerelem, és az az igazi szeretet.

-         Na és hol van most az a lány? Biztosan boldogok voltatok, amikor újra együtt lehetettek – mosolyodtam el.

-         Az a lány nem emlékszik rám, mert kitöröltem az emlékeit, és soha nem is fog – vágta rá azonnal. – Nem lehetek befolyásolható, vagy megzsarolható. Hogyha lennének kedvesei az égi vezetőknek, akkor ők lennének Lucifer elsőszámú célpontjai. Hiszen mivel is lehetne minket ennél jobban kínozni, vagy kizökkenteni? Ez a lehető legegyszerűbb módja annak, hogy valakit tönkretegyünk, és Lucifer pontosan tudja ezt.

-         Ez szomorú – sóhajtottam fel.

-         Valamit valamiért, Rose – vágta rá azonnal. – Talán nem vagyok tökéletes, és nincs szerelem, társ az életemben, de rengeteg gyermekem van. Sokkal több, mint amennyiről egy ember csak álmodhat. Bár tény, hogy van köztetek javíthatatlan is, de a többségetek jólelkű és kedves lény. Ezért is szeretjük annyira az embereket. Mindig változnak, de valahogy legbelül mindig ugyanazok maradnak.

-         Hogy ez milyen igaz – mosolyodtam el.

-         Igazabb, mint hinnéd – bólintott rá. – A lényeg, hogy akár ebben a valóságban élsz, akár abban, amiből eljöttél, egy dolog mégis ugyanaz maradt. Méghozzá az Emmett iránti végtelen szerelem, ami sokkal nagyobb kincs, mint ahogy azt az emberek többsége gondolná. Nem vagy egyedül a világban, és soha nem is leszel. Egyébként pedig minden alternatív valóságnak megvan a maga szépsége, és sötét oldala is. Ez adja meg az egyensúlyt az egyes valóságokban. Mert ahol fény van, ott árnyék is van, és ezen senkinek nincs hatalmában változtatni. Egyik világ sem tökéletes, neked csak azt kell eldöntened, hogy melyikben tudnál boldogan, és bűntudat nélkül élni. Ez a lényeg. Olyan világot válassz, ahol te tudsz boldogan élni, bűntudat és fájdalom nélkül.

-         Azt hiszem, hogy kezdem érteni, hogy mire gondolsz pontosan – válaszoltam halkan.

A lényeg talán soha nem is az volt, amit hittem, egyszerűen csak nem láttam tovább a saját orromnál. Bár ha belegondolok az anyaság hiánya miatt sosem voltam tökéletesen boldog, de Nessie nagyon sokat adott nekem, amiért van okom boldognak lenni a saját világomban is. Akármennyire is imádom Anne-t, nem tehetem meg ezt a családommal. Emmett ott is velem lesz, és ott is éppen ilyen pajzán és bohókás lesz. Én pedig megtanultam végre túljutni a problémáimon. Még soha nem láttam és éreztem ilyen tisztán mindent.

-         Nos, a gondolataid alapján érted a lényeget – mosolyodott el Gabriel.

-         Hallod a gondolataimat? – döbbentem meg. – Akkor éppen olyan bosszantó vagy, mint Edward – kuncogtam fel.

-         Ami azt illeti, ez is egy jel, hogy hová tartozol. Minden apró rezdülésed és gondolatod visszaköszön az eredeti valóságod felé. A szíved most mindkét irány felé húz, de csak az egyik világot választhatod.

-         Azt hiszem, hogy tudom, hogy mit akarok – haraptam az ajkamba.

-         Ne mondd el nekem, még ne. Két hét hosszú idő, és sok minden megváltozhat ennyi idő alatt. Ha rám hallgatsz, akkor kiélvezed ennek a két hétnek minden egyes pillanatát, és csak az utolsó pillanatban döntesz, amikor már tiszták a gondolataid. Amikor mindent tökéletes látsz magad előtt, az utat, amit választani akarsz – magyarázta halkan.

-         Azt hiszem, hogy megfogadom a tanácsodat, és kiélvezem a megadatott időt – biccentettem. Ez a legkevesebb, amit még meg kell itt tennem.

-         Helyes, ez a beszéd gyermekem – mondta büszkén. – Remélem, hogy nyújtottam némi vigaszt a számodra – simított végig a karomon.

-         Igen, azt hiszem, hogy most már sokkal jobban vagyok, mint ahogy este voltam, köszönöm.

-         Örömmel tettem – mondta lágyan. Majd egy szempillantás alatt eltűnt, pontosan olyan gyorsan, ahogyan érkezett.

-         Hát te már ébren vagy, édesem? – ölelt magához Emmett hirtelen. – Rosszul aludtál? – kérdezte, amikor hozzábújtam.

-         Nem, dehogy, egyszerűen csak felébredtem. Azt hiszem, hogy korán elaludtam – magyarázkodtam. Két hét, ennyi idő még csak a miénk, és én két hét alatt többet fogok élni, mint bármelyik ember, vagy vámpír, ezt már most tökéletesen tudtam…

The Beauty and the Bear - 82. fejezet

82. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Fogalmam sem volt, hogy mi történt, amiért ide kerültem ismét, de azonnal kérdőn néztem Ezekiel felé. Nem igazán értettem, hogy miért ragadott el fényes nappal. Pedig nem szoktak ilyenkor értem jönni, mert így meglehetősen feltűnő a dolog. Mit fog szólni Emmett, amikor megtalálja az ájult testem?

-         Ezekiel, miért vagyunk a váróban? – kérdeztem azonnal. – Mit fog szólni Emmett, amikor rátalál a testemre? – kérdeztem feldúltan.

-         Nyugodj meg, nem maradunk itt néhány percnél tovább, de beszélnem kell veled – mutatott egy hirtelen megjelenő székre, amin én rögtön helyet is foglaltam.

-         Miről van szó? – kérdeztem kíváncsian.

-         Rose, már régóta vagy alternatív valóságokban. Főleg ebben az alternatív valóságban – kezdett bele.

-         Igen, így van – bólintottam rá.

-         A helyzet az, hogy Lucifer egyre furmányosabb, hogy kizökkentse az egyensúlyt, és ez egyre több veszéllyel jár a számodra is, és a családod számára is. Lassan döntened kell – nézett rám Ezekiel komolyan.

-         Mit értesz lassan alatt? – kérdeztem nagyot nyelve. Letelik az időm a boldog világban, és vissza fogok menni az én valóságomba. Abba a valóságba, ahol nincs kicsi Anne. Ott csak Renesmee van, akit bár imádok, de soha nem lesz az én kislányom. Bármennyire is szeretem őt.

-         Még két hetet tudok adni neked – nézett rám együtt érzően. – Utána választanod kell, hogy melyik valóságot szeretnéd választani. Sajnálom, szívem szerint adnék még neked időt, de nem tehetem. Nem tudunk rád is vigyázni és Nadine-ra is. A kettő együtt kivitelezhetetlen.

-         Mi a baj Nadine-nal? – kérdeztem aggódva. – Megsérült? Ugye nem esett baja?

-         Nem, Rose, itt vagyok, ne aggódj – jelent meg barátnőm. – Ezekiel, ezt nem kellett volna. Nem akartam megszakítani Rose utazását.

-         Én sem szívesen tettem. Rose már nagyon is kedves a számunkra. Még Gabriel is megkedvelte, de akkor sem maradhatunk így örökké. Rose-nak döntenie kell. A világ az emberek, illetve vámpírok döntései alapján változik, és Rosalie most döntés előtt áll, amit meg kell hoznia. Itt az idő. Soha egy lélek sem volt ennyi ideig távol az eredeti valóságától. Rose nagyon kivételes esett, de akkor sem maradhat tovább. Neki is meg kell hoznia a döntést, mint mindenki másnak – magyarázta Ezekiel.

-         Rosalie hátrányból indul, mert túl sokat kell tudnia a lehetőségeinek következményeiről, így nem tud elfogultság nélkül dönteni – tiltakozott Nadine.

-         Rose nem ember – vágta rá Ezekiel. – Életedben először választottál ki vámpírt a lélekvándorlásra, hogy megváltoztathassa a múltját, vagy elfogadja a jelenét. Ez már önmagában is nagyon különlegessé teszi őt. Így a döntésének körülményei is különlegesek lesznek.

-         Ez megtisztelő, azt hiszem – haraptam az ajkamba.

-         Az érzés kölcsönös – szorította meg a kezem Ezekiel. – Megtiszteltetés volt megismerni téged – állt fel. Én pedig azonnal követtem. – Megölelhetlek? – kérdezte kedvesen.

-         Igen, örülnék neki – léptem a kitárt karjaiba.

Furcsa volt ez az ölelés, de valahogy nagyon kellemes melegséggel öntött el. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót azelőtt, de nagyon is kellemes érzés volt. Bármi is volt ez.

-         Ég veled, Rose. Nyomon fogjuk követni a sorsodat, bármelyik utat is választod – mosolygott rám kedvesen. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig kérdőn fordultam Nadine felé.

-         Nyomon követni? Mármint, hogy értette ezt? – kérdeztem kíváncsian.

-         Még én sem tudom, hogy hogy értette, de nyilván jelentett valamit – gondolkodott el. – Mindenesetre már itt az ideje, hogy visszavigyelek.

-         Jézusom, tényleg, Emmett már nagyon aggódhat – mondtam idegesen.

-         Nem, mert időben visszaviszlek – vágta rá barátnőm. – Pontosan akkor fogunk visszaérni, amikor Ezekiel érted ment.

-         Na és ettől nem jön létre az élet végtelen körforgása? Mármint, nem lehetek egyszerre több helyen – magyarázkodtam.

-         Valóban nem lehetsz, elvileg, de a te helyzeted most egészen más – magyarázta a helyzetet. – Te most ott leszel, ahová én viszlek, mindentől függetlenül – mondta komolyan.

-         Rendben, akkor vágjunk bele – egyeztem bele azonnal. Majd megfogtam barátnőm felém nyújtott kezét. A következő pillanatban pedig már a testemben is voltam.

-         Látod, időben visszahoztalak – mondta Nadine elégedetten. – Most viszont mennem kell, mert ennyi távollétet engedélyeztek összesen. Többet nem maradhatok – nyomott puszit az arcomra. Majd ő is eltűnt, mintha mi sem történt volna.

-         Nadine bajban van, és csak egy bizonyos időre engedik le az égből. Ezekiel azt mondja, hogy csak két hetet maradhatok már. Valami nagy gond van – gondolkodtam el hangosan.

-         Mi a nagy gond, kicsim? – jelent meg Emmett hirtelen.

-         Csak elgondolkodtam, hogy mi minden történt velünk, és a helyzet az, hogy elég sok gondunk volt, mielőtt végre révbe értünk – magyaráztam meg gyorsan a helyzetet.

-         Valóban nem volt könnyű a dolog, de végül csak egymáséi lettünk, és ez a lényeg. Ráadásul már egy gyönyörű kislányunk is van. Kinek kellene ennél több jó dolog az életben? – lépett mellém, majd szorosan magához ölelt.

-         Kérdezhetek valamit? – néztem fel rá kíváncsian.

-         Hát persze, baby – nézett rám azonnal.

-         Hogyha választhatnál, hogy egy emberöltőt tölts el velem és a kislányunkkal, vagy egy örökkévalóságot töltsünk el kettesben, akkor te melyiket választanád?

-         Micsoda kérdés ez? – nézett rám döbbenten.

-         Emmett ez csak egy kérdés – mondtam határozottan.

-         Beugratós kérdés, hiszen együtt töltünk majd egy emberöltőt a lányunkkal, azután pedig egy örökkévalóságot odafent, egy ideig a lányunk nélkül, azután pedig ő is csatlakozni fog hozzánk. Úgyhogy nem kell választani – magyarázta a helyzetet.

-         Csak tételezzük fel, hogy mégis kell, te melyiket választanád? – kérdeztem meg újra.

-         Nos, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor azt mondanám, hogy attól függ – válaszolta végül.

-         Mitől függ? – tettem fel a következő kérdést.

-         Attól függ, hogyan lennénk mi és a családunk is a legboldogabbak – válaszolta határozottan. – Az öröklét nyilván csábító, de csak akkor, ha azok is veled vannak, akiket igazán szeretsz. Akikkel vannak közös emlékeid, és történeteid. Viszont az emberöltőnek is megvan a maga bája. Hiszen egy röpke élet alatt kell mindent kipróbálnod, amit szeretnél, amire vágysz.

-         Hogy ez mennyire igaz – mosolyodtam el. A kérdés akkor már csak az, hogy mikor kell választ adnom, hiszen egyértelmű, hogy mit akarok.

-         Nos, akkor indulhatunk? – kérdezte kíváncsian kedvesem.

-         Igen, tökéletesen készen állok – vágtam rá mosolyogva.

-         Ez esetben már indulhatunk is – vette fel a táskákat, majd elindult a földszint felé, én pedig azonnal követtem.

-         Biztos vagy benne, hogy a helyes utat választod? – hallottam meg Lucifer idegesítő hangját.

-         Biztos, hogy a helyes utat választom – suttogtam halkan. – Ez az én életem, az én lehetőségem egy boldog életre. Miért mulasztanám el a lehetőséget?

-         Nos, majd kiderül, hogy kinek van igaza. Itt lesz az ideje, hogy emlékezz – duruzsolta még a fülembe. Azután pedig végleg eltűnt.

-         Emlékezzek? Mire emlékezzek? Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de egyszer majd biztosan kiderül – rántottam meg a vállam. Majd Emmett segítő kezét elfogadva felszálltam Luciferhez a lóra.

-         Készen állsz? – kérdezte halkan.

-         Igen, induljunk – mondtam határozottan. Döntöttem, és nem fogok változtatni a döntésemen, soha. A boldogságot választom, hiszen nincs rá okom, hogy másként tegyek…

(Nadine szemszöge)

Amint visszaértem az égbe megjelent mellettem Nathan, akinek az arckifejezése igencsak feszült volt. Ráadásul nem is kicsit, igazán döbbent és rémült arcot vágott.

-         Mi történt? – kérdeztem azonnal. – Valami baj van?

-         Előkerült Kathy – kezdett bele Nathan.

-         Baja esett? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Hol van?

-         Nem esett baja, legalábbis testileg jól van – kezdett bele kedvesem.

-         Akkor mégis mi történt? – faggattam tovább. – Ne kelljen már minden szót kihúznom belőled, kérlek.

-         Nos, Kathy mégiscsak látta a támadót, aki elárult minket – kezdett bele Nathan.

-         Te jó ég – kaptam a kezeimet a számhoz. – Ugye nem…

-         De igen – vágta rá Nathan mielőtt még befejezhettem volna. – A nővére volt az – erősítette meg a hitemet.

-         Szegénykém – temettem a kezeimbe az arcomat. – Hogyan juthatott közel Lucifer hozzá?

-         Ami azt illeti, kiderült, hogy nem Lucifer került közel hozzá, hanem ő kereste meg a pokol urát – válaszolta Nathan.

-         Hogy mi? – kérdeztem döbbenten.

-         Kathy azért tűnt el, mert látta, hogy ő volt a támadó, és rendbe akarta hozni a dolgokat. Meg akarta menteni a testvérét, de amikor utolérte és beszélt vele, igencsak megdöbbent a hallottakon. Kathy nővére úgy gondolja, hogy az ég már réges régen cserbenhagyta, mert nem tettek semmit, amikor máglyára vetették őt, holott ártatlan volt, így ajánlatott tett Lucifernek, hogy segít neki bármiben, hogyha megadja neki a lehetőséget, hogy találkozzon azokkal az emberekkel odalent, akik megkínozták, és meggyilkolták.

-         Bosszúvágy, a legnehezebben szűnő dolog, ami csak a világon létezik. Bár nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után még ennyi harag van a testvérében – sóhajtottam fel.

-         Sajnos ezzel már nem tudunk mit tenni. A szárnyai már feketék voltak, amikor Kathy utoljára látta.

-         Akkor már nincs remény, eldöntötte, hogy lemegy – borzadtam el. – Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha meglátogatnám Kathy-t.

-         Igen, én is úgy gondolom, hogy szüksége lenne rád – bólintott rá azonnal. – A házában van. Gabriel is vele van, hogy ne csináljon butaságot.

-         Gabriel? – kerekedtek ki a szemeim. – Egészen biztosak vagytok benne, hogy az ég legmorcosabb vezetője a legjobb, aki most Kathy mellett lehet?

-         Nos, ami azt illeti, Gabriel meglepően kedvesen viselkedik vele. Mintha pontosan tudná, hogy hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben – gondolkodott el Nathan.

-         Azért én szeretnék ránézni Kathy-re, hogyha van rá mód – vágtam rá azonnal.

Majd egy szempillantás előtt Kathy háza előtt termettem. Ezután pedig azonnal berohantam hozzá, a látvány pedig teljesen letaglózott. Gabriel Kathy-t ölelte magához. Méghozzá olyan gyengéden, amilyen gyengéden még soha életemben nem láttam őt viselkedni.

-         Látod, Nadine már itt is van – simított végig a haján. Majd apró puszit nyomott a homlokára. – Akkor én most magatokra is hagylak benneteket – mondta, miközben elengedte a barátnőmet.

-         Én, köszönöm – kapott Kathy Gabriel karja után.

-         Örömmel, kedvesem. Hogyha bármire szükséged van, vagy beszélgetnél valakivel, akkor az ajtóm nyitva áll előtted – mondta határozottan. – Most viszont megyek. Hamarosan találkozunk – szorította meg még egyszer Kathy kezét. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Nadine – sírta el magát Kathy ismét. Majd egy szempillantás alatt a karjaimba szaladt, én pedig szorosan magamhoz öleltem.

-         Annyira sajnálom – mondtam neki határozottan. – Mindenről én tehetek – sóhajtottam fel. – Hogyha nem hozom ránk Lucifert, akkor soha nem történt volna meg ez.

-         Az igazság az, hogy egyszer akkor is megtörtént volna – szipogta halkan. – Túl sok volt benne a fájdalom. Próbáltam enyhíteni, próbáltam vele elfeledtetni azt, ami emberként történt velünk, de nem sikerült – mondta bűntudatosan. – Látnom kellett volna, hogy soha nem lelt igazán békét.

-         Kathy, van, akit nem lehet megmenteni – mondtam határozottan. – Aki nem akarja, hogy segítsünk rajta, azon nem tudunk segíteni, még akkor sem, hogyha ez minden vágyunk. Már csak az a kérdés, hogy mit ígért Lucifernek, mert ingyen biztosan nem vállalt el semmit.

-         Nos, valóban nem ingyen tette – nézett a szemembe. – Megtudtam, hogy Rosalie volt a tét. A nővérem feladata az volt, hogy Rose ne válassza azt a világot, amit kínálsz neki, hanem menjen vissza a saját valóságába és maradjon vámpír. Bár azt nem tudom, hogy ez miért volt fontos ez Lucifer számára.

-         Hm… az a nyavalyás – mordultam fel.

-         Te érted, hogy miért tette ezt? – kérdezte Kathy döbbenten.

-         Igen, a képlet egyszerű, ha a lélek megmarad a saját valóságában, akkor ő nyert. Én életeket próbálok szebbé tenni, ő pedig azon van, hogy a boldog alternatívákat megakadályozza. Rose pedig elég különleges volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését – magyaráztam halkan.

-         Akkor most nagy bajban vagyunk? – kérdezte Kathy.

-         Nem, mert nem fogjuk hagyni, hogy Lucifer tönkretegye Rosalie választását – vágtam rá határozottan.

-         A testvéremet már nem tudjuk visszahozni, igaz? – kérdezte szomorúan.

-         Azért én még nem adnám fel – mondtam neki határozottan. – Tudod, ismerek egy Végzet Angyalát, aki talán segít nekünk egyszer, hogy megmenthessük őt is. Miénk az örökkévalóság, hogy rendbe tegyük megannyi eltévedt lélek életét. Talán egyszer ő is sorra kerül – mondtam határozottan.

-         Talán – mosolyodott el Kathy. – Addig is reménykedem, hogy megtalálja a békét, és visszatalál hozzám. Tudom, hogy ő nem gonosz, nem való a pokol angyalai közé.

-         Igazad van, tényleg nem való oda – bólintottam rá azonnal.

Bár nem tudtam neki megígérni, hogy pontosan mikor megyünk el a testvéréért, de abban biztos voltam, hogy egyszer visszahozzuk őt haza, mert ő is hozzánk tartozik a hibáival együtt is. Talán nem minden annyira fekete, vagy fehér, ahogy azt a többségünk gondolja.

-         Nadine? – szakított ki Kathy hangja a gondolataimból.

-         Igen? – néztem rá kíváncsian.

-         Érzed ezt? – szorította Kathy a kezét a szívére. – Fájdalom, valakinek nagyon fáj a szíve – mondta határozottan. Majd egy pillanattal később engem is elért a hullám. Azután pedig megjelent Nathan is.

-         Érzitek? – nézett ránk fájdalmas arccal.

-         Rose – tőrt rám a felismerés. Hogy egy pillanattal később megjelenjek barátnőm mellett, aki egy takaróba bugyolálva ült a magasles szélén, és halkan zokogott. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

-         Miért nem mondtad el? – zokogott fel.

-         Mit? – kérdeztem döbbenten.

-         Azt, hogy az én boldogságom valaki más boldogságába fog kerülni – vágta rá mérgesen. – Hogyan lehetnék boldog, amikor Esme egy örökkévalóságig fog szenvedni Carlisle nélkül? – kérdezte miközben mélyen a szemembe nézett.

-         Sakk – hallottam meg a világ legidegesítőbb hangját. Én pedig tanácstalanul álltam barátnőm mellett, aki továbbra is csak halkan sírt. Míg szerelme mélyen aludt az apró faházban.

-         Még nincs vége – suttogtam az éjszakába. Majd Rose-t elaltattam, és Emmett mellé fektettem…