The Beauty and the Bear - 109. fejezet

109. fejezet

(Nadine szemszöge)

Komolyan mondom, hogy életemben először talán teljesen tanácstalanná váltam. Egyáltalán nem tudtam, hogy hogyan kéne tovább mennünk. Megadtuk a lehetőséget Alice számára, hogy lássa a jövő néhány darabját, és így némi betekintést kapjon Anne lehetőségeibe, de a kép még számomra sem teljes. Olyan sok lehetőség van még ezelőtt a lány előtt, és senki sem tudhatja, hogy melyik utat választja. Még én sem, pedig én igazán jól át szoktam látni a lehetséges történéseket. Olyan különös kezd lenni ez az út, amire ráléptünk, és amire Rose-t is ráléptettük.

-          Mi a baj, kedvesem? – jelent meg mellettem szerelmem. – Nagyon elgondolkodtál.

-          Valóban így van – biccentettem. – Csak a lehetőségeken agyaltam. Tudod, furcsa, hogy mennyire sok eshetőség közül választhat minden lény a földön. Vajon mi lett volna, hogyha mi más úton indulunk el? – kérdeztem kíváncsian.

-          Azt már sohasem tudhatjuk meg, de annyi biztos, hogy helyesen döntöttünk mindketten – mondta határozottan.

-          Na és mitől is vagy ilyen biztos ebben? – néztem rá döbbenten.

-          Attól vagyok ilyen biztos ebben, hogy most úgy élünk, ahogy mindig is akartunk, tehát a döntéseink tökéletesen oda vezettek, ahová el szerettünk volna jutni – mondta határozottan.

-          Ez mondjuk tény – mosolyodtam el én is. Mindig is az volt az álmom, hogy segíthessek azokon, akiknek lehetne jobb az élete, csak tudják maguktól megoldani, valami oknál fogva.

-          Na látod – biccentett rá. – Én hiszek abban, hogy minden okkal történik, ebből pedig az következik, hogy Anne is megtalálja a maga útját, ami jó lesz neki, és jó lesz a családjának is. Csak kapnia kell lehetőséget – mondta Nathan teljes meggyőződéssel.

-          A lehetőséget megkapja, ezt tudom garantálni is – vágtam rá azonnal.

-          Akkor nincs is miért aggódni. A végeredmény biztosan tökéletes lesz, legalábbis egy kis segítséggel egészen biztos – mondta határozottan.

-          Hogy gondoltad az a kis segítséget? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Amíg Anne és Rose rendezik az életüket, addig te és én szépen akadályozzuk Lucifer ténykedését. Szerintem tökéletes terv – állapította meg.

-          Nos, valóban nagyszerűen hangzik – vágtam rá azonnal.

-          Mert az én gondolataim mindig azok szoktak lenni – állapította meg.

-          Na, azért ezzel tudok vitatkozni – forgattam meg a szemeimet.

-          Nem tudom, hogy mire gondolsz, de nem hiszem, hogy tudnál – legyintett nevetve.

-          Jól van, hagyjuk a témát, majd kivesézzük, hogyha lesz rá idő – mondtam határozottan. – Most inkább megkérlek rá, hogy figyeld Edwardot, mert Lucifer állandóan körülötte ólálkodik, amióta kitalálta a legújabb remek ötletét, miszerint Bella lesz a menyasszonya. Mást sem csinál mostanában, csak azon gondolkodik, hogy ki lehetne az asszonya.

-          Ha tudnád, hogy micsoda fertő van odalent.

-          Azt hiszem, hogy azért nagyjából sejtem a dolgot – mondtam szörnyülködve.

-          Lehetséges, de hidd el, rosszabb, mint amit el tudnál képzelni – vágta rá határozottan. – Na, de most nem ez a lényeg. Megyek és figyelem Edwardot. Beavatkozzak, hogyha eldurvul a helyzet? – kérdezte szerelmem kíváncsian.

-          Nyugodtan sugallhatsz, hogyha a helyzet megkívánja – vágtam rá határozottan.

-          Rendben, akkor megyek is – nyomott gyors csókot a számra.

Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig úgy határoztam, hogy itt az ideje megnézni Rose-t. Remélem, hogy már befejezték Emmettel a házaséletet, mert nem szeretnék rájuk törni, ha nem muszáj. Mindenesetre próba szerencse, úgyhogy megyek, és megpróbálkozom. Ahogy ezt kigondoltam már a szobájukban is voltam. Legnagyobb örömömre már csak egymás karjában feküdtek, de mivel Emmett még mindig ott volt nem jelenhettem meg előtte. Legalábbis Emmett előtt nem. Így csak Rosalie előtt tettem láthatóvá magam, aki azonnal észre is vett. Így én a fürdő felé vettem az irányt, abban a reményben, hogy követni fog. Nem sokkal később pedig már nyílt is az ajtó, és Rose lépett be rajta.

-          Szia – köszönt halkan. – Tudsz valamit Lucifer tervéről? – kérdezte kíváncsian.

-          Miután téged nem kapott meg, most az a terve, hogy Bellát szerzi meg magának – vallottam be azonnal. Ezt joga van tudni.

-          Bellát? De hát ő annyira ártatlan, és szemérmes. Egyáltalán nem olyan lány, akit Lucifer akarhat – mondtam határozottan.

-          Nos, Lucifernek pontosan azért csábító, mert oly ártatlan, akit kellő kínok között egy gyönyörű, de veszélyes amazonná tud formálni, aki mindent képes megtenni, amit csak kíván tőle. Tökéletes feleség alap lehetne neki Bella, pontosan a tisztasága miatt. Egy ártatlan leányt nem nehéz elcsábítani. A naivitásából fog erőt meríteni.

-          Ez nem történhet meg. Edward soha nem hagyná, hogy elvegyék tőle Bellát – vágta rá Rose.

-          Edward nem hagyná, ez biztos, de hogyha Lucifernek sikerül összeboronálni Anne-t, és Edwardot, akkor minden realitás, amit eddig ismertünk megváltozik – magyaráztam komolyan.

-          Edward nem olyan férfi, aki kikezdene Anne-nel. Jobban aggódom emiatt a Demetri Volturi ügy miatt. Úgy látom, hogy Anne-nek imponál ez a furcsa férfi. Vagyis imponált, amíg meg nem tudta, hogy egy Volturi testőrrel beszélget. Viszont Demetri normális volt, amikor Anne eltűnt, és segített megkeresni őt. Még nem tudom, hogy pontosan hova kéne tennem őt. Alice látomásait pedig nem értem, hiszen nem szokta látni Anne és Gabriel jövőjét, legalábbis hosszú távon nem. Rövid távon már megtanuta kezelni a félvérségüket, de ilyen távoli időpontot, mint Anne-t felnőttként még sosem látott ezelőtt – gondolkodott el Rosalie.

-          Segítettünk egy kicsit neki ebben – vallottam be.

-          Akkor te tudod, hogy mi volt a harmadik lehetőség, amikor Anne férfi nélkül volt a látomásban egy gyermekkel – nézett rám kíváncsian.

-          Nem mondhatom el, sajnálom – mondtam határozottan.

-          Miért nem? – kérdezte döbbenten.

-          Azért, mert mindent nem árulhatok el még neked sem. A dolgoknak a maguk útján kell haladnia, és ehhez szükség van a meglepetés erejére is. Hidd el nekem – magyarázkodtam azonnal. Mindent még én sem árulhatok el neki.

-          Rendben van – sóhajtott fel. – Az új életem is nektek köszönhetem, úgyhogy feltétel nélkül megbízom benned.

-          Köszönöm – öleltem meg boldogan. Majd el is tűntem, mert Emmett készült kinyitni az ajtót.

-          Mit csinálsz itt, Baby? – hallottam még a hangját, de utána már a lakosztályomban is voltam…

(Rosalie szemszöge)

Különös volt ez a beszélgetés, amit Nadine-nal folytattam. Nagyon sok talány volt benne, de az is egészen bizonyos, hogy Nadine és a többiek urai a helyzetnek. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Az nem lehet, hogy egy szempillantás alatt elvesszen az, amiért eddig dolgoztunk.

-          Mit csinálsz itt, Baby? – állt elém Emmett, hogy rá figyeljek. – Kivel beszéltél itt?

-          Én? Senkivel – vágtam rá azonnal.

-          Pedig hallottam a hangodat, csak azt nem, hogy mit mondasz – makacskodott tovább.

-          Nem beszéltem senkivel, csupán hangosan gondolkodtam – mondtam határozottan.

-          Na és min gondolkodtál? – kérdezte kíváncsian.

-          Hogy hogyan oldjuk meg a kialakult helyzetet – sóhajtottam fel.

-          Carlisle ismeri a Volturi vezetőket. Úgyhogy nincs miért aggódni. Azt mondta, hogy mindent meg fog beszélni Aróval, és akkor minden rendben lesz. Amint ideérnek, már indulunk is Volterrába. Minél előbb ellátogatunk hozzájuk, annál jobb – magyarázta Emmett.

-          Szerintem ez nem a legjobb ötlet – állapítottam meg. – Nem kéne Anne-t odavinni az oroszlán barlangjába.

-          Most már Demetri Volturi tud róla, tehát nem sok mindent tehetünk. Talán így jobban jön ki a helyzet, mert mégiscsak mi keressük fel őket, és nem fordítva. Carlisle és Esme szerint ez a legkézenfekvőbb megoldás – mondta Emmett ellentmondást nem tűrve. – Hallgassunk a szüleinkre. Nekem sem tetszik a dolog, de mindenki szerint ez a legjobb megoldás.

-          Viszont egyvalamiről még nem tudnak, pontosabban egyvalakiről – kezdtem bele.

-          Na és kiről? – lepődött meg szerelmem.

-          Gabriel létezését titokban tartottam – mondtam elszántan.

-          Akkor erről még beszélünk, ha a többiek is ideértek. Mert akkor Gabrielt talán eltitkolhatjuk. Bár, ha jobban meggondolom, akkor mégsem, hiszen Aro minden gondolatról tud, ami valaha is megfordult a fejünkben, tehát Gabriel léte is kiderül – mondta szerelmem elgondolkodva.

-          Nos, ebben is van valami – szusszantottam fel. A fene abba a sok képességbe, amivel rendelkeznek.

-          Ne aggódj, édesem, Carlisle szót ért velük, és nem lesz semmi baj. Az lesz a legjobb, hogyha elmondunk mindent, és akkor biztosan a mi javunkra döntenek – mondta teljes meggyőződéssel.

-          Ebben azért én még nem vagyok teljesen biztos, de természetesen megbízom Carlisle-ban – vágtam rá határozottan.

-          Nos, egyenlőre ez a legbiztatóbb lehetőség – mondta szerelmem. – Na gyere, lezuhanyozhatnánk.

-          Hm… csábító ajánlat – mosolyodtam el. Mikor is voltunk utoljára együtt a fürdőben? Már elég régen, hiszen annyi mindent történt mostanában.

-          Na és el is csábulsz, vagy csak tetszik az ötlet? – kérdezte kíváncsian.

-          Azt hiszem, hogy elcsábulok, mert ritka pillanat az ilyen mostanában – kaptam le magamról a hálóinget. Majd már be is siettem a kádba, és kinyitottam a vizet. – Mi az, talán mégsem jössz? – fordultam Emmett felé meglepetten.

-          Csak gyönyörködtem egy kicsit a látványban – nyelt el nagyot.

-          Akkor most én is szeretnék látni valamit ezért cserébe – néztem végig szerelmemen jelentőségteljesen.

-          Hát, rajtam ne múljék – kapta le magáról az alsónadrágot. – Na menj csak arrébb, asszony – fészkelte be magát a hátam mögé. Én pedig boldogan dőltem a mellkasához. Emmett pedig azonnal mosdatni kezdett, amit mindig is imádtam.

-          Mi ez a romantikus hangulat? – fordultam felé kíváncsian. Az esetek többségében azért a közepébe szoktunk vágni a dolgoknak. Illetve, leginkább a házaséletnek.

-          Talán nem kényeztethetem az asszonykámat, hogyha ahhoz van kedvem? – kérdezte meglepetten.

-          Dehogynem, ilyet bármikor csinálhatsz – vágtam rá azonnal.

-          Akkor csak hagyd, hogy elkényeztesselek egy kicsit. Már hiányoltalak – csúsztatta az egyik kezét a belső combomra.

-          Te is hiányoztál, bár még csak néhány nap telt el azóta, hogy Anne és én elutaztunk – sóhajtottam fel.

-          Néhány nap? Nekem egy évszázadnak tűnt – csókolt bele a nyakamba. Majd egy kicsit feljebb csúsztatta a kezét a lábaim között. Amitől jóleső borzongás futott végig a testemen. Imádtam, amikor kedvesem ezt tette velem.

-          Talán nekem is kicsit hosszabb időnek tűnt – csúsztattam a másik kezét a mellemre.

-          Már szinte elfelejtettem ezeket a mesés domborulatokat – markolta meg kicsit szorosabban a halmot.

-          Te most kínozni akarsz engem? – indultam én is felfedezőútra a testén.

-          Az attól függ, hogy te mire készülsz – vágta rá kihívóan.

-          Ehhez mit szólsz? – kulcsoltam körül a férfiasságát a kezemmel.

-          Azt hiszem, hogy a kínzás nem fog sokáig tartani – nyögött fel.

-          Nocsak, hát ennyire lecsökkent a tűrőképességed néhány naptól? – cukkoltam egy kicsit.

-          Nem is tudom, hogy ki sikoltotta a nevemet nem régen, már csak attól is, hogy hozzáértem. Még el sem kezdtünk rosszalkodni, de te már vonaglottál alattam. Na nem, mintha nem tetszett volna a dolog, de akkor is. A jelek szerint kettőnk közül még mindig nekem nagyobb az önuralmam – húzta ki magát büszkén.

-          Akarsz erről fogadni is? – kérdeztem miközben egy kicsit jobban megszorítottam a kezem körülötte.

-          Na, azért nem eszik olyan forrón, baby – harapott finoman a fülem mögötti bőrbe, amiktől reflexszerűen felsóhajtottam. Emmett mindig is pontosan tudta, hogy mi kell egy nőnek. – Talán fogadok veled, hogyha befejeztük, amit elkezdtünk.

-          Talán még akkor is hajlandó leszek veled fogadni – egyeztem bele a szemeimet forgatva.

-          Azt hiszem, hogy most már eleget beszélgettünk – fordítottam maga felé egy hirtelen mozdulattal.

-          Ez meg, hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten. Hiszen ez egy kis kétszemélyes kád, ő meg úgy fordított maga felé, mintha franciaágyban lennénk.

-          Az maradjon az én titkom – kacsintott rám pimaszul.

-          Úgyis ki fogom szedni belőled – helyezkedtem el az ölében.

-          Nem beszélek – szorította össze a száját. Majd úgy csinált, mintha bezárná a lakatot és elhajítaná a kulcsot.

-          Majd meglátjuk – húzódtam el tőle.

-          Na ne reménykedj, hogy érzelmi zsarolás alá tudsz venni – rántott vissza magához. Majd szorosan tartotta a csípőmet, hogy még véletlenül se jusson eszembe tovább játszani vele. Na nem, mintha akartam volna. Annál sokkal inkább vágytam már a közelségére, így inkább gyorsítottam a tempón, hogy még gyorsabban elérjük a gyönyör hullámait. – Boszorkány – suttogta a fülembe, amikor már csak szorosan egymáshoz simultunk.

-          Azért szeretsz, nem igaz? – mosolyodtam el.

-          Hát, nem cserélném le az én boszorkámat a világ minden kincséért sem, az egyszer biztos – nyomott puszit a hajamra.

-          Ez a helyes válasz – vágtam rá nevetve.

-          Baby, én tisztában vagyok vele, hogy nálad jobb feleséget és anyát keresve sem találtam volna – mondta teljes komolysággal. Ami Emmettnél ritka, és megdöbbentő volt. Bár, amikor előfordul, akkor tény és való, hogy őszintén komolyan is gondolja a dolgot.

-          Ha már az őszinteségnél tartunk, akkor én sem találhattam volna nálad jobb férjet, ez egészen biztos – bújtam hozzá szorosan.

-          Ez igazán hízelgő, asszony – nyomott gyors csókot a számra. – Viszont van egy rossz hírem – húzta el a száját.

-          Na és mi az? – lepődtem meg.

-          Fel kell öltöznünk – vágta rá.

-          Miért? – húztam fel a szemöldököm.

-          Mert, ha kicsit fülelsz, akkor meghallod te is, hogy a recepción Alice éppen beveti minden tudományát, hogy miénk legyen az egész emelet – mondta nevetve. Majd miután én is fülelni kezdtem, tényleg meghallottam húgomat, amint igen meggyőzően érvel a szálloda igazgatójánál…

The Beauty and the Bear - 108. fejezet

108. fejezet

Sziasztok! Jövő héten a frissítés ezen a blogom is elmarad szabadság miatt :D Viszont az utána való héten menetrend szerint hozom a frisst! Puszi, Drusilla

 

(Rosalie szemszöge)

Komolyan mondom, hogy csak az úrinői méltóságom, és a józan eszem tartott vissza attól, hogy le ne tépjem ott helyben ennek az őrültnek a fejét. Még, hogy trükközök. Nem elég, hogy zaklat minket, még a lányomat is halálra rémíti, és eléri, hogy megszökjön. Szegény kislányt. Lehet, hogy a lányom felnőtt nőnek néz ki, de egyáltalán nem az. Még csak egy ijedt kislány.

-          Hölgyem, várjon – jelent meg mellettem Demetri.

-          Ugyan miért? Minden perc számíthat – vágtam hozzá a szavakat.

-          Tudom, de rossz irányba megy. A kisasszony a másik irányba tart, csak erre is hagyott nyomokat, hogy tévútra csalja Önt – mondta egy fokkal kedvesebben, mint ahogy este viselkedett.

-          Anne nagyon okos, de szerintem ennyire azért nem agyafúrt – állapítottam meg.

-          Nézze, én nyomkövető vagyok. Méghozzá a világon a legjobb, úgyhogy szerintem akkor jár a legjobban, hogyha hallgat rám, és követ engem – mondta határozottan. – Megtalálom a lányát, és utána békén hagyom Önöket. Hogyha hazudott volna, akkor már rájöttem volna, de az az igazság, hogy nehéz ezt kimondani, de hiszek Önöknek. Bár még soha életemben nem hallottam ilyesmiről, de természetesen ettől még előfordulhat. Még mi sem tudhatunk mindent. Végül is soha nem volt nő, aki túlélte volna a velünk való találkozást.

-          Most azt hiszi, hogy ettől félek magától, vagy azt, hogy a csodálója lettem? – néztem rá undorodva.

-          Nézze, hölgyem, maga azt hisz, amit akar, de én még soha nem voltam úgy nővel, hogy a másik fél ne akarta volna. Azt nem tagadom, hogy nem vagyok tisztában az erőmmel, hogyha elvesztem a fejem. A hölgyek azonban mindig megkapták a nekik járó végtisztességet – mondta határozottan.

-          Oh, és ettől jobb lesz a szeretteiknek? – kérdeztem a szemeimet forgatva.

-          Nem, nem lesz jobb, de ettől még tény, hogy nem szándékosan bántalmaztam a lányokat, akik megfordultak a szobámban – rántotta meg a vállát.

-          Nos, már ez is több, mint amit egy volterrai vámpírtól valaha is elvártam volna. Azt hiszem, hogy maga viszonylag úriemberszerű – állapítottam meg. Bár nem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondoltam a dolgot. Sőt, egyáltalán nem voltam biztos a dologban. Sokkal inkább undorodtam már a gondolattól is, hogy egyáltalán csak eszébe jut hozzáérni még egyszer a lányomhoz.

-          Azt hiszem, hogy ezt bóknak vehetem – állapította meg.

-          Ez mindenképpen nézőpont kérdése, de azt hiszem attól, hogy együtt keressük a lányomat még nem kell társalognunk – állapítottam meg fáradtan.

-          Ez valóban így van, de gondoltam megpróbálok barátkozni, mert, ha a Mester tudomást szerez a lányáról, akkor nyilván meg fogja Önöket hívni Volterrába.

-          Majd megpróbálom udvariasan visszautasítani a szíves invitálást – vágtam rá.

-          Az nem olyan egyszerű, hölgyem – rázta meg a fejét Demetri mosolyogva. – Nem lehet csak úgy visszautasítani egy ilyen meghívást.

-          Majd meglátjuk – sóhajtottam fel. – Messze van még a lányom? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, történetesen már egy ideje figyel minket a ház mögül – súgta oda, hogy csak én hallhassam.

-          Akkor, köszönöm a segítségét, és most távozhat is – nyújtottam felé a kezemet. Ennyit azért megérdemelt, amiért elvezetett a gyermekemhez.

-          Ma beérem ennyivel, mert nyilván a kisasszonyt is felzaklatná a jelenlétem, és elhagyom a várost is, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk – hajolt meg előttem. Majd egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség. Én pedig odalopóztam a sikátorhoz, amire Demetri mutatott az imént. Nem sokkal később pedig valóban megláttam egy összegömbölyödött kupacot a sötétben.

-          Kincsem – ültem le mellé. Mire azonnal kinézett a köpenye alól. A szemei könnyesek voltak, és reszketett, mint a nyárfalevél.

-          Hagyj békén, anyu – görbült le a szája.

-          Nem hagylak, édesem – vágtam rá azonnal. – Hogy tehettél ekkora butaságot? Hiszen tudod, hogy mi nem tudunk nélküled élni – öleltem magamhoz. – Még egyszer ne merészelj ilyet csinálni, mert száz éves korodig szobafogságra ítéllek – mondtam határozottan.

-          Nem tudsz, mert elmegyek – vágta rá makacsul, de azért belecsimpaszkodott a vállaimba.

-          Nem mész te sehová, kislányom – vágtam rá határozottan.

-          De igen, csak megálltam itt éjszakára, mert nem mertem tovább menni – harapott az ajkába.

-          Drágám, ha már világgá mész, akkor legalább lopj pénzt, vagy vigyél némi ékszert – csóváltam meg a fejem. – Akkor tudtál volna szállást foglalni magadnak.

-          Nem kell szállás, jó volt ez így, csak nem szeretem a sötét helyeket – állapította meg.

-          Tisztában vagyok a ténnyel – mosolyodtam el. – De azért egy sötét sikátort választottál búvóhelyedül.

-          Talán más is fél tőlük, és nem jönnek ide – állapította meg.

-          Mi lenne, hogyha végre hazamennék? Vagyis, vissza a szállodába? Te is tudod, hogy soha, de soha nem foglak elengedni – mondtam határozottan.

-          Igen, sejtettem, ezért próbáltam meg gyorsan eltűnni – harapott az ajkába. – Csak valahogy miután eltávolodtam a szállodától már nem tűnt akkor ötletnek, mint amikor kiterveltem. Ne haragudj rám – bújt hozzám szorosan.

-          Dehogy haragszom, te butus, de most már gyerünk vissza a szállodába, és még egyszer ne merészeld rám hozni a szívbajt, mert akkor hatalmas nagy bajban leszel, megértetted? – álltam fel. Majd magam után húztam Anne-t is. Aki úgy simult hozzám, mint egy kiscica, és halkan lépteld mellettem.

-          Mondd csak, hogyan találtál rám? – kérdezte egy idő után.

-          Demetri Volturi segített – vallottam be az igazat. Annak úgysincs értelme, hogyha átverem őt. Jobb, hogyha mindennel tisztában van.

-          Segített neked megtalálni engem? De hát miért? – nézett rám lányom értetlenül.

-          Na látod, ezt én sem értem – vágtam rá azonnal. – Hm… egész messzire jutottál – állapítottam meg, miután nagyjából fél órával később visszaértünk a szállodánkhoz.

-          Hát, nagyon igyekeztem, de a jelek szerint messze nem eléggé – motyogta az orra alá.

-          Anne, ne hibáztasd magad semmiért, mert nincs rá okod – vágtam rá komolyan. Majd bevezettem a szobánkba a lányomat. Amint kinyitottam az ajtót, mintha egy tornádó sodort volna minket a falhoz. Majd négy erős kart éreztem magam, és a lányom körül. – Hát ti? – kérdeztem döbbenten. Miután eljutottam odáig, hogy szóhoz jussak.

-          Alice látta, hogy mi fog történni, és iderohantunk, ahogy csak bírtunk – vágta rá Emmett. – Azt hiszem, hogy rekordot döntöttünk – állapította meg. - Hogy gondoltad, hogy megszöksz? – fordult most lányunk felé.

-          Nem akartam nektek rosszat – nyelt egy nagyot Anne.

-          Buta kislány, te soha nem lehetsz teher a családodnak – vágta rá Emmett azonnal.

-          Igen, tudom, de kivételesen én akartalak megvédeni titeket – sóhajtott fel Anne.

-          Ez nagyon érett gondolkodás, de ott még nem tartunk, hogy neked kellene megvédened a szüleidet. Főleg nem engem. Az én dolgom, hogy vigyázzak a családomra – mondta Emmett ellentmondást nem tűrve. – Reggel ezért még számolunk, de most menj, és fürödj meg. Gabriel már előkészítette a fürdődet. A család többi tagja pedig nagyjából reggel érkezik. Mi egy kicsit elhúztunk a többiektől.

-          Azért remélem, hogy nem látott meg titeket senki. Mármint…

-          Drágám, nem vagyok ostoba, csak féltettelek titeket. Bár igaz, ami igaz, Edward is nehezen viselte, hogy ne rohanjon úgy, mint mit, de sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön a többiekkel. Hátha hallanak valamit reggel a városban, amikor megérkeznek – magyarázta szerelmem.

-          Edward is jön, és a többiek is? – kérdezte lányom fülig pirulva. Majd halványan elmosolyodott, és már el is tűnt.

-          Semmit nem értem el – szusszantottam dühösen.

-          Hát, ez nézőpont kérdése – rántotta meg a vállát Emmett. – Engem ráébresztettél arra, hogy a lányunknak sokkal jobb lehetőség, hogyha Edwardot választja, mint egy Volturi ficsúrt.

-          Nem, a lányunknak még senkit sem kell választania, még gyerek. Majd, ha elmúlt legalább tizenhat éves, és nem csak testileg, akkor tárgyalhatunk udvarlókról – vágtam rá.

-          Kincsem a lányod nem csak testileg, de szellemileg is érettebb a koránál – csitított szerelmem.

-          Még maradjon egy ideig kislány – vágtam rá ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, nyugalom, én csak megállapítottam, hogy ha már kettő közül lehet választani, akkor inkább Edward legyen a választás – vágta rá Emmett.

-          Mondd csak, mit nem mondasz el? – néztem rá kíváncsian. – Alice látott valamit, igaz? – kérdeztem rá.

-          Látott néhány dolgot, de mint tudod, ez a döntések alapján bármikor megváltozhat – kezdett bele bizonytalanul.

-          Na, halljam – sóhajtottam fel. Jobb, hogyha tudok mindent. Az a legegyszerűbb.

-          Alice két lehetőséget látott Anne jövőjében. Pontosabban hármat, ha jól értettem. Az egyik eset Demetri és ő Volterrában, a második Edward, ő és két gyermek, a harmadik eset, amit egyikünk sem értett, az pedig egy gyermek és ő, de férfi sehol. Ha eközül a három lehetőség közül lehet választani, akkor én személy szerint az Edwarddal és gyermekekkel közös jövőjét pártolom.

-          Van ott negyedik lehetőség is, csak még nem tudunk róla – legyintettem. – A jövőben olyan sok minden változik meg, csupán néhány pillanat alatt. Nem kell túl nagy feneket keríteni a történetnek. Legalábbis szerintem. Majd minden kialakul a saját ütemében – mondtam határozottan. – Alice látomásai változnak, ezt mindannyian tudjuk. Anne a számára legjobb útra fog jutni, az, hogy hogyan jut el odáig pedig legyen az ő dolga.

-          Ha így gondolod, akkor én nem vitatkozom az anyai ösztöneiddel, kicsim – nyomott gyors csókot a számra szerelmem.

-          Helyes, velem kár is vitatkozni – vágtam rá elégedetten. – Rendezkedj be a szobámban, addig én megnézem Gabrielt, és Anne-t – ajánlottam a lehetőséget.

-          Jól van, de ne dorgáld meg nagyon – bökött a fejével a gyerekek ajtaja felé.

-          Ne aggódj, nem haragszom rá. Valamilyen szinten megértem, hogy megijedt és elmenekült. Csak minket és a testvérét akart védeni.

-          Tudom, de ettől még nagy butaság volt. A lányunk általában nagyon érett, felnőtt gondolkodású, de ez a tette most meglehetősen gyermeki volt – mondta szerelmem határozottan.

-          Igen, tisztában vagyok vele – biccentettem. – De most már tényleg megyek és rájuk nézek – fűztem még hozzá. Majd besiettem az ajtón. Gabriel már az ágyban feküdt, Anne viszont még nem volt sehol.

-          A húgod? – kérdeztem kíváncsian. – Ugye nem?

-          Dehogy, a fürdőben van. Rákapcsolódtam – mondta teljes meggyőződéssel. – Minden rezdülését érzékelem, úgyhogy nem tud megint megszökni innen.

-          Ez nagyszerű – ültem le halkan az ágy szélére. - Hogy vagy, édesem? Mi történt, amíg nem találkoztunk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Anya, csak néhány nap volt. Ennyi idő alatt nem igazán történik sok dolog – nevetett fel.

-          Na, de mégis – néztem rá érdeklődve.

-          Semmi nem történt, anyu. Hiányoztatok – ült fel az ágyban, majd szorosan magához ölelt.

-          Ti is nekem, Gabriel. Nagyon is – vágtam rá azonnal. Olyan jó volt ismét a karjaimban tartani a fiamat is. Imádom a lányomat, de a fiam ugyanolyan fontos a számomra természetesen.

-          Csak eljutottam Párizsba, nem igaz? – kuncogott fel fiam. – Bár, nem igazán így terveztem az ideutat.

-          Hogy érted ezt? – kérdeztem meglepetten.

-          Miután Alice látott titeket a Volturi őrrel apa egyszerűen bezsongot. Egy táskába belehajított néhány dolgot magának, és néhányat nekem, azután pedig csak a száguldásra emlékszem. Minden olyan elképesztően gyorsan történt. Egészen idáig rohantunk, nem is emlékszem az útra sem, csak próbáltam követni apát a legjobb tudásom szerint. Elég félelmetes volt, amit előadott, de azt hiszem, hogy én sem tettem volna a helyében másként. Féltett benneteket, ahogy mindenki más is – mesélte el Gabriel.

-          Sajnálom, hogy megijesztettünk benneteket – néztem rá bűnbánóan.

-          Ugyan, ez egyáltalán nem a ti hibátok – legyintett. – Viszont Anne végre kimászott a kádból, és azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy aludjak egyet, mert jóideje nem pihentem már, és lefutottam a lábaimat is – ásított egy nagyot.

-          Pihenj csak, életem – nyomtam puszit a homlokára. Majd betakargattam. Éppen ekkor jött ki Anne a fürdőből.

-          Hogy vagy, Anne? – fordultam felé aggódva.

-          Jól vagyok, most már – mosolygott rám. – Főleg, hogy Gabriel is itt van – fűzte még hozzá. – Furcsa volt távol lenni tőle. Szerintem megharagszik, hogyha bebújok mellé? Jó lenne most a közelében lenni – harapott az ajkába.

-          Neked mindig van itt hely – emelte meg a takarót csukott szemmel Gabriel. – Gyere csak, hugi – fűzte még hozzá. Mire Anne az ágyra pattant, és boldogan simult bele bátyja ölelésébe. – Hiányoztál – nyomott puszit az arcára.

-          Te is nekem – vigyorodott el fiam. Hát igen, ezt a vigyorgást egészen biztos, hogy az apjától tanulta. Más nem tud ilyen vigyort mereszteni a világra.

-          Aludjatok, kedveseim – nyomtam puszit mindkét homlokra.

Majd betakargattam őket, és hagytam, hogy pihenjenek. Én pedig azonnal visszamentem Emmetthez, aki magát nem meghazudttolva egy szál semmiben feküdt az ágyamon, és egy cseppet sem zavartatta magát. Sőt, ahogy láttam, mulatatta a helyzet, mivel igencsak lefagytam a nyíltságától. Már nem is emlékszem, hogy mikor voltunk utoljára ilyen helyzetben. Mármint, hogy Emmett ilyen meglepetéssel várt rám, de meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik a dolog.

-          Na mi a helyzet, asszony? Talán nem tetszik a látvány? Mi ez a kislányos zavar? – kérdezte pimaszul.

-          Csupán megleptél, de azt egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik a látvány. Sőt – kezdtem el én is ledobálni magamról a ruhákat.

-          Hm… tetszetős ez a hozzáállás – kacsintott rám.

-          Csak várd ki azt, ami még ezutá jön – dobtam félre a ruhámat, hogy Emmett jól láthassa az új fehérneműmet, ami a jelek szerint igencsak izgatóan hatot rá, mert felpattant az ágyról, és egy szempillantás alatt ráhajított engem, majd rám vetette magát…