Romantikus szerenád (Rosalie – Emmett)
Újabb reggel virradt ránk. Az ablak előtt álltam, mint egy kőszobor, és az életen merengtem. Élet? Lehet-e ezt annak nevezni? Egy bizonyos szintig korholtam magam, hiszen van egy családom, akiket szerettem, egy férjem, akiért bármire képes lennék, de egy valamit soha nem élhetek át. Az anyaság egy olyan kincs, ami nekem, egy vámpírnak soha nem adatik meg. Hallottam, hogy lent Esme és Carlise beszélgetnek, de nagyon halkan suttogtak. Újra visszasüllyedtem a gondolataimba, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki átkarolja a derekam. Azonnal megismertem az illatát. Megfordultam és Emmett mosolygó arcát láttam. Szerelmem azonnal meglátta a szememben a szomorúságot, de szavak nélkül is tudta, hogy mi a gond. Szorosan magához ölelt, én pedig hangtalanul zokogtam. Lefektettet az ágyra és a mellkasára vont. Emmett közelsége mindig megnyugtatott, valószínűleg tébolyult vámpír lennék nélküle. Lassan megnyugodtam, a levegőt már normálisan vettem. Mostanában egyre többször kiborultam. Leginkább Bella váltotta ki belőlem ezt a viselkedést. Nem rá haragudtam, hanem arra, hogy ember. Ennek a lánynak van választása, mégis örök kárhozatra akarja magát ítélni.
Felnéztem Emmett arcába, aki aggódva figyelt.
• Rose, jól vagy?
• Persze, már minden rendben. Köszönöm – lágy csókot leheltem a szájára, amit ő egyre nagyobb intenzitással viszonzott.
Egyre jobban elmerültem a csókjában, az érzékeim teljesen kikapcsoltak, már csak a simogató karokat éreztem. Emmett tudta, hogy most gyengédségre van szükségem, így lassan és odaadóan szeretett. Testem sokáig kényeztette, amiért én nagyon hálás voltam neki. Órákig csak egymással voltunk elfoglalva, a külvilág nem létezett.
Nyugalmunkat egy halk kopogás zavarta meg. Mindketten tudtuk, hogy Alice az, így gyorsan felöltöztünk. Húgunk hívás nélkül lépett be az ajtón.
• Sziasztok! – arcán, mint mindig, most is mosoly terült el. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem-e jöttök vadászni?
• Alice, úgyis tudod, hogy mit mondunk majd – húgom erre még jobban elmosolyodott.
• Persze, hogy tudom, csak gondoltam udvarias leszek, és nem rontok be úgy, hogy menjünk vadászni. Szóval 5 perc és indulunk.
Alice kitáncolt az ajtón, mi pedig mosolyogva ráztuk a fejünket. A kis koboldban akkora energia volt, mint senki másban. Átöltöztünk, majd lementünk a többiekhez. Szokás szerint hiányos volt a család, hiszen Edward Bellánál töltötte az ideje nagy részét.
Emberi tempóban kezdtünk el sétálgatni, de Jasperben és Emmettben megint fellángolt a versenyszellem. Két nagy gyerek…
• Ó, Jazz, ne hidd azt, hogy legyőzöl – hencegett a kedvesem. – Én fogok majd több állatot fél óra alatt.
• Hmm, majd meglátjuk – Jasper csak rejtélyesen mosolygott. Gyorsan Alice-re pillantott, aki csak finoman megrázta a fejét.
A két vámpír futásnak eredt, közben hangosan nevettek. Hamar elérték a zsákmányállatokat, hallottam, ahogy végeznek szerencsétlenekkel. Az idő hamar letelt, így visszafutottak hozzánk. Emmett arcán diadalittas mosoly ült. Tudtam, hogy ő fog nyerni, de valami azt súgta, hogy Jazz hagyta. Kiváló harcos volt, de még jobb testvér. Élvezetből versengtek, nem a helyezésért. Mivel a két fiú jóllakott, így szétszakadtunk, hogy mi is csillapítsuk a szomjunkat. Én Emmettel mentem, mint mindig. A kedvencem a puma volt, gyorsan el is ejtettem kettőt. Élvezettel szívtam az életet adó nedűt, míg kedvesem figyelte minden mozdulatom. A jóllakottság érzése hamar elért, így inkább férjem karjaiba bújtam. Csendesen üldögéltünk, amikor egy ismeretlen illatot hozott felénk a szél. Mindketten felpattantunk, és vártunk az ismeretlen vámpírt. Hamar kibontakozott az érkező alakja: egy nomád nőstény vámpír volt. Alacsony volt, fekete haja a válláig ért. Bőre nem volt olyan fehér, valószínűleg kreol származású lehetett. Természetesen neki is tökéletes alakja volt, azonban a szeme karmazsinvörös volt. Gyanakvóan mért végig minket, majd elindult felénk. Én halkan morogtam, de Emmett csak nyugodtan állt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, hiszen akár meg is támadhatna minket.
• Nyugi, szöszi, nem harcolni jöttem – hangja gúnyosan csengett, bántotta a fülemet. A méreg, mint az adrenalin, úgy száguldozott bennem, morgásom egyre hangosabb lett.
• Akkor miért nem mész tovább? – kérdeztem fölényesen.
• Ó, én csak unatkozom, és gondoltam keresek még fajtámbelit.
Közben hallottam, hogy családom is itt jár a közelben, pár pillanaton belül meg is érkeztek. Carlise jött elől, mint családfő, aki pillantok alatt elém lépett.
• Rosalie, kérlek nyugodj le! – kicsit lazítottam a testtartásomon, és hátrébb léptem. – Üdvözöllek! Carlise vagyok. Ők itt a családom – gyorsan körbemutatott rajtunk, de a nőstény tekintete inkább Emmetten időzött.
• A nevem Selena – mézesmázos modorával egyre inkább bosszantott. Szívem szerint már széttéptem volna.
• Selena, megtudhatnánk a látogatásod okát? Tudod, állandó lakhelyünk van itt, nem szeretnénk magunkra vonni a figyelmet – Carlise nagyon udvarias volt, mindig is csodáltam az önuralmáért.
• Én csak átutazóban vagyok. Azonban szívesen megismernélek titeket közelebbről – széles mosolyra húzta a száját, mintha egy földre szállt angyal lenne. Esme kilépett Carlise takarásából, majd angyali hangon megszólalt.
• Selena, kérlek, tarts velünk. Otthon jobban tudunk beszélgetni. Azt is látom, hogy szomjas vagy, vért is tudunk neked adni.
A kis szörnyeteg csak bólintott, így útnak indultunk. Láttam Jasperen, hogy ő sem bízik benne, Alice csak zavartan nézett maga elé. Odaléptem a testvérem mellé, jeleztem neki, hogy maradjunk le egy kicsit.
• Látsz valamit? – tettem fel a kérdést Alice-nek.
• Semmit. Mióta ő itt van, nem látok semmit. Olyan, mint a farkasokkal. Jasper sem érez semmit, mintha a lányt valami burok védené.
• Én nagyon nem bízok benne. Olyan kis behízelgő.
Alice nem szólt semmit, csak bólintott egyet. Elindultunk a családunk után, az út nagyon rövid volt. Már csak pár lépés választott el minket a háztól, mikor a betolakodó torkából morgás tört fel, a bejárati ajtó pedig hangosan kicsapódott. Edward dühösen rohant ki, egyből Selena előtt termett.
• Ez ki? És mit keres itt? – Ed csak tajtékzott a dühtől. Tudtam, hogy azért mérges, mert Bella is a házban van.
• Edward, - lépett elé Carlise – kérlek, nyugodj le. Ő csak átutazóban van. Vidd el Bellát, addig mi nem megyünk be a házba.
Bátyám gyorsan elrohant, a következő pillanatban hallottam, hogy beindítja a Volvót és már el is hagyta a házat. Miután biztonságos volt, mi is bementünk. Még érezni lehetett Bella illatát, mire a betolakodó halkan felmordult.
• Ti hogy bírjátok ezt? Ez az illat – mélyet szippantott az itt maradt illatból – egyszerűen mámorító.
• Selena, kérlek foglalj helyet. – Esme a nappaliban lévő fotelok egyikére mutatott. Mindannyian leültünk, elsőként Carlise szólalt meg.
• Kérlek, itt ne vadássz, elég feltűnő lenne. – a nőstény csak bólintott egyet. Közben Esme hozott neki egy csészében donorvért, amit gyorsan el is fogyasztott. Szeme most még vörösebb lett, mint volt. A hideg kirázott ettől a színtől.
• Szóval, Selena, mi hozott erre a vidékre?
• Igazából Alaszka felé tartok. Ott jobban megfelel az időjárás. Egy jó ideje csak magam járom az országot, és azért indultam el észak felé, mert azt hallottam, hogy itt elég szép számban vannak vámpírok.
• Alaszkában van egy klán, akikkel kapcsolatot tartunk. A Denalik szintén a vegetáriánus szokást részesítik előnyben. Ha gondolod, akkor szólhatok is nekik – Carlise mint mindig, most is segítőkész volt.
• Köszönöm – a kis szörnyeteg csak bűbájosan vigyorgott, de nekem ez az álszent mosoly inkább vicsorgásnak tűnt. Nyughatatlanul ültem Emmett mellett, aki, mintha megbabonázták volt, úgy meredt Selenára. – Kíváncsi lennék, hogy hogyan bírjátok ki, hogy nem embervérrel táplálkoztok.
• Önuralommal. Nem szeretünk vándorolni. Ezért is védjük meg a környezetünket – Alice csöppnyi éllel a hangjában válaszolt, remélem értette a lány a célzást.
Ezután Carlise még kérdezgette, hogy mikor lett vámpír, milyen volt az átalakulása, merre járt, és a többi szokásos kérdés. Hamar meguntam a társalgást, így Alice-szel felmentünk a szobánkba. Igazából nem akartam egy levegőt szívni Selenával, rossz előérzetem volt vele kapcsolatban. Ültem az ágyon, és egy magazint lapozgattam, mikor kinyílt a szobaajtóm. Mosolyogva néztem fel, azt hittem, hogy Emmett lesz az. Meglepődtem, amikor láttam, hogy a „vendégünk” jött be.
• A kopogásról még nem hallottál? – tettem fel neki a kérdést igen csak mérgesen, de mintha meg sem hallotta volna, leült az egyik fotelba. – Mit akarsz?
• Beszélgetni. Nem indult valami jól a kapcsolatunk – újra magára öltötte a barátságos mosolygó álarcát.
• Nekünk nincs semmilyen kapcsolatunk. És most ha nem haragszol, kérlek, távozz a szobámból. – odaléptem az ajtóhoz, és szélesre tártam előtte. Selena csak felállt, majd megállt előttem.
• Csak hogy tudd, szöszi, ez a játszma még nincs lejátszva. Rám senki nem moroghat büntetlenül. – hangja nagyon halk suttogás volt, hogy csak én halljam, de sütött belőle a rosszindulat.
Agyamat ellepte a düh és rávetettem magam a vámpírra. Hangosan morogva zuhantunk ki az ablakon. Mire földet értünk, már mindenki kinn volt, csak Emmettet nem láttam sehol. Ijedten tekintettem körbe, amit a kis kígyó ki is használt. Letepert a földre, kezét a torkomra helyezte. A következő pillanatban valaki lerántotta rólam. Hamar felkeltem, de a látvány teljesen ledöbbentett. Emmett réveteg tekintettel, védekező pozícióban állt Selena előtt. Halott szívembe mérhetetlen fájdalom hatolt, ha tudnék sírni, valószínűleg most zokognék.
Percekig döbbenten álltam, de a kis kígyó csak vigyorgott. Már rég rátámadtam volna, de féltem, hogy Emmett is megsérülne. Jasper mellém lépett és próbált nyugtató hullámokat küldeni, de nem igazán érte el a kívánt hatást. Nagyon össze voltam zavarodva. A szívem mélyén tudtam, hogy kedvesem nem önként áll ott, mégis mérhetetlen fájdalmat éreztem. Hallottam, ahogy egy Volvó behajt a házhoz. Alig állt le a motor, Edward már ott termett előttem.
• Rose, mi történt? – Nem tudtam egy szót sem kinyögni, de a gondolataimból Edward megtudott mindent. Torkából dühös morgás tört utat, legszívesebben rávetette volna magát a lányra. Nem állhattam ott teljesen tétlenül, valamit meg kell próbálnom.
• Edward, hallod a gondolatait? – bátyám csak egy aprót bólintott.
Odaléptem Emmett elé, aki rám emelte zavarodott tekintetét. Láttam, hogy küzd a fejében lévő káosz ellen. Gondolatban megkérdeztem Edwardtól, hogy kedvesem rám fog-e támadni, mire ő megrázta a fejét.
• Emmett, kérlek, térj magadhoz! – hangom elcsuklott a visszafojtott zokogás miatt. – Tudom, hogy hallasz. Kérlek! – végül már csak suttogásra futotta tőlem, annyira féltem, hogy Selena miatt elveszítem.
A következő pillanatban az események még számomra is gyorsan zajlottak le. Alice rávetette magát a kis szörnyetegre és a földre teperte. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megszakadjon közte és kedvesem között a kapcsolat. Húgom hangosan morgott az alatta fekvő vámpírra, Emmett zavartan lépdelt, még nem tért teljesen magához. Kedvesem látványától újra felizzott bennem a düh. Odarohantam Selenához és Alice segítségével darabokra szaggattuk. Családom döbbenten nézett ránk, egyedül Jaspernek volt némi lélekjelenléte, gyorsan tüzet rakott és rádobáltuk a maradványokat.
• Rose – Emmett közeledett felém, de én hátraléptem – ne haragudj. Kérlek!
A szemem égett a soha ki nem gördülő könnyek miatt. Megráztam a fejem és befutottam a házba. Hallottam, hogy utánam akart futni, de Edward megállította.
• Hagyd most, idő kell neki. Nagyon megijedt.
Emmett lemondóan sóhajtott egyet, majd futásnak eredt. Dühét a fákon vezette le, míg én a szobámban ültem, mint egy kőszobor.
Az elkövetkezendő napokban nem jöttem ki onnan, nem voltam képes arra, hogy Emmett szemébe nézzek. Szerettem őt, annyira bíztam a szerelmünkben. Tisztában voltam vele, hogy nem önmaga miatt cselekedett így, hanem Selena tartotta befolyás alatt, de mégis olyan volt, mintha elárult volna.
• Rose! – kopogott sokadszorra kedvesem az ajtón – Nyisd ki, kérlek! Tudod, hogy Te vagy számomra az Egyetlen! Kérlek, kicsim!
• Menj el Emmett! – válaszul csak egy halk sóhajt kaptam, majd hallottam ahogy elsétál.
Három napja nem beszéltünk egymással, igazából senkivel nem beszéltem. Néha Alice jött be megkérdezni, hogy szükségem van-e valamire. Nem foglalkoztam a napok múlásával, most is inkább arra lettem figyelmes, hogy feltűnően nagy a csend, pedig este itthon szokott lenni mindenki. Felálltam a fotelből és kinyitottam a szobaajtót, de a házban nem volt senki. Visszamentem és kinéztem ez erkélyemen. Ha ember lettem volna, biztos, hogy elájulok.
Az udvaron mindenhol gyertyák égtek, az erkély alatt pedig az volt olvasható, hogy „Szeretlek Rose”. Emmett elegánsan, öltönyben egy asztal mellett állt, amin két vérrel teli pohár állt. Az asztaltól jobbra Edward volt, a zongoránál ült. Bátyám arcán hatalmas vigyor, ő tudta, hogy mennyire lenyűgözött a férjem. Azonban ő ezt nem tudta, így inkább összefontam magam előtt a kezeimet és tettetett dühvel néztem rá.
• Mit akarsz, Emmett?
• Rose, szeretlek és tudom, hogy te is engem. Készültem egy kis meglepetéssel – aprót bólintott Ednek, aki játszani kezdett.
A kedvenc számom kezdte játszani, az ismerős dallamoktól teljesen ellágyultam. Nem gondoltam, hogy ennél nagyobb meglepetés fog érni. Emmett mély, brummogó hangján elkezdte énekelni a számot:
Ő szívembe lopta halk szavát,
Ha látom kedves mosolyát,
Úgy érzem, táncol a világ,
S minden oly szép,
Ő egy újabb álom tükre tán,
A bánat borús hajnalán,
Amikor gondok törnek rám,
S köröttem minden oly sötét.
Ő jelenti mindazt, ami jó,
Miatta születik a szó,
Örökös boldogság,
Hogy itt van énvelem,
Ő a dal, mit suttognak a fák,
A csend, a meghitt éjszakák,
Számomra több, mint a világ,
A mindenem.
Ő, ki mindig olyan boldog és vidám,
Nekem is ad majd jókedvet talán,
Hisz el nem hagyom én
Őt soha már,
Ő csak velem élvezi az életet,
Valóra válik majd a képzelet.
Bárhol is legyen,
Szívem rátalál.
Ő a fény a dombok oldalán,
Az élet legszebb titka tán,
Az erős, kézzel írott szó
A pont után,
Ő szívembe lopta mosolyát,
S én lesem, várom a szavát,
Nélküle üres a jövő,
Számomra nincsen más, csak Ő.
Ez a hang volt számomra a legtökéletesebb a világon. Zavarában hatalmas mosoly terült el az arcán, még csodálatosabbá téve az előadást.
A meghatódottságtól a torkomra forrt a szó. Gyorsan leszaladtam kedvesemhez és szorosan hozzábújtam, mélyen beszívtam édes illatát.
• Már nagyon hiányoztál, Emmett – lágy csókot nyomtam az ajkaira, majd az asztalhoz vezetett.
• Tessék Rose – nyújtotta felém a vérrel teli poharat. – A kedvencedet hoztam.
A pumavér most nagyon jól esett, finomabb volt, mint máskor. Le sem vettem a szemem Emmettről, aki ugyanígy cselekedett.
• Szeretnék kérdezni valamit – idegességemben a poharat piszkáltam.
• Bármit, kicsim.
• Amikor Selena irányított téged, rám támadtál volna? – előre féltem a választól, de ő hirtelen előttem termett, megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.
• Rose, – arany szemében izzott a szerelem – soha nem lennék képes bántani téged. Még akkor sem, ha egy tébolyult vámpír irányít. Önmagam voltam, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Azonban mindvégig csak téged láttalak.
Mosolyra húztam a számat, majd Emmett nyakába vetettem magam. Finoman megcsókoltam, hosszan ízlelgettük egymás ajkát. A ruháink hangos reccsenéssel szakadtak szét, de most nem bántam. Leírhatatlan volt újra érezni őt. Együttlétünk gyors és szenvedélyes volt, a gyönyör kapuját egyszerre léptük át.
A földön feküdtem kedvesem karjaiba, ő a hátamat simogatta. Felnéztem angyali arcába, és mérhetetlen szerelmet éreztem.
• Ugye tudod, hogy ez volt a világ legromantikusabb szerenádja? – Emmett csak felkuncogott, majd válaszul forró csókot lehelt az ajkaimra.
