The Beauty and the Bear - 93. fejezet

93. fejezet

(Nadine szemszöge)

Boldogan néztem Rosalie-t Nathan karjaiba bújva. Életem legcsodálatosabb látványa tárult elém, és ebben most egészen biztos voltam. Rose, ahogy a két apró csomagot tartotta a karjaiban. Még soha életemben nem láttam senkit olyan sugárzónak, mint most a barátnőmet. Nagyon örültem, hogy a kisfiam, pontosabban a kisfiúnk, akit Lucifer anno megmutatott nekem, most ott fekszik Rose karjaiban, és egészen biztos vagyok benne, hogy boldog lesz a barátainknál, és a Culleneknél.

-         Ez csodálatos ötlet volt, kedvesem, de el kellett volna mondanod, hogy mit szeretnél kérni Rose-tól – nyomott puszit Nathan a számra.

-         Nem akartam reményt kelteni benned is, amíg nem tudtam biztosan, hogy sikerülni fog a tervem – válaszoltam halkan.

-         Nos, a jelek szerint jobban is sikerült, mint arra bárki is számíthatott volna – mondta boldogan.

-         Hát igen, valóban nem tudhattuk, hogy ennyire jól fog sikerülni a dolog. Már csak az a kérdés, hogy végül is, ki volt az, aki Rose és Emmett útjába sodorta a Culleneket. Nem az égiek voltak, és nem is Kathy. Más angyalnak nem volt rá hatalma.

-         Talán mégis volt valakinek hatalma – hallottam meg egy bosszantóan ismerős hangot. Majd társult hozzá a test is.

-         Lucifer, ne etess, már miért tettél volna ilyet? – forgattam meg a szemeimet.

-         Talán azért, mert megkedveltem a kicsikét – rántotta meg a vállát.

-         Nem most jöttem le a falvédőről – vágtam rá azonnal.

-         Na jó, talán mert láttam benne egy kis új játéklehetőséget – kacsintott rám.

-         Mire is gondolsz pontosan? – húztam fel a szemöldököm.

-         Gondolj csak bele, mennyi hibázási lehetőség van egy új világban, amit teremtettél? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem lehet benne sok buktató, ugyanis megnéztük a jövőt, mielőtt végleg elhelyeztük itt Rosalie-t. Tény, hogy némiképpen megváltozott a jövő menete, és a dolgok enyhén szólva átalakultak, de a tények nem változtak. A család boldog lesz, csak kettővel többen lesznek – mondtam magabiztosan. Nathan és én mindent alaposan megfontoltunk, és tökéletes világot teremtettünk a számukra. Lesznek nehézségeik, mint mindenki másnak, de mégis boldogok lesznek együtt, és ez a lényeg.

-         Nos, valóban alaposak voltatok, a fenébe is, ezt el kell ismernem. Teljesen jó elmélettel dolgoztatok, de azért biztosan találok valami kiskaput, hogy bosszantsalak – vigyorodott el.

-         Na és mi lenne, hogyha Rose-t végre békén hagynád? Úgysem tudod elrontani az életét, hiszen minden elkövettünk, hogy tökéletesen hozzáférhetetlen legyen a gonoszkodásaiddal – mondtam büszkén.

-         Most az egyszer, még ezzel is egyet kell értenem – szusszantott fel mérgesen. – Ezért is kaptok vissza valakit – morogta idegesen.

-         Hogy érted ezt? – hökkentünk meg mindketten.

-         Nos, mivel egy teljesen új, alternatív valóság jött létre, így bizonyos dolgok visszafordíthatók – kezdett bele. – Ami az illeti, az agyamra megy Kathy testvére – morgott fel. Majdnem olyan volt a morgása, mint egy vámpíré. – Semmi köze nincs a lenti világhoz. Azért akart lejönni, hogy megbosszulja a halálát, de amint odaért volna, hogy szabadon kínozza az elkárhozott papok lelkét, akik annyi ártatlan küldtek máglyára elsírta magát. Semmi tüzes korbács, semmi kerékbe törés, esetleg felnégyelés, és egyéb izgalmas kínzások. Elsírta magát, és elmondta, hogy mennyire kegyetlenek voltak vele. A papok meg végighallgatták, és biztosították róla, hogy mennyire megbánták, hogy hallgattak a suttogásomra – magyarázta indulatosan. – Semmit nem tudok kezdeni vele, úgyhogy inkább visszaadom – intett egyet a kezével, és mellettünk megjelent Kathy testvére, akinek megint hófehér szárnyai voltak, és eléggé értetlenül meredt ránk.

-         Mi történt? Hol vagyok? – nézett rám kíváncsian.

-         Mire emlékszel? – kérdeztem vissza.

-         Minden olyan zavaros – kezdett bele. Gabriel azonban hirtelen megjelent, átkarolta a lányt, és már el is tűnt vele.

-         Hát ez érdekes volt – állapítottam meg.

-         Ugyan már, biztosan csak rohant vele a kis szerelméhez, hogy újra boldognak láthassa – legyintett Lucifer. – Mindenesetre, alig várom az új játszmánkat. Igen élvezetes volt ez az eset. Remélem, hogy még találsz ilyet, Nadine – kacsintott rám.

-         Nos, mondhatnám azt, hogy feladhatnád végre, mert úgyis én nyerek, de azt hiszem, hogy ezt hiába mondanám – állapítottam meg bosszúsan.

-         Nos, ami azt illeti, nem tagadhatom le, hogy nagyon is élvezem a kis játékainkat, úgyhogy valóban nem tervezem feladni ezeket a pillanatokat – kacsintott rám. – Mindenesetre Rose-t szépen levédted előlem, ezt elismerem. Bár, hogyha balul sülnek el a dolgok, vagy valamit rosszul számítottál ki, akkor még megpróbálom megkörnyékezni a hölgyet, mert nagyon is szép éke lenne a kis gyűjteményemnek – sóhajtott fel.

-         Ne is álmodj róla, hogy ez valaha is bekövetkezhet – vágtam rá.

-         Jól van na, te kis amazon – borzolta össze a hajamat hirtelen. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Még mindig ugyanolyan idegesítő, mint ahogy egész létezése során – szusszantottam bosszúsan.

-         Ne is törődj vele, a lényeg, hogy Rose most már biztonságban van, és boldogan – szorított magához szerelmem.

-         Igen, ez a legfontosabb – bólintottam rá azonnal. – Bár még lesz néhány dolog, amivel szembe kell nézniük, mielőtt még teljes béke lehet úrrá az életük felett – sóhajtottam fel. – Bőven lesz még bajuk, nem kell, hogy még Lucifer is játszadozzon velük.

-         Meg fogják oldani a gondokat, nincs miért félteni őket – legyintett Nathan. – Rose nagyon erős nő. Megkockáztatom, hogy talán még nálad is erősebb – mondta teljes meggyőződéssel.

-         Nos, ami azt illeti, el kell ismernem, hogy valóban erősebb a jelleme még az enyémnél is – egyeztem bele. Pedig én sem vagyok semmi. Fűztem hozzá gondolatban.

-         Habár, ha jobban belegondolok, akkor választhattad volna azt az alternatívát, amit Lucifer felajánlott neked. Amikor sikerült téged megmentenem – harapott az ajkába.

-         Honnan tudsz róla? – kérdeztem döbbenten.

-         Kihallgattam Malakiás és Ezekiel beszélgetését arról, hogy mennyire megkörnyékezhetetlen vagy – mondta kissé bűnbánóan. – Nem volt szándékos, csak éppen arról beszélgettek, hogy nagyon is alkalmas vagy főangyalnak, hiszen soha, senki sem tudott téged eltántorítani a küldetésedtől. Mindketten nagyon büszkék rád.

-         Inkább mindhárman. El kell ismernem, hogy félreértettelek téged, gyermekem – jelent meg előttünk Gabriel.

-         Uram – hajtottam meg magam. Ahogy Nathan is.

-         Köszönöm, igazán kedves, de én csak a feladatomat végzem – sütöttem le a szemeimet.

Furcsa volt azt hallgatni, hogy Gabriel dicsér engem. Hiszen mi ketten állandóan csak martuk egymást, már nem is tudom, hogy mióta.

-         Nem szükséges megköszönnöd. Őszintén mondom – mosolyodott el.

-         Hogy van, Kathy, ha szabad kérdeznem – néztem rá kíváncsian.

-         Nos, ami azt illeti, nagyon is jól érzi magát – mosolyodott el Gabriel azonnal.

-         Na és a testvére? – tettem fel a következő kérdést.

-         A nővére is tökéletesen jól van – vágta rá azonnal. – Igazság szerint nem emlékszik semmire. Lucifer nyilván attól tartott, hogy elárul nekünk valamilyen titkot az ő országáról, úgyhogy törölte az emlékeit odalentről. Kathy pedig úgy döntött, hogy nem mondja el a testvérének a dolgot. Legalábbis egyenlőre nem szeretné feltárni előtte a történteket. Ezért kérlek, hogy ti se említsétek a történteket. Most pedig megyek, és szólok a többieknek is – mondta határozottan.

-         Rendben, úgy lesz, ahogy Kathy szeretné – bólintottam rá. Hiszen, ha ő így akarja, akkor nekünk természetesen nincs jogunk, hogy elmondjuk a dolgot.

-         Azt hiszem, hogy az első közös küldetésünk, ami bár igencsak döcögve indult, mégis hatalmas sikert aratott – húzott magához Nathan egy csókra.

-         Nos, azt hiszem, hogy valóban nagyon jó első teljesítményt nyújtottunk együtt – bólintottam rá. – Azt hiszem, hogy nem kell áthelyeznem téged sehová. Maradhatsz a Végzet Angyala – kacsintottam rá.

-         Ez nagyon hízelgő, főnökasszony – forgatta meg szerelmem a szemeit, de azért még egyszer szenvedélyesen megcsókolt.

A következő pillanatban pedig már a szobánkban találtam magam Nathannel együtt. Sejtettem, hogy mi terve, mert pontosan arra vágyott, amire én is. Így meg sem lepődtem, amikor szerelmem a karjaiba kapott és az ágyunkra fektetett.

-         Egy rugóra jár az agyunk – kuncogtam fel, amikor elváltunk egy pillanatra.

-         Sejtettem, hogy így lesz. Vagy inkább reméltem, hogy ezt fogom hallani – nyomott puszit a számra.

-         Nos, őszintén. Volt olyan, amikor tiltakoztam az együttlét ellen? – kérdeztem pajkosan.

-         Azt hiszem, hogy túl sokat leskelődtél Rose és Emmett után – nevetett fel hangosan.

-         Ez nem is igaz – legyintettem. – Na jó, egy-két apróságot azért láttam – fordítottam hirtelen a testhelyzetünkön, hogy én kerüljek felülre.

-         Ügyes – nézett rám elismerően.

-         Ez még csak a kezdet – villantottam rá igazi ezer wattos vigyort.

-         Kétségeim vannak, hogy most Emmettet, vagy Rose-t adod-e elő – nevetett fel Nathan ismét.

-         Hát, ha nem egyértelmű, akkor én akár magadra is hagyhatlak – kezdtem el lemászni róla, de mire felocsúdtam már megint alatta feküdtem.

-         Nehogy azt hidd, hogy megúszod a dolgot ennyivel – nézett rám villámló tekintettel.

-         Nem is igazán akartam megszökni – kacsintottam rá. Nem tudom, hogy mitől pörögtem fel ennyire.

-         Tetszik, amikor jó kedved van – mondta lelkesen. – Többször kéne így látnom téged.

-         Mostanában elég sokat fogsz ilyennek látni, mert sikerült egy olyan lelket boldoggá tennem, aki igazán megérdemelte – mondtam büszkén.

-         Ezzel nem tudok vitatkozni, de szerintem most már eleget beszélgettünk – tapasztotta be a számat. Én pedig boldogan hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar…

(Rosalie szemszöge)

Furcsa volt ebben az új életemben, de mindeközben csodálatos is. Egyszerűen nem tudtam betelni a gyermekeimmel, és a férjemmel sem. Na és persze a családom is csodálatos volt. Már alig várom, hogy jöjjön Alice és Jasper. Tudom, hogy nem szabad a jövőnkre gondolnom, de Edward most vadászni van. Egészen biztos, hogy nincs elég közel ahhoz, hogy meghallja a gondolataimat. Utána pedig úgyis időben kitörlöm a fejemből az ábrándjaimat. Először el sem akartam hinni azt a történetet, amit a többiek meséltek. Nem tudom, hogy miért, de az emlékeim mégsem voltak tiszták, sőt, szinte semmire nem emlékeztem az ebben az alternatívában történt dolgokból. Mikor Anne és Gabriel elaludtak, Emmett mesélte el, hogy mi is történt pontosan. Így megtudhattam, hogy Emmett és én ugyanúgy ismerkedtünk össze, ahogy az alternatív valóságomban. Lionel talált rám az utcán. Tehát odáig minden stimmelt. A tó, az ismerkedés, minden, egészen a közös erdei utunkig, ahol eredetileg betörtem a fejem. Itt egy kicsit más történt, amikor Emmettel kettesben ki akartunk ruccanni, akkor egy medve váratlanul megtámadott minket. Emmett engem még feldobott a magaslesre, de ő már nem tudott feljönni rá. Viszont arra járt Esme, aki megsajnált bennünket, és minden erejét összeszedve megmentette a férjem életét. Csakhogy mivel én is láttam mindent, ezért magával vitt engem is. Na nem, mintha nem követtem volna őt boldogan. Carlisle természetesen azonnal átváltoztatta Emmettet a kérésemre, és én is velük maradhattam. Edwardnak nem igazán tetszett, mert egy ember kockázatos volt mellettük, de valahogy mégis beletörődött a dologba lassanként, és szép apránként elfogadott minket. Az Emmettel való első együttlétem bár nem volt olyan tökéletes, ahogy elképzeltem, hogy lesz, mégsem volt okom megbánni, mert két kis szépség lett belőle. Bár szerelmem sokáig vonakodott egyáltalán a közelembe is jönni, mert annyit sérülést okozott rajtam, megjegyzem, hogy feleannyit sem, mint Royce és barátai, de mégis lassanként összeszoktunk, ami után csakis csodálatos dolgok történtek. Amikor kiderült, hogy terhes lettem a vámpír szerelmemtől Emmett meglepő módon először úgy reagált, mint Edward a saját valóságunkban, de azután lassan megbékélt a döntésemmel, utána pedig már imádta a kicsiket. Carlisle pedig, amint eljött az idő azonnal átváltoztatott engem. Mivel itt még nincs olyan orvosi technika, mint Bella esetében már volt, így egy sebhelyet hagyott rajtam a szülés a hasamon, ami a nagyon durva, és hirtelen beavatkozásnak betudható, de azt hiszem, hogy ez a heg mélységesen nem érdekel, mert cserébe megkaptam mindent, amire vágytam létezésem során. Már csak az a kérdés, hogy hogyan tovább? Hogyan alakul majd a jövő? Az a valóság, amit én ismertem így eltűnik, legalábbis egy része, és egészen új lehetőség veszi a kezdetét. Egy olyan lehetőség, ami az örök boldogság esélyét foglalja magába.

-         Min gondolkozol ennyire, baby? – ölelt át hátulról szerelmem.

-         Csak a hallottakat emésztem még magamban – vágtam rá azonnal. – Olyan sok dolog történt velem, olyan hirtelen – mondtam őszintén.

-         Nos, azt meg kell hagyni, hogy tényleg rengeteg dolog történt rövid idő alatt – biccentett Emmett. – Bár, ha azt vesszük, hogy egy évig szinte hozzád sem mertem érni, akkor nem is történtek a dolgok annyira hirtelen – gondolkodott el. – Nem bántad meg, hogy ezt választottad? – kérdezte bizonytalanul. – Pontosabban, hogy én ezt választottam helyetted.

-         Nem, egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármi gond lenne ezzel az élettel – ráztam meg a fejem határozottan. – Sőt, minden így lett tökéletes. Boldogok leszünk, örökké, ebben biztos vagyok – mondtam magabiztosan.

-         Örülök, hogy te is így érzed – kapott fel egy szempillantás alatt, hogy megpörgessen a levegőben. Majd lefektetett az ágyra, és ő is mellém feküdt. – Kérdezhetek valamit? – nézett rám kíváncsian.

-         Hát persze, kérdezz csak nyugodtan, bármit – vágtam rá azonnal.

-         Hogy csinálod ezt?

-         Mit is? – kérdeztem vissza értetlenül.

-         Azt, hogy nem akarsz minden pillanatban vért. Emlékszem, hogy amikor én átváltoztam egyszerűen nem voltam képes másra gondolni, csak a vérre. Tudom, hogy ez nagyon fájt neked akkor, és hidd el, én is minden pillanatban vágytam rá, hogy közeledben lehessek, de ha mégis túl közel mentem hozzád, akkor azonnal a véred kívántam.

-         Tudom, és nem haragszom – nyomtam csókot a szájára. – Talán én azért vagyok másfajta újszülött, mert láttam, és átéltem veled, hogy milyen is ez. Na, és persze itt vannak a kisbabáink. Ők a lehető legtökéletesebb, és legfigyelemreméltóbb gyermekei. Nem hagyhatom, hogy nélkülem töltsenek hosszabb időd. Egy pillanatról sem szeretnék lemaradni.

-         Hm… érdekes gondolat – gondolkodott el. – Carlisle azon gondolkodott, hogy lehetséges-e, hogy pszichésen képes vagy magad visszatartani, mert annyira szeretnél a családoddal, és a gyermekeiddel lenni, hogy a szomjúságodat észre sem veszed.

-         Nos, ez könnyedén lehet – mosolyogtam szerelmemre.

Hiszen azt nem mondhatom el neki, hogy én már nagyon-nagyon régóta gyakorlom a vegetáriánus vámpír életmódot, csak a valóság változott meg, de a tapasztalataim, és a természetem egy cseppet sem.

-         Tudod, hogy csodálatos vagy? – kérdezte miközben maga alá gyűrt az ágyon.

-         Igyekszem – sóhajtottam fel, amikor lágyan beleharapott a nyakamba.

-         Ígérem, hogy én is igyekezni fogok jó férjed lenni, ha elfogadsz még – húzott elő a párna alól egy kis dobozt.

-         Boldogan – haraptam az ajkamba. Majd mosolyogva figyeltem, ahogy felhúzza az ujjamra a gyönyörű eljegyzési gyűrűt…

The Beauty and the Bear - 92. fejezet

92. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Valahogy furcsán éreztem magam. Még egy kicsit az álom és az éberség határán álltam, de Emmett azt mondta, hogy itthon vagyok. Végre itthon. Halványan rémlett, mintha egy pillanatra hallottam volna Nadine hangját a fejemben. Azt mondta, hogy vigyázzak rá, mert már az enyém. Hát az biztos is, hogy vigyázni fogok Emmettre, méghozzá mindennél jobban. Soha többé nem válok el se tőlük, se a családomtól. Ez egészen biztos.

-         Kicsim, biztosan jól vagy? Tudom, hogy most nagyon furcsán érzed magad, de minden rendben van, nem kell félned. Te is vámpír lettél – magyarázta szerelmem. – Majd én megtanítalak vadászni, bár menne magadtól is. Na és persze láthatod a világ legfontosabb lényeit is hamarosan. Meglep, hogy nem ez volt az első kérdésed – kuncogott fel.

-         Micsoda? – kérdeztem vissza döbbenten.

-         Carlisle, lehetséges, hogy Rose… - nézett kérdőn kedvesem Carlisle-ra.

-         Nem tudom. Bár még sosem láttam ilyen átváltozást még ezelőtt, mint az övé volt. Mindenkinek három napig szokott tartani, de Rosalie öt napig volt ebben az állapotban, ami nyilván sokkoló lehetett a számára – gondolkodott hangosan fogadott apám.

-         Állj, kik a legfontosabb lények? – haraptam az ajkamba. Majd hirtelen két hangocska ütötte meg a fülemet. – Ők? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Te tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte megint szerelmem.

-         A kisbabáink – kaptam a szám elé a kezem.

-         Igen, tudtam, hogy nem felejtheted el őket – szorított magához Emmett. – A mi két kis rosszcsontunk, akiket a világra hoztál az életed árán is – kacsintott rám. – Én meg még azt hittem, hogy nekünk nem lehetnek jó gyermekeink, mert úgy fájt neked a terhesség, de mekkorát tévedtem – lelkenedezett.

-         Ketten vannak? – kérdeztem sokkolva.

-         Gabriel, így hívták volna, ha megszületik – jelent meg előttem Nadine és Nathan egymás kezét szorítva. Nadine szemeiből csak úgy patakzottak a könnyek, de a boldogságtól, és nem a fájdalomtól. – Ő már a tiéd, nem lehetett örökké a váróban. Végre megtaláltam a számára a tökéletes anyát. Nálad jobbat keresve se találtam volna. Kérlek, tekintsd őt a sajátodnak, és eszerint is neveld fel – nézett rám kérlelőn. Én pedig meghatottan bólintottam, beleegyezésül, hogy boldogan teljesítem a kérését.

-         Gabriel? – nézett rám kérdőn Edward.

-         Igen, szerintem ez egy gyönyörű név – mondtam gyorsan. – Láthatom, őket? – kérdeztem izgatottan.

-         Nem vagy szomjas? – nézett rám Edward felhúzott szemöldökkel. – Emmett, szerintem vidd el vadászni.

-         Várj, azt mondtátok, hogy ketten vannak? – tiltakoztam hevesen.

-         Igen, baby, egy kislányunk, és egy kisfiúnk született – vágta rá büszkén. Hát Anne is? Kérdeztem magamban.

-         Anne? – nézett rám ismét Edward. A francba.

-         Miért kutakodsz a fejemben? Egyszerűen csak neveken gondolkodom – vágtam vissza kissé morogva.

-         Öcskös, szállj le a feleségemről. Fontos, hogy nevet kapjon a két kicsi. Nem hívhatjuk őket Picur egynek és kettőnek egész életükben – állt mellém szerelmem.

-         Miért pont Gabriel, és miért pont Anne? – kérdezte Edward.

-         Ha nem tudnád, akkor Esme második neve Anne, és ő nagyon sokat tett értünk – vágtam rá. Igaz, hogy nem tudtam biztosan, de Esme ilyen természet, tehát valószínűleg így is volt.

-         Rendben, ezt elismerem, de miért Gabriel? – nézett rám Edward szúrósan.

-         Mert szép név, és illik ahhoz, hogy McCharty Cullen – vágtam rá ellentmondást nem tűrve.

-         Edward, ne izgasd fel az újdonsült húgodat – szólt rá végre Carlisle. – Inkább vidd el Rose-t vadászni Emmettel együtt. Én addig megvizsgálom újra a kicsiket.

-         Biztosan nem láthatnám őket egy kicsit? – néztem rájuk könyörgőn.

-         Előbb mindenképpen vadásznunk kell, már az is csoda, hogy eddig nem akartad magad rájuk vetni – mondta Edward.

-         Soha nem lennék képes bántani a gyermekeimet – morogtam rá.

Majd egy szempillantás alatt felpattantam. Emmett pedig azonnal mellém állt, és dühösen meredt Edwardra.

-         Ez már sok lesz, Edward – vicsorgott rá Emmett.

-         Mindenki nyugodjon meg – szólt ránk Carlisle. – Ti hárman, most elmentek vadászni, én addig Esmével itt maradok Gabriellel és Anne-nel. Ha visszajöttetek, és lehiggadtatok, akkor megbeszélünk mindent – adta ki az utasítást szigorúan.

-         De hát – néztem rá kérlelően.

-         Sajnálom, Rose, de ez a gyermekeid érdeke is. Nem lehetsz szomjas, amikor először találkoztok – simított végig az arcomon. – Hidd el, hogy mi csak védeni szeretnénk – fűzte hozzá gyengéden.

-         Rendben van, kibírom még egy kicsit – sóhajtottam fel megadóan.

Na nem, mintha nem tomboltam volna a vágytól, hogy láthassam őket, de a biztonságukat semmiképpen sem szerettem volna kockára tenni. Már csak az a kérdés, hogy hogyan lehetséges ez? Vajon Nadine és Nathan mit tett ezért. Hogyan értél el, hogy minden vágyam valóra válhasson? Ez a világegyetem legtökéletesebb helye. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de remélem, hogy innen már sehová sem kell elmennem.

-         Induljunk, baby – szorított magához Emmett.

-         Rendben, menjünk – vigyorodtam el. Majd egy kecses mozdulattal kivetettem magam az ablakon.

-         Hát ilyet meg honnan tud? – kérdezte szerelmem nevetve.

-         Látott már téged magasról kiugrani, bár az újszülöttekre nem jellemző, hogy ennyire bátran indulnak neki az első ugrásuknak – állapította meg Edward.

-         Hiszen tudta, hogy nem fog baja esni – mondta Emmett lazán.

-         Na jól van, inkább menjünk utána, a biztonság kedvéért – mondta fogadott bátyám határozottan. Néhány pillanattal később pedig már mellettem is termettek.

-         Ki az a Nadine, és Nathan? – kérdezte Edward halkan.

-         Régi barátaim – vágtam rá.

-         Azt hiszed, hogy ennyivel el van intézve a dolog? – kérdezte kíváncsian. – Elég érdekes képeket láttam a fejedben – fűzte még hozzá.

-         Ne susmorogjatok már itt – csattant fel Emmett. – A feleségem szomjas – fűzte még hozzá. – Itt az ideje, hogy kapjon néhány macit.

-         Jól van, gyerünk – forgatta meg a szemeit Edward.

-         Nem lehetne inkább néhány őz? – haraptam az ajkamba. – Azt jobban szeretem – csúszott ki a számon.

-         Sok őz vérét szívtad már emberként? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.

-         Csak elképzeltem, hogy milyen lesz, és mindig őzre vadásztam az álmaimban – mondtam határozottan.

-         Ugyan már, Edward. Miért kukacoskodsz itt. Hogyha Rose őzet szeretne, akkor őzet fog kapni – veregette hátba Emmett a testvérét.

-         Jól van, csak menjünk, mert már nagyon kapar – kaptam a kezem a torkomra.

-         Ez most természetes, kicsim, de amint ittál sokkal jobban leszel – simított végig az arcomon gyengéden.

Hirtelen viszont meghallottam két vékony hangocska keserves sírását. Azonnal a hang irányába akartam indulni, de Emmett és Edward egy emberként fogott le engem.

-         Nem akarom bántani őket, csak megvigasztalnám a kicsikéimet – mondtam ingerülten. Oda akarok menni hozzájuk. Látni akarom őket most azonnal.

-         Rosalie, nyugalom – hallottam meg Emmett nyugtató hangját. – Gyorsan elmegyünk vadászni, és esküszöm, hogy utána láthatod őket.

-         Elmegyek vadászni Edwarddal, most azonnal, hogyha bemész hozzájuk, és megnyugtatod őket – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Szeretnélek én elkísérni az első vadászatodra – nézett rám könyörgőn.

-         A kisbabáink most sokkal fontosabbak nálam – vágtam rá azonnal.

-         Ezzel nem tudok vitatkozni – szusszantott fel. Majd megadóan elindult a ház felé, én pedig fellélegeztem. – Edward, nagyon vigyázz rá – nézett mélyen testvérünk szemébe.

-         Természetesen így lesz – bólintott rá azonnal. – Induljunk, Rosalie – fogta meg a kezem.

Én pedig hagytam, hogy maga után húzzon az erdőbe. Ösztönösen mozogtam, ahogy régen is. Amint megéreztem a szarvasok illatát, máris a nyomukba eredtem. Edward pedig végig lekövetett engem. Értékeltem a gesztusát, de tisztában voltam mindennel, amit egy vega vámpírnak tudnia kell. Most szépen megtömöm a hasam, méghozzá alaposan. Utána pedig már megyünk is vissza a kisbabáimhoz. A gyönyörű gyermekeimhez, pontosabban gyermekeinkhez. Anne-hez és Gabrielhez. Már alig várom, hogy láthassam őket. Biztosan tökéletesek mindketten. A gondolataimból a szarvasok megjelenése szakított ki. Azonnal rávetettem magam az egyikre. Majd a másodikra és a harmadikra is. Egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy már tökéletesen jóllaktam.

-         Kérdezhetek valamit, Rose? – ült le Edward egy farönkre.

-         Természetesen – biccentettem azonnal. Majd helyet is foglaltam mellette.

-         Miközben átváltoztál, álmodtál, vagy emlékeket láttál? – kérdezte kíváncsian.

-         Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza kissé zavarban.

-         Láttam, amit te láttál. Nem akartam tiszteletlen lenni, de folyamatosan pörögtek a gondolataid, és a kép egyfolytában változott. Először ember voltál, végig, azután vámpír lettél, de a gyermeked ember maradt, és ti így neveltétek fel vámpírként. Rengeteg kép, még több érzés, és két lény, akik nem emberiek, de nem is vámpírok. Nadine és Nathan. Sokat beszéltél velük, sokat hívtad őket a kínjaid közepette. Annyi mindent láttam a te szemeden keresztül, amit talán még soha életem során, és most minden annyira zavaros. Voltam egyszer a szerelmed is. Ember voltál, a férjed pedig megcsalt téged, és megfertőzött a születendő gyermekeddel együtt. Ott én voltam a kedvesed, és éreztem, tudtam, hogy mennyire szeretlek. Furcsa érzések cikáztak bennem, aztán a kép megint megváltozott, és te onnantól kezdte csakis Emmettre gondoltál. Csakis róla álmodtál. Szeretném tudni, hogy mi ez az egész – fakadt ki Edward. – Talán most hülyeségeket beszélek, vagy talán kezdem elveszíteni az eszem, de tényleg éreztem, hogy szerelmes vagyok beléd. Majd megőrültem érted, és minden vágyam az volt, hogy veled lehessek. Most viszont csak a testvért látom benned. A bátyám feleségét. Az unokahúgom, és az unokaöcsém édesanyját. A húgomat. A család új tagját. Semmi többet, és megőrjít, hogy nem tudok magammal dűlőre jutni. Segíts nekem. Mi volt ez az egész? – nézett rám könyörgően.

-         Nem mondhatom el, Edward – sóhajtottam fel. – Csakis a képességed miatt tudsz most erről, de annyit mondhatok, hogy bármennyire is csodálatos férfi vagy, nekem nem te vagy az igazi, és én sem neked. Máshoz rendelt bennünket a sors.

-         A lányhoz, aki fel-felvillant az álmodban? Bella? – nézett rám kérdőn Edward.

-         Edward, én…

-         Tudom, nem mondhatod el. Nem faggatózom tovább – bólintott rá.

-         Visszamehetünk? Most már eléggé izgatott vagyok – haraptam az ajkamba. – Szépek a kicsik, ugye? A két kis rosszcsont.

-         Csodálatos gyermekek, a legszebbek, akiket valaha láttam – mosolyodott el Edward. – Ahhoz képest, hogy nekünk nem is lehet gyerekünk, több, mint gyönyörűek.

-         Ez örömmel hallom – kuncogtam fel.

-         Gyere, induljunk – nyújtotta felém a kezét. Én pedig azonnal elfogadtam. Furcsa volt, Edward és köztem normál esetben nem voltak efféle gesztusok, de mégsem volt idegen az érzés. Kellemes volt. Nem váltott ki belőlem heves érzelmi reakciókat, de mégis nagyon jól esett. Már éppen futásnak eredtünk volna, amikor azonban Edward megdermedt.

-         Edward? – néztem rá ijedten. – Mi történt veled? – ráztam meg a vállát, de továbbra sem reagált.

-         Ne aggódj, Rose, mi állítottuk le az időt néhány percre – jelent meg Nadine és Nathan mosolyogva.

-         Annyira köszönöm – vetettem magam a nyakukba. – Nem tudom, hogy hol vagytok, és hogy hogyan csináltátok ezt, de egyszerűen nem találok szavakat arra, amit érzek. Ez több, mint tökéletes – hadartam el egy szuszra, miközben még mindig szorítottam őket. – Ugye itt maradhatok? Ugye már ez a valóság a számomra? – kérdeztem izgatottan.

-         Hogyha te is úgy akarod, akkor most már ez a valóság a számodra – bólintottak rá.

-         Igen, hát hogyne akarnám – bólogattam hevesen. – Egyébként hogy csináltátok ezt? Ilyen alternatíva nem is volt.

-         Kellett hozzá némi Végzet, és sok-sok Lehetőség – válaszolták mosolyogva. – Viszont egy dolgot még meg kell tennünk.

-         Na és mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Edward emlékeit törölnünk kell erről a napról. Bellát majd idejében kell megismernie, ahogy eredetileg is. Nem gondolhatsz rá, és nem beszélhetsz róla, mert az még nagy galibát okozhat.

-         Rendben, megígérem – egyeztem bele azonnal. Nathan pedig már Edward előtt is állt, a két kezét az arca két oldalára fektette és koncentrálni kezdett.

-         Meg is van – engedte el bátyámat néhány pillanattal később.

-         Találkozunk még? – néztem rájuk reménykedve.

-         Figyelni fogunk, Rose. Mindannyian kíváncsiak vagyunk a jövődre – vágta rá barátnőm. – Viszont, kérlek, nagyon vigyázz Gabrielre – fűzte még hozzá.

-         Soha semmiben nem fog hiányt szenvedni. Ő már az enyém is – mondtam teljes komolysággal. – Úgy is fog nevelkedni.

-         Köszönjük – borult ezúttal Nadine az én nyakamba. Majd Nathan is. Én pedig boldogan szorítottam magamhoz ismét a barátaimat.

-         Nem, én köszönöm – válaszoltam, és éreztem, hogy a szemeim viszketni kezdenek.

-         Most pedig menj, és imádd a gyermekeidet – engedtek el mosolyogva.

-         Soha nem fogom tudni ezt meghálálni – mondtam komolyan.

-         Ezekiel, Gabriel, és Malakiás is üdvözletét küldi, és sok boldogságot kíván – mondta még Nadine. Majd mindketten eltűntek, Edward pedig újra magához tért.

-         Miről is beszélgettünk? – rázta meg a fejét.

-         Megígérted, hogy most már hazamegyünk, és megnézhetem a gyermekeimet – válaszoltam azonnal.

-         Oh, valóban – tisztult ki Edward tekintete. – Gyere, már indulhatunk is – ragadott kézen.

Majd futni kezdtünk a ház felé. Ahol a két apróság már csak rám várt. Ha tudnák, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot egész létem során. Amikor megálltunk a ház előtt egy pillanatra lefékeztünk mind a ketten. Nem mertem tovább menni. Biztos voltam magamban, és éreztem, hogy a kontrollom a régi fényében tündököl, de mégis úrrá lett rajtam némi pánik. Mi lesz, ha az ő vérük csábítóbb, mint bárki másé. Vagy esetleg túl erősen szorítom meg őket. Hiszen új vámpírként még nagyon erős vagyok.

-         Mi a baj? – nézett rám Edward kérdőn.

-         Nem akarom, hogy akár egy hajuk szála is meggörbüljön miattam – motyogtam halkan. Tudtam, hogy úgyis meg fogja hallani.

-         Elég jól tartod magad, nem hiszem, hogy bármi baj történne. Ráadásul folyamatosan figyelni fogom a gondolataidat, így időben el tudunk kapni – fűzte még hozzá. – Nos, kapar a torkod? – tette fel a kérdést.

-         Nem, jól vagyok – vágtam rá azonnal.

-         Akkor nem lesz semmi gond. Vigyázunk rátok – mondta fogadott bátyám határozottan.

-         Rendben, köszönöm – pillantottam rá hálásan.

-         Gyere, csak lassan – nyitotta ki az ajtót. Emmett pedig már ott állt a karjaiban a két gyermekünkkel. Akik, amint megláttak felém kezdtek nyújtózkodni.

-         Istenem, milyen gyönyörűek vagytok – kaptam a szám elé a kezem. – Még soha életemben nem láttam nálatok szebb babákat – mondtam boldogan. Majd lassan, lépésenként elindultam Anne és Gabriel felé. Edward és Carlisle végig a nyomomban voltak, ha esetleg baj történne, de szerencsére minden tökéletesen rendben volt. – Szia, kincsem – nyomtam puszit Anne fejére. – Szia, édesem – fordultam most Gabriel felé. Még talán Nessie-nél is szebbek. Pedig az nagy szó. – Óvatosan megfoghatom őket? – nyújtottam szerelmem felé a kezem bizonytalanul.

-         Csak nagyon finoman. Erősek, de azért te erősebb vagy – mondta Esme kedvesen. – Majd én a kezedbe adom őket, rendben?

-         Igen, az nagyon jó lenne – egyeztem bele azonnal. Majd mindkét karomból bölcsőt formáltam, és Esme finoman beletette a babáimat a karjaimba. – Szeretlek Titeket – kezdtem hangtalan sírásba. A kicsik pedig édesen markolászni kezdték a hajamat, és halk gügyögés közepette lassan lehunyták a szemüket, és elaludtak. Életem leggyönyörűbb pillanata volt, egy olyan pillanat, ami örökké bevéste magát az emlékezetembe…

The Beauty and the Bear - 91. fejezet

91. fejezet

(Nadine szemszöge)

Amikor Rose kimondta a végleges döntését hirtelen látomásom támadt. Még soha életemben nem történt velem ilyesmi. Ez egy nagyon különleges angyali képesség. Most viszont nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy minden mozzanat, minden értelmet nyert, ami idáig vezetett. Most már készen áll minden arra, hogy Rose és a Cullenek jövője összeforrjon, csak egy kicsit másképpen, mint ahogy eredetileg történt. Már csak meg kell tudnom, hogy a hármak hogyan is gondolták pontosan ezt az egészet, hiszen Ezekiel azt mondta, hogy majd rájövök. Most rájöttem, de még vannak kérdéseim. A jövő már körvonalazódik, de egy kicsit megmásítva. Vajon lehet-e két világ csak kicsit eltérő, de mégis tökéletes? Ez a kérdés.

-         Kicsim, mit láttál? Mitől lettél ennyire izgatott? – kérdezte Nathan kíváncsian.

-         Azt hiszem, hogy támadt egy ötletem, de fel kell keresnünk Ezekielt, hogy választ adjon néhány kérdésemre.

-         Akkor menjünk most azonnal, hiszen, ha Rose felébred, akkor már nem lesz megoldás, és ottmarad, ahol van – vágta rá kedvesem.

-         Nem, mert olyan helyen van, ahol még semmi nincs eldöntve – vágtam rá.

-         Ezt nem teheted, hogyha emberi és vámpíri élet között lebeg, akkor folyamatosan fájdalmai vannak. Ég a tűzben, ami a két világ között tartja – mondta Nathan idegesen.

-         Éppen ezért kell sietnünk – vágtam rá.

-         Rosalie már döntött, miért nem törődsz bele? – kérdezte kedvesem kíváncsian.

-         Azért, mert csakis a családja érdekében döntött úgy, ahogy. Nem maga miatt akart újra vámpír lenni. Néhány óra szenvedés bőven megérné neki, hogyha tudná, hogy az ügyében igyekszem eljárni, illetve igyekszünk eljárni – mondtam ellentmondást nem tűrve. – De most siessünk, mert már nincs sok időnk.

-         Jól van, akkor menjünk, mert nem szeretném, hogyha tovább kellene ott lennie, mint amennyit muszáj – mondta Nathan komolyan.

-         Nem is lesz ott túl sokáig. Gyerünk – ragadtam meg a kezét. Néhány pillanattal később pedig ott is voltunk Ezekiel szobájánál. Azonnal bekopogtattam az ajtón. Ezekiel pedig már várhatott minket, mert egy szempillantás alatt kinyitotta az ajtót.

-         Nem igazán tudom, hogy én mit tehetnék Nadine – kezdett bele idegesen.

-         Mi az, hogy nem tudod, hogy mit tehetnél? Gondolj bele, hiszen a Cullenek idő előtt érkeztek meg Tennessee vidékére. Ez nem lehet véletlen.

-         Valóban nem lehet véletlen – bólintott rá azonnal. – Ellenben semmi közünk ehhez az egészhez. Mi azt hittük, hogy te és Nathan hoztátok ide a Cullen családot, de ha nem ti, és nem mi voltunk, akkor kicsoda?

-         Hát ez egy nagyon jó kérdés – bólintottam rá. Majd mindhárman gondolkodóba estünk. – Tulajdonképpen mindegy is, hogy ki és hogyan hozta ide – szólaltam meg egy idő után. – A lényeg, hogy mit tehetünk?

-         Nos, én nem tudom, hogy ti mit tehettek, de én nem tehetek semmit. Úgyhogy ti, mint a Végzet Angyala, és Lehetőség, ki kell találnotok, hogy mi legyen. Én nem befolyásolhatlak benneteket. Viszont jó lenne, hogyha sietnétek, mert Rosalie számára ez az állapot a legkevésbé sem lehet kellemes – mondta mentorom határozottan.

-         Rendben, akkor gyorsan kitalálunk valamit – vágtam rá.

Majd megragadtam Nathan kezét, és magam után húztam. Néhány pillanattal később pedig már Tennessee mezőin voltunk, ahol Emmett éppen találkozott azzal a bizonyos medvével. A mostani állás szerint ez nem történt volna meg, mert Rose éppen akkor szült, amikor Emmettnek vadásznia kellett volna. Viszont most alternatívákat gyártunk, úgyhogy ez a megfelelő kiindulópont.

-         Azt hiszem, hogy vegyük úgy, hogy Rose éppen szül otthon, Emmett pedig nem tudja, mert már vadászni ment, amikor Rosalie-nál megindult – ajánlotta Nathan.

-         Rendben, lássuk, mi történhet? – kezdtem el gondolkodni. - Edward nem jó, ő nem biztos, hogy úgy döntene, hogy megmenti az életét. Nem hagyná szenvedni azt biztos, de át sem változtatná – gondolkodtam hangosan.

-         Ezzel egyetértek – bólintott rá Nathan. – Carlisle-hoz mit szólsz? – kérdezte kíváncsian.

-         Carlisle most próbál elhelyezkedni a közeli orvosi rendelőben, nem érhet ide éppen akkor – vágtam rá.

-         Akkor kizárásos alapon marad, Esme – mondta Nathan határozottan.

-         Tulajdonképpen valóban ő a legtökéletesebb megoldás – csillantak fel a szemeim. – Esme sosem hagyná, hogy bárki is meghaljon, hogyha van esélye megmenteni. Ráadásul az anyai szeretete határtalan, így képes lesz átváltoztatni Emmettet anélkül, hogy megölné – mosolyodtam el.

-         Rendben, ez egy jó elmélet, de így Rosalie egyedül marad a gyermekével Emmett nélkül. Ember lesz, és a kislányuk is, de özvegyként fog élni. Vagy abban a tudatban, hogy a férje beijedt, és magára hagyta őt a gyermekükkel – mondott ellent Nathan.

-         Talán, de Emmett, ha már képes lesz rá, visszatérhet hozzá – érveltem. – Talán átváltoztatja a lányukkal együtt.

-         Nem rossz elmélet, de nehezen hiszem, hogy Edward és Carlisle valaha is belemenne abba, hogy Emmett visszatérjen az otthonába – ellenkezett szerelmem.

-         Rendben van, akkor állj elő másik lehetőséggel – javasoltam elgondolkodva.

-         Oké, mindjárt – motyogta az orra elé.

-         Mi lenne, ha Rose és Emmett egyszerre változnának át a nászúton, amikor Anne a nagyszülőknél van – javasolta.

-         Akkor a kis Anne árva marad. Rose szíve pedig megszakad, hogyha nem láthatja többé a lányát. Legalábbis ez szerintem nyilvánvaló – érveltem.

-         Nem lesz egyszerű ez a helyzet – szusszantott fel Nathan.

-         Nem mondtam, hogy egyszerű lesz, de biztosan van mindenki számára ideális megoldás – vágtam rá. – Nem lehet, hogy ne találjuk meg a megfelelő megoldást, hogyha összedugjuk a fejünket.

-         Mi lenne, hogyha nem kevernénk bele ebbe az egészbe Rose szüleit. Mi lenne, ha egyszerűen csak nem találnák meg Rose-t. Ebben az esetben Rose és Emmett magával viszi a kicsit a nászútra.

-         Vagy megkérik Sally-t és Lionelt, hogy vigyázzanak rá – mondtam azonnal.

-         Oké, én próbálok ötletelni, de hálás lennék, hogyha segítenél nekem – válaszolta durcásan.

-         Próbálkozom, de nem megy minden olyan könnyen. Rose nem akarja, hogy a vámpírcsaládja bajba kerüljön miatta, de ember sem maradhat. Meg kellene találnunk a megfelelő köztes megoldást. Biztosan van olyan – néztem rá bocsánatkérően.

-         Biztosan van, csak azt nem tudom, hogy mi lenne az – biccentett Nathan. – Várj csak, eszembe jutott valami – villantak meg a szemei. Majd karon ragadott, és valahová magával vitt…

(Rosalie szemszöge)

Továbbra sem tudtam, hogy hol vagyok, és mi történik velem, de abban biztos voltam, hogy ez nem normális. Ez nem normális dolog. Biztosan nem történhet meg így. Nekem most otthon kellene lennem a többiekkel vámpírként, ahogy döntöttem. Ehelyett itt vagyok ezen a különös helyen, ahol folyamatosan hasít belém a fájdalom. Bár már annyi ideje tart, hogy szinte nem is érzem a lángokat. Azt hiszem, hogy hamarosan vége lesz. A kérdés már csak az, hogy meg fogok halni, vagy új élet vár rám? Esetleg Lucifer elrabolta a testem, és Nadine kiszabadít engem, Nathan segítségével? Vajon melyik lehetőség a valós? Biztosan történt valami, ami miatt itt ragadtam. Gondolataimat emlékképek milliói szakították félbe, de egyik sem az én emlékem volt. Vagyis én voltam az emlékekben, de velem ez soha nem történt meg.

-         Mi történik? – kérdeztem hangosan. Választ azonban senkitől sem kaptam. Így inkább kíváncsian kezdtem el figyelni a különféle képeket.

Az első képen Emmett vadászni van, és a medve megtámadja, de én nem vagyok ott, hogy megmentsem őt. Viszont Esme igen. Ő az, aki rohan felé, majd leteperi a medvét, és azonnal kitekeri a nyakát. Azután pedig Emmett fölé hajol. A szemei éjfeketék, és vérszomjról árulkodnak, de amikor az arcára néz, valami megváltozik. Az arca most már nem vérszomjat tükröz, hanem melegséget, és szeretetet.

-         Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta Esme gyengéden.

Majd fölé hajolt, és hirtelen a nyakába harapott. Azután pedig, amilyen hirtelen belemélyesztette a fogait Emmettbe, olyan gyorsan ki is húzta őket onnan. – Ez most nagyon fog fájni, de utána minden rendben lesz – simított végig az arcán. Majd egy határozott mozdulattal felemelte őt, és rohanni kezdett. Gondolom hazament. Ahogy berontott az ajtón Edward feldúlt arcával találta szembe magát.   

-         Ezt mégis, hogy képzelted, Esme? – kérdezte idegesen. – Ez az ember Rosalie Hale férje. Az itteni legfőbb gazdaság ura. Keresni fogják.

-         Megtalálni viszont nem – vágta rá Esme. – Elköltözünk, és kész – mondta határozottan.

-         Nem az a baj, hogy elköltözünk, hanem az a gond, hogy mit fognak hinni, hogyha Emmett nem kerül elő, és a teste sem? A felesége és a gyereke abban a hitben fogja leélni az életét, hogy a férje magára hagyta egy gyerekkel. Gyávának fogják hinni, és nem tartják majd tiszteletben az emlékét.

-         Rosalie sosem hinne ilyet senkiről. Hiszen ismeri a férjét. Azt fogja hinni, hogy meghalt a medvetámadásban. A véres kabátja ott maradt az erdőben – vágta rá Esme. – Jár neki egy esély, hogy éljen, és talán egyszer olyan lesz, mint mi, és visszatérhet, hogy elhozza a családját.

-         Azt nem teheti meg, hiszen te is tudod. A Volturi nem engedné, hogy egy ember legyen a felesége. Át kellene változtatnia akkor őt is.

-         Most már kár ezen vitatkoznunk, Edward – mondta Esme határozottan. – Ő most már át fog változni, és a mi családunkhoz fog tartozni – vágta rá ellentmondást nem tűrve. Majd a kép megszakadt, és hirtelen egy új vette át a helyét…

A következő kép az volt, hogy Emmett és én a kis tóparton fekszünk a pokrócon, és alszunk, majd hirtelen neszt hallunk, a távolban pedig vadak tűnnek fel. Talán medvék, de az is lehet, hogy farkasok, ilyen távolról nehéz lenne megállapítani.

-         Rose, kelj fel, menekülnünk kell – ráz fel Emmett az álmaimból. Én pedig kissé kábán nézek fel a szemeibe.

-         Mi a baj? – kérdezem álmosan.

-         Farkasok tartanak felénk. Azonnal fel kell másznunk egy fára – mondja idegesen.

-         Rendben – tértem magamhoz szinte azonnal. Egy szempillantás alatt felkaptam a ruháimat, és Emmett segítségével már másztam is felfelé. Az állatok azonban már egyre közelebb voltak hozzánk. – Emmett, gyere már – sikoltottam fel, amikor megláttam az egyiket egészen közelről.

-         Jövök, te csak ne nézz le, és menj tovább – kiabált nekem. Majd fájdalmasan felordított. Az egyik elkapta a lábát.

-         Emmett – sikoltottam fel, amikor eltűnt alólam. Azután pedig hallottam, ahogy lehuppant a földre.

-         Maradj fent, ne törődj semmivel, csak maradj fent – mondta fájdalmasan. – Anne nem maradhat egyedül.

-         Nem, nem hagyhatsz minket egyedül – mondtam, majd leugrottam a fáról, és megpróbáltam neki segíteni, de a következő pillanatban belém is szörnyű fájdalom hasított.

Az utolsó dolog, amit még láttam, hogy két kar fonódik körém, és a világ elsötétült… Amikor pedig legközelebb felébredtem, már vámpír voltam. Ezt onnan tudom, hogy mindent vörösben láttam, és nem volt más dolog, ami fontosabb lett volna számomra a vérnél, de hirtelen eszembe jutott Anne. A mi gyönyörű, kicsi lányunk. A vér utáni vágyam pedig mintha egy pillanat alatt elszállt volna. Azt hiszem, hogy ezt érezhette Bella is, amikor átváltozott. Akármennyire is fontos volt a számára a vér jelen pillanatban, mégis Renesmee volt az első a számára. Mindennél fontosabb…

A következő emlékkép arról szólt, hogy hármasban kirándulunk a tónál. Jól érezzük magunkat. Anne nevet, mert Emmett csiklandozza a pocakját. Én pedig mosolyogva figyelem őket, miközben kicsomagolom az ebédünket. Gyönyörű pillanatok. Majd a kép megváltozik. Emmett arca hirtelen rémületet tükröz. Majd felpattan a kislányunkkal a kezében, és felviszi egy fára.

-         Mit művelsz? – szaladtam utánuk. – Ez veszélyes.

-         Még mindig nagyobb biztonságban van itt, mint odalent – mutatott a távolba.

-         Akkor lovagoljunk el – vetettem ellent.

-         Lucifer már messze jár, mert megijedt – mutatott megint a távolba, ahol még láttam a lovunk körvonalait.

-         Le ne mássz – szólítottam fel, amikor lefelé jött.

-         Ne aggódj, alaposan az ághoz rögzítettem Anne-t, most pedig te következel – mondta határozottan. – Indulj – tett fel egy ágra. Mássz fel hozzá, és nyugtasd meg – adta ki az utasítást. – Ne félj, itt vagyok, mögötted – fűzte még hozzá.

-         Tényleg itt vagy? – néztem le, de Emmett nagyon gondolkodóba esett. – Azonnal gyere tovább – sikoltottam fel.

-         Nem bír el hármunkat ez a fa – nyögött fel kétségbeesetten. – Átmegyek arra a másik közelire, de ti ne mozduljatok el innen – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Nem fogsz elérni odáig – ráztam meg a fejem sírva.

-         Dehogynem fogok elérni odáig, csak figyelj – vágta rá szerelmem.

Majd leugrott a fáról, és rohanni kezdett a másik felé. A medve már nagyon közel járt hozzá, de még fel tudott kapaszkodni a faágra, és onnan még egy kicsit feljebb.

-         Jól vagy? – kérdeztem rémülten.

-         Minden rendben – vágta rá azonnal. – Ne félj, ha estig nem érünk vissza, akkor Lionel keresni kezd minket, addig pedig kibírjuk idefent is. Talán csak az étel miatt jöttek ide, és utána elmennek – mutatott a két medvére, akik vígan lakmároztak a nekünk szánt ebédből.

-         Nagyon remélem, hogy tényleg csak az ebédünk miatt vannak itt – nyeltem egy nagyot. Nem akartam így meghalni. Meg akartam menteni a kislányunkat. Bármi áron. Neki nem eshet baja. Ha nekünk távoznunk is kell az élők sorából, Anne-nek élnie kell. Békében, szeretetben és boldogságban.

-         Ne félj, kijutunk innen – mondta Emmett határozottan. – Nézz rám – kiabálta, amikor lemondóan sóhajtottam. – Azt mondtam, hogy kijutunk, megértetted? –

-         Igen, értem – bólintottam megadóan.

Ezután a kép megint megváltozott, és mi már mindketten egy-egy ágyon feküdtünk, és vonaglottunk a fájdalomtól, miközben Esme Anne-t próbálta megvigasztalni. Emmett ezek szerint tévedett. Mégsem jutottunk ki onnan. Viszont Anne jól van. Ez a legfontosabb. Anne életemben van, és jól van. Csakis erre vágytam, és ez az álmom megvalósult…

A kép ismételten eltűnt, és valahogy az emlékképpel együtt a fájdalmam is megszűnt. Vagy csak már ténylegesen sem érzek semmit? Nem tudtam, hogy mi az igazság. Vagy már nem érzem a fájdalmat, vagy már tényleg nem fáj semmi.

-         Rose, kicsim, nyisd ki a szemed – hallottam meg szerelmem gyengéd hangját a fülem mellett. Én pedig engedelmeskedtem neki, és kinyitottam a szemeimet. – Isten hozott, baby – sóhajtott fel Emmett megkönnyebbülten.

-         Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

-         Nem emlékszel semmire, kicsim? – kérdezte döbbenten.

-         Hol vagyok? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Egy kicsit sem volt ismerős a hely.

-         Itthon vagy, drágám. A családoddal – hallottam meg Esme hangját.

-         Hazaértem? – kérdeztem boldog mosollyal az arcomon. – Azt hittem, hogy már sosem jutok el idáig – szorítottam magamhoz Emmettet boldogan.

Végre hazaértem. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire hiányzott nekem. Most már teljes lesz az életem vámpírként. Ebben biztos vagyok. Ezt pedig csakis Nadine-nak köszönhetem. Remélem, hogy hamarosan találkozhatom vele újra, és persze Nathannel is. El kell mondanom nekik, hogy mennyire hálás vagyok ezért az utazásért…