The Beauty and the Bear - 80. fejezet

80. fejezet

SZIASZTOK! BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT SZERETNÉK KÍVÁNNI MINDENKINEK! FRISS NEM TUDOM PONTOSAN, HOGY MIKOR JÖN, DE LEGKÉSŐBB AZ ÚJÉV ELSŐ HETÉBEN JELENTKEZEM AZ ÚJ FEJEZETTEL, EZ BIZTOS. PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Bármennyire is igyekeztem kijátszani a védelmet, amit Malakiás tett a szobám köré, az még csak meg sem rezdült. Hiába vagyok főangyal, egyszerűen akkor sem vagyok képes kijutni, márpedig a védencemnek szüksége lenne rám. A fenébe is, nem hiszem el, hogy ez megtörténhet.

-         Engedjetek ki, kérlek, Rose-nak szüksége van rám – kezdtem el dörömbölni az ajtómon.

-         Hagyd már abba ezt a hisztériázást – termett a szobámban Gabriel. – A fenébe is veled, nem lehet nyugodtan élni idefönt, amióta te is itt vagy – vágta a fejemhez. Hát igen, pontosan tudtam, hogy soha nem kedvelt engem, de azért ennyire durvát még nem mondott nekem eddig.

-         Bocsánat, ígérem, hogy visszafogom magam – hajoltam meg előtte bűnbánóan. Nem akartam megbántani az érzéseit, de nem bírom a tehetetlenséget.

-         Megbocsátok – lépett elém. Majd egy határozott mozdulattal meglökött engem Én pedig zuhanni kezdtem. Bár azt nem tudtam, hogy hová megyek. Néhány másodperccel később pedig hatalmas csattanással értem földet valahol. Egy szürke szobában voltam. Tehát ez már nem az égiek birodalma, de mivel nem éjfekete ezért nem is a pokol. Ez ezek szerint semleges terület.

-         Üdvözöllek, Nadine – vigyorgott rám egy feketeszárnyú angyal. Egy démoni angyal. Majd rácsok keletkeztek körülöttem, még mielőtt kijuthattam volna.

-         Ki vagy te? – kérdeztem dühösen.

-         A kedvenc angyalkám – jelent meg Lucifer is.

-         Hát te meg mit keresel itt? – morogtam rá dühösen. – Ki volt az, aki felvette Gabriel alakját és idejuttatott engem? – kérdeztem ingerülten.

-         Honnan veszed, hogy nem Gabriel tette? – kérdezett vissza Lucifer.

-         Egy égi soha nem tenne ilyet – vágtam rá gondolkozás nélkül.

-         Csakugyan? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Tudod, egy égi a mennybe emelhet, de le is taszíthat onnan.

-         Gabriel ugyan nem könnyű természet, de ennyire nem lenne elvetemült soha, ebben biztos vagyok – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Jól van, te tudod – rántotta meg a vállát Lucifer. – Ez esetben nyilván hamarosan lebukik az én emberem, aki Gabrielnek álcázta magát.

-         Az én alakomat is felvette valaki odafönt, úgyhogy nem lenne megdöbbentő, ha ez történt volna – vágtam rá.

-         Na és abba belegondoltál már valaha csillagom, hogy én és az embereim nem tudunk felmenni, ahogy ti sem tudtok lejönni az engedélyem nélkül? – kérdezte vigyorogva.

-         Mindig találsz kiskapukat – gondolkodtam el. – Ez biztosan most is sikerült.

-         A legfőbb szabályokat még én sem tudom megszegni, gyermekem – rázta meg a fejét.

-         Viszont hazudni úgy tudsz, mint a vízfolyás – ültem le a földre, majd elfordultam tőle. Teljesem mindegy, hogy mivel akar megetetni, úgysem fogom bevenni a meséit.

-         Részletkérdés, hogy mit hiszel, és mit nem. A lényeg, hogy el fogom érni azt, amit akarok – mondta még, majd két pukkanást hallottam. Mire pedig megfordultam már nem volt ott senki.

-         Nathan – sikoltottam fel.

Valaki csak meghallja, hogy hol vagyok. Vagy legalább addig is csinálok valamit, amíg rám találnak. Csak nem lehet olyan nehéz kitörni ezeken a rácsokon. A fenébe is, én főangyal vagyok. Oh, teleportálás, ha máshova nem is, a földre biztosan le tudok menni, ott pedig megtalálnak.

-         Nadine? Hogy kerülsz te ide? – jelent meg hirtelen Kathy.

-         Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem gyanakvóan.

-         A nővéremet keresem, nem láttad? – kérdezte aggódva. – Kiküldetésben volt, és nem láttam három napja. Most már nagyon kezdek aggódni miatta. Egyébként, hogy kerültél ki a szobádból?

-         Honnan tudsz erről a helyről? – tettem fel a második kérdésem.

-         Mi bajod van, Nadine? – húzta fel a szemöldökét Kathy. – Hogy kerültél rácsok mögé? Nem tudlak kiszedni – próbálta eltüntetni az engem fogva tartó tálcát.

-         Valaki letaszított engem az égből, méghozzá Gabriel alakját viselte – válaszoltam végül. Ha bántani akarna, vagy áruló lenne, akkor miért akarna kiszabadítani innen? Ez végül is logikátlan lépés lenne.

-         Gabriel alakját? Gabriel a testvéreivel tanácskozik. Ő maga kért meg, hogy nézzek utánad, és aztán kerítsem elő a nővéremet is, mert szükség lesz rátok a tervhez – kerekedtek ki még jobban Kathy szemei.

-         Uramisten, ez csapda – világosodtam meg. – Kathy, tűnj el innen, most azonnal – parancsoltam rá. Ám ahogy kimondtam ezeket a szavakat már késő volt. A fekete angyal feltűnt Kathy mögött, és egy szempillantás alatt megsebezte. A barátnőm pedig szinte azonnal a földre rogyott fájdalmában.

-         Kettő megvan – vigyorodott el a lány, majd egy el is tűnt.

-         Hogy értette azt, hogy kettő megvan? – kérdezte Kathy fájdalmasan.

Majd felém kezdett kúszni. Én pedig kinyújtottam a kezeimet a rácsokon. Elvileg meg tudom menteni, hogyha adok neki az erőmből egy keveset. Legfeljebb kicsit gyengébb leszek néhány napig, de ennyit elbírok azért, hogy meggyógyuljon a legjobb angyalom. Hogy is kételkedhettem benne egy pillanatig is?

-         Gyere, mindjárt itt leszel – nyújtóztam ki még jobban. – Ez az – mosolyodtam el, amikor elértem a kezét. – Lazíts – mondtam neki lágyan. – Mindjárt meg fogsz gyógyulni – kezdtem el koncentrálni, és lassan szivárogtattam át az energiámat barátnőmbe. Aki néhány perc múlva kinyitotta a szemeit. – Jobban vagy? – kérdeztem aggódva.

-         Igen, azt hiszem, hogy most már jobb – próbált meg felállni, ami szerencsére sikerült is neki.

-         Kathy, menj vissza az égiek közé, és segíts nekik. Tudniuk kell, hogy veszélyben vannak – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Na és veled mi lesz? – kérdezte aggódva.

-         Ha minden rendben odafent, akkor gyere vissza értem. Addig itt várok, ez semleges terület – mondtam határozottan.

-         Ha semleges terület lenne, akkor nem szúrtak volna le engem sem – állapította meg Kathy.

-         Mindegy, azt mondtam, hogy menj fel, és ez most nem javaslat volt, hanem parancs – lett a hangom határozottabb.

-         Ahogy kívánod – hajolt meg előttem Kathy.

Majd amilyen jött, olyan gyorsan távozott is a teremből. Láttam rajta, hogy nem akart itt hagyni, de az az egyetlen esélyem, hogy kiszabaduljak, hogyha többen jönnek vissza értem. Nem tudom, hogy mióta ülhettem már ott, de egyszer csak hatalmas fénycsóvák jelentek meg, a következő pillanatban pedig megjelent Nathan és Ezekiel.

-         Hála az égnek, ezek szerint Kathy visszajutott – sóhajtottam fel megnyugodva.

-         Igen, visszatért, és szólt, hogy bajban vagy – sietett hozzám kedvesem.

-         Nathan, állj félre az útból – parancsolt rá Ezekiel. – Nadine, te pedig húzódj minél messzebbre a rácsoktól – mondta nekem határozottan.

-         Azonnal – csúsztam a legtávolabbi pontba.

Nathan pedig szintén jó messzire ment a rácsoktól. Ezután mentorom koncentrálni kezdett, a rácsok pedig néhány pillanattal később remegni kezdtek, majd szó szerint felrobbantak.

-         Hogy kerültél ide, leányom? – kérdezte Ezekiel miközben felsegített engem a földről.

-         Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Megjelent a szobámban Gabriel, bár nem hiszem, hogy az igazi Gabriel volt az, és belökött engem egy különös nyílásba, ami a szobámban keletkezett. Az egész olyan gyorsan történt, azután pedig már itt voltam. Egy démoni angyal várt rám, aki azonnal bezárt engem, végül pedig megjelent Lucifer. Nem igazán értem, hogy ennek az egésznek mi volt az értelme, de szóról szóra így történt – meséltem el a történteket.

-         Valóban elég különös história, de majd kiderítjük mindennek az okát, addig is menjünk vissza az égbe. Ki kell derítenünk, hogy ki volt elég erős ahhoz, hogy átjusson Malakiás pajzsán, mert ez szinte lehetetlen. Nagy bajok vannak odafent, nagyobbak, mint amelyeket eddig gondoltunk – mondta Ezekiel aggódva.

-         Gondolod, hogy én indítottam be a láncreakciót Rose-zal? – kérdeztem elgondolkodva.

-         Az ki van zárva – rázta meg a fejét Ezekiel. – Rosalie bár tény, hogy különleges lélek, de nem számít többnek a mi szemünkben, mint a többiek, akiket sorsfordító útra vittél. Ekkora láncreakciót nem lehet csak úgy előidézni.

-         Lehet, hogy miattam van? – kérdezte Nathan idegesen.

-         Nem, fiam – vágta rá Ezekiel. – Te jogosan kerültél hozzánk. A folyamat tökéletesen törvényes volt, és indokolt – mondta határozottan. – Valami más áll ennek a hátterében, de biztosan hamarosan ki fognak derülni az okok.

-         Ahogy kívánod – biccentettem. – Addig is, amíg megoldódik a helyzet, azt hiszem, hogy tudom, hogyan hozzalak ki téged a tűzvonalból, gyermekem – nézett rám elgondolkodva mentorom.

-         Mire gondolsz? – húztam fel a szemöldököm.

-         Arra, hogyha az ég nem biztonságos a számodra, akkor máshol kell elbújtatnunk téged – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Hogy gondolod ezt? Nekem az ég az otthonom – ráztam meg a fejem. – Nem akarom, hogy leküldj a földre. Ne vedd el a szárnyaimat, kérlek – könyörögtem neki.

-         Biztonságosabb lenne neked odalent – mondta határozottan.

-         Én viszont nem akarok lemenni, az ég az otthonom most már – mondtam határozottan.

-         Rendben van, nem foglak kényszeríteni, de ha meggondolnád magad, akkor azonnal szólj – sóhajtott fel.

-          Köszönöm, hálásan köszönöm – szusszantottam fel megkönnyebbülten.

-         Ez esetben, menjünk haza – nyújtotta felénk a kezét Ezekiel. Majd egy szempillantás alatt a már jól ismert otthonunkban találtuk magunkat…

(Rosalie szemszöge)

Izgultam, ezt kár is lenne tagadni. Amióta Anne megszületett, azóta nem voltam tőle távol néhány óránál többet, most pedig napokra fogom magára hagyni őt anyával és apával. Nem tudtam, hogy ez helyes-e egyáltalán. Vágytam rá, hogy legyen egy kis nászutunk Emmettel, de azért aggódtam, hogy mi lesz, hogyha nem vagyok mellette.

-         Hékás, egyszer el kell kezdenetek az elválást. Nem lehet mindig a szoknyád mellett – mondta gyengéden.

-         Igen, tudom, de ez olyan furcsa most nekem – sóhajtottam fel.

-         Hé, ez teljesen normális – fordította maga felé az arcomat. – Az első alkalom a legnehezebb. Emlékszem, hogy anya micsoda hisztériát csapott, amikor apa közölte, hogy engem most elvisz magával egy hétre. Még soha nem láttam akkora pánikot édesanyám arcán – mondta mosolyogva. – Ő is nagyon nehezen törődött bele, hogy nem lehet mindig mellettem, de aztán csak megszokta a gondolatot. Anne jól lesz. Az anyukád tökéletes a feladatra, hogy vigyázzon rá. Ráadásul Sally is figyelni fog rájuk, ez egészen biztos. Nincs miért aggódni – nyomott puszit a fejem búbjára.

-         Igen, tudom, ez most csak olyan ösztönös dolog, azt hiszem – magyaráztam a helyzetet.

-         Nos, ha odaértünk a házhoz, akkor bemutatok neked egy másik ösztönös dolgot, és rögtön elfelejted a gondjaidat – csókolt a nyakamba lágyan.

-         El akarsz csábítani? – kérdeztem rosszallóan.

-         Nos, egy nászúton nem annyira meglepő szerintem, hogyha a férj megpróbálja minél többször elcsábítani az asszonykáját. Vagy talán ellenedre van a dolog? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem, egyáltalán nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Sőt, már éppen kérni akartam, hogy csábíts el újra és újra – búgtam a fülébe. Mire a kényelmes sétából, amiben eddig haladtunk egy szempillantás alatt elképesztő iramot diktáló vágta lett. – Öhm… drágám, azért egy darabban szeretnék megérkezni – nyeltem egy nagyot, amikor átugrott egy kidőlt fán.

-         Oh, ne haragudj, megijedtél? – nézett rám aggódva.

-         Egy kicsit – haraptam az ajkamba. – Nincs bajom a lovaglással, de valahogy egy picit félelmetes, amikor ekkorát ugranak.

-         Rendben, akkor többet nem csinálunk ilyet – ígérte.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá.

-         Nincs mit, bármit megtennék a kényelmedért – mondta határozottan. Nekem pedig bevillant egy emlék még a vámpír létünkből.

Emmett és én az új szobánkban álltunk. Csodálatos volt a ház, amit Alice talált nekünk. Én pedig lelkesen kémleltem körbe az egész helyiséget.

-         Szereted a kovácsoltvas ágyat? Mármint tetszenek neked? – kérdeztem meg Emmettet. – A fa ágyat mindig túlságosan gyorsan tönkretesszük – jelentettem ki vigyorogva.

-         Hát, ha szerinted jobb lenne, akkor én örömmel keresek veled egy kovácsoltvas ágyat a kényelmedért – mondta csillogó szemekkel. – Ez esetben viszont ezt az ágyat össze kéne törnünk, hogy ne legyen feleslegesen kettő – fűzte még hozzá kajánul…

-         Kicsim, hahó, jól vagy? – térített magamhoz szerelmem hangja.

-         Igen – ráztam meg a fejem. – Ne haragudj, elkalandoztam – néztem rá bocsánatkérően.

-         Semmi gond, megérkeztünk – mosolygott rám. – Gyere, be kell vinnem téged a küszöbön át – kapott le a lóról. Majd azonnal az ajtó felé indult velem, amit ügyesen sikerült is kinyitnia, és átlépnie velem azon a bizonyos küszöbön.

-         Isten hozta itthon, Mrs. McCarthy – pörgött körbe velem a szobán.

-         Köszönöm, Mr. McCarthy – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Mindjárt jövök, csak behozom a csomagokat, és beteszem az istállóba Lucifert – kacsintott rám. Majd kisietett a házból.

-         Hm… beteszi az istállóba Lucifert, ha vámpírok lennénk, akkor ezt most szó szerint mondta volna – motyogtam halkan. Majd elképzeltem a jelenetet, amitől muszáj volt hangosan is felkacagnom.

-         Mi olyan vicces – lépett be szerelmem a bőröndjeinkkel.

-         Csak elgondolkodtam, hogy hogyan is nézne ki, ahogy beteszed a lovad az istállójába – magyarázta a kacajon tárgyát.

-         Hát, az már biztos, hogy bírok némi nyers erővel, de ennyivel azért nem – vigyorodott el Emmett. – Habár, ha jobban belegondolok. Akkor nagyon is hízelgő a számomra, hogy ilyeneken gondolkodsz – húzta ki magát büszkén.

-         Hidd el, édes, én kinézném belőled – duruzsoltam csábos hangon. Majd a kabátomat lassú és izgató mozdulatokkal csúsztattam le a vállamról, mire férjem hatalmasat nyelt.

-         Meg ne mozdulj, egy perc és itt vagyok – nyögött fel szűkölve, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.

-         Hé, megmozdultál – húzta el a száját, amikor visszaért.

-         Az előadás egyszeri alkalomra szólt – rántottam meg a vállam. – Aki itt hagyja a művésznőt az magára vessen – néztem rá komolyan.

-         Kiengesztelhetlek? – kérdezte lelkesen.

-         Hát, nem is tudom, talán kaphatsz még egy esélyt – csúsztattam le a ruhám egyik pántját. – Persze, csak akkor, hogyha jó fiú leszel – fűztem hozzá határozottan.

-         Ígérem, hogy nálam nem találsz jobbat, keresve se – vágta rá gondolkodás nélkül.

-         Ez esetben – álltam fel, és léptem elé. – Dőlj le egy kicsit – taszítottam finoman a kanapé felé, és ő azonnal engedelmesen rá is dőlt a kényelmes ülőhelyre.

Majd belekezdtem a saját kis magánszámomba, amit bár vámpírként szinte nap, mint nap előadtam a férjemnek, emberként azonban most volt az első alkalom, hogy erotikus mozdulatok százaival próbálom meg feltüzelni az én szexuálisan szerencsére túlfűtött mackómat. 

-         Nem tudom, hogy ezt hol tanultad – rántott magára egy hirtelen mozdulattal. – Abban viszont biztos vagyok, hogy ezt látnom kell majd újra és újra – húzta fel kínzó lassúsággal a még rajtam maradt alsószoknyámat.

Én pedig kiszabadítottam őt gyorsan a már igencsak szűkös nadrágjából, hogy hevesen eshessünk egymásnak. Nem is vágytam másra, csak és kizárólag rá. Bár eleinte hevesen estünk egymásnak, a kezdeti hevületet lassan felváltotta a tűz, és szenvedély ködén át a gyengédség is, én pedig azon kaptam magam, hogy önkívületi állapotban sikoltozom, és vonaglom szerelmem felett, aki hasonlóképpen érezhette már magát, mint én. Majd hangos sikoly kíséretében ért utol engem a gyönyör, éppen akkor, amikor Emmettet is elérték az élvezet apró hullámai. Szorosan öleltem át szerelmem nyakát, a fejemet pedig vállán pihentettem meg.

-         Ez elképesztő volt – súgtam a fülébe halkan.

-         A kis előadásod kétségkívül megtette a hatását – nyomott puszit Emmett a vállamra. – Azt hiszem, hogy ideje lenne felmennünk, és az ágyat is felavatnunk rendesen, ha már a kanapé megkapta a magáét – kezdte el puszilgatni a nyakam. Én pedig engedelmesen készültem kiszállni az öléből, de ő azonnal elkapott és szorosan körbeölelt. – Ki mondta, hogy elengedlek? – kérdezte döbbenten. Majd finoman a fenekem alá nyúlva megemelt engem, és lassan felsétált velem együtt a hálószobánkba, ahol az ágy már csak ránk várt. Olyan finoman tett le, mint egy tollpihét, majd ő is mellém feküdt, és ránk húzta a jó meleg takarót. – Biztos, hogy nem vagy túl fáradt? – nézett rám kérdőn.

-         Egyáltalán nem vagyok fáradt, gyere, és szeress – húztam magamra Emmettet. Aki egy pillanatig sem habozott. Azonnal fölém gördült, és ott folytattuk, ahol lent abbahagytuk. Életem legcsodálatosabb éjszakája volt, olyan, amire emlékezni fogok, amíg világ a világ, bármi is történjék…