The Beauty and the Bear - 92. fejezet

92. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Valahogy furcsán éreztem magam. Még egy kicsit az álom és az éberség határán álltam, de Emmett azt mondta, hogy itthon vagyok. Végre itthon. Halványan rémlett, mintha egy pillanatra hallottam volna Nadine hangját a fejemben. Azt mondta, hogy vigyázzak rá, mert már az enyém. Hát az biztos is, hogy vigyázni fogok Emmettre, méghozzá mindennél jobban. Soha többé nem válok el se tőlük, se a családomtól. Ez egészen biztos.

-         Kicsim, biztosan jól vagy? Tudom, hogy most nagyon furcsán érzed magad, de minden rendben van, nem kell félned. Te is vámpír lettél – magyarázta szerelmem. – Majd én megtanítalak vadászni, bár menne magadtól is. Na és persze láthatod a világ legfontosabb lényeit is hamarosan. Meglep, hogy nem ez volt az első kérdésed – kuncogott fel.

-         Micsoda? – kérdeztem vissza döbbenten.

-         Carlisle, lehetséges, hogy Rose… - nézett kérdőn kedvesem Carlisle-ra.

-         Nem tudom. Bár még sosem láttam ilyen átváltozást még ezelőtt, mint az övé volt. Mindenkinek három napig szokott tartani, de Rosalie öt napig volt ebben az állapotban, ami nyilván sokkoló lehetett a számára – gondolkodott hangosan fogadott apám.

-         Állj, kik a legfontosabb lények? – haraptam az ajkamba. Majd hirtelen két hangocska ütötte meg a fülemet. – Ők? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Te tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte megint szerelmem.

-         A kisbabáink – kaptam a szám elé a kezem.

-         Igen, tudtam, hogy nem felejtheted el őket – szorított magához Emmett. – A mi két kis rosszcsontunk, akiket a világra hoztál az életed árán is – kacsintott rám. – Én meg még azt hittem, hogy nekünk nem lehetnek jó gyermekeink, mert úgy fájt neked a terhesség, de mekkorát tévedtem – lelkenedezett.

-         Ketten vannak? – kérdeztem sokkolva.

-         Gabriel, így hívták volna, ha megszületik – jelent meg előttem Nadine és Nathan egymás kezét szorítva. Nadine szemeiből csak úgy patakzottak a könnyek, de a boldogságtól, és nem a fájdalomtól. – Ő már a tiéd, nem lehetett örökké a váróban. Végre megtaláltam a számára a tökéletes anyát. Nálad jobbat keresve se találtam volna. Kérlek, tekintsd őt a sajátodnak, és eszerint is neveld fel – nézett rám kérlelőn. Én pedig meghatottan bólintottam, beleegyezésül, hogy boldogan teljesítem a kérését.

-         Gabriel? – nézett rám kérdőn Edward.

-         Igen, szerintem ez egy gyönyörű név – mondtam gyorsan. – Láthatom, őket? – kérdeztem izgatottan.

-         Nem vagy szomjas? – nézett rám Edward felhúzott szemöldökkel. – Emmett, szerintem vidd el vadászni.

-         Várj, azt mondtátok, hogy ketten vannak? – tiltakoztam hevesen.

-         Igen, baby, egy kislányunk, és egy kisfiúnk született – vágta rá büszkén. Hát Anne is? Kérdeztem magamban.

-         Anne? – nézett rám ismét Edward. A francba.

-         Miért kutakodsz a fejemben? Egyszerűen csak neveken gondolkodom – vágtam vissza kissé morogva.

-         Öcskös, szállj le a feleségemről. Fontos, hogy nevet kapjon a két kicsi. Nem hívhatjuk őket Picur egynek és kettőnek egész életükben – állt mellém szerelmem.

-         Miért pont Gabriel, és miért pont Anne? – kérdezte Edward.

-         Ha nem tudnád, akkor Esme második neve Anne, és ő nagyon sokat tett értünk – vágtam rá. Igaz, hogy nem tudtam biztosan, de Esme ilyen természet, tehát valószínűleg így is volt.

-         Rendben, ezt elismerem, de miért Gabriel? – nézett rám Edward szúrósan.

-         Mert szép név, és illik ahhoz, hogy McCharty Cullen – vágtam rá ellentmondást nem tűrve.

-         Edward, ne izgasd fel az újdonsült húgodat – szólt rá végre Carlisle. – Inkább vidd el Rose-t vadászni Emmettel együtt. Én addig megvizsgálom újra a kicsiket.

-         Biztosan nem láthatnám őket egy kicsit? – néztem rájuk könyörgőn.

-         Előbb mindenképpen vadásznunk kell, már az is csoda, hogy eddig nem akartad magad rájuk vetni – mondta Edward.

-         Soha nem lennék képes bántani a gyermekeimet – morogtam rá.

Majd egy szempillantás alatt felpattantam. Emmett pedig azonnal mellém állt, és dühösen meredt Edwardra.

-         Ez már sok lesz, Edward – vicsorgott rá Emmett.

-         Mindenki nyugodjon meg – szólt ránk Carlisle. – Ti hárman, most elmentek vadászni, én addig Esmével itt maradok Gabriellel és Anne-nel. Ha visszajöttetek, és lehiggadtatok, akkor megbeszélünk mindent – adta ki az utasítást szigorúan.

-         De hát – néztem rá kérlelően.

-         Sajnálom, Rose, de ez a gyermekeid érdeke is. Nem lehetsz szomjas, amikor először találkoztok – simított végig az arcomon. – Hidd el, hogy mi csak védeni szeretnénk – fűzte hozzá gyengéden.

-         Rendben van, kibírom még egy kicsit – sóhajtottam fel megadóan.

Na nem, mintha nem tomboltam volna a vágytól, hogy láthassam őket, de a biztonságukat semmiképpen sem szerettem volna kockára tenni. Már csak az a kérdés, hogy hogyan lehetséges ez? Vajon Nadine és Nathan mit tett ezért. Hogyan értél el, hogy minden vágyam valóra válhasson? Ez a világegyetem legtökéletesebb helye. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de remélem, hogy innen már sehová sem kell elmennem.

-         Induljunk, baby – szorított magához Emmett.

-         Rendben, menjünk – vigyorodtam el. Majd egy kecses mozdulattal kivetettem magam az ablakon.

-         Hát ilyet meg honnan tud? – kérdezte szerelmem nevetve.

-         Látott már téged magasról kiugrani, bár az újszülöttekre nem jellemző, hogy ennyire bátran indulnak neki az első ugrásuknak – állapította meg Edward.

-         Hiszen tudta, hogy nem fog baja esni – mondta Emmett lazán.

-         Na jól van, inkább menjünk utána, a biztonság kedvéért – mondta fogadott bátyám határozottan. Néhány pillanattal később pedig már mellettem is termettek.

-         Ki az a Nadine, és Nathan? – kérdezte Edward halkan.

-         Régi barátaim – vágtam rá.

-         Azt hiszed, hogy ennyivel el van intézve a dolog? – kérdezte kíváncsian. – Elég érdekes képeket láttam a fejedben – fűzte még hozzá.

-         Ne susmorogjatok már itt – csattant fel Emmett. – A feleségem szomjas – fűzte még hozzá. – Itt az ideje, hogy kapjon néhány macit.

-         Jól van, gyerünk – forgatta meg a szemeit Edward.

-         Nem lehetne inkább néhány őz? – haraptam az ajkamba. – Azt jobban szeretem – csúszott ki a számon.

-         Sok őz vérét szívtad már emberként? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.

-         Csak elképzeltem, hogy milyen lesz, és mindig őzre vadásztam az álmaimban – mondtam határozottan.

-         Ugyan már, Edward. Miért kukacoskodsz itt. Hogyha Rose őzet szeretne, akkor őzet fog kapni – veregette hátba Emmett a testvérét.

-         Jól van, csak menjünk, mert már nagyon kapar – kaptam a kezem a torkomra.

-         Ez most természetes, kicsim, de amint ittál sokkal jobban leszel – simított végig az arcomon gyengéden.

Hirtelen viszont meghallottam két vékony hangocska keserves sírását. Azonnal a hang irányába akartam indulni, de Emmett és Edward egy emberként fogott le engem.

-         Nem akarom bántani őket, csak megvigasztalnám a kicsikéimet – mondtam ingerülten. Oda akarok menni hozzájuk. Látni akarom őket most azonnal.

-         Rosalie, nyugalom – hallottam meg Emmett nyugtató hangját. – Gyorsan elmegyünk vadászni, és esküszöm, hogy utána láthatod őket.

-         Elmegyek vadászni Edwarddal, most azonnal, hogyha bemész hozzájuk, és megnyugtatod őket – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Szeretnélek én elkísérni az első vadászatodra – nézett rám könyörgőn.

-         A kisbabáink most sokkal fontosabbak nálam – vágtam rá azonnal.

-         Ezzel nem tudok vitatkozni – szusszantott fel. Majd megadóan elindult a ház felé, én pedig fellélegeztem. – Edward, nagyon vigyázz rá – nézett mélyen testvérünk szemébe.

-         Természetesen így lesz – bólintott rá azonnal. – Induljunk, Rosalie – fogta meg a kezem.

Én pedig hagytam, hogy maga után húzzon az erdőbe. Ösztönösen mozogtam, ahogy régen is. Amint megéreztem a szarvasok illatát, máris a nyomukba eredtem. Edward pedig végig lekövetett engem. Értékeltem a gesztusát, de tisztában voltam mindennel, amit egy vega vámpírnak tudnia kell. Most szépen megtömöm a hasam, méghozzá alaposan. Utána pedig már megyünk is vissza a kisbabáimhoz. A gyönyörű gyermekeimhez, pontosabban gyermekeinkhez. Anne-hez és Gabrielhez. Már alig várom, hogy láthassam őket. Biztosan tökéletesek mindketten. A gondolataimból a szarvasok megjelenése szakított ki. Azonnal rávetettem magam az egyikre. Majd a másodikra és a harmadikra is. Egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy már tökéletesen jóllaktam.

-         Kérdezhetek valamit, Rose? – ült le Edward egy farönkre.

-         Természetesen – biccentettem azonnal. Majd helyet is foglaltam mellette.

-         Miközben átváltoztál, álmodtál, vagy emlékeket láttál? – kérdezte kíváncsian.

-         Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza kissé zavarban.

-         Láttam, amit te láttál. Nem akartam tiszteletlen lenni, de folyamatosan pörögtek a gondolataid, és a kép egyfolytában változott. Először ember voltál, végig, azután vámpír lettél, de a gyermeked ember maradt, és ti így neveltétek fel vámpírként. Rengeteg kép, még több érzés, és két lény, akik nem emberiek, de nem is vámpírok. Nadine és Nathan. Sokat beszéltél velük, sokat hívtad őket a kínjaid közepette. Annyi mindent láttam a te szemeden keresztül, amit talán még soha életem során, és most minden annyira zavaros. Voltam egyszer a szerelmed is. Ember voltál, a férjed pedig megcsalt téged, és megfertőzött a születendő gyermekeddel együtt. Ott én voltam a kedvesed, és éreztem, tudtam, hogy mennyire szeretlek. Furcsa érzések cikáztak bennem, aztán a kép megint megváltozott, és te onnantól kezdte csakis Emmettre gondoltál. Csakis róla álmodtál. Szeretném tudni, hogy mi ez az egész – fakadt ki Edward. – Talán most hülyeségeket beszélek, vagy talán kezdem elveszíteni az eszem, de tényleg éreztem, hogy szerelmes vagyok beléd. Majd megőrültem érted, és minden vágyam az volt, hogy veled lehessek. Most viszont csak a testvért látom benned. A bátyám feleségét. Az unokahúgom, és az unokaöcsém édesanyját. A húgomat. A család új tagját. Semmi többet, és megőrjít, hogy nem tudok magammal dűlőre jutni. Segíts nekem. Mi volt ez az egész? – nézett rám könyörgően.

-         Nem mondhatom el, Edward – sóhajtottam fel. – Csakis a képességed miatt tudsz most erről, de annyit mondhatok, hogy bármennyire is csodálatos férfi vagy, nekem nem te vagy az igazi, és én sem neked. Máshoz rendelt bennünket a sors.

-         A lányhoz, aki fel-felvillant az álmodban? Bella? – nézett rám kérdőn Edward.

-         Edward, én…

-         Tudom, nem mondhatod el. Nem faggatózom tovább – bólintott rá.

-         Visszamehetünk? Most már eléggé izgatott vagyok – haraptam az ajkamba. – Szépek a kicsik, ugye? A két kis rosszcsont.

-         Csodálatos gyermekek, a legszebbek, akiket valaha láttam – mosolyodott el Edward. – Ahhoz képest, hogy nekünk nem is lehet gyerekünk, több, mint gyönyörűek.

-         Ez örömmel hallom – kuncogtam fel.

-         Gyere, induljunk – nyújtotta felém a kezét. Én pedig azonnal elfogadtam. Furcsa volt, Edward és köztem normál esetben nem voltak efféle gesztusok, de mégsem volt idegen az érzés. Kellemes volt. Nem váltott ki belőlem heves érzelmi reakciókat, de mégis nagyon jól esett. Már éppen futásnak eredtünk volna, amikor azonban Edward megdermedt.

-         Edward? – néztem rá ijedten. – Mi történt veled? – ráztam meg a vállát, de továbbra sem reagált.

-         Ne aggódj, Rose, mi állítottuk le az időt néhány percre – jelent meg Nadine és Nathan mosolyogva.

-         Annyira köszönöm – vetettem magam a nyakukba. – Nem tudom, hogy hol vagytok, és hogy hogyan csináltátok ezt, de egyszerűen nem találok szavakat arra, amit érzek. Ez több, mint tökéletes – hadartam el egy szuszra, miközben még mindig szorítottam őket. – Ugye itt maradhatok? Ugye már ez a valóság a számomra? – kérdeztem izgatottan.

-         Hogyha te is úgy akarod, akkor most már ez a valóság a számodra – bólintottak rá.

-         Igen, hát hogyne akarnám – bólogattam hevesen. – Egyébként hogy csináltátok ezt? Ilyen alternatíva nem is volt.

-         Kellett hozzá némi Végzet, és sok-sok Lehetőség – válaszolták mosolyogva. – Viszont egy dolgot még meg kell tennünk.

-         Na és mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Edward emlékeit törölnünk kell erről a napról. Bellát majd idejében kell megismernie, ahogy eredetileg is. Nem gondolhatsz rá, és nem beszélhetsz róla, mert az még nagy galibát okozhat.

-         Rendben, megígérem – egyeztem bele azonnal. Nathan pedig már Edward előtt is állt, a két kezét az arca két oldalára fektette és koncentrálni kezdett.

-         Meg is van – engedte el bátyámat néhány pillanattal később.

-         Találkozunk még? – néztem rájuk reménykedve.

-         Figyelni fogunk, Rose. Mindannyian kíváncsiak vagyunk a jövődre – vágta rá barátnőm. – Viszont, kérlek, nagyon vigyázz Gabrielre – fűzte még hozzá.

-         Soha semmiben nem fog hiányt szenvedni. Ő már az enyém is – mondtam teljes komolysággal. – Úgy is fog nevelkedni.

-         Köszönjük – borult ezúttal Nadine az én nyakamba. Majd Nathan is. Én pedig boldogan szorítottam magamhoz ismét a barátaimat.

-         Nem, én köszönöm – válaszoltam, és éreztem, hogy a szemeim viszketni kezdenek.

-         Most pedig menj, és imádd a gyermekeidet – engedtek el mosolyogva.

-         Soha nem fogom tudni ezt meghálálni – mondtam komolyan.

-         Ezekiel, Gabriel, és Malakiás is üdvözletét küldi, és sok boldogságot kíván – mondta még Nadine. Majd mindketten eltűntek, Edward pedig újra magához tért.

-         Miről is beszélgettünk? – rázta meg a fejét.

-         Megígérted, hogy most már hazamegyünk, és megnézhetem a gyermekeimet – válaszoltam azonnal.

-         Oh, valóban – tisztult ki Edward tekintete. – Gyere, már indulhatunk is – ragadott kézen.

Majd futni kezdtünk a ház felé. Ahol a két apróság már csak rám várt. Ha tudnák, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot egész létem során. Amikor megálltunk a ház előtt egy pillanatra lefékeztünk mind a ketten. Nem mertem tovább menni. Biztos voltam magamban, és éreztem, hogy a kontrollom a régi fényében tündököl, de mégis úrrá lett rajtam némi pánik. Mi lesz, ha az ő vérük csábítóbb, mint bárki másé. Vagy esetleg túl erősen szorítom meg őket. Hiszen új vámpírként még nagyon erős vagyok.

-         Mi a baj? – nézett rám Edward kérdőn.

-         Nem akarom, hogy akár egy hajuk szála is meggörbüljön miattam – motyogtam halkan. Tudtam, hogy úgyis meg fogja hallani.

-         Elég jól tartod magad, nem hiszem, hogy bármi baj történne. Ráadásul folyamatosan figyelni fogom a gondolataidat, így időben el tudunk kapni – fűzte még hozzá. – Nos, kapar a torkod? – tette fel a kérdést.

-         Nem, jól vagyok – vágtam rá azonnal.

-         Akkor nem lesz semmi gond. Vigyázunk rátok – mondta fogadott bátyám határozottan.

-         Rendben, köszönöm – pillantottam rá hálásan.

-         Gyere, csak lassan – nyitotta ki az ajtót. Emmett pedig már ott állt a karjaiban a két gyermekünkkel. Akik, amint megláttak felém kezdtek nyújtózkodni.

-         Istenem, milyen gyönyörűek vagytok – kaptam a szám elé a kezem. – Még soha életemben nem láttam nálatok szebb babákat – mondtam boldogan. Majd lassan, lépésenként elindultam Anne és Gabriel felé. Edward és Carlisle végig a nyomomban voltak, ha esetleg baj történne, de szerencsére minden tökéletesen rendben volt. – Szia, kincsem – nyomtam puszit Anne fejére. – Szia, édesem – fordultam most Gabriel felé. Még talán Nessie-nél is szebbek. Pedig az nagy szó. – Óvatosan megfoghatom őket? – nyújtottam szerelmem felé a kezem bizonytalanul.

-         Csak nagyon finoman. Erősek, de azért te erősebb vagy – mondta Esme kedvesen. – Majd én a kezedbe adom őket, rendben?

-         Igen, az nagyon jó lenne – egyeztem bele azonnal. Majd mindkét karomból bölcsőt formáltam, és Esme finoman beletette a babáimat a karjaimba. – Szeretlek Titeket – kezdtem hangtalan sírásba. A kicsik pedig édesen markolászni kezdték a hajamat, és halk gügyögés közepette lassan lehunyták a szemüket, és elaludtak. Életem leggyönyörűbb pillanata volt, egy olyan pillanat, ami örökké bevéste magát az emlékezetembe…