The Beauty and the Bear - 29. fejezet

29. fejezet

 SZIASZTOK! MINDENEK ELŐTT SIKEREKBEN GAZDAG, BOLDOG ÚJ ÉVET SZERETNÉK KÍVÁNNI MINDENKINEK! JÖVŐRE PEDIG REMÉLTEM, HOGY ISMÉT "TALÁLKOZUNK" A BLOGJAIMON. JÓ OLVASÁST. PUSZI, DRUSILLA 

(Nadine szemszöge)

Nem tetszett nekem ez az egész játék, amibe belerángattak az égiek Nathan megjelenésével. Mármint, ez az egész dolog, nem arról szól, hogy bárki másnak jó legyen, csakis arról, hogy Rosalie élete olyan legyen, amilyenre vágyakozik. Erre fel, rajtam kívül mindenki foglalkozik mindenki érzéseivel, csak egyedül az új barátnőm érzéseivel nem. Ez azért eléggé frusztráló. Mint például most is. Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy éppen mit mutat Rose-nak álmában. Előbb kell felkelniük ahhoz, hogy engem át tudjanak verni. Rosalie-ra természetesen nem haragszom, hiszen nála ez természetesen kíváncsiság, és féltés a családja iránt. Ezzel ellentétben Nathan nagyon is bosszantó, mert csak azt az utat mutatta meg neki, amiben minden rosszra fordul nélküle, pedig nem ez az egyetlen út, abban az alternatív megoldásban. Ráadásul annyira amatőr, hogy észre sem veszi, hogy én is mindvégig itt voltam, és figyeltem, hogy mivel próbálja hitegetni a védencemet. Egész éjszaka türelmesen vártam, és csak akkor bukkantam fel Nathan mellett, amikor már elhagyta Rose elméjét, és elég messze volt tőle ahhoz, hogy ne zavarjuk meg őt a mostani életében.

-         Mégis mit gondolsz, mit művelsz? – támadnak neki azonnal a kérdésemmel.

-         Nadine? – fordult meg döbbenten.

-         Miért, ki lenne más? A kedves anyukád, aki kis híján kiüldözött a házatokból? – kérdeztem ingerülten.

Életem legmegalázóbb élménye volt, de én még ezt is elviseltem, mert szerettem ezt a férfit. Mindennél és mindenkinél jobban, ezért is bíztam benne úgy, hogy akár az életemet is rábíztam volna, gondolkodás nélkül.

-         Már számtalanszor elmondtam neked az életünkben is, hogy mennyire sajnáltam anyám viselkedését. Ha tudtam volna, hogy rád fog támadni, akkor soha nem kértelek volna, hogy hadd mutassalak be a szüleimnek. Nem tehetek arról, hogy egy begyöpösödött idióta család sarja vagyok – csattant fel dühösen.

-         Arról tényleg nem. A korai halálomat viszont neked köszönhetem. Ez csakis a te érdemed – mutattam végig magamon.

-         Hogyha végre hajlandó leszel egyszer meghallgatni, vagy hagyod, hogy megmutassam, hogy mi történt, akkor mindent megértenél. Többek között azt is, hogy nem minden az, aminek látszik – magyarázkodott már megint.

-         Értem, tehát csak képzeltem, hogy az öledből cibáltak ki, amikor én abban reménykedtem, hogy megkéred a kezem, és elszökünk, hogy boldogan éljünk ketten. Azt is csak képzeltem, hogy megaláztak, megkínoztak, megkorbácsoltak, éheztettek, azután pedig máglyán elégettek boszorkányságért. Hát tényleg elég élénk a fantáziám úgy tűnik – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.

Ezt még évszázadok múltán sem vagyok képes megbocsátani. Családra vágytam, és gyerekekre. Egy cseppnyi boldogságra. Nem akartam gazdag, és tehetős lenni, csak boldog, egy apró kis házban a férjemmel, és a gyerekeinkkel. Ezek nem lehetetlen vágyálmok. Illetve, ma már azok. Nem lehetek szerelmes, boldog, és családos. Ezt mind elvették tőlem.

-         Azért áll hozzád ennyire közel Rosalie, mert hasonlít rád – váltott hirtelen témát.

-         Ennek semmi köze Rose-hoz. Ő egy olyan lélek, aki jobbat érdemel, és ezt te is tudod – vetettem ellent.

-         Valóban jobbat érdemelt volna. Viszont mondd a szemembe, hogy nem azért választottad ezúttal pont őt, mert olyan dolgokat vettek el tőle, amire te vágyakoztál – mondta komolyan.

-         Rosalie fejlődött lelkileg a legtöbbet Renesmee létezése óta, ezért választottam most pont őt. Több érzelem, és kedvesség van benne, mint egy egész városban, csak nem mutatja ki. Fél újra igazán érző lénnyé válni, de ezzel az utazással segíthetek neki, hogy átgondolja a helyzetét. Újra megtanulhat bízni az emberekben, és ez nagyon is fontos a jövője szempontjából – magyaráztam el újra, amit már oly régóta szajkózok, de valahogy senki nem fogja fel.

-         Ez tényleg így is van, de Rose érdekében szenvedést zúdítanál egy egész családra, akik szintén bírnak olyan értékekkel, mint a védenced? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem feltétlenül fognak szenvedni. Te is tudod, hogy a lehetősége száma végtelen. Ezt te tudod a legjobban – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Ez valóban így igaz – bólintott rám. – Viszont te pedig azt tudod, hogyha Rose itt marad, akkor annak a következményei igen súlyosak lesznek a Cullen klán számára. Tudod, hogy mi fog történni, hogyha Rose nem lesz vámpír, láttad, érezted, hogy mit éreztek ők. Elvennéd a boldogságot hat lélektől, hogy egy boldog legyen? Vagy hagyod, hogy tegyem a dolgom, és megadod a barátnődnek a lehetőséget, hogy helyesen döntsön? – világított rá néhány tényre. – Mikor változtál meg ennyire? Te mindig a közösség jólétét helyezted előtérbe, nem az egyedét. Hol van az a Nadine, aki egész éjjel sütött-főzött, hogy ételt oszthasson a főtéren.

-         Elégették, hogyha rémlik valami – vetettem oda félvállról.

-         Nadine – lépett hozzám közelebb. – Beszéljük ezt meg, kérlek – vált a hangja könyörgővé.

-         Nincs mit megbeszélnünk Nathan. Ezzel már nem tehetünk semmit. Tedd a dolgod, én is teszem a dolgom, és csak annyit akarlak látni, amennyit feltétlenül muszáj – mondtam szomorúan.

Fáj látni őt. Túl sok emlék, túl sok remény fűződik hozzá. Nem tudok tárgyilagos lenni, hogyha a közelemben van, igazából, talán nem is akarok az lenni. Bármennyire is gyűlölöm, még mindig érzek iránta valamit, és ezt egyszerűen nem tudom megmagyarázni magamnak. Valami furcsa dolog történik velem, amit nem akarok.

-         Ha nem ellenkeznél az ellen kézzel-lábbal, hogy igenis kíváncsi vagy rá, hogy mi történt valójában, akkor már régen tudnád az igazságot a múltunkról – állapította meg, majd eltűnt.

-         Ki mondta, hogy kíváncsi vagyok? – kérdeztem meg csak úgy költőien.

-         Az, hogy utánam kérdeztél egyértelműen bizonyítja az igazamat – jelent a hátam mögött. Majd egy határozott mozdulattal átölelte a derekamat.

-         Ne nyúlj hozzám – sziszegtem a fogaim között.

-         Miért? Mert félsz bevallani, hogy még mindig jólesik? – húzta végig az orrát a nyakamtól egészen a fülem tövéig.

-         Nem, azért, mert még a végén bajod esik, hogyha nem szállsz le rólam – löktem le magamról a kezeit.

-         Rendben, most elmegyek, és békén hagylak, de csak azért, mert kettőnk közül valóban én vagyok az, akinek vezekelnie kell – mondtam határozottan. Azután pedig tényleg eltűnt, én pedig ott maradtam feldúltan, és kissé csalódottan.

Csak azt tudnám, hogy hogy a fenébe érti azokat, amiket mondd. Mármint elég egyértelmű volt a helyzet. Ő feladott a boszorkányüldözőknek, ők pedig megkínoztak és megöltek. Nincs ezen mit tovább magyarázni. Nem próbált megvédeni, és nem próbált megmenteni sem, ergo, nem lehetett belém olyan fenemód szerelmes. Kár is ezen elmélkednem. Csak el akarja ültetni a bogarat a fülemben, hogy hagyjam, hogy meggyőzze Rosalie-t, arról, hogy ne válasszon más világot, mint amelyikben olyan sokáig élt. Kész, ennyi, slussz-passz. Nem kell túlkombinálni, ez csak valami férfi praktika. Inkább megyek, és meglesem egy kicsit Rose-t, hogy hogyan boldogul Emmett családjánál.

(Rosalie szemszöge)

Fantasztikus élmény volt, az a rengeteg gyönyörű állat, és a kedves dolgozók, akiken látszott, hogy mind odavannak a munkáltatóikért, mert azok jól, és tisztességesen bánnak velük. Nem csodálom, hogy mindenki ezen a farmon akar dolgozni. Bár kétségem sincs afelől, hogy a többi farmer is hasonlóan jó ember, akiket megismertem a piknik alkalmával. Fantasztikus lehet, hogy reggel felébrednek, megeszik ezt a finom reggelit, utána pedig a nők a női feladatokat végzik el, mint a tehenek fejése, a tojások szedése, és minden ilyesmi. Míg a férfiak kiviszik a legelőre az állatokat, kitakarítják az ólakat, istállókat, és etetik a jószágot. Sokkal izgalmasabb ez a tevékenység, mint az unalmas kártyadélutánok, ahol még nyerni akarnak egy kis plussz pénzt az emberek a pénztárcájukba, ahelyett, hogy kellemesen elbeszélgetnének, és jól éreznék magukat. Nem is beszélve a teadélutánokról, ahol hogyha nem voltál tökéletesen megfelelő az etikett szabályainak, akkor éppen, hogy nem utáltak ki a társaságból.

-         Sokkal jobban tetszik neked itt, mint otthon, igazam van? – simított végig anya a hátamon.

-         Ez itt más élet, más emberek, kevesebb kötöttség. Őszinte barátok, mint Vera – magyarázkodtam. – Ne értsd félre, anya. Nagyon szeretlek téged, és sajnálom, hogy ezentúl nem találkozhatok veled minden nap, de ez a világ közelebb került a szívemhez, mint az, amiben felnőttem – vallottam be őszintén. – Ezzel természetesen nem téged, vagy az ottaniakat akarlak bírálni, egyszerűen csak, én itt találtam otthonra.

-         Ne félj, drágám. Egyáltalán nem értem félre a helyzetet, sőt, hidd el, hogy megértelek. Néha én is sokkal jobban örülnék, hogyha elvonultan élhetnék apáddal a világ elől, mint ezt az állandó bankári kötelezettséget, amit apádnak meg kell tennie, hogy jól éljünk. Viszont azt hiszem, hogy édesapád nem éppen vidéki életre való – kuncogott fel anya. – Valahogy nem tudnám elképzelni, ahogy kihajtja a jószágot reggel, őrködik felettük egész nap, majd este visszahajtja őket, lóháton és kalapban.

-         Mondjuk, hogy ezt most én sem tudom így hirtelen elképzelni, de azért biztosan izgalmas lenne így látni őt, egyszer – nevettem el magam.

-         Min mulatoznak a széphölgyek, ha szabad tudnom – lépett mellénk Emmett.

Már teljes felszerelésben volt hozzá, hogy elinduljon a többiekkel csordát hajtani. Sarkantyú, kalap, kendő, és minden, ami kell. Őt is fura volt így látni, de határozottan tetszett a dolog. Jól állt neki ez a kicsit vadnyugati stílus.

-         Csak elképzeltük apukámat ilyen szerelésben – kuncogtam fel.

-         Oh biztosan hamar beletanulna a dologba – csillantak fel Emmett szemei. – Esetleg ő is meglátogat minket? Mert akkor tőle is megkérhetném a kezedet, ahogy azt illik.

-         Nem, ő nem fog meglátogatni – vágtuk rá anyával egyszerre.

-         Öhm… oké, nem erőszak – húzta fel Emmett a szemöldökét. – Ezt most inkább meg sem kérdezett. Jobb az ilyet nem erőltetni, hogy két hölgy is ilyen hevesen tiltakozott egyszerre – fűzte még hozzá. – Szia, kicsim, este jövök – nyomott csókot a számra. – Asszonyom – biccentett anya felé is.

-         Szia, vigyázz magadra – mosolyodtam el.

-         Viszlát, Emmett – köszönt el anya is.

-         A barátod egy igazi gavallér – mondta anya határozottan.

-         Örülök, hogy neked is szimpatikus – mondtam boldogan.

-         Kitűztétek már az esküvő időpontját? – kérdezte anyu izgatottan.

-         Nem, hiszen még csak most kérte meg a kezem – mondtam szemlesütve. – Viszont nagyon jó lenne, hogyha valahogy el tudnál rá jönni.

-         Igen, én is nagyon szeretném, hogyha itt lehetnék veled az esküvődön, de félek, hogyha haza küldöd nekem a meghívót, akkor, esetleg az apád is tudomást szerezhet rólad, és azt jelen körülmények között nem szeretnénk – szomorodott el.

-         Mi lenne, hogyha miután hazamentél meglátogatnád Verát? Hozzá küldhetném a meghívót neked is, mert ő sosem árulna el engem – vetettem fel az ötletet. – Apának pedig megint füllenthetnéd azt, hogy regenerálódni mész néhány napra.

-         Ez egy remek ötlet – lelkesedett fel anya is. – Így meg tudnánk oldani úgy, hogy ne kelljen apádnak tudomást szerezni rólad, és én is itt lehetnék veled a nagy napon. Ez csodálatos ötlet – mosolyodott el. – Annyira örülök, hogy boldog vagy, édesem.

-         Köszönöm, anyu – bújtam hozzá.

-         Lenne kedvetek velem tartani a fiúkhoz? Ebédet viszek nekik – jött felénk Jessica mosolyogva. Már tetőtől talpig lovagló felszerelésben volt.

-         Én boldogan veled tartok – csillantak fel a szemeim.

-         Én inkább egy kicsit lepihennék, hogyha nem gond – intett nemet anya.

Sosem szeretett lovagolni. Elmesélte, hogy egyszer leesett a lóról, amikor huszonöt éves volt, és azóta inkább nem megy lovak közelébe, legfeljebb csak megsimogatja őket.

-         Persze, hogy nem gond – mosolygott rá Jessica anyára. – Na és te, Rose? Neked lenne kedved?

-         Én örömmel mennék, hogyha megvárod, míg átöltözöm a lovagláshoz. Csak néhány perc – ígértem. Utána pedig már szaladtam is a szobám felé.

-         Csak nyugodtan kedvesem. Megvárlak, ne aggódj – kiáltott utánam.

-         Rendben, mindjárt jövök – kiáltottam még hátra.

Majd ahogy beértem a szobámba már kapkodtam is le magamról a ruhákat, hogy ne kelljen rám sokat várnia Emmett anyukájának. Annyira izgatott voltam, hogy megleshetem a kedvesemet munka közben.

-         Szia, Rosalie – hallottam meg Nadine hangját. Majd ő maga is feltűnt mellettem. – Milyen volt a tegnapelőtti éjszakád? Izgalmasan telt? – kérdezte kicsit sértetten. Ajaj, elég gyorsan lebuktam. Bár, talán jobb is így.

-         Szia, Nadine – fordultam felé bűnbánóan. – Nem akartalak átverni, de úgy éreztem, hogy tudnom kell, hogy mit titkol mindenki előlem – magyarázkodtam.

-         Nem azért haragszom, mert kíváncsi voltam, hanem azért, mert kijátszottál engem. Én kalauzollak, így illene tudnom, hogyha mégis úgy döntesz, hogy megnézed a lehetőségeket, amikor Nathan akar neked mutatni. Melletted lenne a helyem, akkor is – mondta komolyan. – Csak ne tedd ezt velem, kérlek. Én bízom benned, de neked is meg kell bíznod bennem, teljes mértékben. Ez a kapcsolat kétirányú.

-         Igen, tudom – bólintottam rá. – Nathan éjszakánként jön értem majd, amikor alszom. Örülnék, hogyha legközelebb velünk tartanál – mosolyodtam el. – Egyébként is be akartam vallani neked az előző éjjelt, amikor elvitt magával. De most nem jött értem.

-         Azért, mert volt némi megbeszélnivalóm vele, és nem engedtem, hogy csak úgy lelépjen, ameddig nem tisztáztuk a dolgokat. Ma éjjel már bizonyosan érted fog jönni, megint.  

-         Na és ezúttal már te is velem tartasz, igaz? – kérdeztem reménykedve. – Nincs semmi bajom Nathannal, leszámítva, hogy le akar beszélni az emberi mivoltomról, és valószínűleg csak a negatív alternatívákat fogja megmutatni ennek érdekében. Úgyhogy hiába jóképű, és kedvesnek tűnő, annyira nem bízom benne. A te verziód is érdekelne a lehetőségekkel kapcsolatosan.

-         Rose, a lehetőségek száma, mint mondtam, nagyjából végtelen, de hogyha őszintén szeretnéd, akkor boldogan veled tartok, és megmutatom a másik lehetőséget is, nem csak azt, amelyiket Nathan akarja megmutatni neked. Azt viszont tudnod kell, hogy az a lehetőség és valóban megeshet, amit megmutat majd neked. Gyakorlatilag, ő csak válogat az adott lehetőségek közül, és megpróbálja úgy alakítani, hogy a szerintük helyes döntést hozd meg, de száz százalékos garancia nincs egyik esélyre sem. Ez mindig csak az egyed lelki állapotától függ, aki eldönti az adott szituációt – magyarázta Nadine.

-         Kicsit összezavarodtam – kerekedtek ki a szemeim. – Most ki mit csinál? Mit mutat meg?

-         Tehát, Nathan is az igazságot mutatja neked, de nem biztos, hogy az fog történni. Kvázi egy alternatívát mutat a végtelen számú lehetséges jövőből, csak direkt pont azokat mutatja, amik alapján te majd a vámpírság mellett fogsz dönteni – magyarázta el Nadine pontosan.

-         Oh, értem – villantak meg a szemeim. – Na és te mutatsz nekem olyan valóságot, ami szép és jó a családomnak nélkülem? – kérdeztem reménykedve.

-         Nem igazán szeretnék, mivel, mint tudjuk ez is befolyásolhat téged a döntésben. Ezért is helytelen az, amikor Nathan mutat neked alternatív lehetőséget. Ennek az útnak az lenne a lényege, hogy következmények nélkül döntsd el, hogy neked mi a tökéletes. Tehát nem kéne foglalkoznod azzal, hogy mi fog történni másokkal, most te vagy a lényeg – mondta határozottan.

-         Mi van akkor, hogyha nem akarom, hogy én legyek a lényeg, hanem azt szeretném, ami a családomnak, és nekem is a legjobb? – kérdeztem kíváncsian.

-         Akkor azzal bebizonyítod, amit eddig is tudtam, hogy te egy végtelenül önzetlen, és odaadó lény vagy, akit nem értékelnek kellőképpen. Viszont az önzetlenség, és a szeretet igen kockázatos dolog. Könnyedén válhatsz segítőből áldozattá, úgyhogy jobban örülnék neki, hogyha meghoznád a saját döntésedet, anélkül, hogy következményeken kéne rágódnod – magyarázta ellentmondást nem tűrve. Hűha, ilyen szónoklatot még soha nem hallottam tőle.

Úgy látom, hogy az önzetlenség témája igencsak érzékenyen érinti valamiért. Ki kéne derítenem, hogy milyen volt a múltja pontosan. Talán, hogyha megtudom, hogy miért nem szereti már, hogyha valaki, akit választ másokkal törődik maga helyett, akkor talán tudnék rajta segíteni. Végül is, hogyha én is meg tudtam bocsátani a dolgokat viszonylag, amiket elkövettek ellenem, akkor lehet, hogy neki is sikerül.

-         Na, de most menj, mert Jessica már nagyon vár. Majd folytatjuk ezt a beszélgetést – simított végig a karomon.

Én pedig gyorsan lófarokba kötöttem még a hajamat, és indultam is vissza, hogy ne kelljen rám tovább várnia leendő anyósomnak. Mire visszaértem hozzá a ló már fel volt nyergelve, és én egy szempillantás alatt fel is pattantam rá. Azután pedig már indultunk is a fiúk felé.

-         Komolyan gondoltad, hogy segítenél Nadine-nak, hogy feldolgozza a múltját? – jelent mögöttem a lovon Nathan.

-         A szívbajt hoztad rám – suttogtam halkan.

-         Mondtál valamit, kedvesem? – fordult felém Emmett anyukája.

-         Nem, semmit nem mondtam, Jessica – ráztam meg a fejem.

-         Akkor jó – ügetett tovább előttem.

-         Csak bólints, hogyha igen, és rázd meg a fejed, hogyha nem a válaszod – suttogta Nathan a fülembe. Én pedig bólintottam.

-         Tényleg segítenél feldolgozni Nadine-nak azt, ami vele történt? – kérdezte. Én pedig bólintottam. – Remek, akkor megengeded, hogy ma éjjel tegyünk egy kitérő kirándulást álmodban? Elvinnélek titeket oda, ahol Nadine megtört, és bebizonyítanám, hogy nem hagyta őt cserben senki. Mehetünk oda? – kérdezte, én pedig ismét bólintottam. – Rendben, akkor éjjel. Köszönöm, Rose – mondta hálásan. Majd eltűnt mögülem.

Én pedig tovább ügettem kérdések között őrlődve. Vajon mit akar Nathan megmutatni barátnőmnek, amitől minden megváltozik majd a számára, és átértékeli az életét, vagyis legalábbis a múltját?  

The Beauty and the Bear - 28. fejezet

28. fejezet

Sziasztok! KELLEMES ÜNNEPEKET szeretnék kívánni először is mindenkinek. A frisst kivételesen nem tudom garantálni szerdára, de ígérem, hogy igyekezni fogok. Hogyha mégis fel fog kerülni, akkor értesítelek titeket időben :D Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)

Én pedig mosolyogva léptem be a nappaliba, de a mosolyt azonnal felváltotta a döbbenet az arcomon. Valaki olyan ült Emmett édesanyja mellett, akiről azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni, de a jelek szerint tévedtem. Azután pedig minden elsötétül előttem.

-         Kicsim, jól érzed magad? – rázogatta meg Emmett a vállamat. Hol is vagyok? Várjunk csak, valamin fekszem. – Rosalie, térj magadhoz – paskolta meg kedvesem óvatosan az arcomat.

-         Oh, csak álmodtam – ültem fel hirtelen, de nem kellett volna. Mivel megint előttem termett az, akit az előbb láttam ülni Jessica mellett.

-         Magatokra hagylak – csusszant ki Emmett a szobából.

-         Hát erre tanítottalak, kislányom? – ült le mellém anya bosszúsan. – Nem elég, hogy késel két órát a megbeszélt találkozóról, ráadásul még el is ájulsz itt nekem – csóválta meg bosszúsan a fejét. Majd szorosan magához húzott. – Miért hoztad rám a szívrohamot, édesem? Hónapok óta mindenki téged keres, bár a vőlegényed már feladta a keresésedet az apáddal együtt, de én tudtam, hogy életben vagy valahol – suttogta a fülembe. – Szólnod kellett volna, hogyha valami baj van. Túl hirtelen jött az esküvő, igaz? Megijedtél – tolt el egy kicsit, hogy a szemembe nézhessen.

-         Anya, én…

-         Tudom, hogy félelmetes dolog elveszíteni a lányságodat, de meg kellett volna beszélned velem a gondjaidat. Vera is majd megőrült, hiszen azt hitte, hogy valami bajod esett a hazaúton. Magát hibáztatta az eltűnésed miatt. Hogy tehetted ezt velünk? – kérdezte könnyes szemekkel. – Most azonnal hazamegyünk. Mindenki nagyon boldog lesz, hogy újra láthat, és szépen hozzámész a vőlegényedhez, ahogy terveztük. Majd megbeszéljük a félelmeidet.

-         Anya, nem erről…

-         Tudom, kicsim. Megkedvelted az itteni embereket, de mind követünk el hibákat az életünkben. Majd minden rendbe jön, csak csomagolj szépen össze – simogatta meg az arcomat.

-         Én nem megyek vissza Rochesterbe, jobb, hogy mindenki halottnak hisz. Egyáltalán, hogyan találtál meg? – kérdeztem idegesen.

-         Kislányom, mi nem vagyunk csapodár nők. Megértem, hogy kísértésbe ejtett téged ez a McCarthy fiú, mert valóban nagyon jóképű, fess fiatalember, de neked már van vőlegényed, akinek szépen igent fogsz mondani az oltárnál, mert egy Hale lány mindig megtartja a szavát – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Meghallgatnál végre? – csattantam fel. – Én soha nem megyek hozzá ahhoz a részeges, brutális alakhoz – mondtam könnyes szemmel.

-         Royce egy igazi úriember, kincsem. Senkinek sem volt egy rossz szava sem rá, soha. Tökéletesen viselkedik, és mindent elkövetett, hogy megtaláljon téged – mondta anya kikerekedett szemekkel.

-         Megerőszakolt engem – engedtem utat a könnyeimnek.

-         Hogy mit csinált? - kapta anya a szája elé a kezét. – Ugyanarról az emberről beszélünk?

-         Igen, hidd el nekem, kérlek – könyörögtem.

-         Mégis, mi történt? Mármint, semmit sem értek. Aznap este, amikor eltűntél, azt mondtad, hogy Verához mész meglátogatni a kicsit, és ott is voltál, ezt Vera többször is megerősítette. Találkoztál még a vőlegényeddel is? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem megbeszélt találkozó volt. Hazafelé sétáltam, és boldogan gondolkoztam el rajta, hogy egyszer nekem is lesz kisbabám, amikor belefutottam Royce-ba és a barátaiba – idéztem fel a szörnyű éjszakát. – Részegek voltak, mindannyian. Royce nem volt önmaga. Durva volt, és erőszakos. Próbáltam otthagyni őket, és elmenekülni, de elkaptak, és berángattak egy sötét sikátorba, és nem tudtam megvédeni magam, többen voltak, és erősebbek. Mind a magukévá akartak tenni, efelől semmi kétség, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak neki sikerült, mert meghallották a hangokat. Lionel, egy itteni orvos járt arra aznap éjjel. Ő mentette meg az életemet. Igazából, nem emlékszem semmire, abból, ahogy idehozott, csak arra, hogy egy barátságos ágyban ébredtem, és kedves emberek vettek körül. Egy teljes hónapig voltam öntudatlan állapotban. Amikor magamhoz tértem, akkor pedig már hallottam, hogy abbahagyták a keresésemet, ezért nem is akartam szólni senkinek sem otthon. Úgy gondoltam, hogy most már beletörődtök az eltűnésembe, és nem is mertem volna visszamenni, mert Royce még mindig él és virul. Gondolom, boldogan tengeti a napjait, és talált magának mást helyettem – meséltem el a történteket dióhéjban.

-         Istenem – szorított magához anya. – Annyira sajnálom, kicsikém. Hogyha egyáltalán lett volna róla fogalmam, hogy milyen ember, akkor soha, de soha nem hagytam volna, hogy valaha is igent mondj neki.

-         Tudom anya – öleltem át én is őt. – Annyira szeretlek, és nagyon hiányoztál – fűztem még hozzá.

-         Te is nekem, kicsikém – simított végig a hajamon. – Haza kell jönnöd velem – mondta komolyan. – Elmondjuk, hogy mi történt veled, és rács mögé jutatjuk azt a King fiút. Azután pedig félelem nélkül kezdheted újra az életed – mondta határozottan.

-         Nem, anya – ráztam meg a fejem. – Nem akarok visszamenni oda – mondtam határozottan. – Kinek kellene egy tisztátalan lány Rochesterben? Egyébként sem kellene nekem sem senki, mert én Emmetthez tartozom. Szeret engem, és vigyázz rám. Azt is tudja, hogy mi történt velem, ennek ellenére is elfogad engem. Ráadásul én lehetek itt az új tanítónő. Már találkoztam a diákjaimmal, és nem szeretném cserbenhagyni őket. Tennessee lett az otthonom. Kérlek, érts meg engem, nagyon szeretem őt.

-         Akkor már csak egy kérdésem van, kicsim – fogta a kezei közé anya az arcomat.

-         Igen, mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Biztos, hogy ő is úgy szeret téged, ahogy te őt? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

-         Igen, teljesen biztos vagyok benne – bólintottam rá azonnal.

-         Ez esetben valóban itt a helyed, édesem – csókolta meg a homlokomat.

Majd ismét magához szorított, ahogy én is őt. Annyira szerettem az anyukámat, és azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni. Most mégis itt van, és szorosan magához ölel. Halk kopogtatás zavarta meg az idilli csendet, ami közénk telepedett.

-         Elnézést kérek a zavarásért – biccentett szerelmem. – Asszonyom, utólagos engedelmével előkészítettük a vendégszobát az ön számára, és nagy örömünkre szolgálna, hogyha velünk vacsorázna – lépett édesanyám elé udvariasan.

-         Igazán kedves Önöktől, Mr. McCarhty. Boldogan elfogadom az ajánlatot – nyújtotta anya a kezét Emmett felé.

Könyörgöm, csak nehogy megrázza a kezét, mert anya mindig is etikett mániás volt. Nem ronthatja el az egészet. Boldogan lélegeztem fel, amikor szerelmem lágyan megfogta anya kezét, és apró csókot lehelt a kézfejére, amitől anya azonnal elolvadt.

-         Számunkra a megtiszteltetés, hogy itt marad velünk, hölgyem – hajolt meg Emmett. Azután pedig semmi perc alatt eltűnt a szobából.

-         Igazán helyes fiú – nézett utána anya.

-         Igen, szerintem is – húztam ki magam büszkén.

-         Tényleg jól bánik veled? Vigyáz rád? – fogta meg anya a kezemet.

-         Nagyon is, anya. Néha úgy érzem, hogy meg sem érdemlem őt – válaszoltam gondolkozás nélkül.

-         Ha valaki megérdemli a boldogságot, akkor az te vagy, kincsem – kaptam egy puszit.

-         Köszönöm, anyu – bújtam hozzá. Ha tudná, hogy már milyen régen volt, hogy magához ölelt utoljára. - Elmondod, hogy hogyan találtál rám?

-         Az egy hosszú történet – sóhajtott fel. – Igazából, amikor mindenki feladta a keresésedet. Vagyis, az apád, és a vőlegényed feladták, azt mondták nekem, hogyha ennyi idő alatt nem került elő a tested, akkor már nem is fog. Én viszont nem voltam hajlandó feladni a kutatást, így felbéreltem egy magánnyomozót, aki csak nekem jelent. Így ők nem is tudtak róla, hogy tovább kerestettelek. Tegnap jött vissza az emberem, aki látott téged az itteni, szokásos éves pikniken.

-         Hogyan ismert fel? – kérdeztem döbbenten.

-         Adtam neki rólad egy fényképet – válaszolta anya készségesen. – Annyira szégyellem magam, kicsim. Én azt hittem, hogy megijedtél és elmenekültél. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Royce ilyesmit tenne – mondta szinte sírva.

-         Most már minden rendben lesz, anya – dőltünk el az ágyon. – Tudsz maradni velem néhány napot? – kérdeztem reménykedve.

-         Ami azt illeti, elvileg én most két hétig egy szanatóriumban vagyok az otthoniak szerint, úgyhogy ráérek kicsit több, mint egy hetet, hogy veled lehessek – kuncogott fel anya. – Azt hittem, hogy azonnal le fogok bukni apád előtt, de esze ágában sem volt kételkedni a szavamban, bár eddig még soha nem is füllentettem. Mindenképpen látni akartalak, mielőtt szólok neki, hogy életben vagy.

-         Anya, ő nem tudhatja meg, mert azonnal szólna a King családnak, és Royce idejönne – estem pánikba.

-         Ne félj, nem fogom elmondani neki, amit tudok, most, hogy végre megtaláltalak, és megtudtam mindent, ami történt – mondta határozottan. – Soha nem ártanék neked, kincsem.

-         Tudom, anya. Szeretlek – mondtam boldogan.

-         Elkészült a vacsora – hallottam meg Jessica kedves hangját.

-         Köszönjük – álltunk fel az ágyról.

Majd az ajtó felé vettük az irányt, és immáron hivatalosan is bemutattam anyát újdonsült vőlegényemnek, és családjának. Boldog voltam, hogy itt volt, de közben kicsit féltem is tőle, hogy nem követte-e valaki. Nagyon nem szeretném, hogyha Royce egyszer csak megjelenne itt. Még a hideg is kiráz, hogyha csak rágondolok arra a vadállatra. A vacsora kicsit feszült csendben kezdődött, mert nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék azok után, hogy mindent elhallgattam Emmett szülei elől. Bár szerelmem mindent tudott, de nyilvánvalóan a szüleivel is őszintének kellett volna lennem.

-         Rose – hallottam meg Jessica kicsit erélyesebb hangját.

-         Bocsánat, elgondolkoztam – ráztam meg a fejem.

-         Azt látjuk – mosolyodott el Emmett anyukája. – Nézd, kedvesem. Lehet, hogy most olyan dolgokat tudtunk meg, amiket nem szerettél volna megosztani velünk, de ettől még egy cseppet sem változtak meg az értékeid a szemünkben. Semmivel sem vagy rosszabb, mint bármelyik hajadon, akivel eddig találkoztam. Sőt, tele vagy élettel, erényekkel, szeretettel, amit nem sok lányról tudok elmondani, aki itt él a környéken. Szóval, kérlek, ne érezd magad feszélyezve a helyzettől. Mi nagyon is kedvelünk téged – fogta meg a kezem, és melegen rám mosolygott.

-         Köszönöm…

-         Nyugodtan maradhatunk továbbra is a Jessica megszólításnál, gyermekem – paskolta meg a kezemet.

-         Köszönöm, Jessica – mosolyodtam el őszintén. Emmett pedig gyors puszit nyomott a homlokomra.

A vacsora asztaltól ezután teljesen eltűnt minden feszültség, és boldog beszélgetésbe kezdtünk. Az anyukám, és Emmett anyukája is, már megszervezte gondolatban az esküvőnket. Ráadásul még össze is tegeződtek. Egyik ötlet jobb volt, mint a másik, és én egyszerűen imádtam minden egyes gondolatukat. Én is közelebb húzódtam hozzájuk, és beszálltam a beszélgetésbe. Míg Emmett és az apukája inkább elvonult, hogy megbeszéljék a „férfias” dolgokat, ami valószínűleg annyit tesz, hogy elmentek egy dolgozószobába füstölögni, és whiskyt inni, de én egyáltalán nem bántam. Nagyon jó volt a leendő anyósom, és az édesanyám körében tervezgetni. Egészen késő estig beszélgettünk. Míg végül a fiúk nem kerültek elő. Emmett udvariasan a karját nyújtotta nekem is, és az anyukámnak is. Mi pedig boldogan elfogadtuk az ajánlatot. Először anya kapta meg a szobáját, azután pedig engem is elvezetett szerelmem a szobámhoz. Ahol lágy csókot nyomott az ajkaimra. Majd mosolyogva megszólalt.

-         Ma éjszaka nem az én szobámba fogsz belopózni, igaz? – simított végig a gerincemen.

-         Bocsáss meg, de én nagyon szeretnék… - haraptam az ajkamba.

-         Nincs semmi baj, megértem, hogy most az anyukád nyerte meg a veled alvás jogát. Legyetek csak együtt nyugodtan – szorított magához. Majd kinyitotta az ajtót előttem, és bevezetett a szobába. – Remélem, tetszik – mutatta meg a személyes lakosztályomat. Még saját fürdőszobám is volt. Káprázatos volt ez a hely.

-         Nagyon tetszik, köszönöm – ugrottam a nyakába egy pillanatra. Csodálatos volt az egész.

-         Igazán nincs mit – nyomott puszit a homlokomra. – Jó éjt, kincsem. Reggel érted jövök – kacsintott rám.

-         Rendben, te is aludj jól – nyomtam még egy csókot a szájára, majd hagytam, hogy kimenjen a szobából. Még mosolyogva visszafordult és rám kacsintott, majd elhagyta a szobámat.

Én pedig gyorsan levettem a ruhámat, azután pedig megmosakodtam, és felvettem a hálóingemet, meg a hatalmas köntöst, ami még a szobába volt készítve. Valószínűleg Emmettől kaphattam kölcsön, mert legalább kétszer belefértem. Azután kifésültem a hajamat, és kilopakodtam a szobámból. Ha jól emlékszem, akkor anyáé volt a harmadik ajtó az enyémtől számítva. Halkan beosontam, majd azonnal az ágy felé vettem az irányt. Nem akartam felébreszteni anyát, de mint kiderült nem is aludt. Ugyanis mosolyogva emelte fel a takaróját, és csúszott egy kicsit arrébb, hogy én is beférjek mellé az ágyba.

-         Köszi – bújtam oda hozzá.

-         Nincs mit, kicsikém – simogatta meg a hajamat. – Utoljára hatéves korodban lopakodtál át így hozzám – kuncogott fel.

-         Később csak azért nem, mert azt mondta apa, hogy egy hölgy nem tesz ilyesmit – emlékeztem vissza a tiltásra. Napokig félősen bújtam éjszakánként a párnám alá, mert a szekrényemből mindig fura hangok hallatszottak. Aztán persze kiderült, hogy nem is a szekrényből jött a hang, hanem az ablakból, és azért mert nem volt már jó a szigetelés, de rengeteg álmatlan éjszakámba telt, mire erre rájöttem. – Viszont nagyon reméltem, hogy ma este kivételesen nem lesz ellene kifogásod – fészkelődtem még közelebb. Anya mindig is egyértelműen a biztonságot jelentette a számomra.

-         Nekem sosem volt ellene kifogásom, Rosalie. Csak apád volt mindig szenvedélyes etikett függő, én csak mértékkel. Egyébként sem értettem soha, hogy a saját gyermekem miért ne jöhetne hozzám át, akár az éjszaka közepén is. Hiszen erre vonatkozó konkrét tiltás sehol sem szerepel. Úgyhogy részemről nyugodtan velem aludhatsz – mondta boldogan.

-         Akkor jó – csúsztattam anya lábaihoz a jéghideg lábaimat.

-         Oh, még mindig ilyen kis béka vagy? – kuncogott fel.

-         Bocsi – pirultam el.

-         Semmi baj – nevetett fel anya, majd magához ölelt. A megnyugtató levendula illata pedig az orromba tódult, és néhány perccel később már aludtam is.

Reggel már egyedül ébredtem fel az ágyban. Anya a fésülködőasztalnál ült, és amikor észrevette, hogy felkeltem, felém fordult és rám mosolygott.

-         Jó reggelt, kicsim – sétált mellém az ágyhoz. – A kedvesed maga fejte meg a tehenet ma reggel a kedvedért, amit én valahogy nehezen tudok elképzelni, és még áfonyás palacsintát is sütött az anyukájával karöltve, úgyhogy gyorsan öltözz fel te is, és menjünk reggelizni. Itt megvárlak – mondta lágyan.

-         Igyekszem, ahogy csak tudok – pattantam ki az ágyból.

Azután pedig a köntöst magamra kapva futottam át a saját szobámba, ahol gyorsan felvettem egy csinos, királykék ruhát. Azután pedig a hajamat kontyba fogva siettem vissza az édesanyámhoz. Amint bekopogtattam az ajtaján, ő már ki is lépett rajta, és együtt indultunk le a konyhába, ahol Jessica és Emmett már vártak ránk, csak Mr. McCarthy hiányzott a körünkből. Várjunk csak, Nathan nem jött el hozzám tegnap éjjel. Ez meg hogy lehet? Majd, hogyha egyedül leszek, akkor megkérdezem tőle.

-         A férjem a bocsánatotokat kéri, de sajnálatos módon el kellett mennie dolgozni, úgyhogy korán reggelizet, és elindult. Nem akart felkelteni benneteket.

-         Semmi gond, ez csak természetes – mondta anya mosolyogva. Majd én is biccentettem, hogy nincs semmi gond. A munkával soha nem szoktak viccelni a férfiak, így ha elment, akkor nyilván oka volt rá.

-         Remélem, hogy nem történt semmi baj – mondtam, amikor Emmett kihúzta nekem a széket, miután anyát is leültette.

-         Nem, semmi, Rosalie, csupán csak egy sürgős ügy – nyugtatott meg Jessica. – Most pedig szedjetek bátran. Jó étvágyat mindenkinek – nyújtotta felénk a palacsintás tányért. Megvártam, amíg anya szedett magának, majd én is vettem belőle.

-         Kislánykoromban ettem utoljára palacsintát reggelire – sóhajtott fel anya, amikor lenyelte az első falatot.

-         De hát miért? – döbbent meg Emmett. – Ez nálunk tökéletesen átlagos reggeli. Legfeljebb egy jó szalonnás rántotta, vagy tükörtojás váltja fel. A lényeg, hogy tápláló legyen.

-         Mifelénk a hölgyektől elvárják, hogy vigyázzanak az alakjukra – fintorodott el anya.

-         Akkor mégis mit esztek reggelire? – kérdezte Jessica kikerekedett szemekkel.

-         Általában grapefruitot, vagy valami más gyümölcsöt – borzongtam meg.

Mindig is gyűlöltem, amikor a férfiak jóízűen teleették magukat, mi pedig egész nap korgó gyomorral, és szoros ruhákban tetszelegtünk.

-         Drágám, ha az én házamban elkezdesz gyümölcsöt reggelizni, akkor elfenekellek – pirított rám Emmett játékosan. – Egy ilyen farmon nem éhezünk – fűzte még hozzá. Mire mindkettőnk anyukája boldogan nevetett fel a civakodásunkat látva.

-         Nem kell kétszer mondanod – kuncogtam fel. Majd megittam a friss tejet, amit kaptam. Egészen fantasztikus íze volt. Szinte olyan sűrű volt, mint a tejszín.

Reggeli közben kellemesen elbeszélgettük az időt, majd Emmett és Jessica körbevezetett minket a birtokon, ami tényleg lehengerlő élmény volt. Láttam anya arcán is a csodálatot, hogy bár Emmett családja igen jómódú, de mégis kedvesen bánnak az alkalmazottaikkal. Mintha csak családtagok lennének. Már most imádtam itt lenni, pedig még csak egy napja vendégeskedem a birtokon. Hogyha ilyen lesz az életem hátralévő része is, mint ez a nap, akkor sohasem vágyom majd máshová.    

The Beauty and the Bear - 27. fejezet

27. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A kétségbeesésemet, és a rosszkedvemet, mintha egy csapásra elfújták volna, amikor Emmett játékosan kezdte el lecibálni rólam a takarót, hogy keljek végre fel, hiszen hamarosan indulnunk kell. Arra viszont nem számított, hogy támadást indítok ellene egy párnával, úgyhogy jó alaposan arcon csaptam, és vigyorogva néztem a döbbent arcot, amit vágott a meglepetéstől. Emmett McCarthy most emberére akadt, hogyha azt hitte, hogy majd csak úgy hagyom magam felkelteni ilyen módszerekkel.

-         Na ezért most kíméletlen büntetés jár – mosolyodott el gonoszan.

Majd szó szerint rám vetette magát, és néhány gyors mozdulattal becsomagolt a lepedőbe úgy, hogy esélyem sem volt kiszabadulni. Azután pedig csiklandozni kezdett, amit nem tudtam megállni hangos nevetés nélkül. Megpróbáltam kígyózó mozdulatokkal kiszabadítani magam, de nem igazán sikerült, mert túszul ejtőm túlságosan is technikás volt. Sikoltozva nevettem, de hirtelen kicsapódott az ajtó és egy nagyon is morcos Alex lépett be rajta.

-         Ajaj, most bajban vagyok – suttogta a fülembe Emmett.

-         Engem meg kihagytok a mókából? – kérdezte összefont karokkal.

-         Dehogyis, egészen nyugodtan csatlakozz hozzánk. Tudod, nem könnyű egyedül megkínozni Rose-t, igazán szükségem lenne egy kis segítségre, mert nagyon ügyesen kapálózik – kacsintott rá Emmett Alexre.

-         Mi, ez nem fair – tiltakoztam azonnal. Alex pedig egy pillanattal később az ágyon volt, és Emmettel együtt „kínzott” tovább. – Sally, segítség – sikoltottam fel.

-         Nem kell ide segítség – lépett be nevetve barátnőm. – Úgy látom, hogy ketten bőven elegen vannak hozzá, hogy kellőképpen megcsiklandozzanak.

-         Ez milyen női szolidaritás? – bosszankodtam.

-         Na jó, hogyha tényleg segítségre szorulsz, akkor lehűtöm a kedélyeket – húzott elő egy kancsót a háta a mögül, és Emmettre öntött egy nagy adag jeget.

Majd nevetni kezdett, velem együtt. Kedvesem úgy pattant fel, mintha hirtelen megcsípte volna valami. Majd döbbenten sandított barátnőmre.

-         Véged van, Sally – indult meg felé Emmett.

-         Ááá… - sikoltott fel barátnőm.

Azután pedig nevetve kezdett menekülni szerelmem elől, de nem jutott messzire. Néhány pillanattal később már mellettem feküdt a heves ostromnak kitéve.

-         Ha megadjátok magatokat, akkor megkegyelmezünk – állt meg Alex egy pillanatra.

-         Ha megkegyelmeztek, akkor ehetsz a tortából, amit tegnap Rose sütött – vetette ellen Sally. – Persze, csak miután kivégezted a szalonnás tojást. 

-         Szalonnás tojást sütöttél nekem? – nyomott puszit anyukája arcára. – Akkor megyek reggelizni – rohant el a konyha felé.

-         Hé, a pocakod miatt elárulod a bajtársadat? – kiáltott utána Emmett. A következő pillanatban pedig már a hátán feküdt és mindketten hevesen csikizni kezdtük, amit ő se állt meg nevetés nélkül.

-         Ha megadod magad, akkor megkegyelmezünk – búgtam a fülébe.

-         Ki mondta, hogy ez nekem rossz – csípett a fenekembe. – Sosem vetette rám magát eddig még két nő – húzkodta a szemöldökét.

-         Te kéjsóvár, perverz alak – forgattam meg a szemeimet.

-         Csak széleskörű a fantáziám – vigyorodott el kajánul. – Mit szólnál, hogyha újítanánk egy kicsit? – nyalta meg a szája szélét.

-         Emmett – fogtam be a száját.

-         Azt hiszem, hogy most inkább magatokra hagylak titeket, és megakadályozom, hogy a fiam felfaljon egy egész tortát is a négy tojás mellé, amit sütöttem neki – pattant fel Sally az ágyról.

-         Látod, mit csináltál? Elüldözted – bokszoltam a vállába kissé bosszúsan.

-         Legalább egyelőek lettek ismét az erőviszonyok – tepert maga alá. Majd a fülemhez hajolt, és hangosan belecuppantott. Tudta, hogy ettől csupa libabőr leszek.

-         Ne… ez nem ér – bújtam be a takaróm alá.

-         Dehogynem, ugyanis imádom, amikor a kis szőrpihék a hátadon égnek állnak miattam – simított végig az említett felületen. Azután pedig megint belecuppogott a fülembe. Ami ismételten ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem.

-         Mintha azt mondtad volna, hogy el fogunk késni – motyogtam halkan. Hátha ez beválik, és nem csinálja ezt tovább.

-         Hm… figyelemelterelés – kuncogott fel. – Nagyon ügyes – bólogatott hozzá komolyan.

-         Ne cuppogtass többet, kérlek – rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul.

-         Hm… csábítás – terült szét hatalmas vigyor a száján. Méghozzá akkora, hogy majdnem a füléig ért. – Ez jobban tetszik, mint a figyelemelterelés.

-         Na és beválik? – simítottam végig a mellkasán.

-         Egyre inkább hajlok rá, hogy hagyjalak készülődni – sóhajtotta a nyakamba.

-         Ha elkésünk, akkor az anyukád biztosan haragudni fog – mondtam komolyan. – Jó benyomást kell keltenem, mint a menyasszonyodnak, kötelességem időben érkezni, és tiszteletteljesen viselkedni. Úgyhogy, amíg a szüleidnél vendégeskedünk, addig természetesen külön szobánk lesz, és nem látogathatsz meg az éj leple alatt sem, mert az nem lenne illendő. Úgyhogy készülj fel erre a néhány nap éjszakai magányra – mondtam határozottan.

-         Ezt nem mondod komolyan – komorodott el az arca. – Nem bírom ki napokig nélküled. Ennyire nem lehettem neveletlen és rossz gyerek. Esküszöm, hogy soha többé nem cuppantok a füledbe, hogyha nem mondasz ilyeneket – mondta elszontyolodva.

-         Nem szeretkezhetünk a szüleid mellett. Nagyon nagy tiszteletlenség lenne – mondtam határozottan.

-         Na és ha megígérem, hogy csak összebújunk, és semmiféle rosszalkodásról nem lesz szó. Ígérem, hogy jó leszek – simult hozzám. – Csak simogatlak, és együtt alszunk, ha akarod, akkor még egy csók sem fog elcsattanni – esküdözött tovább.

-         Emmett, te is hiányozni fogsz nekem, de csak néhány éjszaka, amíg vendégeskedünk. Utána megint minden a régi lesz – simítottam végig az arcán.

-         Rendben van – szusszantott morcosan. – Viszont csak akkor vagyok hajlandó beleegyezni, hogyha eljössz velem kirándulni egy kicsit, ahol csak kettesben leszünk.

-         Jól van, abban mindenképpen benne vagyok – egyeztem bele azonnal. Az én pajzán mackóm. Nem is ő lenne, hogyha nem keresne mindenáron kiskaput, hogy mégis velem lehessen. Na nem, mintha ez nem lenne hízelgő. Sőt, mindig is imádtam vele lenni.

-         Helyes, akkor én most megyek, és főzök egy hatalmas adag kávét, te pedig nyugodtan készülődj el, és csomagold be a ruhákat, amiket szeretnél – nyomott még egy gyors csókot a számra, azután pedig eltűnt.

-         Emmett – szóltam utána hirtelen.

-         Rendben, neked teát főzök – mosolyodott el. Honnan tudta, hogy ezt szerettem volna kérni? Ez különös. Vagy talán mégsem. Lehet, hogy csak már tényleg ennyire jól ismer. – Mézzel és citrommal, mint mindig – fűzte még hozzá.

-         Szeretlek – mondtam meghatottan.

-         Én is téged – sietett ki a szobából.

Én pedig felpattantam az ágyból, és hosszas válogatás után végre sikerült megtalálnom a tökéletes ruhát. Szolid volt, és mégis csinos. Tökéletes volt ahhoz, hogy Emmett szülei számára is vonzó, és diszkrét legyek, de szerelmemnek se okozzak csalódást. Sötétvörös ruha, aminek a dekoltázsa tökéletesen megfelelt egy társasági eseményhez is. Egy csinos konty lenne hozzá a legalkalmasabb. Gyorsan kifésültem a hosszú fürtjeimet, és a felső részét kontyba fogtam, míg néhány tincsemet hagytam, hogy lágyan omoljon a vállamra. Elégedetten szemléltem magam a tükörben, amikor kedvesem visszatért a szobánkba a teámmal.

-         Gyönyörű vagy, asszony – füttyentett.

-         Emmett – csaptam a vállára. Majd gyorsan kivettem a teámat a kezéből. – Légy szíves, egyelőre ne szólíts asszonynak. Meg egyébként se. Ez olyan, nem is tudom milyen.

-         Na jó, majd így szólítalak, amikor dühös vagyok rád – gondolkozott el Emmett. – Egyébként megteszi a Mrs. McCarthy is – kacsintott rám. – Az ágyban persze maradsz Rose baby – paskolta meg a hátsómat.

-         Hm… érdekes elgondolás a nevekről – kortyoltam a teámba.

-         Tehát nem tetszik? – kérdezte kicsit morcosan.

-         Tulajdonképpen, nagyon is tetszik – húztam magamhoz egy csókra. Közben kedvesem lerántott magával az ágyra. Még éppen volt annyi időm, hogy a bögrémet letegyem az éjjeliszekrényre. – Megőrültél? – kérdeztem miután elváltunk. – Kis híján leöntöttem a szőnyeget. Ne csinálj ilyet, hogyha van valami a kezemben – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Jól van, legközelebb előbb letesszük a bögrét, bár most is nagyon ügyesen megoldottad a hirtelen támadást. Pedig gyors voltam, de úgy tűnik, hogy te még nálam is gyorsabb vagy – ámult el.

Nem is értem, hogy hogyan sikerült úgy letennem azt a bögrét, hiszen jóformán nem is figyeltem, hogy mit csinálok. Ez különös. Talán kaptam egy kis segítséget? Biztosan Nadine kapta el, és tette oda, vagy ilyesmi.

-         Azt hittem, hogy most már mennünk kéne – sóhajtottam, amikor a nyakamat kezdte csókolgatni.

-         Elméletileg kéne, de ha belegondolok, hogy napokra megvonod tőlem a bájaidat, akkor inkább azt mondom, hogy ráérünk még – húzta le a vállamról a pántot.

-         Hé, viselkedj – kaptam el a kezét. – Minél előbb megyünk, annál előbb jövünk. Egyébként pedig, nem szép tőled, hogy csak így nem izgat fel téged a tény, hogy a szüleidhez megyünk. Az otthonodba. Egy kicsit sem hiányoznak neked? – kérdeztem vádlón.

-         Dehogynem, de ez nem ilyen egyszerű. A menyasszonyom egy picivel fontosabb jelen pillanatban. Ennyi az egész – rántotta meg a vállát.

-         Vagy úgy – mosolyodtam el. – Ebben az esetben tulajdonképpen hízelgő, de akkor is menjünk, mert nem szeretném őket nagyon megváratni.

-         Jól van, megint te győztél – kászálódott fel, nem túl lelkesen.

-         Ez még női előjog – vigyorogtam rá.

-         Azt hiszem, hogy nekem is meg kell majd nevelnem téged – mondta Emmett szigorúan.

-         Most félnem kellene? – kérdeztem kihívóan.

-         Tetszeni fognak a nevelési módszereim – rántott magához. Én pedig azt hittem, hogy szenvedélyes csókot fogok kapni, de hiába hunytam le a szemem, nem történt semmi.

-         Hé – pislogtam fel Emmett kuncogó arcára.

-         Első lecke – kacsintott rám.

-         Gonosz – szegtem fel az állam sértetten.

-         Valahogy hatnom kell rád, baby – rántotta meg a vállát.

-         Hát jó, akkor ne is csókolj meg ameddig nem én kérem – léptem ki a karjai közül morcosan.

-         Ne duzzogj, Rose baby – pördített megint maga felé.

Éppen tiltakozni akartam, de egy szempillantás alatt birtokba vette az ajkaimat, a nyelve pedig azonnal utat tört a számba. Egy ideig erőtlenül tiltakoztam, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen, miért is ne akarnám én ezt. Úgyhogy inkább belecsimpaszkodtam a nyakába, és átadtam magam az érintéseknek.

-         Nehogy azt hidd, hogy ennyivel kiengeszteltél – morogtam rá, de már mosolyogtam.

-         Oh, kiengesztelnélek én, hogyha hagynád magad, de hát a szüleimnél te mondtad, hogy nem lehet – simította kezét a combomra.

-         Ha most győzködni próbálsz, akkor már most elárulom, hogy nem fog menni – ráztam meg a fejem.

-         Már hogyne menne. Ha akarnám, akkor meg bírnám állni, hogy hozzád érjek, de így, hogy te is egyértelműen vágysz rám, szerintem ez felesleges emberkínzás – magyarázta határozottan.

-         Fogadjunk, hogy te ki sem bírnád szex nélkül egy hétig – böktem mellkason.

-         Ami azt illeti szex nélkül, igenis kibírnám, de szeretkezés nélkül talán nem. Tehát fogadjunk? A fogadás tárgya, hogy kibírom-e szeretkezés nélkül egy hétig. Ez már megvan. Na és mi legyen a tét? Ha én nyerek, akkor a nászutunk első három napjában csak akkor hagyjuk el az ágyat, hogyha emberi szükségletek szólítanak – mondta komolyan.

-         Rendben – bólintottam rá. – Na és, ha én nyerek?

-         Azt találd ki te – mondta határozottan.

-         Hm… hát nem is tudom. Eddig még nem sűrűn volt alkalmam fogadni. Mit szólnál ahhoz, hogyha én nyerek, akkor elárulnál egy apróságot a nászutunkkal kapcsolatosan – csillantak fel a szemeim.

-         Tényleg csak apróságot? Nem akarod kihúzni belőlem erővel a meglepetést, ugye? – húzta fel a szemöldökét.

-         Természetesen a helyet nem kell elmondanod, csak egy kis részletet, ami nekem fontos lenne – mondtam komolyan.

-         Rendben, ez esetben áll az alku – nyújtotta a kezét, én pedig azonnal megráztam a felajánlott tenyeret. – Remek, most azonban induljunk, mert anya már tényleg nagyon türelmetlen lesz. Apát annyira nem izgatja fel a késés, de anya néhány óránál többet nem néz el.

-         Néhány órát? – kerekedtek ki a szemeim. – Nekem régen néhány percet sem néztek el.

-         Hát ezért vagy ilyen kis ideggóc, hogyha a pontosságról van szó – bólogatott elgondolkodva.

-         Nem vagyok ideggóc, csak szeretek pontos lenni. Az etikett szerint…

-         Kicsim, ha nem tűnt volna fel, mi nem vagyunk etikett hű népek errefelé. Mármint, ha megígérünk valamit, akkor azt természetesen betartjuk, de hogyha úgy adódik, hogy valahonnan késünk, nem fogja senki sem leharapni a fejünket – magyarázta kedvesen.

-         Jól van, majd csak megtanulom az itteni szokásokat. Csak nekem még furcsa, hogy nem annyira kötött, mint amihez szoktam – rántottam meg a vállam. Nem lehet lelazulni a szigorú körülmények után csak úgy. – Mindenesetre induljunk. Abból nem lehet baj – kulcsoltam össze az ujjainkat.

Emmett pedig a másik kezével felkapta a táskámat, amibe csomagoltam. Még elköszöntünk Sallytől és Alextől, Lionel természetesen dolgozni volt, úgyhogy neki csak hagytunk egy üzenetet Sally által, majd elindultunk a McCarthy család birtoka felé. Közben útba ejtettük az iskolát is, hogy meg tudjam nézni, hogy hogyan néz ki, és mi áll a rendelkezésemre. Egyszerűen fantasztikus volt. Imádtam az egész helyet, pedig még csak egy perce léptem be az épületbe. Egyszerű volt, halványsárga falakkal, és egy hatalmas táblával, de a padok, és a tanári asztal igazi kézzel faragott mestermű volt. Mindig is ilyennek képzeltem egy barátságos vidéki iskolát, amiben a kis nebulók tanulnak nap, mint nap.

-         Na, hogy tetszik? – kérdezte szerelmem kíváncsian.

-         Egyszerűen imádom – mondtam lelkesen. Tele voltam ötletekkel, hogy hogyan és miket tanítsak itt a gyerekeknek.

-         Örülök, hogy tetszik – csókolt a nyakamba. – Viszont a házikódat még nem mutatom meg, inkább majd akkor, hogyha több időnk lesz. Anya már biztosan kitálalta az ebédet, és a torta sem bírna ki még több várakozást.

-         Rendben, mehetünk – engedtem meg kedvesemnek, hogy kitereljen az ajtón.

Majd felsegítsen Luciferre, akivel már nagyon is jól összebarátkoztunk. Lökött egy jószág, mint a gazdája, de talán ettől is olyan szeretnivaló. Hogyha Emmett pimaszkodik vele, vagy az orrára koppint, akkor Lucifer mindig megtépi a haját, vagy megharapja egy kicsit. Elég viccesek olyankor. Még csak néhány perce lovagoltunk az iskolától, amikor kedvesem a fülembe suttogott.

-         Ez már a mi birtokunk határa – mormolta lágyan. Mekkora birtok lehet, hogyha még csak a házat sem látom?

-         Hol van a házatok? – kérdeztem vissza.

-         Mindjárt meglátod. Ott lesz a domb mögött – válaszolta készségesen.

Néhány pillanattal később a domb tetejéről pedig valóban megláttam a házat. Igazából nem is ház volt, hanem egy kisebb palota. Sosem gondoltam volna, hogy Emmett ekkora jólétben élt emberként. Mármint azt tudtam, hogy nem lesz kicsi a ház, de arra sem számítottam, hogy hárman élnek egy akkora házban, mint amilyenben mi már nyolcan kergettük egymást vámpírként.

-         Ez csodálatos – ámultam el.

Tényleg fantasztikus volt. Ráadásul a ház mellett rengeteg pajta, és más állattartásra alkalmas épület volt. Sajnos nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy hogyan hívják az egyes épületeket, mert nem értettem az állatokhoz, de biztosan hamar megtanulom majd ezt is.

-         Mindjárt odaérünk, és akkor anyával körbevezetünk – mondta boldogan.

-         Az jó lesz – simultam a mellkasához. Néhány perccel később pedig már meg is érkeztünk a ház elé. Egy kedves, fiatal férfi szaladt elénk, és azonnal átvette Emmettől a kantárt, szerelmem lepattant mögülem, majd engem is lesegített a lóról.

-         Üdvözlöm, kisasszony. A nevem, Peter, az istállókért felelek – hajolt meg illedelmesen. Én pedig azonnal pukedliztem egyet.   

-         Rosalie vagyok, azt hiszem, hogy nem kell magázódnunk – pillantottam Emmettre, aki rábólintott, hogy nyugodtan tegeződhetünk.

-         Megtisztel, kisasszony – hajolt meg ismét.

-         Csak Rose, Peter. Semmi szükség rá, hogy magázódjunk – pukedliztem egyet.

-         Csutakold le, és adj neki dupla zabot, kérlek – szólalt meg Emmett mögöttem. Majd magával húzott a házba.

-         Rendben, Emmett, azonnal – válaszolta a fiú. Ezek szerint kedvesem is hagyja neki, hogy tegeződjenek.

-         Menjünk be anyámhoz – nyitotta ki előttem az ajtót.

Én pedig mosolyogva léptem be a nappaliba, de a mosolyt azonnal felváltotta a döbbenet az arcomon. Valaki olyan ült Emmett édesanyja mellett, akiről azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni, de a jelek szerint tévedtem.