The Beauty and the Bear - 106. fejezet

106. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Láttam a lányomon, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az esti összejevetelt, de nem akartam neki azt mondani, hogy ne menjünk, mert jobb, hogyha most azonnal bebizonyítom neki, hogy nincs miért tartania a férfiaktól. Szegénykém tény, hogy balszerencsés volt a legutóbb, de hála az égnek, mégsem járt annyira szörnyen, mint ahogy én jártam egykor.

-          Készen vagy, Kincsem? – kérdeztem be a szobájába.

-          Mindjárt – válaszolta azonnal.

-          Segítsek bekötni a fűződet? – nyitottam be résnyire a szobába.

-          Ami azt illeti, ott még nem tartok – sóhajtott fel. Én pedig azonnal beléptem a szobába.

-          Édesem, még csak a fehérneműt sem vetted fel? – kérdeztem döbbenten. Hiszen csak egy szál tőrölköző van rajta.

-          Fáradt vagyok – sóhajtott fel hangosan.

-          Anne, gyere, üljünk le egy pillanatra – fogtam meg a kezét, és magammal húzta az ágy szélére. – Most pedig hallgatlak – mosolyogtam rá.

-          Mit kéne mondanom? – kérdezte értetlenül.

-          Azt, hogy miért nem mersz eljönni velem az estélyre – néztem rá komolyan.

-          Azért nem szeretnék menni, mert fáradt vagyok. Egész nap vásároltunk, és már nagyon, de nagyon jó lenne aludni egy kicsit.

-          Drágám, normál körülmények között napokig is van, hogy nem alszol – néztem rá komolyan. – Most szépen felöltözöl, és én megígérem, hogy egy pillanatra sem foglak magadra hagyni. Még egy táncfelkérést sem fogok elfogadni, hogyha ezt szeretnéd. Ígéem, hogy nem eshet a világon semmi bajod. Csak végy egy mély levegőt és öltözz fel. Rendben? – kérdeztem bátorítóan mosolyogva.

-          Nem tudom – szusszantotta Anne. – Nem vagyok biztos magamban. Valami megváltozott.

-          Nem változot meg semmi, Anne. Csupán időelőtt megtapasztaltál valami rosszat, amit nem kellett volna, de szerencsére nem történt nagyobb baj, mert Edward ott volt.

-          Igen, de Edward most nincs itt – harapott az ajkába Anne.

-          Értem – bólintottam rá azonnal. – Edward vigyázott rád, és most ő nyújtja a lehető legnagyobb biztonságérzetet a számodra. Ezért is aludtál vele az utóbbi néhány éjszaka, igaz?

-          Te ezt honnan tudod? – kérdezte ingerülten. – Figyeltél minket? Ellenőrizted minden lépésemet?

-          Nem, csupán aggódtam érted, mint az édesanyád. Tudod, régen mindig az én ágyamban, vagy Emmett és az én ágyamban kerested a biztonságot, és a nyugalmat, most viszont Edwardhoz mentél, és nem hozzám. Amikor első éjjel átmentél hozzá az eset után, azt hittem, hogy hozzám igyekszel. Résnyire még nyitva is hagytam az ajtót, hogy azonnal bejöhess – mondtam halkan.

-          Te jó ég, nekem erről fogalmama sem volt – kapta a szája elé a kezét. – Láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtótók, de nem gondoltam, hogy nekem van nyitva.

-          Pedig, neked volt nyitva – simítottam végig a karján. – Viszont a mostani kérdés az, hogy eljössze velem ebbe a bálba? Bízol annyira az édesanyádban, hogy elhidd vigyázni fogok rád? – kérdeztem kíváncsian.

-          Segíts bekötni azt a fűzőt – sóhajtott fel mosolyogva.

-          Ez a beszéd – mosolyodtam el én is boldogan. Ez egyértelműen ékes bizonyítéka volt annak a ténynek, hogy a kislányom bízik bennem, tökéletesen, és visszavonhatatlanul a bizalmába fogadott, mint egy barátnőt, ahogy régen is. – Akkor a szép, vadonatúj, ezür színű ruhád veszed fel?

-          Még szép, hogy azt, a hozzá tartozó szütyővel együtt – vágta rá izgatottan. Ez már valami, igen, ez az én lányom. Pontosan olyan, amilyennek az én mindig lelkes csicsergő lányomnak lennie kell.

-          Akkor tíz perc múlva? – kérdeztem miután bekötöttem a fűzőjét.

-          Igen, annyi idő bőven elég lesz – egyezett bele azonnal.

-          Helyes, akkor addig kint várok – siettem ki a szobából, hogy Anne nyugodtan elkészülhessen.

Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és türelmesen vártam. Néhány perc múlva pedig már nyílt is az ajtó. Majd egy sugárzóan gyönyörű, szinte már álombeli lény lépett ki a szobából. A lányom sokkal, de sokkal szebb volt, mint én valaha is leszek. Még soha életemben nem láttam ilyen csodát, mint amilyen ő.

-          Anya, jól vagy? Mi a baj? – jutott el a tudatomig nagy nehezen lányom hangja. – Talán rosszul vettem fel a ruhát? – nézett végig magán kíváncsian.

-          Nem, kicsim, én csak, egyszerűen nem tudok betelni vele, hogy mennyire csodálatosan nézel ki – mondtam határozottan.

-          Oh, köszönöm, de azért te sem panaszkodhatsz – pirult el egy kicsit. Még mindig nem volt hozzászokva, hogy gyönyörű nővé érett ilyen rövid idő alatt.

-          Erre viszont nem vagyok képes – nevettem fel, a piros rózsákat látva az arcán. – Meséltem már, hogy erről kaptam a nevem? – kérdeztem mosolyogva.

-          Miről? – nézett rám értetlenül.

-          Az anyukám mesélte, hogy amikor megszülettem az arcomon azonnal két rózsás pír jelent meg. Ekkor az apukám azt mondta, hogy Rose, és ezért hívnak így – meséltem boldogan. Mennyire tetszett nekem mindig ez a történet. Egyszerűen imádtam.

-          Ez csodálatos kis történet – bújt hozzám szorosan. – Nah, menjünk? – kérdezte egy perc csend után.

-          Igen, mindenképpen, hiszen nem illene ennél többet késni – bólintottam rá azonnal.

-          Akkor induljunk – fogott kézen, és már indultunk is kifelé a szobánkból. Néhány perccel később pedig már le is vonultunk a lépcsőn, a lehető legkecsesebben, hogy mindenki eltekintsen a késéstől, és a miattunk történt várakozástól.

-          Oh, asszonyom, kisasszony – sietett elénk azonnal az igazgató. – Örülök, hogy eljöttek, már attól tartottam, hogy valami baj történt.

-          Dehogyis – ráztam meg a fejem azonnal. – Csak egy kicsit elhúzódott a szépítő alvás – mondtam kissé feszengve, hogy hihető legyen a dolog. A hölgyek mostanában sokszor takaróznak ezzel az indokkal.

-          Ha megengedi, akkor halkan megjegyezném, hogy mindketten sugároznak – mondta kedvesen.

-          Ön igazán kedves – kuncogtam fel. Egy kicsit nem árt, hogyha flörtölünk vele, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz szükség egy megbízható emberre a városban.

-          Megtisztelnek a hölgyek azzal, hogy az asztalhoz kísérhetem Önöket? – nyújtotta a karját bizonytalanul.

-          Hálás lennék érte – vágtam rá azonnal.

-          Oh, igen, természetesen engem is megtisztel – karolt bele gyorsan a másik karjába Anne. Igaz, hogy kicsit megkésve, de az a lényeg, hogy vette a lapot. Azonban amikor odavezetett az asztalunkhoz a legszívesebb visszafordultam volna. Mi a fészkes fenét keres itt ez a Volturi ficsúr.

-          Hölgyeim, engedjék meg – pattant fel azonnal, és kihúzta a széket a lányomnak. Aki azonnal pirulva foglalt helyet mellette. Én pedig hagytam, hogy az igazgató segítsen nekem is leülni.

-          Hogy kerül maga ide? – sziszegtem, amikor hármasban maradtunk.

-          Nos, mint ahogy azt mondtam is hölgyem, megtalálom – mosolyodott el.

-          Na és, hogyan álcázza a szemeit? – kérdeztem halkan.

-          Nos, megvannak a módszereink, ennyi legyen elég. Bár az én módszerem mindenképpen egyszerűbb, és könnyedebb, mint az állati vér, ez bizonyos. Talán életmódot változtatna? – kérdezte kíváncsian.

-          Soha – vágtam rá határozottan.

-          Értem, ha nem, hát nem. Amíg a vezetőket nem zavarja, addig nekem áldásom rá – rántotta meg a vállát. – Na de, bocsásson meg, kérem, hölgyem, de egyáltalán nem Ön miatt vagyok itt. Sokkal inkább a kisasszony keltette fel az érdeklődésem.

-          Én? – hökkent meg Anne. – De hát miért? – kérdezte értetlenül.

-          Kincsem, a sminked egy kicsit elkenődött – mondtam halkan.

-          Anyu, nem vagyok hülye – súgta vissza halkan.

-          Tudom, kicsim, sajnálom – sóhajtottam fel. – Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket néhány percre? – kérdeztem halkan.

-          Hogy rólam susmorogjatok a hátam mögött? Talán nincs jogom tudni, hogy mégis miért vagyok ilyen komoly beszédtéma? – nézett rám morcosan. Majd Demetrire is.

-          Érdeklődöm a származásáról, kisasszony – mondta Demetri határozottan.

-          Na és a bálterem a legjobb hely, ahol kivesézheti a titkot az édesanyámmal? – húzta fel Anne a szemöldökét. – Úgy tudom, hogy ezt tiltják a törvényeink, tehát jobb lenne, ha ezt vagy a lakosztályban folytatnánk, vagy, ami még jobb, most élvezhetnénk az estélyt, és táncolhatnánk, ha már lejöttem, holnap pedig szócsatázhattok a lakosztályban, amíg én elmegyek a megrendelt ruhákért – osztott ki minket lányom alaposan.

-          Nekem határozottan tetszik a kisasszony elmélete – vágta rá Demetri.

-          Inkább csak, Anne – válaszolta lányom az ajkába harapva. Te jó ég, én is mindenkibe beleszerettem fiatal koromban? – Egyébként Önben kit tisztelhetek? – kérdezett rá.

-          Oh, bocsásson meg, Anne – vágta rá komolyan. – Valóban udvariatlan voltam – mondta bűnbánóan. – Engedje meg – fogta meg a lányom kezét. – Demetri Volturi – nyomott csókot Anne kézfejére.

-          Volturi? – kerekedtek ki lányom szemei. Majd kapkodni kezdte a levegőt.

-          Kicsim, nyugalom – szorítottam meg a kezét. – Mély levegő – próbáltam megnyugtatni. A következő pillanatban pedig már csak azt láttam, hogy a föld felé zuhan. Mielőtt pedig a padlót érte volna, Demetri a karjaiba kapta.

-          Merre van a szobájuk? – kérdezte tőlem azonnal.

-          Nah, persze, majd megmutatom – forgattam meg a szemeimet. – Adja ide a lányomat.

-          Egy kicsit feltűnő lenne, hogyha Ön vinné fel, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét az a ficsúr.

-          Kövessen – szusszantottam fel.

-          Asszonyom, valami baj történt? Jól van a kisasszony? – rohant hozzám az igazgató idegesen.

-          Nem, semmi gond – válaszoltam nyugodtan. – Egyszerűen csak túlságosan kimerült ma az új élményektől, és ezért történt. Az úr segít felvinni, és akkor lefektetem. Elnézést kérek, a lányom nevében is.

-          Nem tesz semmit, jobbulást a kisasszonynak. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha felküldök egy kis frissítőt, és ételt – ajánlotta.

-          Ön nagyon kedves – mosolyogtam rá hálásan. – Az nagyon jó lenne – fűztem még hozzá.

-          Öt percen belül ott lesz, Mrs. McCharty Cullen – indult el az igazgató egy pincér felé.

-          Szóval, merre van az a lakosztály, Mrs. Cullen – nézett rám fölényesen Demetri.

-          Kövessen, de ha csak rá gondol, hogy bántja a lányomat, akkor halál fia, felfogta? – mondtam neki ingerülten.

-          Hm… egy anyatigris. Ezt tudom értékelni – vigyorodott el.

-          Majd nem értékeli, amikor letépem a fejét – mosolyodtam el már csak a gondolattól is.

-          Nem áll szándékomban bántani a lányát, ha nem kapok rá parancsot, vagy nem ad rá okot – mondta komolyabban.

-          Ha parancsot is kap rá, akkor sem fog hozzáérni soha, semmilyen értelemben, úgyhogy vegye le a mocskos szemeit a lányom dekoltázsáról – sziszegtem halkan.

-          A lánya nagyon is felnőtt nőnek látszik, majd ő eldönti, hogy tetszik-e neki, hogyha nézem őt, vagy sem – vágta rá.

-          A lányom még jócskán kiskorú, alig múlt el öt éves – néztem rá komolyan.

-          Öt éves? – állt meg egy pillanatra a döbbenettől. – De hát… - kezdett el hápogni. Remek, legalább befogja végre a száját, és magába fordul. – Jó próbálkozás volt, de nem hitte komolyan, hogy el fogom hinni – kuncogott fel néhány pillanat után. – Az Ön lánya már biztosan van tizenhét éves. Egy sugárzó kis virág.

-          Kinézetre biztosan, de korra sokkal fiatalabb – vágtam rá. – Mint már mondtam ő nem ember – fűztem még hozzá.

-          Na és akkor mégis micsoda? Dobog a szíve – forgatta meg a szemeit a Volturi.

-          Dobog a szíve, mert félig valóban ember – válaszoltam. Majd kinyitottam a lakosztályunk ajtaját. – A másik szoba az övé – vezettem végig a nappali részen, majd kinyitottam a lányom szobájának ajtaját.

-          Hm… takaros kis lak – mondta elismerően.

-          Keressen magának hasonlót, valahol nagyon messze innen – ajánlottam a lehetőséget.

-          Valami azt súgja, hogy Ön nem kedvel engem – kacagott fel nyíltan.

-          Miért, van olyan a családján kívül, aki kedveli? – kérdezte komolyan.

-          Azt sosem lehet tudni, én úgy éreztem, hogy a kisasszony kedvel engem – fektette le gyengéden az ágyra.

-          Talán tetszett neki, de csak addig, amíg meg nem mondta a nevét – vágtam vissza. – Köszönjük a segítséget, most már távozhat – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nem eszik azt olyan forrón, asszonyom. Most már nagyon felcsigázott. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy a lány nem ember. Bár tény, hogy a szívritmusa kicsit más, és az illata sem annyira csábító, mint a legtöbb ártatlan hölgynek, de ha nem ember, akkor pontosan mi is?

-          Semmi köze hozzá – mutattam az ajtó felé.

-          Aro Mester derítse ki? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Úgyis elmondja neki, amint hazaér, akár akaratlanul is. Akkor meg nem mindegy? – kérdeztem kétségbeesve. Habár, ha Demetri, a nyomkövető eltűnne, akkor talán sosem találnának meg minket. Hm… ez nem is rossz ötlet. Talán nem is keresnék.

-          Nos, ha én tudom az igazságot, akkor a Mester is tudni fogja – mondta egyértelműen.

-          Hát jól van, de figyelmeztetetem, ha a legkisebb jelét is mutatja a gúnynak, vagy annak, hogy hazugnak tart, akkor azonnali hatállyal kivezettetem a szállodából – mondtam határozottan.

-          Legyen úgy – egyezett bele azonnal. Majd hátradőlt a kényelmes fotelben, és várakozóan nézett rám.

-          A lányom akkor fogat, amikor én még ember voltam, de a férjem már vámpír volt. Volt egy balesetünk, és csak így élhetett tovább. Cullenék átváltoztatták, én pedig nem hagytam el őt, még azután sem, hogy vámpír lett. Anne lett a szerelmünk gyümölcse – meséltem el. Gabrielt pedig gondosan kihagytam a történetből. Őt még nem látta senki.

-          Egy ember és egy vámpír együtt? – gondolkodott el. – Végül is, megesik az ilyesmi Volterrában is, bár a hölgyek jellemzően nem élik túl a találkozást – nézett rám sokat sejtetően.

-          A férjem nem vadállat – kértem ki magamnak. – Még vámpírként sem bántott soha, pedig el kell ismernie, hogy egy vámpírférfinak egy ember nagyon törékeny.

-          Igazán érdekes fejlemény ez a világunkban, de azt hiszem, hogy a kisasszonyt is ki kell kérdeznem az ügyben, hogy teljesen tisztán lássak – mondta elgondolkodva.

-          Na idefigyeljen maga… - kezdtem volna bele, de kopogás zaja szakította félbe az eszmecserénket…