The Beauty and the Bear - 79. fejezet

79. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A reggeli csodálatosan telt Emmettel. Miután pedig mindent elpusztítottunk, ami csak a tányérjainkon volt átmentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet a kislányunkkal, és anyáékkal. Belépve azonban nagy meglepetés fogadott, ugyanis anya és apa eddig soha nem látott dolgot művelt a kanapén. Nem is emlékszem, hogy valaha láttam-e őket csókolózni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a dolog, mert nagyon is tetszett.

-         Khm… - köszörültem meg a torkomat. Erre persze mindketten felkapták a fejüket.

-         Hát ti meg mit kerestek itt? – pirult el anya azonnal. Apa viszont nem mutatta jelét annak, hogy zavarba jött volna a rajtakapástól.

-         Gondoltam megnézem, hogy Anne éppen mit csinál – vágtam rá azonnal.

-         Nemrég aludt el a kisasszony – vágta rá anya. – Fent van a kiságyban. Felmenjünk hozzá? – kérdezte kedvesen.

-         Igen, szeretnénk meglátogatni egy kicsit, azután pedig nem is zavarunk – mondtam komolyan.

-         Egyáltalán nem zavartok – rázta meg a fejét anya. Mire apa halkan felkuncogott. Na mi van itt? Vajon mit csináltak az éjjel? Juj, nem, ezt nem is akarom tudni. Jobb, ha bele sem gondolok.

-         Inkább menjünk fel – vigyorodtam el.

Majd kézen fogtam a férjemet, és együtt elindultunk az emelet felé. Belépve Anne szobájába azonnal szélesen elmosolyodtam, mert kislányom szokásához híven a pocakján aludt, a kis kezei és lábai pedig szét voltak terülve a kiságyban, miközben halkan szuszogott. 

-         Az én kis döglött békám – vigyorodott el Emmett. – Hogy tud mindig ebben a pózban aludni?

-         Biztos így kényelmes neki – vágtam rá azonnal. – Egyébként miért hívod szegényt mindig döglött békának? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Mert mindig ilyen pózban alszik. Nem olyan, mint egy kis béka, tanár néni? – kacsintott rám.

-         Hát, rá lehet fogni, de akkor sem fogom lebékázni az én kis hattyúmat – vágtam rá azonnal.

-         Jól van, majd magamban nevezem mostantól az én kis békámnak – biccentett Emmett.

-         Jaj, nem zavar, hogy így hívod, mert tudom, hogy ezt kedveskedően gondolod, csak nekem furcsa őt békához hasonlítani – magyarázkodtam. Tudtam, hogy nem sértő szándékkal mondja ezt a lányunknak.

-         Helyes, mert úgyis így fogom hívni – vigyorodott el Emmett. – Ezt már annyira megszoktam.

-         Szerintem menjünk ki, hogy nehogy felébresszük – mondtam halkan. – Majd visszajövünk néhány óra múlva, amikor már kialudta magát.

-         Rendben, jó ötlet – egyezett bele szerelmem is.

-         Kicsim, élvezzétek a mézes hetet, Anne nagyon jól meglesz velünk – vágta rá anya. – Utazzatok fel a hegyekbe nyugodtan – fűzte még hozzá. – Ott mindig jól érzitek magatokat, és tudom, hogy szeretnél nászutat. Ha bármi gond lenne, akkor pedig úgyis azonnal szólok neked.

-         Ez egy remek ötlet – bólintott rá Emmett.

-         Nem is tudom. Anne számára még kellene akkor egy kis tej, nem akarom, hogy teljesen megvonjuk tőle az anyatejet – mondtam bizonytalanul.

-         Ne aggódj, van itt egy lány, ha jól emlékszem, akkor Minának hívják, akinek pontosan ilyen idős a kisfia, és ő is mondta, hogy szívesen ad Anne-nek a tejéből, mert úgyis rengeteg van neki.

-         Ez igazán kedves tőle – mosolyodtam el. Emlékszem Minára. Az ő első kisfia is az osztályomba jár. Nagyon kedves lány, és a családja is imádnivaló.

-         Igen, szerintem is, de Anne-nek nem lehet baja ettől? – kérdezte Emmett.

-         Nem, egyáltalán semmi. Rosalie-nak is volt tejtestvére, ez nagyon jó dolog két anyuka között, ha az egyiknek túl sok teje van. Így nem veszik kárba, és két babát is táplál az anyatej.

-         Akkor jó ötletnek tartom – bólintott rá szerelmem.

-         Én nem tudom, hogy el kéne-e mennünk – nyeltem egy nagyot. Jobban szerettem szem előtt tartani az olyan régóta vágyott gyermekünket.

-         Édesem, nem bújhat el állandóan Anne a szoknyád mögött. Te pedig nem lehetsz állandóan a közelében. Hidd el, hogy neki sem jó, hogyha állandóan aggódsz érte – simított végig kedvesem az arcomon.

-         Tudom, de olyan nehéz távol lenni tőle – sóhajtottam fel.

-         Kicsim, erről már beszéltünk, igaz? – kérdezte Emmett egy kicsit szigorúbban.

-         Igen, tudom – bólintottam rá. – Nem figyelhetem minden lépését örökké, mert akkor inkább idegesítő anya leszek a számára, mint kedves.

-         Erről van szó – ölelt magához szerelmem. – Induljunk, mondjuk holnap. Mit szólsz? Így még a mai napot együtt tölthetjük vele, hogyha felébredt – ajánlotta a lehetőséget.

-         Jól hangzik – egyeztem bele. – Addig is hagyjuk anyáékat magukra – fűztem még hozzá. Átszólsz nekünk, hogyha Anne felébredt?

-         Inkább átvisszük őt hozzátok, hogyha felkelt. Így nyugodtan tudsz pakolni és csomagolni, amíg megérkezünk hozzátok. – vágta rá anya.

-         Ez jó ötlet, még úgysem láttam a házatokat – lelkesedett fel apa is. – Tudnom kell, hogy hol él a lányom – fűzte még hozzá a kérdő tekintetem láttán.

-         Rendben van, gyertek csak nyugodtan – egyeztem bele. Végül is, így talán jobb is, mert akkor tényleg össze tudok pakolni addig, amíg odaérnek hozzánk, és így az egész estét a lányunkkal tölthetjük.

-         Helyes, akkor menjünk – fogta meg a kezem Emmett. Majd gyengéden húzni kezdett engem az ajtó felé. – Ne zavarjuk őket, hadd élvezzék a házasélet szépségeit – suttogta nekem az ajtóban. – Talán éppen most fog elkészülni a kisöcséd, vagy a kishúgod – kuncogott fel.

-         Emmett, hova gondolsz? – kérdeztem vissza meghökkenten.

-         Miért ne? Anyukád még ereje teljében van – rántotta meg a vállát.

-         Ilyen idős korban már nagyon veszélyes lenne szülni – mondtam határozottan. Nem annyira megbízható még az orvostudomány ezekben az időkben. Nem is örülnék neki, hogyha anya veszélynek tenné ki magát.

-         Nyugi, csak vicceltem. A szüleidnek már van annyi esze, hogy el tudják dönteni, hogy mit akarnak. Nem hiszem, hogy éppen most akarnak vállalni még egy gyerkőcöt. Szerintem elvannak az unokájukkal. Ő is kellőképpen le tudja fárasztani őket – mondta szerelmem határozottan.

-         Az már biztos. Anne-t követni néha nekem is művészet – nevettem fel. Olyan kis izgága, hogy az valami hihetetlen.

-         Na, gyerünk haza – pattant fel Emmett Lucifer hátára. – Nyeregbe asszony – nyújtotta felém a kezét.

Majd egy szempillantás alatt felhúzott maga elé. Azután pedig elvágtattunk a házunk felé. Emmett tempójának hála nem sokkal később már meg is érkeztünk. Én pedig azonnal a bőröndökhöz siettem, és az ágyra fektetve őket kezdtem el a csomagolást.

-         Azért még ráérsz, kedvesem. Nem most azonnal indulunk neki – terült el Emmett az ágy szabadon maradt részén.

-         Tudom, hogy nem most indulunk, de holnap reggel már igen, és inkább minél előbb összepakolok, hogy több időt lehessünk Anne társaságában, és persze a szüleimében az indulás előtt.

-         Jól van – egyezett bele Emmett. – Miben segíthetek?

-         Esetleg pakolj nekünk ételt az útra, és majd a házba is. Mert szerintem kiürítettük az egészet legutóbb.

-         Hát nem maradt benne sok minden, ez tény – biccentett szerelmem. Majd felpattant az ágyunkról, és a konyha felé vette az irányt. Én pedig pakolásztam tovább. Már alig vártam, hogy készen legyenek a bőröndök, és Anne itt legyünk velünk, hogy elköszönhessünk tőle néhány napra.

-         Hm… romantikus nászút? – jelent előttem Lucifer.

-         Hagyj békén, most nem érek rá – vágtam vissza gúnyosan.

-         Juj, hát persze, nagyon lefoglal titeket a pajzánság – bólintott rá. – Egyébként tudtad, hogy ez valamilyen szinten bűn?

-         A férjemmel vagyok együtt, úgyhogy egyáltalán nem az – mondtam határozottan.

-         Tusé – vigyorodott el. – Na és mondd csak, mikor voltál utoljára álombéli utazáson? – kérdezte lelkesen.

-         Már egy ideje nem, de Nadine majd eljön érte, hogyha mindent elintézett, anit csak kellett – állapítottam meg. – Addig pedig nagyon is jól érzem magam, ha már megadatott nekünk Emmettel a boldogság.

-         Oda ne rohanjak – szusszantott fel Lucifer. – Ezek szerint egy kicsit sem hatott meg Jasper előadása…

-         Mi a fenéről beszélsz? Ez valami trükk? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Miféle trükk? – lepődött meg Lucifer is.

-         Nem tudom, hogy miről beszélsz – fűztem még hozzá.

-         Oh, ez így izgalmasabb lesz, mint ahogy gondoltam – nevetett fel ördögien. – Gyere velem, cicuskám – ragadta meg a kezemet.

Én pedig éreztem, ahogy a világ elsötétül körülöttem, a következő pillanatban pedig ki is pattantak a szemeim.

-         Hol vagyok, mit tettél velem? – kérdeztem dühösen.

-         Gondoltam megmutatom azt, amit a barátaid eltitkolnak előled – mondta teljesen nyugodtan. – Mondd csak, emlékszel, hogy kivel találkoztál a váróban?

-         Persze, Renesmee ott volt egy ideig – bólintottam rá. Ebben nincs nagy titok. Nadine elmondta, hogy mi is az a váró.

-         Nem, én a második látogatásodra gondoltam – mondta határozottan.

-         Nem voltam a váróban csak egyszer – vágtam rá azonnal.

-         Vagy csak egy alkalomra emlékszel – helyesbített Lucifer. – A második alkalmat ugyanis a kedves barátnőd kitörölte az emlékeidből – mondta határozottan.

-         Nadine nem tenne ilyet, vagy ha mégis, akkor csak a saját érdekemben – vágtam rá azonnal.

-         Rendben, akkor csak egy pillanat – érintette a kezét a homlokomhoz. Nekem pedig beugrottak a képek, amelyeket Jasperrel éltem át, és valóban a váróban voltunk, és Nadine is ott volt, most már emlékszem.

-         Ez mikor történt? – kérdeztem meghökkenten.

-         Nem régen – vágta rá azonnal Lucifer.

-         Lehet, hogy ez csak egy trükk – gondolkodtam el hangosan.

-         Nem trükk, és ezt a szíved is tudja – válaszolta azonnal.

-         Meg fog halni? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-         Akarod látni, hogy mi fog történni? – kérdezte Lucifer.

-         Honnan tudjam, hogy igazat fogsz mutatni, és nem valami átverés lesz az egész? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Onnan, hogy vannak dolgok, amiken még én magam sem tudok változtatni, bár bevallom, egy kicsit alakítottam a játékszabályokon.

-         Akkor mutasd, legfeljebb majd nem hiszem el – mondtam kissé bizonytalanul.

-         Rendben, ez a családod szökésékor történik majd – mondta majd egy folyosón találtuk magunkat.

Bella Renesmee-vel a kezében rohant végig a folyosón, Edward és Alice szorosan a nyomában futottak, míg Jasper, Esme és Carlisle zárták a sort. Már majdnem kint voltak a kastélyból, amikor a rács elkezdett ereszkedni. Edward felkapta a családját és egy határozott ugrással kijutott velük, ahogy Alice is. Jasper felkapta és kidobta Esmét a rács alatt, majd még Carlisle-t is kilökte rajta, de neki már nem volt ideje átjutni.

-         Jasper, ne – térdelt le hozzá Alice azonnal, és a rácsokon keresztül szorította a kezeit.

-         Menj, mielőtt még késő lenne – mondta Jazz határozottan.

-         Nem hagylak itt – kiáltott fel Alice sírós hangon.

-         Edward, vidd el innen – mondta Edwardnak ellentmondást nem tűrve. Carlisle azonban hirtelen eltűnt, majd Jasper mellett bukkant fel.

-         Hogy csináltad? – kérdezte Jasper döbbenten.

-         Ez Volterra. Titkos ajtó követ titkos ajtót, hogy legyen bőségesen menekülési útvonal minden eshetőségre. Elég jól ismerem a környéket. Régen erre jártam ki vadászni – magyarázta Carlisle. – Gyerünk, menjünk – indult el Carlisle kifelé. Ezúttal azonban maga előtt tolta Jasper. A következő pillanatban Jazz felbukkant odakint Alice mellett, de Carlisle nem. Ő nem volt sehol.

-         Carlisle? – futott ezúttal Esme a rácsokhoz. Néhány pillanattal később azonban megjelent a rácsok mögött Carlisle, akit Demetri tartott szorosan a karmai között.

-         Visszajöhettek, vagy itt hagyhatjátok őt – ajánlotta a lehetőséget. – Tudhatnád már Carlisle, hogy nagyon jól ismerem ezeket a titkos ajtókat, hiszen én tanítottam neked a járást.

-         Menjetek, eszetekbe ne jusson – mordult fel Carlisle. – Jacob, vidd innen őket most azonnal – kiáltott fel Carlisle. Mire három hatalmas farkas jelent meg a családom háta mögött.

-         Nem, én nem megyek – rázta meg a fejét Esme. – Soha – tette hozzá határozottan.

-         De igenis elmész, Esme – morgott rá Carlisle. Még soha életemben nem láttam ilyen reakciót a nevelőapámtól. – A családnak szüksége van rád, te vagy az igazi összetartó erő, úgyhogy igenis elmész. Most azonnal indulsz – utasította Carlisle.

-         Nekem pedig te vagy az, aki erőt ad ahhoz, hogy összetarthassam a családot – mondta Esme is mérgesen. – Nehogy azt hidd, hogy csak úgy meg fogsz halni, azt nem hagyom – jelentette ki határozottan. – Jasper, hol az a bejárat? – indult meg a kőfal felé.

-         Erre van – vágta rá Jazz és már ott is termett.

-         Edward, Jacob, el kell vinnetek őket innen, míg be nem kerítenek. Tudjátok, hogy mi a dolgotok – utasította őket Carlisle.

-         Nem akarlak itt hagyni – rázta meg a fejét Edward. Majd ő is megindult, de Renesmee pedig iszonyatos sírásba kezdett, ami megállította Edwardot. Na és persze Jacob is felkapta a tekintetét, és akkor megtörtént. Jacob teljesen ledermedt, és csak Nessie-t figyelte. Egyszerűen nem tudott másra koncentrálni, csak és kizárólag a kislányra, aki Bella kezében sírt.

-         Oh, a francba, erre most nincs időnk – csattant fel Alice. – Ti hárman, azonnal kifelé – kiáltotta Alice. – Edward, Bella, vigyétek Nessie-t biztonságos helyre. – Farkasok, ti pedig segédkezzetek az irtásban, túl sok a vámpír a környéken.

-         Valóban túl sok a vámpír a környéken. Néhányat ki kéne iktatni – jelent meg Caius a háttérben. – Aro talán megbízott bennetek, de én soha – mondta sötéten. – Tudom, hogy milyen az, amikor valaki könnyelmű ítéleteket tesz – fűzte még hozzá.

-         Esme, tűnj innen, és te is Jasper, ameddig lehet – dörrent ismét Carlisle hangja.

-         Nem – vágta rá Esme.

-         El tudjuk intézni őket – indult meg Jasper Caius felé.

-         Nem, Caius testőrsége valahol már itt jár, nem hagyják magára ilyen helyzetben a vezetőjüket. Azonnal tűnjetek el – mondta Carlisle ellentmondást nem tűrve. A következő pillanatban pedig tényleg csak a Caius felé süvítő testőrséget lehetett látni.

-         Jasper, ha valaha is szerettél egy kicsit apádként, akkor elviszed innen Esmét – nézett rá Carlisle könyörögve.

-         Esme, gyerünk – kapta el Jasper fogadott anyánkat. Majd magával vonszolta.

-         Nem, eressz el, Jasper, nem hagyom itt – kapálózott Esme magán kívül. Fogadott bátyámnak azonban sikerült valahogy kivonszolnia fogadott anyánkat, hogy legalább ő megmaradjon a családunk számára.

-         Carlisle, visszajövök érted – kiabált Esme. – Csak maradj életben – ordította eszeveszetten.

-         Testőrök, öljétek meg az árulót – üvöltött fel Caius, hogy mindenki jól hallja a parancsát. Különös tekintettel Esme. A következő pillanatban pedig négyen vetették magukat Carlisle-ra.

-         Szeretlek Esm…- kezdett bele Carlisle. Majd a hangja hirtelen elcsuklott, és csak a hatalmas reccsenést lehetett hallani.

-         NE – sikoltotta fogadott anyánk. Majd minden áron vissza akart menni, de a füst, ami hirtelen felcsapott minden reményét szertefoszlatta.

Nem is vettem észre, hogy mikor kezdtem el sírni, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már potyognak a könnyeim.

-         De hát, nem is Jasper – gondolkodtam el.

-         A szereplő lehet más, de a lényeg ugyanaz – vágta rá Lucifer.

-         Na és mi a lényeg? – kérdeztem kíváncsian.

-         A változásnak ára van – magyarázta Lucifer. – Abban a világban, ahol most élsz, kettővel kevesebb vámpír van, hiszen ti nem változtatok át. A tettek, amelyeket végrehajtottatok volna soha nem történhetnek meg, így fizetnie kell valakinek a megbolydult valóságért. Ha te és Emmett nem vagytok vámpírok, akkor a családod más úton indul el, és így az alternatív valóságban elvesztenek két lényt a családból, mert rossz helyen, és rossz időben hozzák meg a döntéseiket. Renesmee igazi valóját már elvesztették, most pedig Carlisle-t. Két élet veszik el, két megmentett élet helyett.

-          Vagy csak te rendezted így – állapítottam meg.

-         Mindegy, hogy ki rendezi a valóságodat, akár én, akár Nadine. Innen a Cullenek nem képesek kitörni teljes létszámmal. Még akkor sem, hogyha ténylegesen eladják a lelküket nekem.

-         Továbbra sem hiszek neked – vágtam rá azonnal.

-         Nos, szíved joga, hogy ne bízz bennem, de majd meglátjuk, hogy te mit fogsz tapasztalni. Mindenesetre most visszateszlek a testedbe, mert érzem, hogy valaki már figyel engem. Valószínűleg az az áruló Nathan lesz az. Ráadásul a férjed is mindjárt ébresztgetni kezd. Hogy bírod elviselni ezt a gyerekes, nagy mackót? Velem sokkal jobbal jártál volna – állapította meg teljes meggyőződéssel.

-         Nem gerjedek a fekete viseletre, a szarvakra, és a villás farokra – mondtam gúnyosan.

-         Uh, utálom azt az ábrázolásmódot, amit kitaláltak nekem – forgatta meg a szemeit. – Mindenki elkönyvel rondának, és undorítónak, amikor én egy jóképű, fess fiatalember vagyok. Majd egyszer rájön az emberiség, hogy nem is vagyok olyan rosszfiú, mint amilyennek hisznek.

-         Ebben tudnék veled vitatkozni – forgattam meg a szemeimet.

-         Részletkérdés – szusszantott fel Lucifer. – Na viszlát, csillagom – nyomta a kezét a homlokomhoz. – Ne aggódj, visszatérnek az emlékeid erről az utazásról, amikor eljön az ideje, hogy emlékezz rám, és arra, amit mutattam – hallottam még a halk suttogást, azután pedig semmit.

-         Rose, bébi, rosszat álmodtál? – rázogatott Emmett.

-         Nem tudom – suttogtam miután kinyitottam a szemeimet. Ez nagyon furcsa volt. Mi történt az előbb? Az egyik pillanatban még csomagoltam, aztán pedig már aludtam. Valamire emlékeznem kéne, de nem tudom, hogy mi volt az.

-         Semmi baj, csak álom volt, bármi is volt az – csókolt meg lágyan. – Gyere, menjünk le, Anne már türelmetlenül várja az anyukáját.

-         Akkor ne várassuk tovább – pattantam fel boldogan. Majd kézen fogva siettünk a nappaliba, ahol Anne már nagyon várt minket…