The Beauty and the Bear - 76. fejezet

76. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A nap meglehetősen gyorsan elszállt, és én egyszer csak azon kaptam magam, hogy már az ágyamban fekszem, Anne pedig édesen szundikál a kiságyában. Mosolyogva figyeltem a kislányomat, aki halk sóhajokkal az ajkain aludt, és néha-néha meg-meg mozdult egy kicsit, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Nem tudtam betelni a látványával a mai napig sem. Annyira ártatlan, és apró volt. Tökéletes. Mindig ez jutott eszembe róla, akárhányszor csak rápillantottam. Az apró rózsaszín ajkai, az erős, mégis finom vonásai. Tökéletes visszatükrözte az apukáját is, és engem is. Megvoltak benne a nőies tulajdonságok, de mégis erős volt, mint az apukája. Látszott rajta, hogy soha nem lesz elesett, szerencsétlen lélek, az én legnagyobb örömömre.

-         Drágám, hát te még nem alszol? – lépett be anya az ajtón döbbenten.

-         Mindjárt lefekszem, csak nehéz elszakadni tőle – mondtam mosolyogva.

-         Hát ezt látod megértem. Én is imádtalak nézni téged, amikor aludtál – sétált mellém anya. – Nincs miért aggódnod. Jó helye lesz nálam holnap éjjel – simogatta meg az arcomat.

-         Ebben soha nem is kételkednék, csak furcsa lesz, hogy nem lesz ilyen közel hozzám – magyaráztam halkan.

-         Édesem, ez lesz az igazi nászéjszakátok, nem szabad, hogy bárki is ott legyen veletek. Ez a ti éjszakátok. A szerelem éjszakája. Ha nem tudnám, hogy most már késő, akkor ma éjjel mondanál el neked, hogy mire számíthatsz, hogy milyen az első együttlét, és hogy mire figyelj oda, hogy minden rendben legyen – fogta meg anya a kezem. – Tudom, hogy már elkéstem ezzel, de azért jó belegondolni, hogy megtehettem volna. Talán, ha előbb észreveszem a jeleket, amelyek Royce ellen szóltak. Talán, ha nem örül apád annyira, amikor megkérte a kezed, akkor nem tudtak volna bántani. Látnom kellett volna a szemeiben, hogy milyen az igazi valója.

-         Ne törődj most ezzel, anya – szorítottam meg a kezét. – Nem a te hibád volt. Nem is az enyém. Egyedül az övé. Alattomos, gonosz ember, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert pénze van bármit megtehet, bárkivel – borzongtam meg az emlékek hatására. – Emmett viszont egészen más. Ő, tökéletes férj, és apa. Mellette boldogok leszünk Anne-nel. Tudom, hogy soha, még csak egyetlen gondolatával sem bántana bennünket, és ez sokkal több, mint elég. Egyáltalán nem bánok semmit, mert így jutottam el ide, Emmetthez. Mit kívánhatnék még – mutattam körbe a szobán és az alvó kislányomon.

-         Azt hittem, hogy te szereted a fényűző életet, de látom már, hogy mégis jobban hasonlítasz rám, mint apádra. Szerencsére – kuncogott fel anya.

-         Hát, annak azért örülök, hogy a külsejét egyáltalán nem örököltem – haraptam az ajkamba. Elég pocakos férfi lett belőle, pedig régen nem volt ilyen.

-         Hát igen, az elkényelmesedett élet ezt hozza ki a legtöbb emberből – sóhajtott fel anya. – Bár sosem volt kifogásom a mackós férfiak ellen – mondta komolya. – Bár, amint látom neked sincs.

-         Emmett azért ilyen, mert nagyon izmos – védtem meg azonnal szerelmemet.

-         Nem is mondtam, hogy kövér – emelte fel anya a kezeit védekezően. – Csupán annyit mondok, hogy annak ellenére, hogy izmos, hatalmas nagy teste is van. Mármint, tényleg óriási – illusztrálta anya a karjaival férjem hatalmas méreteit.

-         Igen, tényleg ilyen hatalmas – mutattam én is nevetve.

-         Na, de most már itt az ideje az alvásnak, édesem, mert holnap gyönyörűnek kell lenned – adta ki anya az utasítást. – Majd én vigyázok Anne-re, te aludj nyugodtan a másik szobában.

-         Biztos? – kérdeztem bizonytalanul.

Amióta Anne megszületett, azóta minden éjszakát itt töltött mellettünk a kiságyban. Nem tudom, hogy el tudok-e szakadni tőle egy egész éjszakára.

-         Igen, biztos. Ne aggódj miatta, jól elleszünk, már úgyis átalussza az éjszakát. Én pedig azonnal szólok, hogyha felébred. - Egyébként sem mehet veletek a nászútra.

-         Egyelőre úgy gondoltuk, hogy elhalasztjuk a nászutat, amíg Anne elég nagy nem lesz, hogy vagy velünk jöhessen, vagy pedig itthon maradhasson valakivel – magyaráztam halkan. Tény, hogy örültem volna egy igazi nászútnak, de Emmettel egyetértettünk abban, hogy így lesz most a legjobb.

-         Rendben, akkor a nászúttal még vártok, de ma éjjel neked is sokat kell aludnod, hogy indulás. Rózsafürdő a másik szoba fürdőjében. Tessék lazítani, és aztán ágyba bújni, ez anyai parancs.

-         Igenis, anyu – nyomtam puszit az arcára. – Szia, kincsem – dobtam egy puszit a kislányomnak is.

Olyan gyönyörű volt, ahogy aludt. Majd átvonultam a vendégszobába, és azonnal belemerültem a finom, rózsaszirmokkal teleszórt fürdővízbe. Igaza van anyának, holnap tökéletesen kell kinéznem. Nem vallhatok kudarcot életem legtökéletesebb napján. Hiszen ez mégis csak különleges alkalom. Jó ideig lazítottam a fürdőben, majd egy meleg köntösbe burkolózva azonnal el is aludtam.

Álmomban azonban furcsa helyen jártam. Minden gyönyörű volt, és hófehér, de sem Nadine, sem Nathan, sem pedig Ezekiel nem volt ott. Egy férfi állt nekem háttal, aki, amikor megfordult én azonnal lefagytam.  

-         Jasper? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-         Igen, hölgyem? – hajolt meg előttem.

-         Jasper, én vagyok az – léptem hozzá közelebb.

-         Sajnálom, de attól tartok, hogy összetéveszt valakivel – mondta határozottan fogadott bátyám.

-         De hiszen… - kezdtem bele, de el is hallgattam.

Csak akkor jöttem rá, abban a pillanatban, amikor határozottan tiltakozni kezdett, hogy ebben a világban nem ismerjük egymást. Soha nem változtam át. Nem találkoztam a Cullen családdal, nem voltam a tagja, így bárkit látnék a saját világomból, senki sem tudná, hogy ki vagyok én valójában. Más lettem, és ők is mások lettek.

-         Bocsásson meg, hölgyem, de biztosan nem ismerem Önt – nézett rám bocsánatkérően. – A feleségemet keresem, az imént még a kezemet fogta, aztán már itt voltam. Hol is van az az itt? – nézett rám kíváncsian. Gondolom azt várta, hogy majd én tudok választ adni a kérdéseire. Csakhogy nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi történik.

-         Üdvözöllek, Jasper Cullen – jelent meg egy angyal Jasper előtt.

-         Hölgyem – hajolt meg előtte is Jasper. – Hol vagyok? Hol van, Alice? Jól van? Ugye nem esett baja?

-         Az égben van a lelked, Jasper, a feleséged pedig a földön – válaszolta gyengéden a hang.

-         Meghaltam? – kerekedtek ki bátyám szemei.

-         Még nem – rázta meg a fejét az angyal.

-         Meg fogok halni? – kérdezte csüggedten. – Alice, ugye Alice életben marad? – kérdezte aggódva.

-         Még nem biztos, hogy bárki meghal. A váróban vagyunk – mondta lágyan. – A feleséged nincs veszélyben.

-         Hála az égnek – sóhajtott fel Jasper megkönnyebbülten. – Hogy kerültem az ég várójába? Hiszen hidegvérű gyilkos voltam, ráadásul elég hosszú ideig.

-         Az ég befogadja azokat, akik rászolgálnak, Jasper. Te a saját természetedet győzöd le, nap, mint nap. Véded és szereted a feleségedet, és a családodat. Odaadó és hű férj vagy. Emberéleteket is megmentettél már életed során. A gyermekeink mind megbotlanak az úton, amit járnak, a lényeg viszont az, hogy hogyan akarnak élni, milyen elveket követnek. Te nem vagy rossz lélek, Jasper.

-         Úgy gondolja? – kérdezte fivérem döbbenten.

-         Nem csak én gondolom így – rázta meg a fejét nevetve. – Az efféle döntések mindig nehezek a számunkra. A világ változik, a lelkek változnak, az idők változnak, az emberek mások lesznek, de vannak örökérvényű igazságok, amelyek minden vitán felül állnak.  

-         Akkor azt hiszem, hogy ez több, mint megtisztelő a számomra – mosolyodott el Jasper. – Miért nem emlékszem, hogy mi történt velem?

-         Mert még semmi sem biztos. Még nem tudjuk, hogy megtörténik-e, ezt csupán a jelekből szűrtük le.

-         Na és ő ki? – mutatott rám kíváncsian. – Talán ő is Volterrában van? – fürkészte végig az arcomat. – Nem emlékszem, hogy láttam volna már.

-         Nem, Jasper, ez a helyzet ennél sokkal bonyolultabb – vett észre engem is a lány. Eddig keresztülnézett rajtam, ez elég különös. – Nadine – kiáltotta el magát hirtelen. Mire barátnőm azonnal megjelent.

-         Hogy kerülsz te ide? – kerekedtek ki a szemei azonnal.

-         Jasper, ő hogyan került ide? – szegeztem neki a kérdést. – Mit keres a váróban? Egy vámpír nem hal meg csak akkor, ha…

-         Ki hozott ide? – ragadta meg a vállaimat.

-         Azt hittem, hogy ti – válaszoltam azonnal. – Hiszen elaludtam, és utána itt találtam magam. Jasper pedig már itt volt.

-         Sayara? – fordult Nadine a másik angyal felé.

-         Jaspernek ide kellett jönnie, de, hogy a védenced, hogy került ide, arról fogalmam sincs – tárta szét a karjait a lány.

-         Lucifer nem tudta ide hozni, tehát csakis egy égi volt képes rá, hogy felhozza őt. Méghozzá nagyhatalmú éginek kellett lennie. Csak egy teljes jogú angyal, vagy vezető képes ilyesmire. Rose, téged most visszateszünk a testedbe, én pedig a végére járok végre ennek a dolognak – mondta ellentmondást nem tűrve.

Majd kézen fogott, és visszavitt a testembe. Rémülten pattantak ki a szemeim, és azonnal felültem az ágyban. Jasper. Mi történik Jasperrel? Miért került a váróba? Vajon Alice-nek végig kellett néznie, ahogy a férje meghalt? Jasper azt mondta, hogy „az imént még a kezét fogta”. Alice a kezét fogta, amikor ő valószínűleg meghalt. Ez nem történhet meg. Alice nem élhet át ilyesmit, az nem élné túl.

-         Rose – ült le Nadine az ágyam szélére.

-         Mi volt ez az egész? – kérdeztem azonnal. – Mi fog történni? Mit titkoltok, és miért? Egyszer úgyis meg kell tudnom – csattantam fel.

-         Meg fogod tudni, ha már biztos lesz a dolog – vágta rá azonnal. – Addig is – érintette hirtelen a kezét a homlokomhoz. Nekem pedig már nem volt időm rá, hogy elhúzódjak előle.

-         Nadine? – kérdeztem kábán. – Mit keresel itt? – dőltem el az ágyon. Mintha álmodtam volna valamit, de nem emlékszem rá.

-         Csak jöttek gratulálni, és sok sikert kívánni a holnapi naphoz – nyomott puszit az arcomra barátnőm. – Ma éjjel a testedben hagylak, és hagyom, hogy kipihend magad a nagy nap előtt.

-         Ez kedves tőled – mosolyogtam rá.

-         Igazán nincs mit. Még a holnap éjszakát is megkapod, végül is egyszer van nászéjszakád – kacsintott rám kedvesen.

-         Igen, valóban csak egyszer megyek férjhez a terveim szerint – bólintottam rá nevetve.

-         Jó éjszakát, kedves. Holnap megnézlek, ahogy az oltár felé sétálsz, és kimondod azt az apró, de annál többet jelentő „igen” szócskát.

-         Rendben, örülnék, ha eljönnétek Nathannel – mosolyogtam rá.

-         Ott leszünk, természetesen – ígérte meg. – Most viszont aludj, az arának nem lehetnek karikásak a szemei – mondta nevetve.

-         Majd igyekszem sokáig elhúzni a szépítő alvást – mondtam mosolyogva.

-         Helyes, jó éjszakát – illant le Nadine a szobámból. Én pedig azonnal visszafeküdtem, és magamra húztam a takarómat, néhány perccel később pedig már aludtam is.

Reggel, illetve gondolom, hogy reggel arra ébredtem, hogy valaki az arcomat simogatja, egy másik kéz azonban egészen máshol járkált. Azonnal kipattantak a szemeim, és mosolyogva néztem le kislányomra, aki a takaró alá bújva, és némi ügyeskedéssel eljutott a céljáig. Hát igen, néhány hónaposan reggel még szeret cicizni, és nem várja meg az engedélyt, hogyha éhes, akkor éhes, és megszerzi, amit szeretne. Igazi kis rosszcsont.

-         Jó reggelt, kicsim – mosolygott rám anya. – Ne haragudj, de Anne hajthatatlan volt. Nem volt hajlandó semmit megenni, csak a mellemet próbálta megszerezni, de mivel az enyém üres, gondoltam behozom hozzád – mondta nevetve.

-         Semmi gond, már úgyis ébredeztem – vágtam rá azonnal. Anne pedig mit sem törődve velünk csak lelkesen cuppogott a takaró alatt. – Hány óra van? – kérdeztem kíváncsian.

-         Kilenc óra múlt néhány perccel – válaszolta anya lágyan. – Még van két óránk, hogy elkészülj.

-         Akkor egy lazító fürdő még belefér – mondtam határozottan.

-         Természetesen bele – bólintott rá anyukám azonnal. – Mindjárt el is készítem neked a fürdődet. Rózsa, vagy levendula illatot szeretnél? – kérdezte kedvesen.

-         Legyen most levendula, ma különleges nap van – haraptam az ajkamba.

-         Igen, ez nagy nap egy lány életében – bólintott rá anya. – Rendben, akkor legyen levendula – nyomott puszit a homlokomra. Majd egy szempillantás alatt elillant. Anne pedig lassan abbahagyta az evést kikukucskált a takaró alól.

-         Szia, kincsem – mosolyogtam rá. – Mondd azt, hogy anya – betűzte le a szót. – Vagy azt, hogy apa – formáltam meg minden egyes betűt alaposan a számmal.

-         Br…

-         Ne, nem jó, nem azt kérdem, hogy br…, hanem azt, hogy anya, vagy azt, hogy apa – magyaráztam neki még egyszer.

-         Br…

-         Oké, akkor ezzel még várunk egy kicsit. Úgy látom, hogy még nem akarod kinyitni még rendesen azt a csöpp kis szádat.

-         Br… - mondta nevetve.

-         Rendben, legyen, ahogy te mondod, remélem, hogy ez most egy boldog br… volt – csikiztem meg a meztelen pocakját. Olyan édes volt, amikor csak pelus volt rajta. – Mi ez itt? Hát mi ez itt? – fogdostam meg az apró babahájat, ami a combocskáján volt. Ezen pedig kislányom újra jóízűen felnevetett.

-         Hát ti mit műveltek? – lépett be Sally mosolyogva. – Na felkészültél a nagy napra? – kérdezte izgatottan.

-         Igen, már alig várom – bólintottam rá boldogan.

-         Helyes, akkor én vigyázok a rosszcsontra, amíg te megfürdesz, utána pedig már veheted is fel a ruhát, mert hamarosan itt az idő.

-         Igen, tudom – pattantam ki az ágyból Anne-nel együtt. A lányomat azonban Sally tényleg azonnal elcsente a karjaimból. – Hé – néztem rá panaszosan.

-         Fürdés után visszakapod, de még a kisasszonynak is fel kell öltöznie – nézett a lányomra komolyan. – Egy gyönyörű, gyűrűhordó, koszorúslányka leszel – pörgette meg Sally a levegőben. Anne pedig csilingelően kacagni kezdett.

-         Oké, akkor csak ügyesen, sziasztok – integettem oda nekik.

Majd besuhantam a fürdőszobába, ahol már egy tele kád várt rám. Azonnal levetkőztem és elmerültem a habokban. Közben pedig azon merengtem, hogy mennyire más volt az esküvőnk, amikor mindketten vámpírok voltunk. Aznap éjjel nem aludtam. Alice és Esme végig pörögtek körülöttem, és tökéletesítették a csokromat, a ruhámat, a fátylamat, a cipőmet, a hajamat, a sminkemet és mindent, amit csak lehetett, míg én egy szemernyi fáradság nélkül ültem a székben, és mosolyogtam. Magabiztos voltam, és tökéletes. Most viszont apró karikák vannak a szemem alatt, olyan izgatott vagyok, mint talán még soha, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy nehogy elájuljak. Próbálok minél mélyebb levegőket venni, és reménykedem, hogy nem fogok egyszer csak összecsuklani az izgalomtól. Mennyire más érzelmek, mennyire más világ ez. A másik esküvőm is csodálatosan szép volt, de ezt valahogy sokkal érzékibbnek, sokkal különlegesebbnek érzékelem. Annyira másmilyen vagyok. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is az valójában, ami lejátszódik bennem most, ebben a pillanatban.

-         Kicsim, ideje lesz kijönnöd – jelent meg anya a köntösömmel. – El kell kezdened felöltözni, ha nem akarunk elsietni semmit. Márpedig gondolom, hogy nem akarunk. Igaz? – simított végig anya az arcomon.

-         Dehogyis akarunk – vágtam rá azonnal. A következő pillanatban pedig már benne is voltam a puha, meleg köntösömben. A lányok kint már vártak rám. Anya egy gyönyörű nyakláncot adott nekem, ami még a dédnagymamámé volt.

-         Valami régi – nyomott puszit az arcomra.

-         Ez gyönyörű – mosolyogtam rá. – Köszönöm.

-         Nincs mit kincsem.

-         Valami új – lengetett meg előttem Sally egy ledér harisnyatartót. – Emmett ettől meg fog őrülni – kacsintott rám, majd a lábamra húzta.

-         Köszönöm – mondtam hálásan.

-         Bármikor – legyintett barátnőm.

-         Valami kék, és valami kölcsön – vett elő Vera egy dobozt, amiben egy csodálatos kis diadém volt.

-         Ez az, amit? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Igen, ez az a kis diadém, amit még az esküvőmön viseltem – bólintott rá legjobb barátnőm.

-         Hiszen erre évekig spóroltál, mégis kölcsönadod nekem? – kérdeztem meghatottan.

-         Igen, mert tudom, hogy szerencsét fog hozni neked – vágta rá azonnal. – Abban is biztos vagyok, hogy nagyon fogsz rá vigyázni.

-         Köszönöm – öleltem magamhoz szorosan.

Tudtam, hogy milyen fontos neki egy a diadém. Emlékszem, amikor kinéztük az ékszerésznél. Felajánlottam, hogy megveszem, de Vera szigorúan megtiltotta. Annyit azonban megtehettem, hogy megbeszéltem a bolt tulajdonosával, hogy ne adják el a diadémot csak és kizárólag Verának, aki részletre fog fizetni. Igazán megérte a fáradságot ez a darab, amint látom, mert gyönyörűen karban van tartva.

-         Nagyon szívesen – mondta kedvesen.

-         Na, nincs pityergés lányok, a fiam egy óra múlva vár rád az oltárnál, hogy gyerünk, nincs egy vesztegetnivaló percünk sem – lépett be Emmett anyukája. – Hadd lássuk a menyemet. Már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen ruhát készítettetek.

-         Máris – kuncogtam fel. Majd a ruhámért nyúltam. A lányok pedig már ott is voltak mellettem, és segítettek magamra ölteni a káprázatos esküvői ruhámat…

The Beauty and the Bear - 75. fejezet

75. fejezet

SZIASZTOK!  EZ MOST EGY KICSIT KÖNNYEDEBB ÁTVEZETŐ FEJI, DE NEMSOKÁRA MEGINT BEINDULNAK AZ ESEMÉNYEK :D PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Ennek a helyzetnek a fele sem volt tréfa. Pontosan tudtam, hogy nagy baj van. Hiszen bármennyire is nem akartam elfogadni a tényt, akkor is nyilvánvalóvá vált, hogy áruló van közöttünk. Ilyen közel még soha senki nem férkőzött a másik oldalról a védencemhez, vagy annak családjához. Nem stimmel az egész helyzet.

-         Kathy, hívj össze öt angyalt, akikben feltétel nélkül megbízol – mondtam határozottan. – Őrség kell a védenceink mellé, hogy ne változtassák meg a folyamatot az alternatív valóságban.

-         Rendben, már megyek is. Beosszam őket? – kérdezte kíváncsian.

-         Igen, mindenképpen legyen huszonnégy órás az őrség. Ha bárki látja az árnyat, akkor jelentsen.

-         Igenis – hajolt meg gyorsan Kathy, azután pedig el is tűnt.

-         Ezekiel, van időd továbbra is vezetni Rose-t? Mert akkor rákoncentrálnék a problémára – mondtam komolyan.

-         Részemről rendben, lesz egy találkozóm délután, de estére szabad vagyok – mondta kedvesen.

-         Köszönöm, hogy segítesz – mondtam hálásan.

-         Nincs mit, ez természetes – mosolygott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Édesem, higgadj le – ölelt magához Nathan. – Van egy ötletem, hogy ki lehet a sötét árny.

-         Nyilvánvalóan Lucifer – vágtam rá azonnal.

-         Nem feltétlenül. Ő páholyból szereti nézni az eseményeket, amit sikerül összehoznia. Szerintem inkább a kedvenc fekete angyala lesz, akit megőrjítet, és abszolút kegyetlenné nevelt maga mellett.

-         Szerintem pedig nem bízná másra a piszkos munkát – vetettem ellent. – Bár teljesen mindegy, hogy ki az az árny, mert csak az a lényeg, hogy el kell kapnunk – fűztem még hozzá.

-         Nem, ez nem ennyire egyszerű. Ha Lucifer csinálná, akkor erőteljesebb lenne az érzésed a rosszal kapcsolatban. Ez a sötét angyal most csak megfigyel.

-         Na és te honnan vagy ennyire jól tájékozott és határozott? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ha most azzal akarsz jönni, hogy gyanús vagyok neked, akkor ezt a beszélgetést most azonnal szüntessük is be, mielőtt még veszekedés lenne a dologból – mondta határozottan.

-         Milyen gyorsan eltereled a témát – villantottam rá a szemeimet.

-         Eszednél vagy, Nadine? – mordult rám.

-         Nagyon is – vágtam rá azonnal.

-         Ennyi erővel téged is meg lehetne gyanúsítani, mert hozzá akartál menni ahhoz a szörnyhöz – válaszolta dühösen. – Talán szívesen mentél volna le hozzá, nem igaz? – villantak meg a szemei. – Egyébként pedig, ha így állsz hozzá a kapcsolatunkhoz, akkor azt hiszem, hogy a mai nap hátralévő részét inkább a saját szobámban töltöm el.

-         Jobb is lesz – morogtam rá.

-         Szerintem is – szusszantott fel dühösen.

Amikor viszont eltűnt előlem már meg is bántam, amit az imént a fejéhez vágtam. Hogy is gondolhatok rossza Nathanről? Miért vagyok ilyen önfejű, és balga? Hiszen ő soha nem ártott nekem. Miért mondtam neki ilyeneket?

-         Nathan – siettem volna utána, de a szobáját zárva találtam. – Kérlek szépen, bocsáss meg, tudom, hogy ostoba voltam. Nem gondoltam komolyan semmit, csak valahogy dühbe gurultam. Nem feltételeznék rólad ilyesmit soha. Ne haragudj rám, kérlek.

-         Soha többé ne merj ilyesmit feltételezni rólam – nyílt ki az ajtó résnyire.

-         Nem fogok, ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen őrült kirohanásom. Nem is tudom, hogy honnan jött ez az egész. Azt hiszem, hogy csak idegesebb vagyok a kelleténél. Talán segíthetnél nekem megoldani ezt a problémát – simítottam végig a mellkasán kihívóan.

-         Komolyan azt hiszed, hogy bármi is lesz azok után, hogy éppen az imént feltételezted rólam, hogy áruló vagyok? – húzta fel a szemöldökét.

-         Miért, nem lesz? – biggyesztettem le az ajkam.

-         Nem tudom – gondolkodott el. – Azt hiszem, hogy megérdemelnél némi büntetést az előbbi kis akciód miatt – vágta rá határozottan.

-         Szeress ma, büntess holnap – próbálkoztam tovább.

-         Micsoda életbölcsességeket hallok tőled mostanában – kuncogott fel.

-         Nagyon igyekszem – vigyorodtam el.

-         Hát, mondjuk, hogy elgondolkodom az ügyeden – mondta komolyan. Nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Hát ennyi volt. Megsemmisülve fordultam el az ajtajától, majd indultam el a saját szobám felé. Amikor hirtelen felkapott, és a következő pillanatban már az ágyán is találtam magam.

-         Azt hittem, hogy…

-         Hát igen, haragudnom kéne, de talán, ha beengedlek a szobámba, akkor eleget tudsz tenni az engesztelési folyamatoknak – vigyorgott rám.

-         Na és, mit szeretnél, hol kezdjem az engesztelést? – kérdeztem mosolyogva. – Talán itt? – nyomtam puszit az arcára. – Vagy itt? – haraptam finoman a nyakába.

-         Jó irányban keresgélsz – nyelt egy nagyot szerelmem.

-         Oh, akkor talán itt? – haraptam a kulcscsontjába. Mire azonnal felnyögött. Tudtam én, hogy hol vannak a legérzékenyebb pontjai. – Azt hiszem, hogy ez egyértelmű válasz volt.

-         Talán – markolt a fenekembe, ami belőlem csalt ki egy kéjes nyögést. – Látod, én is ismerem már azokat a bizonyos gyenge pontokat – csókolt a nyakamba. Ezzel ismét jóleső sóhajt kicsalva belőlem.

-         Mit szólnál, hogyha egy kicsit későbbre halasztanánk azt a megbeszélést – haraptam az ajkamba szégyenlősen. Nem lenne szabad eltérnem a tárgytól, főleg nem főangyalként, de egy órácskán talán már nem sok dolog múlik.

-         Hűha, nagyon jól csinálhatok valamit, ha elérem, hogy csak az enyém legyél legalább egy órácskára – csillantak fel szerelmem szemei.

-         De tényleg csak egy órád van – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Annyi idő bőven elég lesz – kezdte el lehámozni rólam a ruháimat.

Ahogy én is elkezdtem megszabadítani őt a saját holmijától. Egy percet sem szerettem volna elvesztegetni a következő csodálatos pillanatainkból. Végül is, azt hiszem, hogy teljes mértékben normális dolog, hogy meg akarjuk ünnepelni az eljegyzésünket. Hm… eljegyzés. Pedig azt hittem, hogy nekem már minden földi örömömről le kellett mondanom, de mégis kapok egy kis ajándékot a sorstól. Illetve talán Rose-nak hála kettőt is. Majd meglátjuk, hogy sikerül-e…

(Rosalie szemszöge)

Az utóbbi hónapokban mindig Ezekiel jött hozzám, és kínosan ügyelt arra, hogy ne nagyon jussunk előbbre a történet fonalát illetően. Több hónapnyi éjszaka utazás alatt egyetlen egy nap telt el Edwardékkal Volterra várában. Egy csiga is gyorsabban mutatta volna meg a sorsuk alakulását. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik az egész alternatív valósággal. Hát nem meghatározott az az egy valóság, amit éppen mutatnak? Mármint persze, van több lehetőség, hiszen Alice látomásai is úgy alakulnak, ahogy a döntéseink. Tehát az alternatívák is nyilván úgy alakulnak, ahogy a döntéseink. Akkor viszont miért várunk még mindig a végkifejlettel? Egyszer úgyis meg kell tudnom, hogy mi fog történni.

-         Kicsim, merre jársz? – simított végig Emmett a hátamon.

-         Tessék? Ne haragudj, mit is kérdeztél? – néztem szerelmemre.

-         Figyeld Anne-t – mutatott a kúszó kislányunk felé, aki éppen belecsimpaszkodott az egyik szekrénybe, és próbálgatta a kis lábait.

-         Még nem fog felállni, az korai lenne – legyintettem.

-         Lehet, de ettől még izgalmas nézni a ténykedését – kacsintott rám szerelmem.

-         Nos, ez kétségtelen – kuncogtam fel, amikor Anne megszerezte az apukája kesztyűjét, és azonnal a szájába tömte.

-         Hé, kislány, azt nem kéne szétcsócsálni – pattant fel Emmett, majd elvette tőle a kesztyűt. Mire Anne természetesen panaszos sírásba kezdett. – Ajaj, ezt ne, ezt a szemet, és ezt a remegő szájat ne – vette fel azonnal kedvesem. – Nem sírunk, nem sírunk kicsikém – dajkálta meg a lányát. Anne pedig már csak szipogott. – Gyere, keresünk neked valamit, ami szétrághatsz, de kis rágcsáló – sétált ki vele a konyhába.

-         Emmett, ugye tudod, hogy még nem ehet meg akármit – siettem utána. Anne szájában azonban már ott volt a szalonnabőr. – Drágám, azt még nem tudja elrágni – léptem elé.

-         Elrágni nem, de csócsálni igen, és tetszik neki, nézd csak meg az arcát – mutatott az édesen cuppogó kis szájra.

-         Persze, hogy tetszik neki, mert kapott a papin kívül valami mást – morogtam halkan.

-         Nyugi, én is rágcsáltam ilyet már ilyen idős koromban, úgyhogy nem lesz baja. Látod, én is szép nagyra nőttem – ölelt magához a fél kezével. A másikban pedig Anne továbbra is lelkesen majszolt.

-         Jól van, de kolbászt még nem adhatsz neki – adtam ki a szigorú utasítást. – Arról eshetnek le darabok, és megfulladhat.

-         Rendben, ígérem, hogy kolbászt nem adok neki – emelte esküre a kezét.

-         Helyes, neked pedig készítek egy adag almát – nyomtam puszit kislányom arcára, aki csilingelően kacagni kezdett. Majd visszatömte a szájára a bőrdarabot.

-         Anyukád mikor érkezik? – kérdezte Emmett kíváncsian. – Már nagyon készül, hogy beköltözzön a mellénk felépített házába.

-         Igen, teljesen fel vagy pörögve tőle, hogy a szomszédunk lesz. Alig várja, hogy vigyázhasson az unokájára a tanítási napok alatt, és így én se leszek messze Anne-től. Így minden tökéletes lesz – mondtam elégedetten.

-         Azért még koncentráljunk előbb a holnap esedékes lagzinkra, Mrs. McCharty – csókolt a nyakamba Emmett.

-         Igen, mindenképpen. Jó, hogy végre lesz alkalmunk rá. Sajnálom, hogy elhalasztottuk, de egyszerűen nem tudtam aludni Anne-től, és nem lettem volna túlságosan szép hatalmas karikákkal a szemem alatt – sóhajtottam fel.

-         Sebaj, időnk azért még van, hála az égnek – kacsintott rám szerelmem. – Na és persze, most már Anne is átalussza az éjszakát.

-         Igen, nagyon jó, egyre könnyebb, ahogy növekszik. Na és persze egyre kommunikatívabb és édesebb lesz, ahogy növekszik.

-         Igen, én is imádom a rosszasságait – nyomott puszit a kislányunk arcocskájára.

-         Ma akkor ugye otthon alszol? – kérdeztem hirtelen. Végül is, nem aludhatunk együtt a nászéjszakánk előtt. Szeretnék hagyománytisztelő esküvőt.

-         Miért is? – kérdezte döbbenten.

-         Azért, mert ez az utolsó éjszakánk a házasélet előtt, és így szokás – vágtam rá határozottan.

-         Ne mááár – kezdett el nyűgösködni. – Hogy fogok aludni, hogyha mászol rám az éjszaka?

-         Miért másznék rád? – húztam fel a szemöldököm.

-         Miután elalszol, azután mindig fel szoktál rám mászni. Ösztönösen húzod fel magad rám. Éjszakánként már alig várom, hogy megmozdulj, mert akkor tudom, hogy szorosan hozzám fogsz simulni – nyomott csókot a számra. – Hogy fogok jót aludni nélküled – vált morcossá a hangja.

-         Holnap mindent bepótolunk. Érted? Mindent – nyomtam a csípőmet az ágyékához.

-         Hm… folytasd, jól hangzik – simított végig a fenekemen.

-         Édesem, most nem lehet, majd ha Anne alszik – csitítottam szerelmem azonnal fellobbanó vágyát.

-         Na jól van, de ezt még be fogom hajtani rajtad. Ma éjjel alaposan aludt ki magad, mert holnap éjjel alaposan megsétáltatlak, azután pedig éjszaka sem lesz esélyed lehunyni a szemed, hacsak nem az élvezettől – harapott a nyakamba.

-         Csábító az ajánlatod, remélem, hogy betartod a szavad – villantak meg a szemeim.

-         Még jó, hogy megtartom a szavam. Lesz neked, jaj – csókolt meg szenvedélyesen. Majd gyors puszit nyomott a lányunk feje búbjára is. – Mennem kell, kicsikéim – sóhajtott fel Emmett. – A munka nem vár meg.

-         Menj csak – bólintottam rá. Nem szívesen engedtem el, de tudom, hogy muszáj mennie.

-         Hát nem sokat akartál győzködni, hogy maradjak – biggyesztette le az ajkát.

-         Csak, mert tudom, hogy úgy nehezebb az elválás – sóhajtottam fel.

-         Na, szépen kivágtad magad, egye fene megbocsátok, de ebből nem csinálunk rendszert – mondta komolyan.

-         Ígérem, hogy jó leszek, és holnap mindenért kárpótollak – búgtam a fülébe.

-         Ne kísérts, asszony, mert nem indulok el soha – mormolta a fülembe.

-         Na, menj, és vigyázz magadra – tessékeltem ki az ajtón, miközben elcsentem Anne-t a kezéből.

-         Sziasztok – adott még egy puszit mindkettőnknek, majd elindult, hogy rendet tartson a házuk táján.

-         Szia – integettem utána. Anne pedig utánozta a kézmozdulatokat. – Ez az, ügyes vagy, kincsem. Intsél pápát apunak – fogtam meg a kis kezét, és határozottabban megráztam, hogy Emmett is lássa a mozdulatsort.

-         Sziasztok – érkezett meg elénk Sally. Majd leszállt a lóról, és azonnal Anne felé nyújtotta a kezeit. – Szia, prücsök, hát te már milyen nagy baba vagy – nyomott puszit az apró kezekre.

-         Bizony, és csak egyre nagyobbak leszünk. A végén még akkorára nő, mint az apukája.

-         Csak nem – tiltakozott azonnal Sally. – Mármint, ne érts félre, imádom Emmettet, de nem hiszem, hogy olyan nagyra kéne nőnie, mint amilyen nagy az apukája. Nem lenne túl nőies.

-         Ez mondjuk igaz. Bár, ma már szalonnabőrt rágcsáltunk jóízűen, igaz? – csikiztem meg kislányom pocakját.

-         Te jó ég, nem korai még az? – kerekedtek el Sally szemei.

-         Emmett esküdött rá, hogy ilyen idős korában már ő is ezt rágta – vágtam rá azonnal.

-         Hát, erről nem tudok nyilatkozni, de lehetséges – rántotta meg a vállát barátnőm. – Végül is, ha nem lesz rosszul tőle, akkor nincs semmi gond.

-         Hát, gyanítom, hogy nem a mai volt az első ilyen eset, mert Anne egy kicsit sem gondolkodott el a rágcsáláson, pedig az új papikat mindig ízlelgeti, mielőtt hajlandó lenne megenni.

-         Hát, Emmett már csak Emmett – nevetett fel Sally.

-         Jaj, tudom, állandóan elrontja a lányunkat – kuncogtam fel. – A múltkor is rajtakaptam, amikor még egy adag ennivalót akart becsempészni Anne ágyába. Pedig a lányunk egyáltalán nincs éheztetve, mert jó húsban van. Legalábbis szerintem.

-         Gyönyörű kisbaba, így tökéletes – vágta rá azonnal Sally. Anne pedig összeütötte a két kis tenyerét, hogy kifejezze a tetszését. Mi pedig felnevettünk az aranyos reakción. – Hé, milyen a ruha?

-         Nem is próbáltam még fel – kaptam a szám elé a kezem.

Te jó ég, az is lehet, hogy kicsi? Hiszen a terhességem kezdetén volt rajtam utoljára. Azután pedig minden olyan hirtelen történt, és nem is volt alkalmam megint felvenni.

-         Hát akkor azt hiszem, hogy itt lesz az ideje egy felpróbálásnak – állapította meg Sally.

-         Igen, igazad van – bólintottam rá azonnal.

Annyira el voltam foglalva a boldogságommal, hogy semmi sem érdekelt a családomon kívül. Még az álomesküvőmről is elfelejtkeztem.

-         Na, gyerünk, holnap esküvő, nincs késlekedésre való időnk – terelt be a házba. Én pedig azonnal a szekrényhez léptem, és kivettem belőle a ruhámat. Majd a paraván mögé siettem, és belebújtam. – Uramisten – sikoltottam fel, amikor magamra öltöttem a ruhát.

-         Mi a baj? Nem lehet szűk, hiszen szépen visszafogytál – kérdezte Sally rémülten.

-         Nem is szűk, hanem akkor, mint egy sátor – léptem ki a paraván mögül. – Ebben nem állhatok az oltár elé.

-         Megoldjuk – mondta Sally elszántan. – Hol vannak a gombostűk? – kérdezte azonnal.

-         A fiókban – böktem az asztalom felé.

-         Oké, akkor állj fel arra a sámlira, én pedig beveszem a ruhát, addig Anne majd kúszik-mászik egyet a szobában.

-         Rendben – pattantam fel azonnal. Sally pedig óvatosan letette Anne-t egy pokrócra, aki azonnal játszani kezdett. – Huh, nagyon sokat fogytál.

-         Pedig eszem rendesen – tártam szét a karomat.

-         Igen, tudom, hiszen figyelsz a tápanyagbevitelre Anne miatt is, nem csak magad miatt. Talán valaki túlságosan éheske, és elcseni a kalóriákat anyától – nézett mosolyogva a kislányomra.

-         Hé, ami Anne pociján, és combjain van, az csak babaháj, ő nem duci – vágtam rá azonnal.

-         Én nem is mondtam mást. Normális, hogy ilyen kis hurkás. Alex is ilyen volt, amikor ekkora volt.

-         Helyes, ezt akartam hallani – mosolyodtam el.

-         Na, de most térjünk vissza a ruhádra, azonnal be kell vennünk belőle, mert így nem engedlek ki az oltárhoz – mondta szigorúan.

-         Ne aggódj, így ki se állnék az emberek elé – vágtam rá. – Egyébként sugdolóznak még?

-         Hát, volt egy-két idős néni, akik rossz szemmel nézték az esküvőn kívüli terhességedet, de miután Emmett meglobogtatta a papírt előttük, hogy tulajdonképpen már házasok vagytok azonnal mindenki elhallgatott.

-         Akkor jó – sóhajtottam fel. Néhány napig úgy néztek rám az emberek, mint a véres kardra, miután visszaköltözünk a tanári lakhoz.

-         Nincs miért aggódni, a nénik, csak nénik – legyintett barátnőm. – Most már ők is tudják, hogy mi miért történt, úgyhogy nincs min csámcsogniuk – mosolygott rám kedvesen. – Na, meg is vagyunk – állt fel és elégedetten nézett végig az alkotását. – Mit gondolsz, nem túl szoros? – sétált körbe barátnőm.

-         Öhm… nem, azt hiszem, hogy ez így tökéletes lesz – mosolyodtam el, amikor a tükörbe néztem. Sugárzó voltam, amilyennek egy arának lennie kell az esküvője előtt. – Alig várom a holnapot – mosolyodtam el boldogan. Tudom, hogy a holnapi nap lesz életem legboldogabb napja. Vagyis a második, mert az első természetesen az volt, amikor a kislányunkat először a karjaimba vehettem…

The Beauty and the Bear - 74. fejezet

74. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Mire megetettem és megbüfiztettem Anne-t, addigra szerelmem is visszaért a konyhából, és egy hatalmas tálcát hozott magával, amin az én vacsorám volt. Majd mosolyogva tette le az ételt mellém az ágyra.

-         Evett, és büfizett rendesen? – kérdezte szerelmem.

-         Igen, és pelust is cseréltünk – mutattam a lezárt edényre, amibe a koszos pelenkát tettem.

-         Oké, akkor ezt most kiviszem karanténba – kuncogott fel Emmett. Majd felvette az edényt és elsietett vele.

-         Na, mit csináljunk ma este, édesem? – kérdeztem tőle mosolyogva. Amikor mozgatni kezdte a kis kezeit és lábait. – Oh, már értem, tornázzunk – nevettem fel. – Hát jól van, akkor egy… és kettő… - kezdtem el finoman emelgetni a lábait. Ami a jelek szerint nagyon tetszett neki.

-         Hát ti meg mit csináltok? – lépett be szerelmem ismét a szobába.

-         Tornázunk – mosolyogtam fel rá. Anne pedig gügyögni kezdett.

-         Jól hangzik, segíthetek? – ült le az ágy szélére mosolyogva. – Én tornáztatom, te addig egyél – ajánlotta a lehetőséget.

-         Jól hangzik – bólintottam rá. – Huh, anya káposztát töltött? Ezzel egész nap dolgozhatott, az már biztos.

-         Mindenesetre megérte a fáradságot, mert elképesztően jól sikerült – nyalta meg Emmett a száját. – Bizony, hogy jól sikerült, ahogy lesz néhány fogacskád akkor már eheted is apával a szalonnát, a húst, a töltött káposztát, a kolbászos kenyeret, és minden ehhez hasonló finomságot – suttogta a kislányunknak.

-         Azzal én a helyetekben azért egy kicsit várnék – lépett be Lionel. – Megvizsgálhatom anyát, és lányát? – lépett be a szobába. – Oh, te éppen vacsorázol – torpant meg. – Akkor először a kis rosszcsontot vizsgálom meg – lépett Anne-hez. – Szabad? – nézett Emmettre kérdőn.

-         Hát persze, de utána azonnal kérem vissza – mondta kedvesem határozottan.

-         Nem rabolom el sok időre a kisasszonyt, ígérem – vette fel Lionel óvatosan. Majd finoman letette őt a már előkészített vizsgálóasztalra. – Rendben, lássuk, hogy mi a helyzet, Anne – kezdett bele Lionel a vizsgálatba. Majd egy bő negyed órával később szólalt meg ismét, amikorra én már végeztem a vacsorámmal. – Minden rendben van. Egészséges és erős kislány. Szinte észre sem fogjátok venni, és már igazi kisasszonyként fog előtettek állni.

-         Azért remélem, hogy egy kicsit lassabb lesz a folyamat – mondtam nevetve. – Még szeretném babusgatni – nyújtottam a kezeimet a lányom felé.

-         Hékás, most egy kicsit az enyém – kapta el Emmett a kislányunkat. – Előbb téged is megvizsgálnak, azután visszakaphatod őt, talán – kacsintott rám.

-         Hát jól van – sóhajtottam fel megadóan.

Bár a szám természetesen mosolygott, hiszen kinek ne tetszene egy ilyen apuka. Emmett úgy vigyáz a lányára, mintha porcelán lenne, és látszik rajta, hogy milyen átszellemülten imádja.

-         Jól van, akkor Rose, most rajtad a sor – terített le Lionel egy lepedőt az ágy másik felére. – Feküdj ide, kérlek – mutatott rá a lepedőre Lionel. Én pedig úgy tettem, ahogy kérte. Majd nekilátott a vizsgálatoknak, amely végig síri csendben telt, majd elégedetten elmosolyodott. – Minden rendben van, Rose – biccentett. – Ezek szerint betartottad az utasításaimat, és sokat pihentél – nézett rám büszkén.

-         Nagyon igyekeztem – vágtam rá azonnal.

-         Büszke vagyok rád, nem hittem volna, hogy egy egész napot képes leszel ágyban feküdni, mert azt mondtam – nézett rám elismerően.

-         Ami azt illeti, annyian vigyáztak rá, hogy még csak eszembe se jusson felkelni, hogy csoda lett volna nem betartani az utasításokat. Bár, ha sétálhatnék egy kört mondjuk a szobában, az jól esne. Vagy egy mosakodás sem lenne rossz – vettem elő a boci szemeimet.

-         A mosakodást, és mondjuk negyed óra sétát engedélyezek, ha megígéred, hogy holnap is ágyban maradsz – nézett rám Lionel szigorúan.

-         Ígérem – vágtam rá azonnal. – Csak egy kicsit hadd mászkáljak, és jó leszek.

-         Rendben, akkor jó mulatást nektek estére. Én megyek is, mert Sally, és Alex már vár rám. Sziasztok – intett oda nekünk. Majd már el is tűnt.

-         Tényleg, Sally hogyhogy nem jött át ma? – kérdeztem Emmettet kíváncsian.

-         Az utóbbi időben egy kicsit elhanyagolta a saját házukat, mert inkább itt volt veled, ezért úgy döntött, hogy ma kitakarít, és főz is valamit otthon – magyarázta szerelmem.

-         Oh, ez végül is logikus, hiszen tényleg nem sokat volt otthon – bólintottam rá.

-         Készítsek neked vizet mosakodáshoz? Meg persze Anne-t is meg kéne fürdetni, gondolom – nézett rám kérdőn.

-         Igen, így van – vágtam rá. – Kedves lenne tőled, ha elkészítenéd nekünk a vizet – néztem rá hálásan.

-         Ugyan, ez természetes, addig pihenjetek – nyomott csókot a számra. Majd megpuszilt Anne fejét is. – Mindjárt jövök. A büszke nagyit is felhívjam magunkhoz a fürdetésre? Biztosan élvezné – ajánlotta Emmett lelkesen.

-         Jó ötlet – mosolyodtam el.

-         Oké, akkor mindjárt jövünk – sietett ki a szobából.

Hm… nahát, milyen boldog, ahogy én is. Minden túlságosan is tökéletes. Ilyen alternatív valóság létezhet egyáltalán? Minden annyira boldog, és mámorító, hogy szinte nem is tudom már, hogy mi az a hiány és a fájdalom. Tényleg volt esélyem ezt az életet élni? Akkor miért nem hagyták az égiek, hogy ezen az úton menjek tovább? Vajon mi lehetett az ok, amiért úgy döntöttek, hogy nekem vámpírrá kell változnom? Vajon Nadine, vagy Nathan tudja a választ a kérdésemre?

-         Akarod a választ a kérdésre? – hallottam meg a rég nem hallott, idegesítő hangot.

-         Tűnj el innen – sziszegtem a fogaim között.

-         Te tettél fel kérdéseket, és mivel más nem jött, gondoltam, hogy majd én kisegítelek téged – jelent meg hirtelen. Majd leült az ágy szélére, és a kezével Anne felé nyúlt.

-         Ne merészelj hozzá érni – kaptam el előle a lányomat.

-         Hajaj, miért érzem úgy, hogy nem bízol bennem, aranyom? – sóhajtott fel.

-         Nem is tudom, hogy honnan veszel ilyeneket – forgattam meg a szemeimet.

-         Mindegy is, ajánlatom van a számodra – vigyorgott rám. – Soha vissza nem térő, remek ajánlatom.

-         Nem vagyok rá kíváncsi – mondtam határozottan.

-         Tudod, hogy milyen unalmas már, hogy mindig ezt mondod? – forgatta meg ezúttal ő a szemeit.

-         Nem igazán érdekel a véleményed – rántottam meg a vállam.

-         Hát rendben, pedig ha igent mondtál volna az ajánlatomra, akkor minden kívánságod teljesülhetett volna. Viszont így megmaradok az eredeti terveimnél, ami rád nézve nem lesz túl vidám végkifejlett – mondta nevetve, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Oh, ha nem félteném a lányomat, akkor elintézném ezt az idegesítő pokolfajzatot – morogtam az orrom alá.

-         Már itt is a víz, és a büszke nagyszülők is – sietett be Emmett két hatalmas vödörrel. Megkockáztatom a kijelentést, hogy majdnem olyan erős, mint vámpírként.

-         Nagyszülők? – esett le hirtelen.

-         Igen, anyáék is átjöttek, hogy meglepjenek minket – nézett rám boldogan. – Ugye nem gond?

-         Dehogy, természetesen nem – mosolyogtam rá. – Örülök nekik – mondtam boldogan. – Még nem is látták az unokájukat.

-         Anya már tegnap is tűkön ült, de nem akartak azonnal ránk törni – mondta kedvesem. – Most viszont már nem lehet megállítani őket – bökött az ajtó felé. Amin szinte azonnal berobbant Emmett édesanyja, őt pedig az apukája követte, aki sokkal higgadtabb volt a extázisban lévő nagymamánál.

-         Uramisten, de gyönyörű kislány – ámult el azonnal. – Ugye megfoghatom egy kicsit? – nézett rám könyörgő tekintettel.

-         Hát persze – vágtam rá azonnal. Annyira aranyos volt, ahogy teljesen átszellemülten dajkálta Anne-t. Akárcsak anya, aki szintén odaért már.

-         Gratulálok nektek – mosolyodott el Emmett édesapja. Majd lehajolt, és gyengéd csókot lehelt a homlokomra. Ő sokkal visszafogottabb jelenség volt, de mégis annyira kedves, és olykor bohókás természet, hogy csak szeretni lehet őt is.

-         Köszönjük – szorítottam meg a kezét.

-         Na és mikor lesz az esküvő? – kérdezte hirtelen anya. – Erről még nem is beszéltünk, tervezgettük, de nem mondtatok semmi konkrétat – nézett rám kíváncsian. – Most már beleférsz a ruhádba – kacsintott rám. Tudta, hogy mennyire ideges voltam amiatt, hogy a ruhám szűk lesz már mire az oltár elé jutunk.

-         Nem tudom, hiszen már nem lenne illendő fehér ruhában az oltárhoz mennem. Hiszen nem vagyok ártatlan, és már gyermekünk is van. Azt hiszem, hogy másik ruha kéne – sóhajtottam fel.

-         Szerintem pedig nem szükséges másik ruha – vetette ellen anya. – Ezt a ruhát is lehet alakítani egy kicsit. – Ha mondjuk, hímeznék rá néhány vörös rózsát, akkor már nem lenne hófehér, és megtarthatnád – ajánlotta a lehetőséget.

-         Hm… jó ötletnek tűnik – gondolkodtam el.

-         Nézzétek, szerintem most már ráérünk még pár hétig, hiszen Rose-nak rendbe kell jönnie a szülés után. Úgyhogy a lagzi legyen, mondjuk egy hónap múlva – szólalt meg Emmett is. – Mit szólsz hozzá, kicsim? – fordult felém kérdőn.

-         Szerintem ez nagyszerűen hangzik – egyeztem bele azonnal.

Egy hónap alatt teljesen kiheverem a szülést. Anne már sokkal nagyobb baba lesz, és addigra már nyilván vissza is tudunk költözni a tanári lakba. Remek tervnek tűnik. Legalábbis a számomra.

-         Akkor legyen egy hónap múlva – adta mindenki azonnal a beleegyezését. Majd levetkőztettük a kis Anne-t, aki lelkesen ficánkolt, amint belekerült a meleg vízbe.

-         Úgy látom, hogy szeret úszni, akárcsak a mamája – nevetett fel Emmett. – Vagány és gyönyörű kis csitri lesz.

-         Csitri? – kérdeztem morcosan. Még, hogy a mi lányunk csitri.

-         Hé, ezt egyáltalán nem sértően mondtam – simított végig a hátamon. – A csitri kifejezés felénk egyáltalán nem bántó. Nálunk mindegyik fiatal lány csitri, akinek még nem kötötték be a fejét.

-         Akkor még én is csitrinek számítok? – kérdeztem mosolyogva.

-         Te már nem, asszony – vágta rá Emmett azonnal. – Magácska már feleség, amióta igent mondott nekem – mondta boldogan. Anne viszont nyűgösködni kezdett, így mindannyian felé fordultunk, én pedig tovább simogattam őt a kamillás vízzel, hogy szép tiszta legyen. Erre persze rögtön el is hallgatott.

-         Figyelmet követel a kisasszony – simított végig a lábán Emmett.

-         Igen, én is úgy látom – kuncogtam fel. Ebben rám hasonlít. Én is mindig megköveteltem a nekem kijáró figyelmet. Úgy tűnik, hogy Anne is úgy gondolja, hogy ez neki természetesen jár. Persze, igaza is van.

-         Azt hiszem, hogy eleget áztatta magát a kislányunk, mert már kezd kicsit ráncosodni a talpacskája – mondta anya gyengéden.

-         Rendben, már veszem is kifelé – egyeztem bele azonnal.

Anyu biztosan tudja, hogy mikor kell kivenni egy babát. Mikor kiemeltem Anne-t, anya már ott is állt velünk szemben egy puha törölközővel és beletekerte az aprócska testet.

-         Felöltöztethetem? – kérdezte anya lelkesen.

-         Hát persze – bólintottam rá.

-         Én majd segítek neki – sietett el utána a másik nagymama is.

-         Fiam, itt lenne az ideje egy pohár italnak és egy szivarnak, ha nem tévedek – vágta vállba Emmettet az édesapja.

-         Jó ötlet – bólintott rá azonnal szerelmem.

-         Sziasztok, bejöhetünk? – dugta be a fejét Vera az ajtón a családjával együtt.

-         Jó estét – köszönt Vera férje is kimérten. – Uram, mindent elintéztem, amit kért – fordult Emmett és az apukája felé.

-         Egy kicsit lazíts már, most nem dolgozunk, gyere, iszunk egyet, és elszívunk egy szivart – vágta hátba Emmett.

-         Köszönöm, ez nagyon kedves, de én nem dohányzom – utasította vissza a meghívást.

-         Na és nem is iszol egy kupicával? – nézett rá Emmett kérdőn.

-         Talán egy keveset – mosolyodott el végre Vera párja.

-         Ez a beszéd, akkor hagyjuk magukra a lányokat, had csacsogjanak mindenféléről – mondta kedvesem.

Majd puszit nyomott a számra, és el is tűntek, hogy szivarfüstbe burkolózzanak. Mi pedig egymás mellé fektettük Verával a kisbabáinkat. Persze az ő kisfia már sokkal nagyobb volt, mint a mi kislányunk, de mégis olyan helyesek voltak együtt, ahogy kíváncsian méregették a másikat. A gyerekek lassan elszenderedtek az ágyon, mi pedig beszélgetni kezdtünk, egészen addig, amíg azon nem kaptam magam, hogy egyre laposabbakat pislantok.

-         Drágám, itt az ideje, hogy hagyjunk téged pihenni – nyomott puszit anya a homlokomra. – Reggel találkozunk – fűzte még hozzá.

Majd mindannyian elköszöntek, és magamra hagytak engem a kislányommal, aki édesdeden aludt az ágyon. Emmett azonban még mindig nem tért vissza. Valószínűleg nagyon is jól sikerült az a kis iszogatás, és szivarozgatás, hogyha ilyen sokáig távol marad tőlem. Egy ideig még megpróbáltam ébren maradni, de aztán úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy az álom magával ragadjon…

Amikor elaludtam azonnal a szokott helyen találtam magam, de Nathan és Nadine helyett ismét Ezekiel állt előttem. Egy kicsit meglepődtem, hogy ismét ő kalauzol engem, de barátaimnak biztosan közbejött valami, máskülönben nem hagyták volna ki az esti találkozónkat, ebben biztos vagyok.

-         Üdvözöllek, Rose – mosolygott rám Ezekiel.

-         Jó estét, neked is – viszonoztam a mosolyát.

-         Nadine és Nathan az elnézésedet kéri, de nem tudnak most veled menni, mert közbejött valami. Addig is, ha nem zavar, akkor én kísérnélek el téged az utadon – ajánlotta kedvesen. – Persze, ha úgy döntesz, akkor meg is várhatod őket, amíg ismét tudnak vezetni téged az alternatív valóságok kavalkádjában.

-         Nem, én hálás lennék érte, ha ismét vezetnél engem, köszönöm – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Kedveltem Ezekielt. Mindig barátságos volt, és mosolygós. Egyáltalán nem csüggedt, még a legrosszabb pillanatokban sem. Igazi pozitív gondolkodású, kedves lélek. Legalábbis én így érzem.

-         Ez esetben már indulhatunk is – nyújtotta ki felém a kezét. Én pedig habozás nélkül elfogadtam a felajánlott kezet.

Azonnal Edward és Bella szobájában találtam magam, és amint megláttam, hogy éppen mi zajlik elmosolyodtam. Renesmee éppen kúszott a földön, de villámgyorsan, és közben kacarászott. Edward pedig szintén négykézláb követte, de ügyelt rá, hogy Nessie ki tudjon csúszni a kezei közül, és ez nagyon tetszett a kicsinek. Talán tényleg elhitte, hogy ő át tudja verni az apukáját. Bella pedig az ágyon ült törökülésben, és nevetve figyelte a játékot.

-         Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg Renesmee-t azonnal, amikor kislánya rá pillantott. Ekkor azonban Edward hirtelen elkapta őt, és csikizni kezdte.

-         Mami, segíííts – sikongatta Nessie.

-         Hát nem is tudom – gondolkodott el Bella. – Nem bánsz el apuval egyedül? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem tudom – kuncogott tovább Nessie.

-         Hát, ha nagyon nem bírsz el vele, akkor segítek – pattant fel Bella. Majd leteperte Edwardot. Nessie pedig azonnal ráült az apukája hasára, és csiklandozni kezdte.

-         Ez csalás lányok – próbált szabadulni Edward.

-         Nem csalás, mert nem kötöttük ki a játék elején, hogy mik a szabályok – emelte fel Nessie az ujjacskáját.

-         Furmányos kis fruska vagy te – nevetett fel Edward. Majd kopogtatás zavarta meg az idilli pillanatot.

-         Tessék – mondta azonnal Bella. Mire belépett Carlisle és Jasper.

-         Mikor? – ült fel Edward azonnal, majd Nessie-t Bella kezébe adta. – Szerintem Renesmee ebédje elkészült.

-         Nem gondolod komolyan, hogy most fogok innen kimenni? – kérdezte Bella morcosan.

-         Édesem, mindent elmondok neked utána, de kérlek, most vidd ki innen a kislányunkat, rendben? – kérte gyengéden.

-         Rendben, de szavadon foglak – vette fel Bella Nessie-t, és már ki is ment vele a szobából. Az ajtónál Félix várta őket. Renesmee azonnal a hatalmas vámpír nyakába csimpaszkodott, és a vállára mászott. Félix pedig nevetve kapta fel a belé csimpaszkodó kislányt.

-         Mi a helyzet? – kérdezte Edward suttogva.

-         Ma éjjel érkeznek meg – válaszolta Carlisle. - Nem foglaltak szállást, hanem úgy döntöttek, hogy azonnal az erdőben húzzák meg magukat, amíg jelzünk nekik. Mobiltelefon azért van náluk, de nem kellene túlságosan sokáig húzni a dolgot. Egy-két nap, és el kell indulnunk, vagy itt maradunk. Ez a két lehetőség van már csak. Ha azt akarod, hogy Bella és Nessie végre szabadon éljen, akkor lépnünk kell.

-         Tudom, de az egész túl veszélyes – bizonytalanodott el Edward.

-         Nem lesz gond – vágta rá Jasper. – A terv tökéletes, és bár vannak kockázati tényezők a lehetséges áldozatok száma minimális lesz, ezt garantálom. Csak tartanunk kell a tervet – magyarázta bátyám.

-         Nyilvánvaló, hogy tartanunk kell a tervet, de azért vannak buktatói a dolognak – mondta Edward. – Ha valaki csak egy pillanatra is tétovázik, akkor dőlni fog minden, amit elterveztünk, és vége. Ezért arra gondoltam, hogy a biztonság kedvéért Esme és Alice aznap vásárolhatna látszólag. Így nem lennének a közelben, amikor elkezdődik.

-         Nem rossz gondolat – vágta rá Jasper.

Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Soha, semmilyen körülmények között nem változik meg. A mindene Alice. Az élete, a légvétele, minden gondolata. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok Jasperre gondolni. Hiszen fogadott bátyám nem egy lelkileg összeomlott hadvezér, hanem egy halálosan szerelmes férfi. Egy olyan férfi, aki bármit hajlandó megtenni a szerelme boldogságáért, és ez nagy dolog. Sokkal nagyobb, mint bármi más az életben.

-         Hihetetlen, hogy mennyire másként látom a dolgokat most, mint a saját életemben. Vajon, hogy lehetséges ez? – kérdeztem meg Ezekielt. Bár ő egyáltalán nem rám figyelt. Egy pontot nézett Jasper mögött, egy sötét foltot, ami felé három világos folt közelített. – Ezekiel, mi történik? – fogtam meg a karját.

-         Várj egy kicsit, mindjárt vége lesz – súgta oda nekem.

-         Minek lesz vége? – kérdeztem értetlenül.

-         Nemsokára kiderül, Rosalie, csak várjunk egy kicsit – mondta halkan. A következő pillanatban pedig a három fény bekebelezte a sötét foltot, de az árnyék hirtelen eltűnt. A többiek mögött pedig megjelent Nadine, Nathan, és egy harmadik személy. Valószínűleg angyal, mert nagy fehér szárnyai voltak.

-         Mit csináltatok az előbb? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem kaptuk el – nézett pánikba esve Nadine Ezekielre.

-         Felsőbbrendű alvilági – mondta Ezekiel idegesen. – Úgy tűnik, hogy Lucifer nagyon is komolyan gondolja, bármire is készül.

-         Miről beszéltek? – csattantam fel. – Ne hagyjatok ki az eseményekből, mert kezdek teljesen összezavarodni.

-         A mi hibánk, tulajdonképpen – kezdett bele Ezekiel. – Elkértük Nathant Lucifertől, mert meg akartuk zabolázni Nadine-t. Illetve, én nem akartam, de a többség dönt. Így Lucifer belekeveredett az utazásodba, és bármennyire is igyekeztünk téged kihagyni a mi kis vitánkból, úgy tűnik, hogy óvatlanul belekevertünk téged, és most valószínűleg az a terve az alvilág urának, hogy megszerez téged, vagy Nadine-t valahogy. Sajnáljuk – sóhajtott fel Ezekiel bocsánatkérően.

-         Nincs mit – ráztam meg a fejem.

-         Tessék? – döbbentek meg mindannyian.

-         Nézzétek, életem legboldogabb pillanatait élem most át, és nem érdekelnek a viszontagságok, és a felmerülő gondok. Most átélhetem a vágyaimat, az álmaimat. Több, mint egy évszázada vártam már ezt a csodát, és bármi is lesz a vége, örülök, hogy megtörtént ez velem. Hálás vagyok, hogy kiválasztott lehetek, és most csakis ez a lényeg – mondtam határozottan.

-         Elkapjuk, akárki is volt ez – vágta rá az idegen lány.

-         Ne haragudj, de téged még nem ismerlek – nyújtottam felé a kezem.

-         Oh, bocsánat, Kathy vagyok – fogadta el azonnal a kezemet.

-         Örülök, hogy találkozunk – mosolyogtam rá.

-         Anne ébredezik – vágott közbe Nadine. – Visszateszlek a testedbe – mondta határozottan. – Kathy, az angyalok álljanak készen, meg kell találnunk ezt az árnyat – adta ki az utasítást barátnőm. Majd egy szempillantás alatt a testemben találtam magam…