The Beauty and the Bear - 75. fejezet

75. fejezet

SZIASZTOK!  EZ MOST EGY KICSIT KÖNNYEDEBB ÁTVEZETŐ FEJI, DE NEMSOKÁRA MEGINT BEINDULNAK AZ ESEMÉNYEK :D PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Ennek a helyzetnek a fele sem volt tréfa. Pontosan tudtam, hogy nagy baj van. Hiszen bármennyire is nem akartam elfogadni a tényt, akkor is nyilvánvalóvá vált, hogy áruló van közöttünk. Ilyen közel még soha senki nem férkőzött a másik oldalról a védencemhez, vagy annak családjához. Nem stimmel az egész helyzet.

-         Kathy, hívj össze öt angyalt, akikben feltétel nélkül megbízol – mondtam határozottan. – Őrség kell a védenceink mellé, hogy ne változtassák meg a folyamatot az alternatív valóságban.

-         Rendben, már megyek is. Beosszam őket? – kérdezte kíváncsian.

-         Igen, mindenképpen legyen huszonnégy órás az őrség. Ha bárki látja az árnyat, akkor jelentsen.

-         Igenis – hajolt meg gyorsan Kathy, azután pedig el is tűnt.

-         Ezekiel, van időd továbbra is vezetni Rose-t? Mert akkor rákoncentrálnék a problémára – mondtam komolyan.

-         Részemről rendben, lesz egy találkozóm délután, de estére szabad vagyok – mondta kedvesen.

-         Köszönöm, hogy segítesz – mondtam hálásan.

-         Nincs mit, ez természetes – mosolygott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Édesem, higgadj le – ölelt magához Nathan. – Van egy ötletem, hogy ki lehet a sötét árny.

-         Nyilvánvalóan Lucifer – vágtam rá azonnal.

-         Nem feltétlenül. Ő páholyból szereti nézni az eseményeket, amit sikerül összehoznia. Szerintem inkább a kedvenc fekete angyala lesz, akit megőrjítet, és abszolút kegyetlenné nevelt maga mellett.

-         Szerintem pedig nem bízná másra a piszkos munkát – vetettem ellent. – Bár teljesen mindegy, hogy ki az az árny, mert csak az a lényeg, hogy el kell kapnunk – fűztem még hozzá.

-         Nem, ez nem ennyire egyszerű. Ha Lucifer csinálná, akkor erőteljesebb lenne az érzésed a rosszal kapcsolatban. Ez a sötét angyal most csak megfigyel.

-         Na és te honnan vagy ennyire jól tájékozott és határozott? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ha most azzal akarsz jönni, hogy gyanús vagyok neked, akkor ezt a beszélgetést most azonnal szüntessük is be, mielőtt még veszekedés lenne a dologból – mondta határozottan.

-         Milyen gyorsan eltereled a témát – villantottam rá a szemeimet.

-         Eszednél vagy, Nadine? – mordult rám.

-         Nagyon is – vágtam rá azonnal.

-         Ennyi erővel téged is meg lehetne gyanúsítani, mert hozzá akartál menni ahhoz a szörnyhöz – válaszolta dühösen. – Talán szívesen mentél volna le hozzá, nem igaz? – villantak meg a szemei. – Egyébként pedig, ha így állsz hozzá a kapcsolatunkhoz, akkor azt hiszem, hogy a mai nap hátralévő részét inkább a saját szobámban töltöm el.

-         Jobb is lesz – morogtam rá.

-         Szerintem is – szusszantott fel dühösen.

Amikor viszont eltűnt előlem már meg is bántam, amit az imént a fejéhez vágtam. Hogy is gondolhatok rossza Nathanről? Miért vagyok ilyen önfejű, és balga? Hiszen ő soha nem ártott nekem. Miért mondtam neki ilyeneket?

-         Nathan – siettem volna utána, de a szobáját zárva találtam. – Kérlek szépen, bocsáss meg, tudom, hogy ostoba voltam. Nem gondoltam komolyan semmit, csak valahogy dühbe gurultam. Nem feltételeznék rólad ilyesmit soha. Ne haragudj rám, kérlek.

-         Soha többé ne merj ilyesmit feltételezni rólam – nyílt ki az ajtó résnyire.

-         Nem fogok, ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen őrült kirohanásom. Nem is tudom, hogy honnan jött ez az egész. Azt hiszem, hogy csak idegesebb vagyok a kelleténél. Talán segíthetnél nekem megoldani ezt a problémát – simítottam végig a mellkasán kihívóan.

-         Komolyan azt hiszed, hogy bármi is lesz azok után, hogy éppen az imént feltételezted rólam, hogy áruló vagyok? – húzta fel a szemöldökét.

-         Miért, nem lesz? – biggyesztettem le az ajkam.

-         Nem tudom – gondolkodott el. – Azt hiszem, hogy megérdemelnél némi büntetést az előbbi kis akciód miatt – vágta rá határozottan.

-         Szeress ma, büntess holnap – próbálkoztam tovább.

-         Micsoda életbölcsességeket hallok tőled mostanában – kuncogott fel.

-         Nagyon igyekszem – vigyorodtam el.

-         Hát, mondjuk, hogy elgondolkodom az ügyeden – mondta komolyan. Nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Hát ennyi volt. Megsemmisülve fordultam el az ajtajától, majd indultam el a saját szobám felé. Amikor hirtelen felkapott, és a következő pillanatban már az ágyán is találtam magam.

-         Azt hittem, hogy…

-         Hát igen, haragudnom kéne, de talán, ha beengedlek a szobámba, akkor eleget tudsz tenni az engesztelési folyamatoknak – vigyorgott rám.

-         Na és, mit szeretnél, hol kezdjem az engesztelést? – kérdeztem mosolyogva. – Talán itt? – nyomtam puszit az arcára. – Vagy itt? – haraptam finoman a nyakába.

-         Jó irányban keresgélsz – nyelt egy nagyot szerelmem.

-         Oh, akkor talán itt? – haraptam a kulcscsontjába. Mire azonnal felnyögött. Tudtam én, hogy hol vannak a legérzékenyebb pontjai. – Azt hiszem, hogy ez egyértelmű válasz volt.

-         Talán – markolt a fenekembe, ami belőlem csalt ki egy kéjes nyögést. – Látod, én is ismerem már azokat a bizonyos gyenge pontokat – csókolt a nyakamba. Ezzel ismét jóleső sóhajt kicsalva belőlem.

-         Mit szólnál, hogyha egy kicsit későbbre halasztanánk azt a megbeszélést – haraptam az ajkamba szégyenlősen. Nem lenne szabad eltérnem a tárgytól, főleg nem főangyalként, de egy órácskán talán már nem sok dolog múlik.

-         Hűha, nagyon jól csinálhatok valamit, ha elérem, hogy csak az enyém legyél legalább egy órácskára – csillantak fel szerelmem szemei.

-         De tényleg csak egy órád van – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Annyi idő bőven elég lesz – kezdte el lehámozni rólam a ruháimat.

Ahogy én is elkezdtem megszabadítani őt a saját holmijától. Egy percet sem szerettem volna elvesztegetni a következő csodálatos pillanatainkból. Végül is, azt hiszem, hogy teljes mértékben normális dolog, hogy meg akarjuk ünnepelni az eljegyzésünket. Hm… eljegyzés. Pedig azt hittem, hogy nekem már minden földi örömömről le kellett mondanom, de mégis kapok egy kis ajándékot a sorstól. Illetve talán Rose-nak hála kettőt is. Majd meglátjuk, hogy sikerül-e…

(Rosalie szemszöge)

Az utóbbi hónapokban mindig Ezekiel jött hozzám, és kínosan ügyelt arra, hogy ne nagyon jussunk előbbre a történet fonalát illetően. Több hónapnyi éjszaka utazás alatt egyetlen egy nap telt el Edwardékkal Volterra várában. Egy csiga is gyorsabban mutatta volna meg a sorsuk alakulását. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik az egész alternatív valósággal. Hát nem meghatározott az az egy valóság, amit éppen mutatnak? Mármint persze, van több lehetőség, hiszen Alice látomásai is úgy alakulnak, ahogy a döntéseink. Tehát az alternatívák is nyilván úgy alakulnak, ahogy a döntéseink. Akkor viszont miért várunk még mindig a végkifejlettel? Egyszer úgyis meg kell tudnom, hogy mi fog történni.

-         Kicsim, merre jársz? – simított végig Emmett a hátamon.

-         Tessék? Ne haragudj, mit is kérdeztél? – néztem szerelmemre.

-         Figyeld Anne-t – mutatott a kúszó kislányunk felé, aki éppen belecsimpaszkodott az egyik szekrénybe, és próbálgatta a kis lábait.

-         Még nem fog felállni, az korai lenne – legyintettem.

-         Lehet, de ettől még izgalmas nézni a ténykedését – kacsintott rám szerelmem.

-         Nos, ez kétségtelen – kuncogtam fel, amikor Anne megszerezte az apukája kesztyűjét, és azonnal a szájába tömte.

-         Hé, kislány, azt nem kéne szétcsócsálni – pattant fel Emmett, majd elvette tőle a kesztyűt. Mire Anne természetesen panaszos sírásba kezdett. – Ajaj, ezt ne, ezt a szemet, és ezt a remegő szájat ne – vette fel azonnal kedvesem. – Nem sírunk, nem sírunk kicsikém – dajkálta meg a lányát. Anne pedig már csak szipogott. – Gyere, keresünk neked valamit, ami szétrághatsz, de kis rágcsáló – sétált ki vele a konyhába.

-         Emmett, ugye tudod, hogy még nem ehet meg akármit – siettem utána. Anne szájában azonban már ott volt a szalonnabőr. – Drágám, azt még nem tudja elrágni – léptem elé.

-         Elrágni nem, de csócsálni igen, és tetszik neki, nézd csak meg az arcát – mutatott az édesen cuppogó kis szájra.

-         Persze, hogy tetszik neki, mert kapott a papin kívül valami mást – morogtam halkan.

-         Nyugi, én is rágcsáltam ilyet már ilyen idős koromban, úgyhogy nem lesz baja. Látod, én is szép nagyra nőttem – ölelt magához a fél kezével. A másikban pedig Anne továbbra is lelkesen majszolt.

-         Jól van, de kolbászt még nem adhatsz neki – adtam ki a szigorú utasítást. – Arról eshetnek le darabok, és megfulladhat.

-         Rendben, ígérem, hogy kolbászt nem adok neki – emelte esküre a kezét.

-         Helyes, neked pedig készítek egy adag almát – nyomtam puszit kislányom arcára, aki csilingelően kacagni kezdett. Majd visszatömte a szájára a bőrdarabot.

-         Anyukád mikor érkezik? – kérdezte Emmett kíváncsian. – Már nagyon készül, hogy beköltözzön a mellénk felépített házába.

-         Igen, teljesen fel vagy pörögve tőle, hogy a szomszédunk lesz. Alig várja, hogy vigyázhasson az unokájára a tanítási napok alatt, és így én se leszek messze Anne-től. Így minden tökéletes lesz – mondtam elégedetten.

-         Azért még koncentráljunk előbb a holnap esedékes lagzinkra, Mrs. McCharty – csókolt a nyakamba Emmett.

-         Igen, mindenképpen. Jó, hogy végre lesz alkalmunk rá. Sajnálom, hogy elhalasztottuk, de egyszerűen nem tudtam aludni Anne-től, és nem lettem volna túlságosan szép hatalmas karikákkal a szemem alatt – sóhajtottam fel.

-         Sebaj, időnk azért még van, hála az égnek – kacsintott rám szerelmem. – Na és persze, most már Anne is átalussza az éjszakát.

-         Igen, nagyon jó, egyre könnyebb, ahogy növekszik. Na és persze egyre kommunikatívabb és édesebb lesz, ahogy növekszik.

-         Igen, én is imádom a rosszasságait – nyomott puszit a kislányunk arcocskájára.

-         Ma akkor ugye otthon alszol? – kérdeztem hirtelen. Végül is, nem aludhatunk együtt a nászéjszakánk előtt. Szeretnék hagyománytisztelő esküvőt.

-         Miért is? – kérdezte döbbenten.

-         Azért, mert ez az utolsó éjszakánk a házasélet előtt, és így szokás – vágtam rá határozottan.

-         Ne mááár – kezdett el nyűgösködni. – Hogy fogok aludni, hogyha mászol rám az éjszaka?

-         Miért másznék rád? – húztam fel a szemöldököm.

-         Miután elalszol, azután mindig fel szoktál rám mászni. Ösztönösen húzod fel magad rám. Éjszakánként már alig várom, hogy megmozdulj, mert akkor tudom, hogy szorosan hozzám fogsz simulni – nyomott csókot a számra. – Hogy fogok jót aludni nélküled – vált morcossá a hangja.

-         Holnap mindent bepótolunk. Érted? Mindent – nyomtam a csípőmet az ágyékához.

-         Hm… folytasd, jól hangzik – simított végig a fenekemen.

-         Édesem, most nem lehet, majd ha Anne alszik – csitítottam szerelmem azonnal fellobbanó vágyát.

-         Na jól van, de ezt még be fogom hajtani rajtad. Ma éjjel alaposan aludt ki magad, mert holnap éjjel alaposan megsétáltatlak, azután pedig éjszaka sem lesz esélyed lehunyni a szemed, hacsak nem az élvezettől – harapott a nyakamba.

-         Csábító az ajánlatod, remélem, hogy betartod a szavad – villantak meg a szemeim.

-         Még jó, hogy megtartom a szavam. Lesz neked, jaj – csókolt meg szenvedélyesen. Majd gyors puszit nyomott a lányunk feje búbjára is. – Mennem kell, kicsikéim – sóhajtott fel Emmett. – A munka nem vár meg.

-         Menj csak – bólintottam rá. Nem szívesen engedtem el, de tudom, hogy muszáj mennie.

-         Hát nem sokat akartál győzködni, hogy maradjak – biggyesztette le az ajkát.

-         Csak, mert tudom, hogy úgy nehezebb az elválás – sóhajtottam fel.

-         Na, szépen kivágtad magad, egye fene megbocsátok, de ebből nem csinálunk rendszert – mondta komolyan.

-         Ígérem, hogy jó leszek, és holnap mindenért kárpótollak – búgtam a fülébe.

-         Ne kísérts, asszony, mert nem indulok el soha – mormolta a fülembe.

-         Na, menj, és vigyázz magadra – tessékeltem ki az ajtón, miközben elcsentem Anne-t a kezéből.

-         Sziasztok – adott még egy puszit mindkettőnknek, majd elindult, hogy rendet tartson a házuk táján.

-         Szia – integettem utána. Anne pedig utánozta a kézmozdulatokat. – Ez az, ügyes vagy, kincsem. Intsél pápát apunak – fogtam meg a kis kezét, és határozottabban megráztam, hogy Emmett is lássa a mozdulatsort.

-         Sziasztok – érkezett meg elénk Sally. Majd leszállt a lóról, és azonnal Anne felé nyújtotta a kezeit. – Szia, prücsök, hát te már milyen nagy baba vagy – nyomott puszit az apró kezekre.

-         Bizony, és csak egyre nagyobbak leszünk. A végén még akkorára nő, mint az apukája.

-         Csak nem – tiltakozott azonnal Sally. – Mármint, ne érts félre, imádom Emmettet, de nem hiszem, hogy olyan nagyra kéne nőnie, mint amilyen nagy az apukája. Nem lenne túl nőies.

-         Ez mondjuk igaz. Bár, ma már szalonnabőrt rágcsáltunk jóízűen, igaz? – csikiztem meg kislányom pocakját.

-         Te jó ég, nem korai még az? – kerekedtek el Sally szemei.

-         Emmett esküdött rá, hogy ilyen idős korában már ő is ezt rágta – vágtam rá azonnal.

-         Hát, erről nem tudok nyilatkozni, de lehetséges – rántotta meg a vállát barátnőm. – Végül is, ha nem lesz rosszul tőle, akkor nincs semmi gond.

-         Hát, gyanítom, hogy nem a mai volt az első ilyen eset, mert Anne egy kicsit sem gondolkodott el a rágcsáláson, pedig az új papikat mindig ízlelgeti, mielőtt hajlandó lenne megenni.

-         Hát, Emmett már csak Emmett – nevetett fel Sally.

-         Jaj, tudom, állandóan elrontja a lányunkat – kuncogtam fel. – A múltkor is rajtakaptam, amikor még egy adag ennivalót akart becsempészni Anne ágyába. Pedig a lányunk egyáltalán nincs éheztetve, mert jó húsban van. Legalábbis szerintem.

-         Gyönyörű kisbaba, így tökéletes – vágta rá azonnal Sally. Anne pedig összeütötte a két kis tenyerét, hogy kifejezze a tetszését. Mi pedig felnevettünk az aranyos reakción. – Hé, milyen a ruha?

-         Nem is próbáltam még fel – kaptam a szám elé a kezem.

Te jó ég, az is lehet, hogy kicsi? Hiszen a terhességem kezdetén volt rajtam utoljára. Azután pedig minden olyan hirtelen történt, és nem is volt alkalmam megint felvenni.

-         Hát akkor azt hiszem, hogy itt lesz az ideje egy felpróbálásnak – állapította meg Sally.

-         Igen, igazad van – bólintottam rá azonnal.

Annyira el voltam foglalva a boldogságommal, hogy semmi sem érdekelt a családomon kívül. Még az álomesküvőmről is elfelejtkeztem.

-         Na, gyerünk, holnap esküvő, nincs késlekedésre való időnk – terelt be a házba. Én pedig azonnal a szekrényhez léptem, és kivettem belőle a ruhámat. Majd a paraván mögé siettem, és belebújtam. – Uramisten – sikoltottam fel, amikor magamra öltöttem a ruhát.

-         Mi a baj? Nem lehet szűk, hiszen szépen visszafogytál – kérdezte Sally rémülten.

-         Nem is szűk, hanem akkor, mint egy sátor – léptem ki a paraván mögül. – Ebben nem állhatok az oltár elé.

-         Megoldjuk – mondta Sally elszántan. – Hol vannak a gombostűk? – kérdezte azonnal.

-         A fiókban – böktem az asztalom felé.

-         Oké, akkor állj fel arra a sámlira, én pedig beveszem a ruhát, addig Anne majd kúszik-mászik egyet a szobában.

-         Rendben – pattantam fel azonnal. Sally pedig óvatosan letette Anne-t egy pokrócra, aki azonnal játszani kezdett. – Huh, nagyon sokat fogytál.

-         Pedig eszem rendesen – tártam szét a karomat.

-         Igen, tudom, hiszen figyelsz a tápanyagbevitelre Anne miatt is, nem csak magad miatt. Talán valaki túlságosan éheske, és elcseni a kalóriákat anyától – nézett mosolyogva a kislányomra.

-         Hé, ami Anne pociján, és combjain van, az csak babaháj, ő nem duci – vágtam rá azonnal.

-         Én nem is mondtam mást. Normális, hogy ilyen kis hurkás. Alex is ilyen volt, amikor ekkora volt.

-         Helyes, ezt akartam hallani – mosolyodtam el.

-         Na, de most térjünk vissza a ruhádra, azonnal be kell vennünk belőle, mert így nem engedlek ki az oltárhoz – mondta szigorúan.

-         Ne aggódj, így ki se állnék az emberek elé – vágtam rá. – Egyébként sugdolóznak még?

-         Hát, volt egy-két idős néni, akik rossz szemmel nézték az esküvőn kívüli terhességedet, de miután Emmett meglobogtatta a papírt előttük, hogy tulajdonképpen már házasok vagytok azonnal mindenki elhallgatott.

-         Akkor jó – sóhajtottam fel. Néhány napig úgy néztek rám az emberek, mint a véres kardra, miután visszaköltözünk a tanári lakhoz.

-         Nincs miért aggódni, a nénik, csak nénik – legyintett barátnőm. – Most már ők is tudják, hogy mi miért történt, úgyhogy nincs min csámcsogniuk – mosolygott rám kedvesen. – Na, meg is vagyunk – állt fel és elégedetten nézett végig az alkotását. – Mit gondolsz, nem túl szoros? – sétált körbe barátnőm.

-         Öhm… nem, azt hiszem, hogy ez így tökéletes lesz – mosolyodtam el, amikor a tükörbe néztem. Sugárzó voltam, amilyennek egy arának lennie kell az esküvője előtt. – Alig várom a holnapot – mosolyodtam el boldogan. Tudom, hogy a holnapi nap lesz életem legboldogabb napja. Vagyis a második, mert az első természetesen az volt, amikor a kislányunkat először a karjaimba vehettem…