The Beauty and the Bear - 102. fejezet

102. fejezet

Sziasztok! Átvezető fejezet következik. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla

 

(Rosalie szemszöge)

Idegesen rontottam be a szobánkba. Eddig azt hittem, hogy jó anya vagyok, de most kétségeim támadtak felőle. Anne egyszerűen csak a zsarnokot látja bennem, pedig tényleg nem Edwardtól akarom távoltartani, hanem úgy érzem, hogy a környezetváltozás most jót tenne neki. Nekem sokkal jobb volt, hogy más környezetben heverhettem ki a fájdalmamat. Szerintem neki is jót fog tenni, és rá fog jönni, hogy tényleg, őszintén csak jót akarok neki.

-          Sajnálom, kicsim – ölelt magához Emmett kedvesen. – Hidd el, hogy nem gondolta komolyan, csak kamaszodik. Majd rájön, hogy te csak jót akarsz neki – simogatta a hátamat nyugtatóan.

-          Én nem akarok rosszat neki – mondtam szomorúan.

-          Édesem, ezt ő is tudja – mondta szerelmem határozottan.

-          Nem, még nem tudja, de meg fogja érteni – mondtam elszántan.

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Anne butaságokon gondolkodjon egy fiatal ficsúr miatt, aki valószínűleg csak azt hitte, hogy lesz egy jó estéje, de a lányommal kapcsolatban emberére akadt. Anne nem könnyű vérű nő, és soha nem is lesz az.

-          Ne menjünk mégis veletek? Talán biztonságosabb lenne, ha…

-          Nem, ezt kettőnknek kell véghezvinni – mondtam komolyan. – Szükségünk van erre az anya-lány kiruccanásra. Csak néhány hét az egész. Elviszem egy kicsit világot látni, vásárolgatni, lazítani, hogy elfelejtse a nem túl kellemes első bálját, és rájöjjön, hogy az élet még csupa kaland a számára, és még korai lenne az ijedség miatt megállapodnia.

-          Ő is rá fog jönni, hogy csakis az ő érdekében teszed, de kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra. Egyáltalán nem tetszik a helyzet, hogy ketten mentek. Nyugodtabb lennék, hogyha Gabriel és én is veletek mennénk – mondta aggodalmasan.

-          Tudom, Emmett, de hidd el, hogy ennek így kell lennie. Tisztáznunk kell a kapcsolatokunkat, és el kell érnem, hogy újra feltétel nélkül bízzon bennem és hallgasson rám – néztem rá komolyan. – Nem lehet, hogy elveszítsem a bizalmát.

-          Soha nem vesztetted el a bizalmamat, anyu – hallottam meg a félénk hangot az ajtó felől. – Én nagyon sajnálom. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy nem lett volna szabad úgy beszélnem veled, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem azért akarsz elutazni velem, mert el akarsz szakítani engem Edwardtól. Kérlek, ne haragudj azért, ahogy az előbb viselkedtem veled – csordult ki néhány könnycsepp a szeméből.

-          Oh, kicsim, gyere ide – tártam ki a karjaimat kislányunk felé. Ő pedig azonnal odaszaladt, és szorosan hozzám bújt.

-          Ne haragudjatok rám, kérlek, nem akartam tiszteletlen lenni – kezdett el hangosan zokogni.

-          Css… nincs már baj, prücsök – ölelt át Emmett mindkettőnket gyengéden. – Bár ahhoz tartom magam, hogy csak rá kell mutatnod, és én örömmel töröm el a kezét. Vagy megakadályozom, hogy utodókat nemzen.

-          Azt hiszem, hogy erre nincs semmi szükség, apa – nevetett fel Anne hirtelen.

Amin nekem is muszáj volt elmosolyodnom. Emmett már csak Emmett. Mindig tudja, hogy hogyan oldja fel egy kicsit a hangulatot. Azt hiszem, hogy már éppen ideje volt, hogy Anne kiadja magából a történteket. Így talán tiszta lappal nyithatunk holnap.

-          Akkor viszont nem akarok több könnyet látni, mert akkor én is sírva fakadok és hidjétek el, az bizony csúnya látvány lesz – mondta Emmett határozottan. Mi pedig egyszerre nevettünk fel a lányommal együtt.

-          Apa, te nem is tudsz sírni, szerencsére – forgatta meg a szemeit Anne.

-          Hé, ne hagyjatok ki engem se a buliból – jelent meg Gabriel vigyorogva. – Családi ölelés, sírás-rívás, és engem kihagytok belőle? – kérdezte tetetett felháborodással.

-          Sosem hagynánk ki – nyújtottam ki felé a karomat. Ő pedig azonnal mellettem termett, és szorosan magához húzott. – Na, menjetek mielőtt még meggondolnám magam – szusszantott fel Gabriel. – Nem ér, hogy csak Anne-t viszed magaddal. Legközelebb én megyek – jelentette ki egy kis felháborodással.

-          Ígérem, hogy elviszünk majd téged is, Gabriel. Tudom, hogy mennyire vágysz Európába – simítottam végig az arcán.

-          Európába? – sikkantott fel Anne azonnal. – Uramisten, mindig is oda vágytam. Komolyan elmegyünk a divad városaiba? Sőt, talán még a divat fővárosába is?

-          Igen, végigjárjuk a legszebb, és legfontosabb helyeket – válaszoltam mosolyogva. Ki gondolta volna, hogy ilyen izgatott lesz, ha meghallja?

-          Jézusom, öt perc és készen lesz a bőröndöm. Sőt, talán csak félig kéne pakolnom a koffert, hogy visszafelé hozhassunk néhány ajándékot, és egy-két új ruhát – rohant ki a szobából, nyilván át a saját szobájába.

-          Hogy is volt az a dolog, hogy nem akar veled menni, és nem bízik benned? – koppintott az orromra Emmett. Majd csókot nyomott a számra.

-          Jaj, könyörgöm, ezt ne előttem – forgatta meg a szemeit Gabriel. Majd egy szempillantás alatt kimenekült a szobánkból.

-          Jó poén volt, fiam – kiáltott Emmett utána.

-          Tudom, volt kitől tanulnom – vágta rá kedvesem azonnal.

-          Emmett, ne bíztasd állandóan a hülyeségre – böktem mellkason.

-          Tudod, a te lányod, az én fiam – kacsintott rám.

-          Emmett, nem kell elrontanod a fiúnkat, csak mert a fejedbe vetted, hogyha a lányunk úrinő lesz, akkor a fiúnkból igazi mókamestert csinálsz – mondtam kissé rosszallóan.

-          Miért, talán gondod van a mókamesterekkel? – kérdezte a szemöldökét húzogatva.

-          Nem, én imádom a mókamestereket, de talán a fiúnknak nem kellene rajtunk élcelődni, nem gondolod? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hm… talán van abban valami, amit mondasz – bólintott rá elgondolkodva.

-          Akkor leszoktok erről? – kérdeztem a mellkasát végigsimítva.

-          A mi szerelmi életünkről leszoktatom, de a család többi részéről nem – ajánlotta az alkut. – Ez az ajánlatom.

-          Elfogadom az ajánlatot – egyeztem bele azonnal. Ennél jobbat úgysem fogok kapni.

-          Rendben, akkor most menj, és szedd össze a kistáskádat az útlevelekkel, és minden szükséges dologgal, mert öt perced maradt az indulásig. Na és persze, ha nem indultok el, akkor még a végén meggondolom magam, és lemondom a jegyeket. Egyre kevésbé tetszik a gondolat, hogy elengedjelek titeket erre az utazásra – húzta el a száját.

-          Ugyan, csak két hét – simítottam végig az arcán.

-          Tudom, hogy csak két hét, de nekem két évnek fog tűnni – szusszantotta Emmett. – Amióta megismertelek nem voltunk egymástól távol egy napnál tovább, és az a nap is elég hosszú volt.

-          Hé, nem lehetünk együtt minden pillanatban egy örökkévalóságon át. Talán nem is árt majd nekünk, hogyha egy kicsit különválunk. Nem sok időre, csupán néhány hétre, mint például most – ajánlottam a lehetőséget.

-          Talán – sóhajtott fel. – Na menj, fejezd be a pakolást mielőtt meggondolom magam – fűzte még hozzá, de a kezei még mindig a derekamat ölelték.

-          Öhm… te is jössz, vagy elengedsz, hogy pakolhassak? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-          Oh, bocsánat, észre sem vettem. Tudod ez egy nagyon természetes mozdulat, amit már észre sem veszek – kacsintott rám.

-          Semmi baj, én csak örülök neki, hogyha már észre sem veszed, hogy mindig hozzám érsz, mert én bizony észreveszem – kacsintottam rá én is. Majd kicsusszantam a kezei közül, és besiettem a gardróbszobába, hogy gyorsan összepakoljam a kézitáskámat.

-          Anyu, milyen ruhában utazzak? – kiáltott át Anne a szobájából.

-          A smaragdzöldben – kiáltottam vissza azonnal mosolyogva. Anne izgatottabb, mint hittem, hogy lesz, és ez nagyon is ínyemre van. Nagyon szeretném, hogyha ezalatt a két hét alatt sikerülne tökéletesen a bizalmába férkőznöm a lányomnak. Tudom, hogy most kezdődik a dackorszak, de sokkal boldogabb lennék, hogyha inkább a barátnőjeként tekintene rám, és nem úgy, mint aki elől valamit titkolnia kell. – Szerinted sikerülni fog? – kérdeztem az éppen mögém settenkedő Emmettet. Aki azonnal kövé dermedt.

-          Mikor vettél észre? – kérdezte panaszosan.

-          Tudod, én is vámpír vagyok, így nem volt túl nehéz észrevennem a lopakodásodat – mondtam nevetve.

-          Miért nem figyeltél inkább a pakolásra? Szégyellje magát asszonyom – nézett rám rosszallóan.

-          A pakolással már régen kész vagyok – vágtam rá azonnal.

-          A fenébe, ezek szerint már esélyem sincs egy kis rosszalkodásra?

-          Drágám, mást sem csináltunk több, mint tíz órán át. Oszd be két hétig légy szíves – mondtam rákacsintva.

-          Ez határozottan kínzás. Ugye tudod, hogy keserves kínok között leszel napokig, hogyha visszajötettek, mert ezt biztosan nem fogom ennyiben hagyni – emelte fel az ujját komolyan.

-          Ígérem, hogy megkapod a magadét, amikor visszajöttünk – csaptam finoman a fenekére. – Most pedig legyél jó férj, és hozd le a poggyászomat.

-          Na és mit kapok cserébe, asszony? – húzta fel a szemöldökét.

-          Nem is tudom – simultam a mellkasához, majd szenvedélyesen a szájára tapadtam. – Nos, mint szólsz az ajánlatomhoz?

-          Hát, egy kissé kevés, de előlegnek megteszi – mondta elgondolkodva.

-          Rendben, akkor maradjunk is ennyiben – kacsintottam rá. – Szóval, legyél szíves levinni a csomagomat, és a lányunkét is.

-          Rendben van, asszonyom, megteszem, amit kér – kapta fel a bőröndöt. Én pedig kisétáltam a szobából, miután még egyszer körbenéztem. Kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lesz távol lenni innen. Furcsa lesz, az biztos, hiszen bár nem régóta élünk itt, mégis nagyon otthonosnak érzem ezt a helyet.

-          Anyu, készen vagy már? – rontott be Anne. Nekem pedig azonnal fennakadtak a szemeim. A lányom tényleg nem volt már kislány. Sőt, határozottan állíthatom, hogy igazi nő volt már. Akármennyire is nehéz is ezt megemészteni egy anyának.

-          Igen, kicsim, készen vagyok – bólintottam rá azonnal. – Mehetünk – fogtam meg a kezét. Majd együtt lesétáltunk az emeletről a földszintre, ahol már mindenki csak ránk várt.

-          Hiányozni fogtok, kedveseim – ölelt át minket Esme azonnal.

-          Te is nekünk, Esme – mondtuk egyszerre. Majd én odamentem Gabrielhez, és Emmetthez, míg Anne Edwardot tüntette ki a figyelmével. Aztán minden egy szempillantás alatt történt. Edward hirtelen magához húzta Anne-t, és belecsókolt a nyakába.

-          Hiányozni fogsz, kicsim – suttogta utána a fülébe.

-          Te is nekem – pirult el Anne azonnal.  

-          Viszlát, Edward – álltam közéjük hirtelen.

Tudom, hogy nincs okom kételkedni a fogadott bátyámban, de valahogy mégsem tetszik nekem. Egyszer határozottan állítja, hogy soha nem gondolna Anne-re a párjaként, azután pedig a nyakába csókol. Valami itt nagyon nem stimmel. Olyan, mintha néha kettészakadnának az érzései. Ez több, mint különös.

-          Viszlát, Rose, hiányozni fogsz te is – ölelt át kedvesen.

-          Te is nekünk – vágtam rá azonnal.

-          Indulnotok kell  - mondta Gabriel kissé szomorúan.

-          Csak nem hiányozni fogok? – kérdezte Anne mosolyogva.

-          Mi tagadás, még soha nem voltunk egymástól távol egy-két napnál tovább – rántotta meg a vállát Gabriel. – Talán egy kicsit hiányozni fogsz – csapott finoman húga fenekére.

-          Talán egy kicsit te is hiányozni fogsz – bokszolt a vállába Anne.

-          Viszlát, drágáim – sóhajtotta Emmett. Majd egy energikus mozdulattal mindkettőnket magához ölelt.

-          Szia, apu – puszilta meg édesapja arcát.

-          Légy jó, nagyon szeretlek – nyomtam gyors csókot a szájára.

-          Én is szeretlek – lopott még egy csókot szerelmem.

Majd nagy nehezen elengedett. Mi pedig kisétáltunk a már ránk várakozó kocsihoz, és felszálltunk rá, hogy elindulhassunk a mi kis magánutazásunkra, ami remélem, hogy több szempontból is sikeres lesz. Mindenképpen szeretném, hogyha Anne és én úgy térnénk haza, mintha mi sem történt volna. Szeretném vele elfelejtetni az incidenst, és azt is szeretném, hogyha tiszta lappal indulnánk miután hazaértünk. Valahol megtört az anya-lánya kapcsolat. Valószínűleg csupán a kamaszodás miatt, de azt hiszem, hogy még tökéletesen helyreállítható a kapcsolatunk. Bőven elég lesz, hogyha egy-két hétig kettesben vagyunk, és sokat beszélgetünk. Ráadásul, ha van amiben egyetértettünk mindig is, az a divat, és a ruhák, valamitn a látnivalók. Párizsban pedig ezt mind megkapjuk egy helyen…