The Beauty and the Bear - 80. fejezet

80. fejezet

SZIASZTOK! BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT SZERETNÉK KÍVÁNNI MINDENKINEK! FRISS NEM TUDOM PONTOSAN, HOGY MIKOR JÖN, DE LEGKÉSŐBB AZ ÚJÉV ELSŐ HETÉBEN JELENTKEZEM AZ ÚJ FEJEZETTEL, EZ BIZTOS. PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Bármennyire is igyekeztem kijátszani a védelmet, amit Malakiás tett a szobám köré, az még csak meg sem rezdült. Hiába vagyok főangyal, egyszerűen akkor sem vagyok képes kijutni, márpedig a védencemnek szüksége lenne rám. A fenébe is, nem hiszem el, hogy ez megtörténhet.

-         Engedjetek ki, kérlek, Rose-nak szüksége van rám – kezdtem el dörömbölni az ajtómon.

-         Hagyd már abba ezt a hisztériázást – termett a szobámban Gabriel. – A fenébe is veled, nem lehet nyugodtan élni idefönt, amióta te is itt vagy – vágta a fejemhez. Hát igen, pontosan tudtam, hogy soha nem kedvelt engem, de azért ennyire durvát még nem mondott nekem eddig.

-         Bocsánat, ígérem, hogy visszafogom magam – hajoltam meg előtte bűnbánóan. Nem akartam megbántani az érzéseit, de nem bírom a tehetetlenséget.

-         Megbocsátok – lépett elém. Majd egy határozott mozdulattal meglökött engem Én pedig zuhanni kezdtem. Bár azt nem tudtam, hogy hová megyek. Néhány másodperccel később pedig hatalmas csattanással értem földet valahol. Egy szürke szobában voltam. Tehát ez már nem az égiek birodalma, de mivel nem éjfekete ezért nem is a pokol. Ez ezek szerint semleges terület.

-         Üdvözöllek, Nadine – vigyorgott rám egy feketeszárnyú angyal. Egy démoni angyal. Majd rácsok keletkeztek körülöttem, még mielőtt kijuthattam volna.

-         Ki vagy te? – kérdeztem dühösen.

-         A kedvenc angyalkám – jelent meg Lucifer is.

-         Hát te meg mit keresel itt? – morogtam rá dühösen. – Ki volt az, aki felvette Gabriel alakját és idejuttatott engem? – kérdeztem ingerülten.

-         Honnan veszed, hogy nem Gabriel tette? – kérdezett vissza Lucifer.

-         Egy égi soha nem tenne ilyet – vágtam rá gondolkozás nélkül.

-         Csakugyan? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Tudod, egy égi a mennybe emelhet, de le is taszíthat onnan.

-         Gabriel ugyan nem könnyű természet, de ennyire nem lenne elvetemült soha, ebben biztos vagyok – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Jól van, te tudod – rántotta meg a vállát Lucifer. – Ez esetben nyilván hamarosan lebukik az én emberem, aki Gabrielnek álcázta magát.

-         Az én alakomat is felvette valaki odafönt, úgyhogy nem lenne megdöbbentő, ha ez történt volna – vágtam rá.

-         Na és abba belegondoltál már valaha csillagom, hogy én és az embereim nem tudunk felmenni, ahogy ti sem tudtok lejönni az engedélyem nélkül? – kérdezte vigyorogva.

-         Mindig találsz kiskapukat – gondolkodtam el. – Ez biztosan most is sikerült.

-         A legfőbb szabályokat még én sem tudom megszegni, gyermekem – rázta meg a fejét.

-         Viszont hazudni úgy tudsz, mint a vízfolyás – ültem le a földre, majd elfordultam tőle. Teljesem mindegy, hogy mivel akar megetetni, úgysem fogom bevenni a meséit.

-         Részletkérdés, hogy mit hiszel, és mit nem. A lényeg, hogy el fogom érni azt, amit akarok – mondta még, majd két pukkanást hallottam. Mire pedig megfordultam már nem volt ott senki.

-         Nathan – sikoltottam fel.

Valaki csak meghallja, hogy hol vagyok. Vagy legalább addig is csinálok valamit, amíg rám találnak. Csak nem lehet olyan nehéz kitörni ezeken a rácsokon. A fenébe is, én főangyal vagyok. Oh, teleportálás, ha máshova nem is, a földre biztosan le tudok menni, ott pedig megtalálnak.

-         Nadine? Hogy kerülsz te ide? – jelent meg hirtelen Kathy.

-         Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem gyanakvóan.

-         A nővéremet keresem, nem láttad? – kérdezte aggódva. – Kiküldetésben volt, és nem láttam három napja. Most már nagyon kezdek aggódni miatta. Egyébként, hogy kerültél ki a szobádból?

-         Honnan tudsz erről a helyről? – tettem fel a második kérdésem.

-         Mi bajod van, Nadine? – húzta fel a szemöldökét Kathy. – Hogy kerültél rácsok mögé? Nem tudlak kiszedni – próbálta eltüntetni az engem fogva tartó tálcát.

-         Valaki letaszított engem az égből, méghozzá Gabriel alakját viselte – válaszoltam végül. Ha bántani akarna, vagy áruló lenne, akkor miért akarna kiszabadítani innen? Ez végül is logikátlan lépés lenne.

-         Gabriel alakját? Gabriel a testvéreivel tanácskozik. Ő maga kért meg, hogy nézzek utánad, és aztán kerítsem elő a nővéremet is, mert szükség lesz rátok a tervhez – kerekedtek ki még jobban Kathy szemei.

-         Uramisten, ez csapda – világosodtam meg. – Kathy, tűnj el innen, most azonnal – parancsoltam rá. Ám ahogy kimondtam ezeket a szavakat már késő volt. A fekete angyal feltűnt Kathy mögött, és egy szempillantás alatt megsebezte. A barátnőm pedig szinte azonnal a földre rogyott fájdalmában.

-         Kettő megvan – vigyorodott el a lány, majd egy el is tűnt.

-         Hogy értette azt, hogy kettő megvan? – kérdezte Kathy fájdalmasan.

Majd felém kezdett kúszni. Én pedig kinyújtottam a kezeimet a rácsokon. Elvileg meg tudom menteni, hogyha adok neki az erőmből egy keveset. Legfeljebb kicsit gyengébb leszek néhány napig, de ennyit elbírok azért, hogy meggyógyuljon a legjobb angyalom. Hogy is kételkedhettem benne egy pillanatig is?

-         Gyere, mindjárt itt leszel – nyújtóztam ki még jobban. – Ez az – mosolyodtam el, amikor elértem a kezét. – Lazíts – mondtam neki lágyan. – Mindjárt meg fogsz gyógyulni – kezdtem el koncentrálni, és lassan szivárogtattam át az energiámat barátnőmbe. Aki néhány perc múlva kinyitotta a szemeit. – Jobban vagy? – kérdeztem aggódva.

-         Igen, azt hiszem, hogy most már jobb – próbált meg felállni, ami szerencsére sikerült is neki.

-         Kathy, menj vissza az égiek közé, és segíts nekik. Tudniuk kell, hogy veszélyben vannak – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Na és veled mi lesz? – kérdezte aggódva.

-         Ha minden rendben odafent, akkor gyere vissza értem. Addig itt várok, ez semleges terület – mondtam határozottan.

-         Ha semleges terület lenne, akkor nem szúrtak volna le engem sem – állapította meg Kathy.

-         Mindegy, azt mondtam, hogy menj fel, és ez most nem javaslat volt, hanem parancs – lett a hangom határozottabb.

-         Ahogy kívánod – hajolt meg előttem Kathy.

Majd amilyen jött, olyan gyorsan távozott is a teremből. Láttam rajta, hogy nem akart itt hagyni, de az az egyetlen esélyem, hogy kiszabaduljak, hogyha többen jönnek vissza értem. Nem tudom, hogy mióta ülhettem már ott, de egyszer csak hatalmas fénycsóvák jelentek meg, a következő pillanatban pedig megjelent Nathan és Ezekiel.

-         Hála az égnek, ezek szerint Kathy visszajutott – sóhajtottam fel megnyugodva.

-         Igen, visszatért, és szólt, hogy bajban vagy – sietett hozzám kedvesem.

-         Nathan, állj félre az útból – parancsolt rá Ezekiel. – Nadine, te pedig húzódj minél messzebbre a rácsoktól – mondta nekem határozottan.

-         Azonnal – csúsztam a legtávolabbi pontba.

Nathan pedig szintén jó messzire ment a rácsoktól. Ezután mentorom koncentrálni kezdett, a rácsok pedig néhány pillanattal később remegni kezdtek, majd szó szerint felrobbantak.

-         Hogy kerültél ide, leányom? – kérdezte Ezekiel miközben felsegített engem a földről.

-         Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Megjelent a szobámban Gabriel, bár nem hiszem, hogy az igazi Gabriel volt az, és belökött engem egy különös nyílásba, ami a szobámban keletkezett. Az egész olyan gyorsan történt, azután pedig már itt voltam. Egy démoni angyal várt rám, aki azonnal bezárt engem, végül pedig megjelent Lucifer. Nem igazán értem, hogy ennek az egésznek mi volt az értelme, de szóról szóra így történt – meséltem el a történteket.

-         Valóban elég különös história, de majd kiderítjük mindennek az okát, addig is menjünk vissza az égbe. Ki kell derítenünk, hogy ki volt elég erős ahhoz, hogy átjusson Malakiás pajzsán, mert ez szinte lehetetlen. Nagy bajok vannak odafent, nagyobbak, mint amelyeket eddig gondoltunk – mondta Ezekiel aggódva.

-         Gondolod, hogy én indítottam be a láncreakciót Rose-zal? – kérdeztem elgondolkodva.

-         Az ki van zárva – rázta meg a fejét Ezekiel. – Rosalie bár tény, hogy különleges lélek, de nem számít többnek a mi szemünkben, mint a többiek, akiket sorsfordító útra vittél. Ekkora láncreakciót nem lehet csak úgy előidézni.

-         Lehet, hogy miattam van? – kérdezte Nathan idegesen.

-         Nem, fiam – vágta rá Ezekiel. – Te jogosan kerültél hozzánk. A folyamat tökéletesen törvényes volt, és indokolt – mondta határozottan. – Valami más áll ennek a hátterében, de biztosan hamarosan ki fognak derülni az okok.

-         Ahogy kívánod – biccentettem. – Addig is, amíg megoldódik a helyzet, azt hiszem, hogy tudom, hogyan hozzalak ki téged a tűzvonalból, gyermekem – nézett rám elgondolkodva mentorom.

-         Mire gondolsz? – húztam fel a szemöldököm.

-         Arra, hogyha az ég nem biztonságos a számodra, akkor máshol kell elbújtatnunk téged – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Hogy gondolod ezt? Nekem az ég az otthonom – ráztam meg a fejem. – Nem akarom, hogy leküldj a földre. Ne vedd el a szárnyaimat, kérlek – könyörögtem neki.

-         Biztonságosabb lenne neked odalent – mondta határozottan.

-         Én viszont nem akarok lemenni, az ég az otthonom most már – mondtam határozottan.

-         Rendben van, nem foglak kényszeríteni, de ha meggondolnád magad, akkor azonnal szólj – sóhajtott fel.

-          Köszönöm, hálásan köszönöm – szusszantottam fel megkönnyebbülten.

-         Ez esetben, menjünk haza – nyújtotta felénk a kezét Ezekiel. Majd egy szempillantás alatt a már jól ismert otthonunkban találtuk magunkat…

(Rosalie szemszöge)

Izgultam, ezt kár is lenne tagadni. Amióta Anne megszületett, azóta nem voltam tőle távol néhány óránál többet, most pedig napokra fogom magára hagyni őt anyával és apával. Nem tudtam, hogy ez helyes-e egyáltalán. Vágytam rá, hogy legyen egy kis nászutunk Emmettel, de azért aggódtam, hogy mi lesz, hogyha nem vagyok mellette.

-         Hékás, egyszer el kell kezdenetek az elválást. Nem lehet mindig a szoknyád mellett – mondta gyengéden.

-         Igen, tudom, de ez olyan furcsa most nekem – sóhajtottam fel.

-         Hé, ez teljesen normális – fordította maga felé az arcomat. – Az első alkalom a legnehezebb. Emlékszem, hogy anya micsoda hisztériát csapott, amikor apa közölte, hogy engem most elvisz magával egy hétre. Még soha nem láttam akkora pánikot édesanyám arcán – mondta mosolyogva. – Ő is nagyon nehezen törődött bele, hogy nem lehet mindig mellettem, de aztán csak megszokta a gondolatot. Anne jól lesz. Az anyukád tökéletes a feladatra, hogy vigyázzon rá. Ráadásul Sally is figyelni fog rájuk, ez egészen biztos. Nincs miért aggódni – nyomott puszit a fejem búbjára.

-         Igen, tudom, ez most csak olyan ösztönös dolog, azt hiszem – magyaráztam a helyzetet.

-         Nos, ha odaértünk a házhoz, akkor bemutatok neked egy másik ösztönös dolgot, és rögtön elfelejted a gondjaidat – csókolt a nyakamba lágyan.

-         El akarsz csábítani? – kérdeztem rosszallóan.

-         Nos, egy nászúton nem annyira meglepő szerintem, hogyha a férj megpróbálja minél többször elcsábítani az asszonykáját. Vagy talán ellenedre van a dolog? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem, egyáltalán nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Sőt, már éppen kérni akartam, hogy csábíts el újra és újra – búgtam a fülébe. Mire a kényelmes sétából, amiben eddig haladtunk egy szempillantás alatt elképesztő iramot diktáló vágta lett. – Öhm… drágám, azért egy darabban szeretnék megérkezni – nyeltem egy nagyot, amikor átugrott egy kidőlt fán.

-         Oh, ne haragudj, megijedtél? – nézett rám aggódva.

-         Egy kicsit – haraptam az ajkamba. – Nincs bajom a lovaglással, de valahogy egy picit félelmetes, amikor ekkorát ugranak.

-         Rendben, akkor többet nem csinálunk ilyet – ígérte.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá.

-         Nincs mit, bármit megtennék a kényelmedért – mondta határozottan. Nekem pedig bevillant egy emlék még a vámpír létünkből.

Emmett és én az új szobánkban álltunk. Csodálatos volt a ház, amit Alice talált nekünk. Én pedig lelkesen kémleltem körbe az egész helyiséget.

-         Szereted a kovácsoltvas ágyat? Mármint tetszenek neked? – kérdeztem meg Emmettet. – A fa ágyat mindig túlságosan gyorsan tönkretesszük – jelentettem ki vigyorogva.

-         Hát, ha szerinted jobb lenne, akkor én örömmel keresek veled egy kovácsoltvas ágyat a kényelmedért – mondta csillogó szemekkel. – Ez esetben viszont ezt az ágyat össze kéne törnünk, hogy ne legyen feleslegesen kettő – fűzte még hozzá kajánul…

-         Kicsim, hahó, jól vagy? – térített magamhoz szerelmem hangja.

-         Igen – ráztam meg a fejem. – Ne haragudj, elkalandoztam – néztem rá bocsánatkérően.

-         Semmi gond, megérkeztünk – mosolygott rám. – Gyere, be kell vinnem téged a küszöbön át – kapott le a lóról. Majd azonnal az ajtó felé indult velem, amit ügyesen sikerült is kinyitnia, és átlépnie velem azon a bizonyos küszöbön.

-         Isten hozta itthon, Mrs. McCarthy – pörgött körbe velem a szobán.

-         Köszönöm, Mr. McCarthy – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Mindjárt jövök, csak behozom a csomagokat, és beteszem az istállóba Lucifert – kacsintott rám. Majd kisietett a házból.

-         Hm… beteszi az istállóba Lucifert, ha vámpírok lennénk, akkor ezt most szó szerint mondta volna – motyogtam halkan. Majd elképzeltem a jelenetet, amitől muszáj volt hangosan is felkacagnom.

-         Mi olyan vicces – lépett be szerelmem a bőröndjeinkkel.

-         Csak elgondolkodtam, hogy hogyan is nézne ki, ahogy beteszed a lovad az istállójába – magyarázta a kacajon tárgyát.

-         Hát, az már biztos, hogy bírok némi nyers erővel, de ennyivel azért nem – vigyorodott el Emmett. – Habár, ha jobban belegondolok. Akkor nagyon is hízelgő a számomra, hogy ilyeneken gondolkodsz – húzta ki magát büszkén.

-         Hidd el, édes, én kinézném belőled – duruzsoltam csábos hangon. Majd a kabátomat lassú és izgató mozdulatokkal csúsztattam le a vállamról, mire férjem hatalmasat nyelt.

-         Meg ne mozdulj, egy perc és itt vagyok – nyögött fel szűkölve, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.

-         Hé, megmozdultál – húzta el a száját, amikor visszaért.

-         Az előadás egyszeri alkalomra szólt – rántottam meg a vállam. – Aki itt hagyja a művésznőt az magára vessen – néztem rá komolyan.

-         Kiengesztelhetlek? – kérdezte lelkesen.

-         Hát, nem is tudom, talán kaphatsz még egy esélyt – csúsztattam le a ruhám egyik pántját. – Persze, csak akkor, hogyha jó fiú leszel – fűztem hozzá határozottan.

-         Ígérem, hogy nálam nem találsz jobbat, keresve se – vágta rá gondolkodás nélkül.

-         Ez esetben – álltam fel, és léptem elé. – Dőlj le egy kicsit – taszítottam finoman a kanapé felé, és ő azonnal engedelmesen rá is dőlt a kényelmes ülőhelyre.

Majd belekezdtem a saját kis magánszámomba, amit bár vámpírként szinte nap, mint nap előadtam a férjemnek, emberként azonban most volt az első alkalom, hogy erotikus mozdulatok százaival próbálom meg feltüzelni az én szexuálisan szerencsére túlfűtött mackómat. 

-         Nem tudom, hogy ezt hol tanultad – rántott magára egy hirtelen mozdulattal. – Abban viszont biztos vagyok, hogy ezt látnom kell majd újra és újra – húzta fel kínzó lassúsággal a még rajtam maradt alsószoknyámat.

Én pedig kiszabadítottam őt gyorsan a már igencsak szűkös nadrágjából, hogy hevesen eshessünk egymásnak. Nem is vágytam másra, csak és kizárólag rá. Bár eleinte hevesen estünk egymásnak, a kezdeti hevületet lassan felváltotta a tűz, és szenvedély ködén át a gyengédség is, én pedig azon kaptam magam, hogy önkívületi állapotban sikoltozom, és vonaglom szerelmem felett, aki hasonlóképpen érezhette már magát, mint én. Majd hangos sikoly kíséretében ért utol engem a gyönyör, éppen akkor, amikor Emmettet is elérték az élvezet apró hullámai. Szorosan öleltem át szerelmem nyakát, a fejemet pedig vállán pihentettem meg.

-         Ez elképesztő volt – súgtam a fülébe halkan.

-         A kis előadásod kétségkívül megtette a hatását – nyomott puszit Emmett a vállamra. – Azt hiszem, hogy ideje lenne felmennünk, és az ágyat is felavatnunk rendesen, ha már a kanapé megkapta a magáét – kezdte el puszilgatni a nyakam. Én pedig engedelmesen készültem kiszállni az öléből, de ő azonnal elkapott és szorosan körbeölelt. – Ki mondta, hogy elengedlek? – kérdezte döbbenten. Majd finoman a fenekem alá nyúlva megemelt engem, és lassan felsétált velem együtt a hálószobánkba, ahol az ágy már csak ránk várt. Olyan finoman tett le, mint egy tollpihét, majd ő is mellém feküdt, és ránk húzta a jó meleg takarót. – Biztos, hogy nem vagy túl fáradt? – nézett rám kérdőn.

-         Egyáltalán nem vagyok fáradt, gyere, és szeress – húztam magamra Emmettet. Aki egy pillanatig sem habozott. Azonnal fölém gördült, és ott folytattuk, ahol lent abbahagytuk. Életem legcsodálatosabb éjszakája volt, olyan, amire emlékezni fogok, amíg világ a világ, bármi is történjék…

 

The Beauty and the Bear - 79. fejezet

79. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A reggeli csodálatosan telt Emmettel. Miután pedig mindent elpusztítottunk, ami csak a tányérjainkon volt átmentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet a kislányunkkal, és anyáékkal. Belépve azonban nagy meglepetés fogadott, ugyanis anya és apa eddig soha nem látott dolgot művelt a kanapén. Nem is emlékszem, hogy valaha láttam-e őket csókolózni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a dolog, mert nagyon is tetszett.

-         Khm… - köszörültem meg a torkomat. Erre persze mindketten felkapták a fejüket.

-         Hát ti meg mit kerestek itt? – pirult el anya azonnal. Apa viszont nem mutatta jelét annak, hogy zavarba jött volna a rajtakapástól.

-         Gondoltam megnézem, hogy Anne éppen mit csinál – vágtam rá azonnal.

-         Nemrég aludt el a kisasszony – vágta rá anya. – Fent van a kiságyban. Felmenjünk hozzá? – kérdezte kedvesen.

-         Igen, szeretnénk meglátogatni egy kicsit, azután pedig nem is zavarunk – mondtam komolyan.

-         Egyáltalán nem zavartok – rázta meg a fejét anya. Mire apa halkan felkuncogott. Na mi van itt? Vajon mit csináltak az éjjel? Juj, nem, ezt nem is akarom tudni. Jobb, ha bele sem gondolok.

-         Inkább menjünk fel – vigyorodtam el.

Majd kézen fogtam a férjemet, és együtt elindultunk az emelet felé. Belépve Anne szobájába azonnal szélesen elmosolyodtam, mert kislányom szokásához híven a pocakján aludt, a kis kezei és lábai pedig szét voltak terülve a kiságyban, miközben halkan szuszogott. 

-         Az én kis döglött békám – vigyorodott el Emmett. – Hogy tud mindig ebben a pózban aludni?

-         Biztos így kényelmes neki – vágtam rá azonnal. – Egyébként miért hívod szegényt mindig döglött békának? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Mert mindig ilyen pózban alszik. Nem olyan, mint egy kis béka, tanár néni? – kacsintott rám.

-         Hát, rá lehet fogni, de akkor sem fogom lebékázni az én kis hattyúmat – vágtam rá azonnal.

-         Jól van, majd magamban nevezem mostantól az én kis békámnak – biccentett Emmett.

-         Jaj, nem zavar, hogy így hívod, mert tudom, hogy ezt kedveskedően gondolod, csak nekem furcsa őt békához hasonlítani – magyarázkodtam. Tudtam, hogy nem sértő szándékkal mondja ezt a lányunknak.

-         Helyes, mert úgyis így fogom hívni – vigyorodott el Emmett. – Ezt már annyira megszoktam.

-         Szerintem menjünk ki, hogy nehogy felébresszük – mondtam halkan. – Majd visszajövünk néhány óra múlva, amikor már kialudta magát.

-         Rendben, jó ötlet – egyezett bele szerelmem is.

-         Kicsim, élvezzétek a mézes hetet, Anne nagyon jól meglesz velünk – vágta rá anya. – Utazzatok fel a hegyekbe nyugodtan – fűzte még hozzá. – Ott mindig jól érzitek magatokat, és tudom, hogy szeretnél nászutat. Ha bármi gond lenne, akkor pedig úgyis azonnal szólok neked.

-         Ez egy remek ötlet – bólintott rá Emmett.

-         Nem is tudom. Anne számára még kellene akkor egy kis tej, nem akarom, hogy teljesen megvonjuk tőle az anyatejet – mondtam bizonytalanul.

-         Ne aggódj, van itt egy lány, ha jól emlékszem, akkor Minának hívják, akinek pontosan ilyen idős a kisfia, és ő is mondta, hogy szívesen ad Anne-nek a tejéből, mert úgyis rengeteg van neki.

-         Ez igazán kedves tőle – mosolyodtam el. Emlékszem Minára. Az ő első kisfia is az osztályomba jár. Nagyon kedves lány, és a családja is imádnivaló.

-         Igen, szerintem is, de Anne-nek nem lehet baja ettől? – kérdezte Emmett.

-         Nem, egyáltalán semmi. Rosalie-nak is volt tejtestvére, ez nagyon jó dolog két anyuka között, ha az egyiknek túl sok teje van. Így nem veszik kárba, és két babát is táplál az anyatej.

-         Akkor jó ötletnek tartom – bólintott rá szerelmem.

-         Én nem tudom, hogy el kéne-e mennünk – nyeltem egy nagyot. Jobban szerettem szem előtt tartani az olyan régóta vágyott gyermekünket.

-         Édesem, nem bújhat el állandóan Anne a szoknyád mögött. Te pedig nem lehetsz állandóan a közelében. Hidd el, hogy neki sem jó, hogyha állandóan aggódsz érte – simított végig kedvesem az arcomon.

-         Tudom, de olyan nehéz távol lenni tőle – sóhajtottam fel.

-         Kicsim, erről már beszéltünk, igaz? – kérdezte Emmett egy kicsit szigorúbban.

-         Igen, tudom – bólintottam rá. – Nem figyelhetem minden lépését örökké, mert akkor inkább idegesítő anya leszek a számára, mint kedves.

-         Erről van szó – ölelt magához szerelmem. – Induljunk, mondjuk holnap. Mit szólsz? Így még a mai napot együtt tölthetjük vele, hogyha felébredt – ajánlotta a lehetőséget.

-         Jól hangzik – egyeztem bele. – Addig is hagyjuk anyáékat magukra – fűztem még hozzá. Átszólsz nekünk, hogyha Anne felébredt?

-         Inkább átvisszük őt hozzátok, hogyha felkelt. Így nyugodtan tudsz pakolni és csomagolni, amíg megérkezünk hozzátok. – vágta rá anya.

-         Ez jó ötlet, még úgysem láttam a házatokat – lelkesedett fel apa is. – Tudnom kell, hogy hol él a lányom – fűzte még hozzá a kérdő tekintetem láttán.

-         Rendben van, gyertek csak nyugodtan – egyeztem bele. Végül is, így talán jobb is, mert akkor tényleg össze tudok pakolni addig, amíg odaérnek hozzánk, és így az egész estét a lányunkkal tölthetjük.

-         Helyes, akkor menjünk – fogta meg a kezem Emmett. Majd gyengéden húzni kezdett engem az ajtó felé. – Ne zavarjuk őket, hadd élvezzék a házasélet szépségeit – suttogta nekem az ajtóban. – Talán éppen most fog elkészülni a kisöcséd, vagy a kishúgod – kuncogott fel.

-         Emmett, hova gondolsz? – kérdeztem vissza meghökkenten.

-         Miért ne? Anyukád még ereje teljében van – rántotta meg a vállát.

-         Ilyen idős korban már nagyon veszélyes lenne szülni – mondtam határozottan. Nem annyira megbízható még az orvostudomány ezekben az időkben. Nem is örülnék neki, hogyha anya veszélynek tenné ki magát.

-         Nyugi, csak vicceltem. A szüleidnek már van annyi esze, hogy el tudják dönteni, hogy mit akarnak. Nem hiszem, hogy éppen most akarnak vállalni még egy gyerkőcöt. Szerintem elvannak az unokájukkal. Ő is kellőképpen le tudja fárasztani őket – mondta szerelmem határozottan.

-         Az már biztos. Anne-t követni néha nekem is művészet – nevettem fel. Olyan kis izgága, hogy az valami hihetetlen.

-         Na, gyerünk haza – pattant fel Emmett Lucifer hátára. – Nyeregbe asszony – nyújtotta felém a kezét.

Majd egy szempillantás alatt felhúzott maga elé. Azután pedig elvágtattunk a házunk felé. Emmett tempójának hála nem sokkal később már meg is érkeztünk. Én pedig azonnal a bőröndökhöz siettem, és az ágyra fektetve őket kezdtem el a csomagolást.

-         Azért még ráérsz, kedvesem. Nem most azonnal indulunk neki – terült el Emmett az ágy szabadon maradt részén.

-         Tudom, hogy nem most indulunk, de holnap reggel már igen, és inkább minél előbb összepakolok, hogy több időt lehessünk Anne társaságában, és persze a szüleimében az indulás előtt.

-         Jól van – egyezett bele Emmett. – Miben segíthetek?

-         Esetleg pakolj nekünk ételt az útra, és majd a házba is. Mert szerintem kiürítettük az egészet legutóbb.

-         Hát nem maradt benne sok minden, ez tény – biccentett szerelmem. Majd felpattant az ágyunkról, és a konyha felé vette az irányt. Én pedig pakolásztam tovább. Már alig vártam, hogy készen legyenek a bőröndök, és Anne itt legyünk velünk, hogy elköszönhessünk tőle néhány napra.

-         Hm… romantikus nászút? – jelent előttem Lucifer.

-         Hagyj békén, most nem érek rá – vágtam vissza gúnyosan.

-         Juj, hát persze, nagyon lefoglal titeket a pajzánság – bólintott rá. – Egyébként tudtad, hogy ez valamilyen szinten bűn?

-         A férjemmel vagyok együtt, úgyhogy egyáltalán nem az – mondtam határozottan.

-         Tusé – vigyorodott el. – Na és mondd csak, mikor voltál utoljára álombéli utazáson? – kérdezte lelkesen.

-         Már egy ideje nem, de Nadine majd eljön érte, hogyha mindent elintézett, anit csak kellett – állapítottam meg. – Addig pedig nagyon is jól érzem magam, ha már megadatott nekünk Emmettel a boldogság.

-         Oda ne rohanjak – szusszantott fel Lucifer. – Ezek szerint egy kicsit sem hatott meg Jasper előadása…

-         Mi a fenéről beszélsz? Ez valami trükk? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Miféle trükk? – lepődött meg Lucifer is.

-         Nem tudom, hogy miről beszélsz – fűztem még hozzá.

-         Oh, ez így izgalmasabb lesz, mint ahogy gondoltam – nevetett fel ördögien. – Gyere velem, cicuskám – ragadta meg a kezemet.

Én pedig éreztem, ahogy a világ elsötétül körülöttem, a következő pillanatban pedig ki is pattantak a szemeim.

-         Hol vagyok, mit tettél velem? – kérdeztem dühösen.

-         Gondoltam megmutatom azt, amit a barátaid eltitkolnak előled – mondta teljesen nyugodtan. – Mondd csak, emlékszel, hogy kivel találkoztál a váróban?

-         Persze, Renesmee ott volt egy ideig – bólintottam rá. Ebben nincs nagy titok. Nadine elmondta, hogy mi is az a váró.

-         Nem, én a második látogatásodra gondoltam – mondta határozottan.

-         Nem voltam a váróban csak egyszer – vágtam rá azonnal.

-         Vagy csak egy alkalomra emlékszel – helyesbített Lucifer. – A második alkalmat ugyanis a kedves barátnőd kitörölte az emlékeidből – mondta határozottan.

-         Nadine nem tenne ilyet, vagy ha mégis, akkor csak a saját érdekemben – vágtam rá azonnal.

-         Rendben, akkor csak egy pillanat – érintette a kezét a homlokomhoz. Nekem pedig beugrottak a képek, amelyeket Jasperrel éltem át, és valóban a váróban voltunk, és Nadine is ott volt, most már emlékszem.

-         Ez mikor történt? – kérdeztem meghökkenten.

-         Nem régen – vágta rá azonnal Lucifer.

-         Lehet, hogy ez csak egy trükk – gondolkodtam el hangosan.

-         Nem trükk, és ezt a szíved is tudja – válaszolta azonnal.

-         Meg fog halni? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-         Akarod látni, hogy mi fog történni? – kérdezte Lucifer.

-         Honnan tudjam, hogy igazat fogsz mutatni, és nem valami átverés lesz az egész? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Onnan, hogy vannak dolgok, amiken még én magam sem tudok változtatni, bár bevallom, egy kicsit alakítottam a játékszabályokon.

-         Akkor mutasd, legfeljebb majd nem hiszem el – mondtam kissé bizonytalanul.

-         Rendben, ez a családod szökésékor történik majd – mondta majd egy folyosón találtuk magunkat.

Bella Renesmee-vel a kezében rohant végig a folyosón, Edward és Alice szorosan a nyomában futottak, míg Jasper, Esme és Carlisle zárták a sort. Már majdnem kint voltak a kastélyból, amikor a rács elkezdett ereszkedni. Edward felkapta a családját és egy határozott ugrással kijutott velük, ahogy Alice is. Jasper felkapta és kidobta Esmét a rács alatt, majd még Carlisle-t is kilökte rajta, de neki már nem volt ideje átjutni.

-         Jasper, ne – térdelt le hozzá Alice azonnal, és a rácsokon keresztül szorította a kezeit.

-         Menj, mielőtt még késő lenne – mondta Jazz határozottan.

-         Nem hagylak itt – kiáltott fel Alice sírós hangon.

-         Edward, vidd el innen – mondta Edwardnak ellentmondást nem tűrve. Carlisle azonban hirtelen eltűnt, majd Jasper mellett bukkant fel.

-         Hogy csináltad? – kérdezte Jasper döbbenten.

-         Ez Volterra. Titkos ajtó követ titkos ajtót, hogy legyen bőségesen menekülési útvonal minden eshetőségre. Elég jól ismerem a környéket. Régen erre jártam ki vadászni – magyarázta Carlisle. – Gyerünk, menjünk – indult el Carlisle kifelé. Ezúttal azonban maga előtt tolta Jasper. A következő pillanatban Jazz felbukkant odakint Alice mellett, de Carlisle nem. Ő nem volt sehol.

-         Carlisle? – futott ezúttal Esme a rácsokhoz. Néhány pillanattal később azonban megjelent a rácsok mögött Carlisle, akit Demetri tartott szorosan a karmai között.

-         Visszajöhettek, vagy itt hagyhatjátok őt – ajánlotta a lehetőséget. – Tudhatnád már Carlisle, hogy nagyon jól ismerem ezeket a titkos ajtókat, hiszen én tanítottam neked a járást.

-         Menjetek, eszetekbe ne jusson – mordult fel Carlisle. – Jacob, vidd innen őket most azonnal – kiáltott fel Carlisle. Mire három hatalmas farkas jelent meg a családom háta mögött.

-         Nem, én nem megyek – rázta meg a fejét Esme. – Soha – tette hozzá határozottan.

-         De igenis elmész, Esme – morgott rá Carlisle. Még soha életemben nem láttam ilyen reakciót a nevelőapámtól. – A családnak szüksége van rád, te vagy az igazi összetartó erő, úgyhogy igenis elmész. Most azonnal indulsz – utasította Carlisle.

-         Nekem pedig te vagy az, aki erőt ad ahhoz, hogy összetarthassam a családot – mondta Esme is mérgesen. – Nehogy azt hidd, hogy csak úgy meg fogsz halni, azt nem hagyom – jelentette ki határozottan. – Jasper, hol az a bejárat? – indult meg a kőfal felé.

-         Erre van – vágta rá Jazz és már ott is termett.

-         Edward, Jacob, el kell vinnetek őket innen, míg be nem kerítenek. Tudjátok, hogy mi a dolgotok – utasította őket Carlisle.

-         Nem akarlak itt hagyni – rázta meg a fejét Edward. Majd ő is megindult, de Renesmee pedig iszonyatos sírásba kezdett, ami megállította Edwardot. Na és persze Jacob is felkapta a tekintetét, és akkor megtörtént. Jacob teljesen ledermedt, és csak Nessie-t figyelte. Egyszerűen nem tudott másra koncentrálni, csak és kizárólag a kislányra, aki Bella kezében sírt.

-         Oh, a francba, erre most nincs időnk – csattant fel Alice. – Ti hárman, azonnal kifelé – kiáltotta Alice. – Edward, Bella, vigyétek Nessie-t biztonságos helyre. – Farkasok, ti pedig segédkezzetek az irtásban, túl sok a vámpír a környéken.

-         Valóban túl sok a vámpír a környéken. Néhányat ki kéne iktatni – jelent meg Caius a háttérben. – Aro talán megbízott bennetek, de én soha – mondta sötéten. – Tudom, hogy milyen az, amikor valaki könnyelmű ítéleteket tesz – fűzte még hozzá.

-         Esme, tűnj innen, és te is Jasper, ameddig lehet – dörrent ismét Carlisle hangja.

-         Nem – vágta rá Esme.

-         El tudjuk intézni őket – indult meg Jasper Caius felé.

-         Nem, Caius testőrsége valahol már itt jár, nem hagyják magára ilyen helyzetben a vezetőjüket. Azonnal tűnjetek el – mondta Carlisle ellentmondást nem tűrve. A következő pillanatban pedig tényleg csak a Caius felé süvítő testőrséget lehetett látni.

-         Jasper, ha valaha is szerettél egy kicsit apádként, akkor elviszed innen Esmét – nézett rá Carlisle könyörögve.

-         Esme, gyerünk – kapta el Jasper fogadott anyánkat. Majd magával vonszolta.

-         Nem, eressz el, Jasper, nem hagyom itt – kapálózott Esme magán kívül. Fogadott bátyámnak azonban sikerült valahogy kivonszolnia fogadott anyánkat, hogy legalább ő megmaradjon a családunk számára.

-         Carlisle, visszajövök érted – kiabált Esme. – Csak maradj életben – ordította eszeveszetten.

-         Testőrök, öljétek meg az árulót – üvöltött fel Caius, hogy mindenki jól hallja a parancsát. Különös tekintettel Esme. A következő pillanatban pedig négyen vetették magukat Carlisle-ra.

-         Szeretlek Esm…- kezdett bele Carlisle. Majd a hangja hirtelen elcsuklott, és csak a hatalmas reccsenést lehetett hallani.

-         NE – sikoltotta fogadott anyánk. Majd minden áron vissza akart menni, de a füst, ami hirtelen felcsapott minden reményét szertefoszlatta.

Nem is vettem észre, hogy mikor kezdtem el sírni, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már potyognak a könnyeim.

-         De hát, nem is Jasper – gondolkodtam el.

-         A szereplő lehet más, de a lényeg ugyanaz – vágta rá Lucifer.

-         Na és mi a lényeg? – kérdeztem kíváncsian.

-         A változásnak ára van – magyarázta Lucifer. – Abban a világban, ahol most élsz, kettővel kevesebb vámpír van, hiszen ti nem változtatok át. A tettek, amelyeket végrehajtottatok volna soha nem történhetnek meg, így fizetnie kell valakinek a megbolydult valóságért. Ha te és Emmett nem vagytok vámpírok, akkor a családod más úton indul el, és így az alternatív valóságban elvesztenek két lényt a családból, mert rossz helyen, és rossz időben hozzák meg a döntéseiket. Renesmee igazi valóját már elvesztették, most pedig Carlisle-t. Két élet veszik el, két megmentett élet helyett.

-          Vagy csak te rendezted így – állapítottam meg.

-         Mindegy, hogy ki rendezi a valóságodat, akár én, akár Nadine. Innen a Cullenek nem képesek kitörni teljes létszámmal. Még akkor sem, hogyha ténylegesen eladják a lelküket nekem.

-         Továbbra sem hiszek neked – vágtam rá azonnal.

-         Nos, szíved joga, hogy ne bízz bennem, de majd meglátjuk, hogy te mit fogsz tapasztalni. Mindenesetre most visszateszlek a testedbe, mert érzem, hogy valaki már figyel engem. Valószínűleg az az áruló Nathan lesz az. Ráadásul a férjed is mindjárt ébresztgetni kezd. Hogy bírod elviselni ezt a gyerekes, nagy mackót? Velem sokkal jobbal jártál volna – állapította meg teljes meggyőződéssel.

-         Nem gerjedek a fekete viseletre, a szarvakra, és a villás farokra – mondtam gúnyosan.

-         Uh, utálom azt az ábrázolásmódot, amit kitaláltak nekem – forgatta meg a szemeit. – Mindenki elkönyvel rondának, és undorítónak, amikor én egy jóképű, fess fiatalember vagyok. Majd egyszer rájön az emberiség, hogy nem is vagyok olyan rosszfiú, mint amilyennek hisznek.

-         Ebben tudnék veled vitatkozni – forgattam meg a szemeimet.

-         Részletkérdés – szusszantott fel Lucifer. – Na viszlát, csillagom – nyomta a kezét a homlokomhoz. – Ne aggódj, visszatérnek az emlékeid erről az utazásról, amikor eljön az ideje, hogy emlékezz rám, és arra, amit mutattam – hallottam még a halk suttogást, azután pedig semmit.

-         Rose, bébi, rosszat álmodtál? – rázogatott Emmett.

-         Nem tudom – suttogtam miután kinyitottam a szemeimet. Ez nagyon furcsa volt. Mi történt az előbb? Az egyik pillanatban még csomagoltam, aztán pedig már aludtam. Valamire emlékeznem kéne, de nem tudom, hogy mi volt az.

-         Semmi baj, csak álom volt, bármi is volt az – csókolt meg lágyan. – Gyere, menjünk le, Anne már türelmetlenül várja az anyukáját.

-         Akkor ne várassuk tovább – pattantam fel boldogan. Majd kézen fogva siettünk a nappaliba, ahol Anne már nagyon várt minket…

The Beauty and the Bear - 78. fejezet

78. fejezet

(Nadine szemszöge)

Ha tudtam volna, akkor elsírtam volna magam, ahogy személyesen is láthattam, hogy Rose végiglejt a sorok között. Gyönyörű volt, és fiatal, és ember, amit mindig is nagyon szeretett volna. A hófehér ruhája, a piros pozsgás arca, a szolid sminkje, és az a mindent elmondó boldog mosoly, ami az arcán van, annak ellenére, hogy pontosan látszódik, hogy mennyire ideges. Vajon én is ilyen lettem volna az esküvőmön.

-         Hát nem gyönyörű, ez a nő? – jelent meg mellettem a világ legbosszantóbb alakja.

-         De az, viszont neked nincs helyed itt – mordultam rá.

-         Gondolod te, de én tudom, hogy mikor, mit és miért csinálok – mosolygott rám Lucifer. – Minden tökéletesen alakul, és nem akadályozhatsz meg benne, úgyhogy törődj bele, hogy a védenced elveszik.

-         Rose sokkal jobb annál – vágtam rá azonnal.

-         Ezért fog elveszni – mosolyodott el Lucifer. – Túlságosan jó, és így nem hagyhatja megtörténni azt, ami meg fog történni, méghozzá hamarosan.

-         Miről beszélsz? – kérdeztem dühösen.

-         Szerinted véletlenül került Jasper Hale lelke a váróba? – villantak meg a szemei. Gyűlöltem, amikor ilyen sötét szemekkel nézett rám. Ez azt jelentette, hogy nagyon is komoly tervei vannak, amikről én inkább nem is akarnék tudni.

-         Mit tettél vele? – szegeztem neki a kérdést.

-         Én semmit, te tetted ezt vele, amikor úgy határoztál, hogy elhozod Rose lelkét a helyéről, és amikor elvetted az egyik alattvalómat tőlem. Te megkaptad Nathant, én pedig valaki mást fogok magam mellé szerezni helyette.

-         Csak szeretnél – vágtam rá azonnal.

-         Ezt majd még meglátjuk – kuncogott fel. – Na, most, hogy ilyen kellemesen elcsevegtünk folytassuk a megkezdett játékot – csettintett egyet az ujjaival. Néhány pillanattal később pedig megjelent Rosalie édesapja.

-         Hogy merészeled tönkretenni az álomesküvőjét? – szegeztem neki a kérdést.

-         Nagyon egyszerű rá a válasz – tárta szét a karjait. – Ilyen vagyok – nevetett fel ördögien, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Oh, hogy az a villás farkú, felszarvazott, gonosz, vörös, kis démont a nyavalya vinné el – dobbantottam dühösen a lábaimmal.

-         Kicsim, mi a baj? – jelent meg hirtelen Nathan. Aki elég furcsán nézett rám.

-         Mióta állsz ott? – kérdeztem kissé lehiggadva.

-         Nagyjából azóta, hogy elkezdted ezt a sajátos kis szitokáradatot – állapította meg. – Valami baj van az esküvőn?

-         Ha itt lettél volna, akkor tudnád – mondtam ingerülten.

-         Ha jól emlékszem, akkor te kértél meg rá, hogy intézkedjek néhány égi ügyben helyetted, hogy megnézhesd Rose-t. Úgy rémlik, hogy még hálás is voltál nekem – állapította meg. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Oh, a fenébe is – szusszantottam fel. – Nathan várj, én nagyon sajnálom – iramodtam utána. Nagyon reméltem, hogy a szobánkban fogom megtalálni. Illetve ez most már biztos, ugyanis visszapattantam az ajtónkról. – Drágám, ez kicsit gyerekes – sóhajtottam fel.

-         Igen, éppolyan gyerekes, mint amikor a menyasszonyom nekem támad valami miatt, amiről nem is tehetek. Te kértél meg rá, hogy intézzek el néhány dolgot, azután meg az a baj, hogy nem voltam ott veled, nem értelek – morgolódott kedvesem. – Én próbálok segíteni, de hogyha neked semmi nem jó, akkor nem tudok mit tenni – magyarázta feldúltan.

-         Rendben van, tudom, hogy igazad van. Ez teljesen jogos – motyogtam halkan. Majd a hátamat az ajtónak vetve lecsúsztam a padlóra. – Nagyon sajnálom. Csak mostanában Lucifer mindig egy lépéssel előttem jár, és én nem tudok mit tenni ellene. Rose veszélyben van. Az égiek között áruló van, én pedig itt állok, főangyal vagyok, és tökéletesen haszontalannak érzem magam – magyarázkodtam.

Majd halk sírásba kezdtem. Nem vagyok én alkalmas erre a pozícióra. Én Végzet angyal vagyok. Nem tudom irányítani a világunk angyalait. Én jó, hogyha egy lelket el tudok vezetni az úton. Már percek óta zokogtam, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, én pedig hátradőltem a lendülettől a szobánk padlójára.

-         Hé, gyere ide – húzott fel a földről Nathan. – Ne haragudj, de néha úgy fel tudsz idegesíteni, hogy az hihetetlen.

-         Tudom, sajnálom – bújtam hozzá. – Lucifer tehet róla. Állandóan arra vár, hogy egyedül legyek, és alaposan felhergelhessen, és összevesszünk.

-         Akkor egyszerű a megoldás, ne maradj egyedül – vágta rá szerelmem. – Ha elmész valahová vidd magaddal Kathy-t, vagy akár engem. Ha ketten vagyunk, vagy ketten vagytok, akkor már eleve sokkal nehezebb hozzád eljutnia.

-         Jó ötlet – bólintottam rá.

-         Helyes, akkor most jöhet a békülés – kapott a karjaiba. Majd egy szempillantás alatt az ágyunkon találtam magam. 

-         Nathan, várj – kezdtem volna tiltakozni. Az angyalok ránk várnak. Azért gyülekeztek össze, mert én ezt kértem tőlük, nem várathatom őket órákig.

-         Miért? – nézett rám csalódottan.

-         Az angyalok, akiket összehívtál Kathy segítségével – magyaráztam halkan.

-         Oh, tényleg – nyögött fel, majd a fejét a nyakamba fúrta. – Akkor menjünk, mielőtt még meggondolnám magam – sóhajtott fel egy perc múlva. Majd lassan leszállt az ágyról, de láttam az arcán, hogy nagyon is csalódott az elmaradt „békülésünk” miatt.

-         Hé – léptem elé. Majd átkaroltam a nyakát. – Gyors leszek, seperc alatt kiadom az angyaloknak a feladataikat, és utána innen folytatjuk – pusziltam meg az állát. Azután pedig lassan áttértem a nyakára.

-         Ha nem hagyod ezt abba, akkor nem jutsz ki ebből a szobából már a mai nap folyamán – suttogta a fülembe. Én pedig örömmel tapasztaltam, hogy a hangja határozottan mosolygott.

-         Mint már mondtam. Innen folytatjuk, ígérem – nyomtam még egy gyors puszit a szájára. Majd kézen fogtam, és egy szempillantás alatt a nagyteremben termettem vele. Az angyalok már ott várakoztak, és legnagyobb meglepetésemre a vezetők is. Vajon a hármak mit keresnek itt?

-         Önök, hogy kerültek ide, uraim? – kérdeztem kíváncsian.

-         Te hívtál ide bennünket, Nadine – vágta rá Ezekiel.

-         Én nem – kerekedtek ki a szemeim a megdöbbenéstől.

-         Ne játszadozz velünk, Főangyal – dörrent rám Gabriel. – Te magad jöttél el hozzám, és kérted, hogy mindannyian jöjjünk ide, mert fontos dolgot kell megvitatnunk – mondta határozottan.

-         Én nem voltam Önöknél – csattantam fel én is. – Egészen idáig a szobámban voltam Nathannel, ő akár tanúsítani is tudja a tényt.

-         Valóban velem volt – vágta rá szerelmem azonnal.

-         Akkor valaki csúnyán rászedett minket – szólt köze Malakiás. – Gabriel, nem éreztél furcsa kisugárzást Nadine felől, amikor szólt neked?

-         Idegesítő volt, de számomra általában az, úgyhogy nem tulajdonítottam jelentőséget neki – rántotta meg a vállát Gabriel.

-         Kölcsönös a vonzalom – morogtam az orrom alá.

-         El kell különítenünk Nadine-t – állapította meg Malakiás. – Valaki felvehette az alakját – gondolkodott el. – Valószínűleg most is két Nadine van idefent. Nathan, biztos vagy benne, hogy ez a Nadine az igazi, aki itt áll előttünk?

-         Én meg vagyok róla győződve – vágta rá szerelmem gondolkodás nélkül. Én pedig büszkén kihúztam magam, mert Nathan ilyen magabiztossággal állapította meg, hogy én vagyok a kedvese.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá.

-         Tudom, hogy te vagy az – nyomott puszit a homlokomra.

-         Ez esetben, Nadine-t elkülönítjük, amíg nem kerül elő a hasonmása – mondta Malakiás ellentmondást nem tűrve.

-         Nem mehetek most elkülönítőbe, Rose-nak szüksége van rám – vetettem ellen azonnal.

-         Rose-ra vigyáz Nathan és Ezekiel is nyilván vállalja a feladatot – válaszolta Malakiás.

-         Ez így igaz, Nadine. A saját biztonságod érdekében el fogunk különíteni – mondta Ezekiel is.

-         Nocsak, most nem hagyjátok, hogy a hölgy a saját feje után menjen? – döbbent meg Gabriel.

-         Hagyj békén őt, Gabriel. Soka tett már az égért, és ezt becsülnünk kell. Sok lélek köszönheti neki a szebb életet is, mert olykor még mi is tévedhetünk – csattant fel mentorom.

-         Ne kezdjétek megint – szusszantotta Malakiás. – Nadine, te a szobádba mész most, én pedig mindjárt bevonom védelemmel, hogy csak Nathan legyen képes ki és bemenni rajta. Te bent maradsz, amíg fel nem oldom a védelmet.

-         De én…

-         Nincs, de… - mordult rám.

-         Igenis – sóhajtottam fel.

Ebben az ügyben most nem nyerhetek. Ezekiel is rám vetette a „most maradj csendben” pillantását, amivel hála az égnek csak ritkán ajándékoz meg. Bár nekem még ez is túlságosan soknak tűnik néha.

-         Kapsz még öt percet az angyalaiddal, azután Nathan a szobádba kísér – mondta Malakiás.

-         Ahogy kívánod – egyeztem bele azonnal. Majd találok kiskaput, hogy kijussak a szobámból, ezen ne múljék.

-         Helyes – mosolyodott el. – Testvéreim, tíz perc múlva a szobámban várlak titeket, azt hiszem, hogy eljött az ideje, hogy tanácskozzunk – fordult a fivérei felé.

-         Rendben van – egyeztek bele azonnal. Majd mindhárman eltűntek egy szempillantás alatt, én pedig az angyalok felé fordultam, és kiadtam nekik az utasításokat, azután pedig, bár nem volt hozzá sok kedvem, de Nathan kíséretével a szobámba mentem, amit Malakiás azonnal levédett. Én viszont tudom, hogy úgyis kijutok innen, és eljutok Rose-hoz, hogy segíteni tudjak neki, bármi áron…

(Rosalie szemszöge)

Reggel, ha egyáltalán reggel volt, és nem este már, vagy délután, finom cirógatásra ébredtem. Emmett valószínűleg egy tollpihével simogatta a hátamat, mert másnak nem igazán lehet ilyen gyengéd érintése. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Már megint nem bírja ki, hogy magamtól ébredjek fel. Ezt a tulajdonságát nem ismertem, hiszen a saját időnkben már mindketten vámpírok voltunk, mikor összeházasodtunk, és így nem ismertem az alvási szokásait, de már emberként sem aludt túl sokat, ez egészen biztos.

-         Jó reggelt, baby – csapott hirtelen a fenekemre.

-         Hé, mi a helyzet a cirógatással? – néztem rá morcosan.

-         Lesz még cirógatás, hogyha jó asszony leszel, de egyelőre a férjed az éhhalál szélén áll, mert az asszonykája délután háromkor ébred fel – mondta panaszosan.

-         Neked is van két kezed – öltöttem ki rá a nyelvem nevetve.

-         Hát persze, hogy van, de ettől még akarhatom az első hitvesi reggelit a feleségemmel eltölteni – vágott vissza. – Egyébként pedig ne öltögesd rám a nyelved, mert még le találom harapni – villantak meg a szemei. Majd rávetette magát az ajkaimra.

-         Te kéjsóvár, éhes férj – nevettem fel, amikor az ajkai már a nyakamon kalandoztak.

-         Valamivel jól kell laknom, ha már enni nem kapok – tekerte a lábaimat a csípője köré. – Egyébként is, Anne már elég nagy. Jöhet a következő lurkó. Most szülj nekünk egy kisfiút, aki majd tépheti Anne haját, én meg megnevelhetem őket – kacsintott rám.

-         Drágám, ez nem rendelésre megy – nevettem fel hangosan.

-         Majd meglátjuk. Éppen most fogsz teherbe esni, én tudom – kacsintott rám. Majd egy szempillantás alatt egybeforrasztotta a testünket, amitől megint jóleső remegéshullámok törtek rám. Néhány perccel később pedig már elégedetten feküdtünk egymás karjaiban. – Szia, fiam – simogatta meg a lapos hasamat.

-         Emmett, még nem tudhatjuk – csóváltam meg a fejem.

-         Nem tudhatjuk biztosra, de én érzem, és ez éppen elég – mondta határozottan. – Neked nem?

-         Dehogynem, nekem is bőven elég, hogyha te már érzed – simítottam ki egy tincset az arcából.

-         Helyes, ezt akartam hallani – biccentett elégedetten. – Akkor most térjünk vissza a reggelire – kapta magára az alsónadrágját.

-         Te éhenkórász – simultam a hátához kuncogva, de az áruló gyomrom hangoskodása elárult engem. 

-         Na most lebuktál – nevetett fel férjem jóízűen. – Gyerünk, ki az ágyból, ne éheztesd azt a gyereket, te kis fruska – mondta, majd felállt és engem is felhúzott magával.

-         Mi az, hogy fruska? Én már komoly családanya vagyok – vetettem ellent. – A lányunk már mászik, te pedig el vagy látva minden földi jóval – mondtam határozottan.

-         Már első reggel ki akarod húzni a gyufát, asszony? – kuncogott Emmett. – Hiszen tudod, hogy csak ugratlak – simított végig az arcomon.

-         Várj, azt mondtad, hogy délután három óra van? Anne akkor nem is evett reggelit? – kérdeztem döbbenten.

-         Ami azt illeti, a kisasszony ma reggel megevett egy hatalmas barackot – vágta rá szerelmem mosolyogva.

-         Csak nem elkezdett papizni már reggelente is? - mosolyodtam el szélesen. – Én pedig lemaradt – szontyolodott el az arcom egy pillanat alatt.

-         Az anyukád nem akart felkelteni, olyan jól aludtál – magyarázta szerelmem. – Ne haragudj rá, hiszen mégis csak a nászéjszakánk volt. Nem akarta, hogy fáradt legyél egy ilyen mozgalmas éjszaka után – kacsintott rám szerelmem.

-         Hát, mozgalmasnak mozgalmas volt – gondolkodtam el. – Bár úgy emlékszem, hogy volt már ennél mozgalmasabb éjszakám is – dőltem hátra az ágyon. – Talán most, hogy férj és családapa lettél elkényelmesedtél – sóhajtottam komolyan.

-         Majd adok én neked – fordított a hasamra egy szempillantás alatt.

Én viszont nem hagytam magam. Azonnal négykézlábra álltam, és már másztam is az ágy túloldala felé, hogy el tudjak menekülni, de Emmett elkapta a lábamat és egy szempillantás alatt visszarántott maga alá.  

-         Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen menekülhetsz előlem – mondta határozottan. – Most megkapod a magadét. Majd én megtanítalak rá, hogy hogyan kell viselkedni a férjünkkel.

-         Azt erősen kétlem – kuncogtam fel. – Hogyha eddig nem tudtál megtanítani viselkedni, akkor ezután sem fog összejönni – mondtam komolyan.

-         Majd meglátjuk – búgta a fülembe.

-         Éhes vagyok – rebegtettem meg a pilláimat a fejemet hátrafordítva. – Nem azt mondtad, hogy ne éheztessem azt a gyereket?

-         Most már késő bánat, az a gyerek, ha eddig túlélte, akkor egy kis idő már meg se fog kottyanni neki – mondta határozottan.

-         Ajaj, ezek szerint most bajban vagyok? – kérdeztem ártatlanul.

-         Igen, te nagyon nagy bajban vagy – helyeselt kedvesem. – Viszont, lehetséges, hogy kiengesztelhetsz, és akkor mégis megkapod azt a reggelit.

-         Hm… csábító ajánlat, na és mi lenne a kívánságod a bocsánatért? – fészkelődtem egy kicsit alatta.

-         Minden éjszaka kettesben kell lenned velem – kezdett bele. – Készülj fel, hogy nagyon sokáig nem fogsz aludni éjjel – mondta sejtelmesen. – Én majd megmutatom neked, hogy milyen az, amikor egy férj kitesz magáért, úgy éljek.

-         Nagyon tetszik az ajánlatod – nyeltem egy nagyot. – Nincs ellenvetésem.

-         Helyes, akkor most mehetünk reggelizni – mászott le rólam. Majd gyengéden a karjaiba kapott és legközelebb már csak az asztal melletti székre tett le. – Te csak várj itt, én pedig azonnal tálalom a reggelit – mondta határozottan.

-         Rendben, kíváncsian várom, hogy mit kapok reggelire – helyezkedtem le kényelmesen.

-         Mondjuk rántottát? – kérdezte Emmett kíváncsian.

-         Csak, ha van benne hagyma és szalonna is – vágtam rá azonnal.

-         Ez az én feleségem – vigyorodott el szerelmem. – Hagyma és szalonna nélkül nem is létezik rántotta – bólintott rá. Majd nekilátott az elkészítésének, én pedig türelmesen vártam, amíg megérkezett elém a reggelim…