The Beauty and the Bear - 103. fejezet

103. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Az utazásunk bár hosszú volt. Legalábbis vámpír szemmel nézve, de mégis csodálatos. Igaz, hogy futva jóval előbb ideértünk volna, de így volt ideje Anne-nek, hogy világot láthasson. A lányom pedig szinte mindenre rácsodálkozott útközben. A feltűnés elkerülése végett néha muszáj volt megállnunk étkezési célból. Meg persze Anne számára az étel is az élet részét képezte. Így mindig dupla adagot rendeltünk, és az én adagomat elcsomagoltattuk, és mindig odaadtuk egy rászorulónak, hogy ne vesszen kárba. Ez is természetesen Anne ötlete volt. Annyira bájos és jólelkű lény, amilyet ritkán lát a világ.

-          Mikor érünk már oda? – kérdezte lányom kíváncsian. Már alig várta, hogy odaérjünk.

-          Nemsokára a szállásunkon vagyunk. Csak néhány perc még, kicsim – szorítottam meg a kezét.

-          Az jó, mert már az emberi szükségleteim is kikívánkoznak – pirult el.

-          Oh, miért nem szóltál? – csóváltam meg a fejem. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Anne-nek szüksége van fürdő és mosdóhasználatra egyaránt.

-          Nem akartam már megállni – legyintett. – Egyébként még nem vészes, és egyébként is hamarosan odaérünk.

-          Megérkeztünk, hölgyeim – állította meg a kocsit a vezető.

Majd az ajtó kinyílt, és azonnal segítő kezek jelentek meg a nyitott ajtónál. Elfogadtam a felajánlott kart, hogy lesegítsen a kocsiról. Majd Anne is ugyanígy tett. A szállodából pedig már meg is jelent egy hordár a csomagjainkért.

-          Milyen gyönyörű – ámult el Anne, és kíváncsian fordult körbe, hogy mindent láthasson a környékből.

-          Igen, Párizs a szerelem, a divat, és a modern dolgok fellegvára – mondtam mosolyogva.

-          Akkor tényleg itt a helyünk – vágta rá lányom azonnal.

-          Hölgyeim, elkísérhetem Önöket a bejelentkezéshez? – jelent meg mellettünk egy öltönyös úr.

-          Kit tisztelhetünk Önben? – kérdeztem alaposan végigmérve.

-          Az igazgató vagyok, asszonyom – hajolt meg kecsesen. – Már vártuk Önöket, Mrs, és Ms. McCharty Cullen.

-          Üdvözlöm – nyújtottam felé a kezem. Amit természetesen azonnal megcsókolt, majd a lányomét is. – Hálásak lennénk, hogyha segítene a bejelentkezésnél, és szeretnénk némi frissítőt is, ha lehetséges - néztem rá kedvesen.

-          Természetesen, azonnal hozatok egy kancsó limonádét és két poharat, amíg várakoznak – válaszolta rögtön készségesen.

-          Köszönjük – mosolyodtam el hálásan.

Majd elfogadtam a felajánlott karját, ahogy Anne is, és besétáltunk vele a szálloda recepciójához. Nagyon készséges volt, bár ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy Emmett a legnagyobb, és legkényelmesebb kétszobás lakosztályt foglalta le a számunkra. Ráadásul rögtönk két hétre, és előre fizetett is. Ő maga ellenőrzött mindent, mielőtt megengedte, hogy ideutazzunk kettesben.

-          A csomagjaik már a szobájukban vannak, ahogy a frissítő is. Isten hozta, Önöket a szállodánkban – adta át a kulcsot néhány perccel később.

-          Köszönjük – vágtam rá.

Majd Anne és én elindultunk a szobánk felé. Amikor pedig beléptünk, mindkettőnknek elállt a lélegzete is egy pillanatra. A szoba hatalmas volt. Vagyis a lakosztály. Bár lakásnak is bőven beillett volna. Két óriási hálószoba volt benne, egy közös fürdőszoba. Nappali, hatalmas gardrób, és még egy kisebb étkező is, arra az esetre, hogyha szobaszervizt kérnénk.

-          Anya, ez elképesztő – süvített körbe lányom, miután becsukódott az ajtó. – Még életemben nem láttam ilyen csodálatos lakosztályt. Bár, ha belegondolok, akkor ez az első lakosztály, amit látok életemben, de biztos vagyok benne, hogy ennél szebb nem is létezhet.

-          Valóban páratlan ez a hely – bólintottam rá. – Bár úgy tudtam, hogy szükséged lenne a mosdóra – néztem rá kérdőn.

-          Igen, tudom, de muszáj volt látnom előtte az egészet – vigyorodott el. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a fürdőben.

-          Rendeljek neked valami ételt? – kérdeztem halkan. Tudtam, hogy úgyis meghallja.

-          Azt hiszem, hogy egy kis saláta jól esne – válaszolta lányom azonnal. – Vagy néhány szem gyümölcs is elég lesz. Nem igazán vagyok éhes, de séta előtt jobb lenne, ha bekapnék egy-két falatot.

-          Oké, helyes – vágtam rá azonnal.

-          Akkor mindjárt kérek egy gyümölcstálat – vágtam rá azonnal. Már el is indultam, hogy kérjek egy tál gyümölcsöt a szobánkba, amikor kinyílt az ajtó, és egy hatalmas kosár finomsággal jelent meg az igazgató úr.

-          Engedelmével, asszonyom. A férje kérte, hogy ezt mindenképpen hozzuk fel, amikor megérkeznek – mondta mosolyogva. Majd letette az ajándékot az asztalra, és már távozott is. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött.

-          Hűha, én csak pár szem gyümölcsöt kértem – kerekedtek ki Anne szemei, amikor kijött a nappaliba.

-          Ami azt illeti, az apukád úgy látszik, hogy eléggé sokat készült rá, hogy mi megérkezünk ma ide – kuncogtam fel.

-          Ezt apa intézte? – kérdezte döbbenten.

-          Hát, ami azt illeti, úgy látom, hogy nem elég, hogy gyümölcskosarat rendelt neked, hanem a kedvenceidet hozzatta – állapítottam meg.

-          Aszt látom – mondta miközben már a szőlőt majszolta.

-          Amíg eszel, addig kipakolom a bőröndöket – ajánlottam a lehetőséget. Anne pedig csak bólintott, és már harapott is bele egy almába. Én pedig csak mosolyogva sétáltam át a másik szobába, és alig öt perc alatt kipakoltam az én bőröndömet is, és a lányomét is.

-          Kész vagyok, anya – kiabált be kislányom a szobába.

-          Rendben, akkor mehetünk is, ha szeretnél – ajánlottam a lehetőséget.

-          Igen, már indulhatunk is – indult meg az ajtó felé. – Tudod, hogy merre menjünk? Én már nagyon szeretnék megnézni néhány francia modellt. Fogalmam sincs, hogy milyenek a ruhák errefelé, de azon a néhány hölgyön, akin láttam ma a ruhákat, nagyon is tetszett a látvány – magyarázta lelkesen.

-          Nos, Alice természetesen előrelátó volt, úgyhogy pontosan tudom, hogy merre kell mennünk a legjobb bolt felé – mondtam büszkén.

-          Ez nagyszerű hír, akkor merre? – sietett át a lenti hallon az ajtó felé Anne.

-          Anne McCharty Cullen – szóltam rá halkan. Ő úgyis meghallja, és nem akartam mások előtt kellemetlen helyzetbe hozni. – Mit kíván meg az illem? – kérdeztem ugyanolyan halkan.

-          Lassan, és kecsesen, ahogy egy hölgyhöz illik – suttogta vissza. Majd lassított a tempón, és kecsesen kihúzta magát, mire minden férfinek megakadt rajta a szeme. Egyszerűen senki nem volt képes rá, hogy levegye a szemét a lányomról. – Így megfelel? – fordult meg csábítóan. Mire mindenkinek elakadt a lélegzete.

-          Tökéletes, de azért talán ez már túlzás volt. Még a végén megfulladnak a férfiak a hallban. Vagy a feleségeik ölik meg őket – kuncogtam halkan.

-          Értem, akkor megpróbálom egy kicsit szolidabban előadni a dolgot – sóhajtott fel színpadiasan.

-          Most figyelj. Mutatom a megfelelő átmenetet – mondtam határozottan. Azután pedig lassan, és kecsesen levonultam a lépcsőfokokon, majd puha, macskaszerű léptekkel sétáltam a lányom mellé.

-          Ez nem volt a legjobb példa – nevetett fel hangosan.

-          Miért is nem? – döbbentem meg.

-          Azért, mert nálam csak elakadt egy pillanatra a lélegzetük, de nálad viszont a nyála is kicsordult néhány embernek – állapította meg Anne.

-          Ugyan már, egyáltalán nem erőltettem meg magam – tiltakoztam azonnal.

-          Lehet, hogy neked erőlködés nélkül is megy, de nem vagy jó példa arra, hogy hogyan ne keltsünk feltűnést – mondta komolyan.

-          Na jól van, inkább menjünk tovább, mielőtt még valaki leszólít minket – húztam el a szám, amikor megláttam, hogy néhányan elindultak felénk. – Most lassan, de határozottan kimegyünk innen – karoltam Anne-be, és már mentünk is kifelé. A hordárunk pedig udvariasan kinyitotta előttünk az ajtót, amiért mindkettőnktől hálás pillantást kapott. – Menjünk azonnal a fehérnemű boltba. Alice szerint elképesztő. Még mindenféle színes fűző is van állítólag.

-          Hm… ez jól hangzik. Bár nekem nincs gondom az egyszerű, fehér alsókkal. Miért kéne túlbonyolítani a dolgot? – nézett rám kérdőn.

-          Most még nem kell, de eljön majd az idő, amikor imponálni szeretnél a kedvesednek, és olyankor nagyon is fontos lesz, hogy megfelelő ruhadarabokat tudj felvenni, ha eljön a nagy pillanat – kezdtem bele. Ha már agyilag elég fejlett ahhoz, hogy párkapcsolatban gondolkodjon, akkor talán itt az ideje, hogy elbeszélgessünk róla.

-          Anya, azt hiszem, hogy ez még egy kicsit korai, nem gondolod? – pirult el azonnal.

-          Nem tudom. Azt figyelembevéve, hogy Edward hogyan búcsúzott el tőled, talán időszerű – néztem rá kissé félve. Nem tudtam, hogy most azt érem-e el, hogy megint összevesszünk, vagy azt, hogy őszintén beszéljen nekem az érzéseiről. Bár, valószínű, hogy az utcán nem fog jelenetet rendezni.

-          Nem tudom, hogy mit érzek valójában – kezdett bele halkan. – Nem is tudom. Néha rámtör egy érzés, hogy nekem Edwarddal kell lennem, aztán hirtelen ennek vége is szakad, és megint a nagybátyámat látom benne. Nem igazán értem a saját érzéseimet – kezdte el rágcsálni a szája szélét.

-          Talán csak az a tény, hogy átsegített téged azon a sokkhatáson, ami ért téged a bálon – ajánlottam a lehetőséget. Vagy Lucifer minden előzetes bejelentés nélkül megint űzi a kis játékait. Tettem hozzá gondolatban. Ezt viszont nem mondhatom sem Anne-nek, sem pedig Edwardnak.

-          Nem tudom, mindenesetre most, hogy távol kerültem tőle, mármint fizikailag nincs a közelben, most is érzem, hogy nagyon szeretem, de nem hiszem, hogy szerelemmel, hanem csak szeretem, mint téged, vagy apád. Mint egy lány a családját – magyarázta. – Most, hogy így belegondolok ez azért elég különös. Mármint, ami mostanában történik velem, hiszen én alapvetően nem vagyok agresszív, veszekedős természet, de mostanában mégis sűrűn előfordul.

-          Semmi gond, kincsem, csupán kamaszodsz – legyintettem. – Gabrielnek is vannak néha érzelmi kitörései, csak ő elfolytja, de Jasper ettől függetlenül még érzi, hogy mikor vívódik a testvéred is azzal, hogy kiabáljon, vagy sem.

-          Csak tudnám, hogy miért van ez. Hiszen sosem veszekedtünk régebben – sóhajtott fel Anne.

-          Most is csak azért van így, mert elértétek a kamaszodás idejét, ilyenkor nincs az a gyermek, aki ne lázadna fel legalább háromszor a családja ellen – mondtam mosolyogva. – Még én magam is lázadoztam tizenévesen.

-          Csakhogy én még nem vagyok tizenéves – állapította meg lányom halkan.

-          A születésedtől számolva valóban nem, de a fejlettségi szintedet nézve már nagyon is benne vagy a kamaszodó korban – válaszoltam nevetve.

-          Remek, még nevess is ki – nézett rám morcosan, de a szemei nevettek.

-          Bocsánat, de én nem rajtad nevetek, hanem veled – állapítottam meg. – Na gyere, mindenesetre veszünk néhány csábos darabot, mert ha nem is most, de egyszer biztosan szükséged lesz ehhez hasonló darabokra – invitáltam be az üzletbe, amihez időközben odaértünk.

-          Én nem hiszem, hogy valaha is felveszek ilyeneket – nyelt egy nagyot Anne, amikor meglátta a színes fűzőket fekete csipkével kombinálva.

-          Dehogynem, drágám, ha meglesz a megfelelő partnered, aki előtt majd szívesen illegeted magad, akkor rengeteg ilyened lesz – válaszoltam gyengéden.

Tudtam, hogy a nőiesség még új neki, de azt hiszem, hogy már nagyon is itt az ideje annak, hogy kapjon néhány ehhez hasonló holmit, és ízlelgesse a dolgot. Nem akartam még, hogy kirepüljön a szárnyaim alól, de hátráltatni sem fogom abban, hogy elkezdje az életét. Azt hiszem, hogy ez a leghelyesebb, amit tehetek érte.

-          Öhm… ebből mindenem kint van – dugta ki a fejét Anne a próbafülkéből. Én pedig kíváncsian léptem be mellé.

-          Talán lehet egy számmal nagyobb, de egyébként tökéletes – vágtam rá azonnal.

-          Tökéletesen olyan, mintha most készülnék kiállni az utcasarokra – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Vagy csábítóan bevonulsz a szobába a szerelmedhez, akinek elakad a lélegzete, és meredt szemekkel nézi végig a tested minden tökéletes idomát – javítottam ki.

-          Hát, nem is tudom – nézett le a dekoltázsára, majd pirulta takarta el a félig kilátszó kebleit.

-          Gyönyörű vagy, édesem, úgyhogy ezt bizony elvisszük, és még néhány másik szint is ebből a fazonból, de azért előbb próbálj fel egy eggyel nagyobb méretet is.

-          Rendben – biccentett. Majd visszament a fülkébe, én pedig vittem egy egy számmal nagyobb fehérneműt, ami már tényleg tökéletesen állt rajta. Miután pedig én is megtaláltam a nekem megfelelő modelleket fizettünk, és úgy döntöttünk, hogy itt az ideje beülni ebédelni egy kellemes étterembe, és majd utána folytatjuk a helyi divat felfedezését…