Chatelj bátran, de ne reklámozz! :D

2012. szeptember 27., csütörtök

The Beauty and the Bear - 117. fejezet



117. fejezet
(Nadine szemszöge)

Egy lelket kísérni sosem könnyű, de mindig felemelő érzés. Rosalie pedig túltesz minden eddigi küldetésemen. Bár tény, hogy ez az utazásom a lehető legnehezebb is. Lucifer még sosem volt ilyen lelkes a csatáink alkalmával, és mindenképpen a fejébe vette, hogy megszerzi magának vagy Rose-t, vagy Bellát. Miért nem tud magának feleséget találni ott, ahol vannak hozzáillő népek? Mondjuk leginkább a pokolban. Ott biztosan van neki való nő.
-          Drágám, azt hiszem, hogy bonyolódnak a dolgok – jelent meg hirtelen Nathan.
-          Mi történt? – sóhajtottam fel idegesen.
-          Demetri és Edward határozottan harcol Anne kegyeiért, márpedig, hogyha Edward győz, annak meglesznek a következményei, mint tudod. Ebben az esetben könnyedén elveszíthetjük Bellát – magyarázta szerelmem.
-          Nem, ez nem történhet meg – vágtam rá ellentmondást nem tűrve. – Hol van Kathy?
-          Beépül – jelent meg hirtelen Gabriel.
-          Hogy mondja, uram? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
-          Pontosan úgy mondom, ahogy hallottátok. Kathy-t leküldtem a földre, ahol találkozni fog Anne-nel és Edwarddal az erdőben, és Anne barátnője lesz – mondta Gabriel büszkén.
-          Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem bizonytalanul. Nem hiszem, hogy jó ötlet egy angyalt leküldeni oda.
-          Kathy nem veszélyezteti a küldetést, sőt nagy segítség lehet abban, hogy Anne semmiképpen se Edward mellett döntsön – mondta Gabriel határozottan. – Annak ugyanis beláthatatlan következményei lennének.
-          Remélem, hogy tudja, hogy mit csinál, uram – haraptam az ajkamba idegesen.
-          Természetesen tudom, a lényeg, hogy folyamatos kapcsolatot tartsatok egymással. Kathy esetében blokkoltam Edward képességét, hogy ne hallja a gondolatait, így sokkal könnyebb lesz minden. Csak azért jöttem, hogy szóljak. Hogyha szükségetek van rám, akkor csak szóljatok – mondta komolyan. Majd elkezdett kisétálni a szobából. – Oh, és a legfontosabb, jól vigyázz a védencedre, és az angyalomra, Nadine. Kérlek.
-          Vigyázok rájuk – bólintottam rá azonnal. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.
-          Az angyalára? – nézett rám Nathan felhúzott szemöldökkel.
-          Mindannyian az ő angyalai vagyunk – rántottam meg a vállam, mintha semmi különös nem történt volna az előbb. Tudtam, hogy Kathy mit jelent Gabrielnek, és vigyázni is fogok rá, de nem fogom kikotyogni a titkukat soha senkinek. Még a szerelmemnek sem.
-          Hm… végül is, igen, bár én inkább talányt sejtek – állapította meg. Viszont nem erőltette tovább a dolgot. – Megyek, és segítek beilleszkedni Kathy-nek – nyomott csókot a számra. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.
-          Na, akkor elemezzük ki a helyzetet. Lucifernek, ahogy mindig és mindenhol, itt is vannak követei, és szövetségesei. Pláne itt, hiszen ez a Volturi, aki csakis Aro parancsait követi. - Azt hiszem, hogy jobb, hogyha én is megnézem magamnak a helyzetet – állapítottam meg, majd azonnal lementem a földre.
-          Nocsak-nocsak – vigyorgott Lucifer azonnal az arcomba.
-          Hát te meg honnan tudtad, hogy…
-          Ugyan már, ez tökéletesen egyértelmű – simított végig az arcomon. – Mostanában mindig itt settenkedsz, a legnagyobb örömömre.
-          Ugyan miért örülnél te ennek? – kérdeztem döbbenten.
-          Egyszerű – vágta rá. – Hogyha ennyire figyeltek rám, akkor valamit határozottan jól csinálok. Ennek pedig határozottan örülök.
-          Azt mindjárt gondoltam – forgattam meg a szemeimet.
-          Ugyan már, angyalkám. Hová lett a kalandvágyad? – kérdezte meglepetten.
-          Eddig sem rajongtam a veled való kalandokért, és ez valahogy még mindig nem változott – tártam szét a karjaimat.
-          Sebaj, van még időnk ár, hogy egyszer majd megszeresd – simított végig az arcomon ismét. Én pedig azonnal automatikusan elhúzódtam tőle. Egyáltalán eszem ágában sincs hagyni, hogy megérintsen, amikor csak úgy tartja kedve. – Ajaj, úgy látom, hogy ma nincs sok kedved velem társalogni – sóhajtott fel színpadiasan. – Pedig én nagyon szeretek veled játszani. Izgalmat hozol az egyébként unalmas hétköznapjaimba.
-          Nem a te szórakoztatásodra születtem – forgattam meg a szemeimet.
-          Talán nem, de mostanában határozottan az ellenkezőjét érzem az égiek felől. Ugyanis, amióta kiválasztottad magadnak a kis vámpírlányt, azóta határozottan tombolnak a lehetőségek.
-          Na jó, nézd, nekem erre nincs időm – mondtam a szemeimet forgatva, majd úgy, ahogy volt otthagyta.
-          Néhány nap, és még annyi időd sem lesz, amennyi most van – kacsintott rám, majd eltűnt.
-          Hát ezt meg, hogy a fenébe értette? – gondoltam el. Nem látom semmi jelét, hogy valami nagy dologra. Mindenesetre majd alaposan rászállok a tevékenységére.
-          Kathy elindult – jelent meg előttem szerelmem. – Furcsán viselkedik – fűzte még hozzá.
-          Hogy érted, hogy furcsán? – néztem rá meglepetten.
-          Nem is tudom, hangosan vette a levegőt, és nagyon idegesnek tűnt – gondolkodott el szerelmem. – Nem akarta elmondani, hogy mitől lehet.
-          Majd én beszélek vele – nyomtam gyors csókot szerelmem szájára. Majd egy szempillantás alatt felbukkantam Kathy mellett egy kellemes erdei réten.
-          Oh, szia – ugrott fel ijedten, de rögtön meg is nyugodott.
-          Mi a baj, Kathy? – kérdeztem lágyan.
-          Nem is tudom, olyan furcsán érzem magam – mondta idegesen. – Tudod, amikor utoljára egy ilyen szép helyen jártam, akkor a nővéremet elhurcolták a piknik közben. Én pedig nagyon féltem. Azután beépültem azok közé az örültek közé, hogy megkönnyítsem a lányok helyzetét. Nem mondhatnám, hogy vissza akartam térni.
-          Nem hiszem, hogy Gabriel kényszerített volna – néztem rá kíváncsian.
-          Jaj, dehogy is, ő csak felvázolta az ötletet, és nekem nagyon is tetszett a dolog, hiszen így nagyon is aktívan tudok segédkezni Rose ügyében, de most, hogy megint a földön vagyok, valahogy elfogott a félelem.
-          Nincs mitől félned, kedves – öleltem magamhoz gyengéden.
-          Huh, oké, jól vagyok – sóhajtott fel egy hatalmasat. – Most viszont menned kell, mert Anne és Edward hamarosan itt lesz.
-          Jól van, már itt sem vagyok, de hogyha bármi baj van, félsz valamitől, vagy vissza szeretnél jönni az égbe, akkor azonnal szólíts – szorítottam meg a kezét.
-          Köszönöm, de meg tudom csinálni – mondta elszántan.
-          Igen, tudom, hogy képes vagy rá, Kathy. Hiszen te vagy a jobb kezem, és nálad jobb angyalt még soha életemben nem láttam.
-          Majd meglátjuk, hogy tényleg ennyire ügyes vagyok-e – mondta ideges mosollyal az arcán.
-          Én biztos vagyok benne, hogy messze túlszárnyalod majd a várakozásokat – mondtam teljes meggyőződéssel.
-          Helyes – mosolyogtam rá. – Jönnek – hallottam meg az apró neszt az erdőből. – Ne aggódj, folyamatosan figyelni foglak – mondtam gyorsan. Majd eltűntem…

(Rosalie szemszöge)

Boldogan figyeltem, ahogy Anne és Edward elindult a kis rétre az erdőben, ami annyira tetszett a lányomnak.
-          Nocsak, miről maradtam le? – ölelt át szerelmem hirtelen.
-          Anne és Edward ma együtt töltik a napot – rántottam meg a vállam.
-          Oh – lepődött meg szerelmem. – Jó ötlet ez? – kérdezte hirtelen.
-          Eddig nem azt akartad, hogy Anne és Edward egy pár legyenek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-          Nekem nincs bajom vele, de te nem akartad – vágta rá.
-          Még most sem akarom, annak viszont nagyon örülök, hogy végre egy picit elszakad attól a Demetritől – mondtam komolyan.
-          Nem is tudom, egészen szimpatikus a fickó – állapította meg szerelmem.
-          Hogy mondod? – kerekedtek ki a szemeim.
-          Tudod, beszélgettem vele – rántotta meg a vállát. – Nem tűnt úgy, hogy érdekből, vagy parancsból érdeklődik Anne iránt. Őszinte csodálattal néz a lányunkra, és tényleg meg szeretné ismerni.
-          Vagy el szeretné érni, hogy bízz benne, és így könnyebben közel kerülhet a lányunkhoz – mondtam elhúzva a számat. Ez a fickó tényleg nem ismer határokat, hogyha a mestere által kiadott feladat elvégzéséről van szó.
-          Szerinted ennyire ostoba vagyok? – ragadta meg a karomat. – Hogyha azt hiszed, hogy akárkit közel engednék a lányunkhoz, aki nem méltó hozzá, akkor erősen tévedsz – csattant fel szerelmem.
-          Én csak arra kérlek, hogy gondold át, hogy kiben bízol – mondtam már higgadtabban.
-          Természetesen nem bízom a fickóban, egyelőre, de te esélyt sem adsz senkinek, hogyha a lányunkról van szó. Ezzel csakis azt éred el, hogy Anne belerohan az első jöttment karjaiba, mert te lázadásra készteted őt. Úgy rémlik, hogy Edwardot is miattad, és Alice miatt csókolta meg olyan hevesen és meggondolatlanul – mondta felbőszülten. – Jó lenne, hogyha nem hinnéd azt, hogy te vagy az egyetlen, aki aggódik Anne miatt, és a család többi tagjának biztonsága miatt. Hogyha nem vetted volna még észre, nem csak te vagy ideges, hanem én is, és Esme, Carlisle, Edward, Alice, Jasper, és Gabriel. Mindannyian féltjük őt. Én megértem, hogy te vagy az édesanyja, és ezért neked a legnagyobbak az aggodalmaid, de jó lenne, hogyha már egy kicsit törődnél másokkal is. A férjed vagyok a fenébe is, és mikor töltöttél velem egy kis időt utoljára? Mikor beszélgettünk róla, hogy mi lehetne a következő lépés?
-          Most tényleg ez a bajod, hogy egy-két napra egy kicsit elhanyagoltalak? – kérdeztem dühösen.
-          Nem, az nem lenne baj, de nem egy-két napra hanyagoltál el. Több, mint egy hete vagyunk itt – mondta dühösen. – Mennyi időt töltöttél velem egy hét alatt?
-          Nem vagyunk itt olyan régóta. Na és mi…
-          Nem, már egy hete nem értél hozzám, nem csókoltál meg, és nem beszéltél velem – csattant fel. – Tudom, hogy nem vagyok egy túl komoly fickó, de azért megbeszélhetnéd velem a komoly dolgokat, mint például a lányunkkal kapcsolatos ügyeket és lehetőségeket – nézett mélyen a szemembe. – A férjed vagyok, és a gyermekeink apja. Azt hiszem, hogy van némi jogom hozzá, hogy beleszóljak a gyerekekkel kapcsolatos döntésekbe.
-          Én sajnálom – haraptam az ajkamba. Tudom, hogy Emmett általában komolytalan, és olykor idegesítő is. Viszont egy dolog egészen biztos. Nagyon, de nagyon szeret bennünket. Én pedig megbántottam az érzéseit. Pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Én egyszerűen csak félek, azt hiszem. Nem akarom elveszíteni a lányomat. – Kérlek, bocsáss meg. Csak mondd meg, hogy hogyan tehetem jóvá – néztem rá könnyek nélkül sírva.
-          Shh… nincs semmi baj, kincsem – húzott magához gyengéden. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, de egyszerűen nem bírtam már, hogy levegőnek nézel.
-          Nem, nekem kell bocsánatot kérnem, tényleg – vágtam a szavába. Nem neki kéne elnézést érni, amikor én hanyagoltam el őt, ráadásul úgy, hogy észre sem vettem egész idő alatt.
-          Jóváteheted – villantak meg a szemei.
-          Oh, na és mégis hogyan? – kérdeztem kíváncsian. Közben viszont alig észrevehetően végigsimítottam a nadrágján.
-          Hm… hát azt hiszem, hogy jó felé keresgélsz, asszony – vigyorodott el kajánul.
-          Valóban? Na és merre keresgéljek még? – kuncogtam fel.
-          Sokfelé keresgélhetsz még, de előbb menjünk olyan helyre, ahogy nem láthatnak meg – kapott a karjaiba szerelmem. Majd meg sem állt velem a szobánkig. Ahol azonnal ráhajított az ágyra. – Na most már ott keresgélsz, ahol csak szeretnél – hajította el azonnal a pólóját, amitől nekem azonnal elakadt a lélegzetem, mint minden más alkalommal is, hiszen ezeket az izmokat nem láthatja sok ember, vagyis ember.
-          Tudom, hogy nem semmi a látvány, de azért nem először látod már ezt a tökéletesen kidolgozott, izmoktól duzzadó, tökéletes tested – mondta nevetve.
-          Oh, én görög félistenem – sóhajtottam fel színpadiasan.
-          Na most megkapod a magadét, te pimasz kis fruska – kapott el hirtelen. A következő pillanatban pedig már a térdein feküdtem. – Ígérd meg, hogy nem kötözködsz velem, különben elfenekelem azt a bájos kis fenekedet – csapott egy aprót a hátsómra.
-           Csak nem hiszed, hogy csak úgy hagyom magam? – szabadítottam ki magam a „rabságból”, majd az ágyra tepertem szerelmemet.
-          Hm… heves a kisasszony, ez határozottan tetszik – kacsintott rám.
-          Azért nem vagyok már annyira kisasszony – állapítottam meg nevetve.
-          Még szerencse, mert akkor szemérmesnek kellene lennünk, viszont így…
-          Kezdem úgy érezni, hogy túlságosan is sok a szöveg – simítottam végig az arcán. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam szerelmem nekem feszülő vágyáról, és berohantam a fürdőszobába.
-          Na megállj csak, asszony. Most megkapod a magadét, abban biztos lehetsz – jött utánam nevetve. A következő pillanatban pedig már a falhoz is voltam szorítva. – Innen nem menekülsz – csókolt a nyakamba. Majd az ajkaimra tapadt. Azután pedig már csak arra eszméltem, hogy a ruháim hangos reccsenésekkel adják fel a harcot szerelmem erős kezeivel szemben. – Fürdő, vagy zuhany? – kérdezte, mielőtt beleharapott a fülcimpámba.
-          Zuhany – vágtam rá. – Szeretem, amikor heves vagy.
-          Hát még én, hogy szeretem hallani, amikor ezt mondod – lépett be velem a fülkébe.
-          Hé, rajtad még van ruha – néztem rá panaszosan.
-          Hát, reméltem, hogy segítesz egy kicsit – kacsintott rám.
Én pedig nevetve téptem le róla mindent. Amíg kedvesem lerúgta magáról a cipőit. Amint megnyitottam a csapot, azonnal nekem is esett, és most azt hiszem, hogy mindkettőnknek erre volt szüksége. A mozdulataink hevesek és szenvedélyesek voltak, az ilyen pillanatokat mindennél jobban élveztem.
-          Na, előre szólok, hogy legközelebb nem várok erre egy hetet – mondta, amikor letett az ágyra, és mellém feküdt.
-          Egy ilyen szeretkezés után ki sem bírnék nélküled olyan sok időt – sóhajtottam fel.
-          Ezt már szeretem hallani – kuncogott fel. Majd ránk terítette a takarót. Én pedig boldogan simultam kedvesem mellkasához. Azt hiszem, hogy most mindkettőnknek csak a másik közelségére volt szüksége, és semmi másra…

2012. szeptember 20., csütörtök

The Beauty and the Bear - 116. fejezet



116. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Már lassan egy hete, hogy itt vagyunk Volterra várában, és az igazat megvallva eddig nem is történt semmi rossz, legnagyobb meglepetésemre. Emmettet és Edwardot mondjuk több, mint nehéz volt visszafogni, amikor Anne-ről volt szó. Gabriel meglehetősen elzárkózott a vár lakóitól, de Anne-ből természetesen előjött a kíváncsi természet, és így örömmel vette, amikor Demetri éppen körbe akarta vezetni valahol. Bár tény, hogy ez nekem sem tetszett, de az is igaz, hogy Anne bája még Arót és a másik két vezetőt is elbűvölte, így Edward szerint semmiféle sötét gondolat meg sem fordult a fejükben. Sőt, egyre inkább csak érdeklődőek lettek a félvérség irányába, ami kifejezetten tetszett, mert egyáltalán nem arra utalt, hogy elutasítanák a dolgot.
-          Elutasítani valóban nem akarják a félvéreket, de gyártani viszont igen. Legalábbis ez megfordult a fejükben. Főleg Aróéban – válaszolta Edward a gondolataimra.
-          Hogy érted ezt? – lepődtem meg.
-          Számtalan lehetőséget rejtene néhány félvér itt a kastélyban – állapította meg Edward.
-          Mégis milyen lehetőséget? – ragadtam meg a vállait.
-          Példának okáért nappal is beszerezhetnének bármit, hiszen a félvérek bőre nem fénylik a napfényben. A vámpíroknál némiképpen gyengébbek, így uralkodhatnának felettük, és a lányok rengeteg lehetőséget tartogatnak. Hiszen, hogyha egy félvér képes megfoganni, akkor igencsak sok gyermeke lehet, akár a vezetőknek is – magyarázta Edward.
-          Jesszusom, ezt mégsem hagyhatjuk – tiltakoztam azonnal. – Bánthatják a lányokat. Ha félvéreket nem is, de az embereket igen. Ráadásul bele sem akarok gondolni, hogy mikre kényszeríthetik őket. Ez borzalmas.
-          Először még kísérletezni akarnak – folytatta Edward.
-          Azt hiszem, hogy eleget hallottam – szorítottam a kezeimet a fülemre. – Ne mondd ki – szólítottam fel határozottan.
-          Mindegy, hogy kimondom, vagy nem mondom ki, akkor is tudod, hogy ki a tökéletes kísérleti nyuszi – mondta kegyetlenül.
-          Anne sosem tenné meg Demetrivel – mondtam határozottan.
-          Én ebben nem lennék olyan biztos. Ez a Volturi ficsúr, bár tenyérbe mászó, de ért a nők nyelvén. Szőlőkosár, és ötven szálas rózsacsokor a szobába, édesség, a kedvenc ételei. Ruhák, cipők és táskák. Mire vágyhat még egy nő ilyen figyelmességeken kívül? – kérdezte bátyám kíváncsian.
-          Őszinte érzelmekre, és gyengédségre – vágtam rá azonnal.
-          Rose, egykor te is bedőltél egy ilyen alaknak – mondta Edward halkan.
-          Ne merészeld felhozni azt a nyavalyás férget – csattantam fel. – Anne pedig nem fogja elkövetni az én hibáimat. Sőt, sokkal, de sokkal okosabb nőt neveltem belőle, mint amilyen én voltam.
-          Lehet, hogy ez a szándékod, de nem tudja, hogy mi járhat azzal, hogyha nem elég gyanakvó – állapította meg Edward.
-          Korai még ilyen dolgokról beszélni neki – mondtam nagyot nyelve.
-          Talán korai, de ha már késő lesz, akkor hiába érzed most úgy, nem kéne elmesélned neki, hogy mi is történhet, hogyha nem elég gyanakvó – simított végig a karomon. – Tudom, hogy nehéz, de talán most megmentheti Anne-t.
-          Ha úgy látom, hogy szükséges, akkor mindenképpen elmondom neki a történetem – mondtam remegő hangon.
-          Rendben, nekem már ez is elég ígéret – bólintott rá bátyám. – Addig is megyek, és megpróbálom magammal csábítani az unokahúgomat egy vacsora erejéig, hogy legalább néhány órát elszakadjon a hódolójától. Mert ha ő élvezi is a kialakult helyzetet, engem kiver a víz ettől a fickótól – indult el a lányom szobája felé.
-          Nem hiszem, hogy olyan nagyon élvezné. Úgy gondolom, hogy ez csak a terve része, miszerint megmenti a családot bármi áron – mondtam idegesen. – Nem lett volna szabad idehoznunk őket.
-          Nem fogom hagyni, hogy Anne feláldozza a szabadságát, vagy önmagát, semmilyen formában – vágta rá Edward. – Bízz bennem.
-          Én bízom benned, és természetesen Emmettben is – néztem mélyen a szemébe. – Csak félek, hogy a lányom önfeláldozó típus.
-          Nos, ezt nem tudom tagadni, de van még remény. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani a dolgokat, de akkor nem fújhatsz rám mindig, amikor egyáltalán megpróbálom a lányodat visszahozni a köreinkbe – mondta fogadott bátyám határozottan.
-          Rendben van, ígérem, hogy szabadkezet kapsz, majdnem mindenben – mondtam komolyan.
-          Majdnem? Hm… a semminél ez is több – kuncogott fel. – Tőled ez már teljesítmény – fűzte még hozzá.
-          Most komolyan egy felbőszült anyát próbálsz még idegesebbé tenni? – kérdeztem rámorogva.
-          Ez egyáltalán nem szerepel a terveim között. Kérlek, nyugodj meg, nem akartalak megbántani – ölelt magához gyengéden.
-          Sziasztok – köszönt ránk néhány perccel később Anne váratlanul. – Mi a nagy összeborulás tárgya? Csatlakozhatom, vagy kétszemélyes a parti? – kérdezte mosolyogva.
-          Ami azt illeti, talán befogadunk téged is – kacsintott rá Edward.
-          Ez esetben én leszek a boldog középső – furakodott be kettőnk közé nevetve. Mi pedig boldogan öleltük magunkhoz.
-          Jó is, hogy jöttél, mert szeretnék kérdezni valamit – simított végig az arcán Edward.
-          Oh, és mi lenne az? – lett kíváncsi Anne azonnal. Hát igen, a lányomnak mindig is nagyon kíváncsi természete volt. Bár ezt egyáltalán nem bánom, legalább érdeklődik a világ iránt. Ez egyáltalán nem rossz dolog.
-          Fel tudnál szabadítani nekem egy délutánt, mondjuk ma vagy holnap? – kérdezte Edward lelkesen.
-          Neked bármit – mondta Anne azonnal boldogan. – Miért, mit csinálunk? – lett izgatott. Mi tagadás, ha nem szeretném Emmettet, akkor Edward ezen tekintete miatt még én magam is meginognék.
-          Hát arra gondoltam, hogyha van kedved, akkor együtt felfedezhetnénk az erdőt – mondta Edward teljes bizonyossággal. Hiszen Anne mindig is rajongott a természetjárásért.
-          Ez remek, majd megmutatom neked a kedvenc helyemet – vágta rá lányom azonnal. Edward arcáról pedig azonnal lefagyott a mosoly.
-          Tehát te már ismered az erdőt – állapította meg kissé csalódottan.
-          Igen, Demetri a minap elvitt a kedvenc helyére, és ha már ott voltunk, akkor gondoltam meg is ismerkedhetek a környékkel, de ettől függetlenül nagyon szeretnék veled is kimenni az erdőbe. Hiszen te is imádod az erdőket, és az itteni növényi és állatvilág egyszerűen csodálatos – áradozott Anne boldogan. – Kérlek, ne haragudj, ha tudtam volna, hogy te is el akarsz vinni, akkor veled mentem volna, de nagyon szeretnék újra sétálni az erdőben. Nagyon jó lenne, ha holnap elmennénk, indulhatunk, akár már reggel is – mondta őszinte boldogsággal a hangjában.
-          Hát jól van, még így is boldogan elmegyek veled holnap – mosolyodott el Edward.
-          Jaj, de jó – ugrott Anne nagybátyja nyakába.
Én pedig csak döbbenten néztem a kettősükre. Nahát, hogy hogyan képes Edward ilyen ügyesen játszani a lapjaival. Most Anne minden erejével azon lesz, hogy kiengesztelje őt, amiért nem együtt fedezték fel az erdőt. Akár még napokat, vagy heteket is boldogan el fog tölteni Edwarddal, nehogy megbántsa. Mi pedig ezzel nem kevés időt fogunk nyerni.
-          Köszönöm – üzentem fogadott bátyámnak gondolatban. Aki erre csak biccentett egy aprót.
-          Hölgyem, megérkezett az étel, és a gyümölcs, amit rendelt – jelent meg hirtelen Demetri, ezzel megszakítva a tökéletes pillanatot.
-          Oh, milyen finom illata van. Dupla szósszal? – villantak meg a lányom szemei.
-          Igen, én dupla sajttal – fűzte hozzá Demetri. Ezek szerint spagetti lesz, mert azt eszi Anne és Gabriel is mindig dupla szósszal, és sajttal.
-          Remek – harapott az ajkába lányom. – Edward, nagy baj lenne, ha én most…
-          Dehogy is, éhes vagy, menj csak és egyél – vágta rá bátyám mosolyogva.
-          Nem tartasz esetleg velem? Mármint, természetesen nem kell enned velem, csak velem jöhetnél, hogyha van hozzá hangulatod – magyarázta a helyzetet.
-          Miért is ne? Legalább megbeszéljük a holnapi nap részleteit – bólintott rá Edward.
-          Helyes válasz – villantak meg Anne szemei.
-          Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nevetett fel fogadott bátyám. Mire Demetri csak elfintorodott.
-          Holnap nem kívánja igénybe venni a szolgálataimat, kisasszony? – kérdezte kissé csalódottan.
-          Egy napot ígértem a nagybátyámnak – vágta rá Anne.
-          Ahogy kívánja, hölgyem – mosolyodott el Demetri, de ez határozottan nem őszinte mosoly volt. Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy én is észrevegyem ezt a tényt.
-          Viszont a vacsora természetesen még áll – fűzte hozzá lányom.
Mire a férfi arca azonnal felragyogott. Az enyémről viszont lehervadt a mosoly. Attól tartok, hogy Demetri is ügyesen keveri a kártyáit. Talán túlságosan is ügyesen. Bár egy Volturiban biztosan van kellő mennyiségű ábránd.
-          Demetri, beszélhetnék Önnel néhány szót? – kérdeztem komolyan.
-          Beviszem a kisasszony vacsoráját, és utána a rendelkezésére állok – vágta rá azonnal.
-          Rendben, akkor itt várok – biccentettem.
-          Rendben, azonnal jövök – sietett be a lányom szobájába. Anne és Edward pedig utána, majd néhány pillanattal később már ott is volt megint előttem. – A rendelkezésére állok, hölgyem. Amennyiben valóban van mondanivalója, és nem csak azért hívott ide, hogy egy kis ideig távol tarthasson a lányától.
-          Ami azt illeti, természetesen ez is benne volt a pakliban, de másért is akartam beszélgetni magával – mondtam ellentmondást nem tűrve.
-          Értem, ez esetben hallgatom – biccentett. – Viszont ismételten megkérném, hogy tegeződjünk, mert úgy sokkal kényelmesebb a társalgás.  
-          Nem tudom, hogy a lányom kit fog választani, vagy kit választott már, de megkérem, hogy eszébe se jusson őt bántani, akár most, akár bármikor a jövőben, mert akkor nem érdekel, hogy a Volturi család tagja vagy, kitekerem a nyakadat és apró darabokban foglak elégetni – mondtam fenyegetően. – A lányom még csak öt éves, akármennyire is felnőttnek néz ki. Nincs még felkészülve olyasféle kapcsolatra, amilyet akarsz tőle.
-          Miért? Miféle kapcsolatot akarok én tőle? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
-          Olyasfélét, amihez még fiatal – vágtam rá.
-          Én nem akarom elcsábítani a lányodat – nevetett fel Demetri.
-          Na ne etess ezzel a hülyeséggel, mert ezt senki sem hinné el neked – forgattam meg a szemeimet.
-          Nem etetlek én semmivel. Nem mondom, hogy nem vágyom rá, de tisztában vagyok a korával, és nem vagyok liliomtipró. Eszem ágában sincs bántani, vagy sürgetni őt. Bármennyire is hihetetlen a számodra én tisztelem a nőket, és nem szoktam erőszakoskodni velük. Az én ágyamban megforduló nők, mindannyian maguktól jöttek velem.
-          Csak nem hiszem, hogy tudták, hogy koporsóban fognak távozni. Vagy talán ezt is elmondtad nekik? – kérdeztem higgadtan. Legalábbis megpróbáltam az maradni, bár belül szinte forrt a vérem, hogy elküldjem a fenébe ezt az alakot a lányom mellől úgy, hogy vissza se merjen nézni.
-          Nos, mivel emberekkel eléggé tilos megosztani a titkunkat, így nem igazán gondoltam rá, hogy elmondjam nekik. A törvényszegésért még mindig halál a büntetés – húzta el a száját.
-          Sosem érezted úgy, hogy helytelen, amit teszel? – kérdeztem kíváncsian.
-          Ösztönlény vagyok – rántotta meg a vállát. – Egy vámpír nem mindig ura a cselekedeteinek. Olykor csak eluralkodnak rajtunk a vágyak, és akkor nem vagyunk képesek leállni, még akkor sem, hogyha az agyunk ellentmondana, a testünk megteszi, amire vágyik.
-          Ez most úgy hallatszik, mintha neked semmi közöd nem lenne ahhoz, hogy a lányok, akiket az ágyadba vittél mind meghaltak – mondtam vádlón.
-          Azok a lányok emberek voltak, de a te lányod félig vámpír. Egyébéként pedig még jócskán változhatok. Van rá elég időm. Nem mellékesen pedig azt sem hiszem, hogy a férjed és te elsőre tökéletes sikerrel hajtottátok végre a szeretkezést, miután átváltozott. Vagy talán így volt?
-          Nem, nem volt tökéletes, de mégis túléltem, és nem voltak nagy fájdalmaim – mondtam határozottan. Emmett még meg sem közelítette a bántás fogalmát. Csak még nem érezte tökéletesen az erejét. Ráadásul én erőltettem a dolgot, ez is tény. Ő még várt volna, akármennyire is nehezen bírta már ki, mégis rám akart vigyázni, és ez számomra csodálatosabb volt, mint a legnagyobb szerelmi vallomás. – Viszont a lányomnak tökéletes lesz az első alkalom ez egészen biztos.
-          Attól tartok, hogy nincs értelme ennek a beszélgetésnek, Rosalie – állapította meg Demetri nagyot sóhajtva.
-          Már miért ne lenne? – kérdeztem meglepetten.
-          Mert mindketten megpróbáljuk meggyőzni arról a másikat, hogy mit gondoljon, de egyikünk sem hajlandó meg is hallani a másik szavait – állapította meg. Hm… érdekes gondolat, de azt hiszem, hogy ebben bizony van igazság. Bármennyire is nem tetszik, hogy egyet kell értenem vele.
-          Talán igazad van – adtam be a derekam. – Viszont, amit mondtam, azt megmondtam. Ne merészeld a lányomat bármire is rávenni, vagy kényszeríteni, mert azt megbánod.
-          Nem kell fenyegetned, kedvelem a lányodat, és egyáltalán nem akarom őt bántani, úgyhogy nincs miért aggódnod. Erre a szavamat adom, és azt is elhiheted, hogy nem parancsból töltök vele ennyi időt. Egyszerűen csak más, mint azok a nők, akikkel eddig találkoztam. Van benne valami tűz, a szemei boldogan csillognak, és az ártatlan gondolkodásmódja pedig egyszerűen részegítően hat rám. Soha nem ártanék neki.
-          Jó ezt hallanom – mosolyodtam el. Talán Anne tényleg véghezviszi a lehetetlent, és meglágyítja a Volturi szívét? Talán mégis vannak még csodák, és jól jöhetünk ki ebből az egész helyzetből…