The Beauty and the Bear - 107. fejezet

107. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Talán jobb is, hogy a kopogás félbeszakított bennünket. Már nagyon közel álltam hozzá, hogy elintézzem ezt az idiótát. Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy túl sokat kérdezget és mindenféle feszélyezettség nélkül bámulja a lányomat. Anne még kislány, és egyáltalán nincs szüksége egy perverz, volterrai vámpír figyelmére, aki teljesen fesztelenül meséli el nekem, hogy a Volterrában megforduló embernők nem távoznak élve a palotából.

-          Fáradjon beljebb – válaszoltam a kopogónak. Az ajtó pedig szinte azonnal ki is nyílt.

-          Asszonyom, hoztam vizes törölközőt, üdítőt, és némi ennivalót is, hátha enne néhány falatot a kisasszony – mondta a szállodai alkalmazott kedvesen.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. Majd elvettem a kezéből a nedves törölközőket. – Kérem az ételt és az italt tegye az asztalra – mutattam a kis üvegasztalkára.

-          Természetesen – hajolt meg azonnal.

Azután pedig letette oda, ahova kértem. Már éppen a táskámhoz léptem volna, hogy adjak neki némi borravalót, amikor Demetri elővett egy nagyobb bankjegyköteget a zsebéből, és beszélt is valamit a pincérrel, aki rögvest lelkesen távozott.

-          Azt hiszem, hogy ez túlzás volt – forgattam meg a szemeimet. – Vagy így törlesztesz a sok elvett életért? Amikor alkalmad nyílik rá, akkor fogod magad, és egy vagyont költesz valakire? Azt hiszed, hogy így bűnbánatot fogsz nyerni?

-          Nem, momentán a borravaló egy része volt a pénznek, az összeg többi részéből kibéreltem egy hétre a szemben lévő lakosztályt – mosolygott rám. – Kérem, szóljon, ha a kisasszony magához tért. Vagy még jobb, ha reggel átjövök, mert addig tud aludni egy kicsit Ms. McCharty Cullen – mondta, majd egy szempillantás alatt elhagyta a szobát.

Mintha tudta volna, hogy hozzá fogok vágni valamit, ha még egyetlen egy szót szól. Oh, Alice, remélem látod, hogy mi történik, és küldesz nekem segítséget. Nagyon jó lenne, ha Emmett és Edward most itt lenne. Mindenesetre most a legfontosabb, hogy Anne magához térjen és egyen néhány falatot. Biztos vagyok benne, hogy az ijedség miatt ájult el, de azért nem ártana, ha vacsorázna egy kicsit.

-          Kicsim – ültem le mellé, és borogatni kezdtem a hűvös törölközővel.

-          Anyu? – kérdezte halkan, de a szemeit még mindig nem nyitotta ki. – Nagyon furcsa álmom volt. Jó, hogy felébresztettél – motyogta halkan. – Azt álmodtam, hogy ránk talált egy Volturi itt Párizsban. Hát nem butaság? – kérdezte elmosolyodva.

-          Édesem – haraptam az ajkamba.

-          Igen? – nyitotta ki végre a szemeit.

-          Nem álmodtad – vágtam rá azonnal. Miért hazudoznék, hiszen, ha mást nem, akkor holnap úgyis találkozni fog Demetri Volturival.

-          Hogyan? – kaptam rám a tekintetét.

-          Nem álmodtad. Az a nyavalyás idióta kivette a szomszédos lakosztályt – húztam el a számat.

-          Jesszusom – kapta a szája elé a kezét. – Most mit tegyünk? – kérdezte idegesen.

-          Semmit, kincsem. Apád már biztosan úton van, hiszen Alice nénéd mindent lát, még ezt is. Majd ő megvéd minket, addig is nyugodtak maradunk. Vagy legalábbis megpróbáljuk.

-          Rendben – vett egy mély levegőt, majd már kicsit megnyugodva fújta ki azt.

-          Figyelj, ráérünk ezen izgulni, hogyha már kiderült, hogy mit is akar valójában, addig semmi kombinálás, érted? – szorítottam meg a kezét.

-          Jól van, igyekszem – bólintott rá, bár nem volt túl meggyőző.

-          Maradj itt, mindjárt hozok neked néhány falat ennivalót, és egy csésze kamillateát, attól majd megnyugszol egy kicsit – öleltem magamhoz lágyan.

-          Ez nagyon jó ötlet – dőlt vissza a párnára.  Én pedig azonnal felpattantam, és készítettem neki egy szendvicset, a kamillateát pedig csak ki kellett töltenem. Az igazgató úr előrelátóan készen hozatta fel hozzánk. Azt hiszem, hogy tisztességes borravalót kell majd itthagynunk, mert a bánásmód valóban fejedelmi. Bár azt nem tudom, hogy Emmett mennyit költött rá, hogy ez így legyen. – Ezt idd meg, és egyél is – tettem le elé a tálcát.

-          Köszönöm – mosolygott rám kedvesen. Majd nekilátott az evésnek. – Anya? – nézett rám bizonytalanul.

-          Igen? – néztem rá kérdőn.

-          Most nagy bajba sodortam magunkat, igaz? – kérdezte feszengve.

-          Nem, kincsem – vágtam rá azonnal határozottan.

-          De hát felfigyelt rám egy Volturi. Ez nagyon is veszélyes – válaszolta halkan.

-          Drágám, ez bármikor és bárhol megtörténhetett volna, a sors akaratával nem tud senki mit tenni – mondtam nyugtatóan. Na és persze, nyilvánvalóan Lucifer ármánykodásával sem. Legalábbis, ha jól gondolom.

-          Azért figyelmeztethettél volna a boltban, miután úgy elviharzott ez az alak – nézett rám morcosan. – Csak egy kávézót keresett, mi?

-          Kicsim, én nem akartalak átverni, de nem gondoltam volna, hogy találkozunk még itt vele. Nem akartam elrontani a kiruccanásunkat – néztem rá bűnbánóan.

-          Anya, én értékelem, hogy meg akarsz védeni, de hálás lennék érte, hogyha nem kezelnél ennyire gyerekként, amikor nagy a baj.

-          De hát nem is nagy a baj, elintézzük – legyintettem.

-          Anyu, ez egy Volturi őr, eleget hallottam már róluk. Nagyapa sokat mesélt nekem, mert kértem – vágta rá határozottan.

-          Egy Volturi őr? Már nem Mr. Demetri, akitől elolvadsz? – húztam fel a szemöldököm.

-          Nem olyan vámpír, akivel összeillenék – vágta rá határozottan.

-          Tehát tetszik, csak elfojtod – állapítottam meg.

-          Talán tetszett, amíg be nem mutatkozott – javított ki azonnal. – Hagyjuk ezt, te is tudod, és én is tudom, hogy nem hozzám való. Sosem lennék együtt olyan vámpírral, aki nem képes saját döntéseket hozni, csak parancsot teljesíteni és gyilkolni. Hanyagoljuk a témát, ha megkérhetlek.

-          Ahogy akarod, édesem, de ha mégis tetszene…

-          Jól van, a fenébe is, elképesztően jóképű, de ez nem jelenti azt, hogy lehet köztünk bármi is. Ez egy vadállat – fonta össze maga előtt a karjait kislányom.

-          Rendben, inkább nem feszegetem tovább a témát – emeltem fel védekezően a kezeimet.

-          Azért roppant hálás leszek – bólintott rá. – Jó lenne, ha itt lenne apa és Gabriel. Ők már régen elintézték volna ezt az alakot, hogy soha többé ne merjen még csak a közelembe sem jönni.

-          Ne aggódj, megoldjuk a dolgot, ha pedig valami rosszban sántikál ellenünk, akkor egészen biztosan megjelenik a családunk már holnap, annyi idő elég nekik, hogy ideérjenek – mondtam határozottan.

-          Remélem – haraptam az ajkamba. – Azt hiszem, hogy alszom, ha már a bált úgyis elszalasztottuk – dőlt el a párnákon.

-          Ne segítsek levenni a ruhád? – ajánlottam fel azonnal.

-          De, az nagyon jó lenne – vágta rá azonnal. Majd felállt. Én pedig lefejtettem róla először a ruháját, azután pedig a fűzőjét is, hogy biztosan kényelmesen aludjon. Miután pedig gyorsan megmosakodott már bújt is vissza az ágyba.

-          Jó éjt, kincsem – nyomtam puszit a homlokára, mint minden éjjel.

-          Jó éjt, anya. Szeretlek – mosolygott rám.

-          Én is téged, nagyon – válaszoltam. Majd kisétáltam a szobából, hogy nyugodtan aludhasson. Talán megnézem, hogy mit művel az az alak a szomszéd lakosztályban.

-          Rossz ötlet – jelent meg mellettem hirtelen Nadine.

-          Jesszusom, a szívbajt hoztad rám – kaptam a mellkasomhoz.

-          Egy vámpírra azért elég nehéz ráhozni a szívbajt, úgyhogy nagyon ügyes lány vagyok én – vonta fel a szemöldökét.

-          Tudod, hogy hogy értem – forgattam meg a szemeimet. – Egyébként örülök, hogy látlak, legalábbis részben – öleltem meg. Amit ő boldogan viszonzott.

-          Részben? – vonta fel a szemöldökét.

-          Igen, mert az, hogy megjelentél, valószínűsíthetően azt jelenti, hogy Lucifer valamit ármánykodik – állapítottam meg. – Ezért van egy kis negatív felhang az érkezésedben.

-          Látom, nagyon is jól ismered már a helyzetet – mosolyodott el.

-          Hát, nem ez az első eset – sóhajtottam fel. – Na, de mesélj, miért is rossz ötlet Demetri után nézelődnöm? – kérdeztem halkan.

-          Talán azért, mert ő pontosan ugyanezt teszi, és mindketten lebuknátok – kuncogott fel.

-          Uh, sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válaszod – forgattam meg a szemeimet.

-          Vajon miért? – viszonozta a szemforgatásomat.

-          Örülök, hogy te nem változol – nevettem fel.

-          Hát, ami azt illeti, te is ugyanaz vagy, csak boldogabb kiadásban – szorította meg a kezemet. – Nyoma sincs már a szomorkás Rose-nak, akit elhoztam anno a tisztásról.

-          Mintha ezer éve lett volna – sóhajtottam fel.

-          Hát, ezer azért még nincs, de tíz éve, pontosan ma van tíz éve, hogy elindultál az úton – mosolygott rám.

-          Mennyi utazás, mennyi alternatív lehetőség, mintha csak tegnap lett volna. Mindenre emlékszem – gondolkodtam el a múlton.

A valóság, amikor Edwarddal voltam, és Royce volt Anne édesapja. Lionel és Sally, na és persze Alex. Vajon mi lehet velük? Na és anya és apa? Vajon újra összeházasodtak miután eltűntünk? Mennyi esemény, és hány évet kell még várnunk, míg a családunk újra teljes lesz Bellával és Nessie-vel együtt. 

-          Igen, te voltál, illetve te vagy a leghosszabb küldetésem létem során, de egyáltalán nem bánom a dolgot, mert tökéletes választás voltál és vagy – mondta barátnőm gyengéden. – Nagyon hálás vagyok, amiért ilyen szeretettel neveled Gabrielt – nézett rám hálásan.

-          Számomra a megtiszteltetés, hogy ennyire megbíztál bennem. Ő most már az én fiam is, és persze Emmett fia is.

-          Ez pedig így van rendjén – biccentett. – Nagyon sokat várt a tökéletes édesanyára, és végre rá is talált.

-          Te találtál rám, nem én rátok – vetettem ellent.

-          Öhm… hölgyeim, nem szívesen zavarom meg a viszontlátást, de talán koncentráljunk a feladatra – jelent meg Nathan is.

-          Nathan – ugrottan azonnal a nyakába.

-          Én is nagyon örülök neked, Rose – viszonozta a gesztust azonnal. – Most viszont figyelni kéne a feladatra.

-          Természetesen, tehát Demetrinél tartottunk – vágtam rá azonnal.

-          Nem éppen, ti most éppen ott tartotok, hogy Anne kötött magának kötelet az ágyneműkből, és leereszkedett a földre, azután pedig elviharzott, de olyan gyorsan, hogy még én sem tudtam lekövetni, hogy hová tart – mondta Nathan határozottan.

-          Hogy micsoda, miért tenne ilyet Anne? – hökkent meg Nadine.

-          Mert azt hiszi az a buta kislány, hogy veszélyt hozott a családjára, és inkább elmegy, hogy ne legyen oka senkinek sem bántani bennünket. Minél előbb meg kell találnunk – indultam meg az ajtó felé.

-          Rose – szóltak utánam, de nem érdekelt. A lányom kint van az éjszakában, és biztosan nagyon fél, de már elhatározásból sem fog visszajönni magától. Bárki bánthatja, vagy elkaphatja, és én ezt nem fogom hagyni. Megvédem őt az életem árán is.

-          Hová tart, hölgyem? – jelent meg előttem Demetri azonnal.

-          Semmi köze hozzá – vágtam rá. – Tökéletes nyaralásom volt a lányommal, amíg tönkre nem tette, úgyhogy most pusztuljon innen, ha kedves az élete – indultam volna tovább.

-          Oh, ez egy remek trükk, de Ön sem gondolja komolyan, hogy ennyivel elintéznek. Nem fogom hagyni, hogy kicsússzanak a kezeim közül. Bár tetszik a kísérlet, hogy ketten, kétfelé próbálnak menni, és így csak az egyikőjüket tudom lekövetni – vigyorodott el. – Végre egy kis izgalom.

-          Hogy mondja? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-          A képlet egyszerű – szusszantotta fel Demetri. – Nem tudok kétfelé szakadni, így nyílván most megpróbálja megvédeni a kisasszonyt, de nem fog menni, mert, ha meg akarom találni, akkor meg is fogom találni. Megvan hozzá a képességem.

-          Nem zavarja, hogy azt hiszi, hogy maga a világ közepe? – néztem rá dühösen. – A lányom maga miatt szökött meg, és én most utána megyek, hogy megtaláljam, és egyáltalán nem tervezem, hogy a másik irányba induljak, mert vissza akarom hozni, nem pedig eltűntetni, maga idióta – vágtam minden gondomat a szemébe. Elegem van már ebből. – Menjen az utamból, vagy itt helyben tépem szét – sziszegtem halkan. Majd elsétáltam mellette, és nem törődve semmivel lesiettem a lépcsőn, azután pedig ki az utcára, hogy megkeressem Anne-t…