The Beauty and the Bear - 98. fejezet

98. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Alice, és Jasper már lassan egy éve élnek velünk, és minden nagyszerűen alakul. Jasper szinte már tökéletesen ura a vérszomjának, és boldogan játszik a gyerekekkel, tanítja őket a nyomkeresésre, ráadásul a városba is mindig szívesen elkísér minket. Meglehetősen tehetséges lett, amióta erőteljesen próbálta visszafogni a vérszomját. A gyerekek pedig szép lassan nagyon is csinos tinédzserek lettek. Illetve úgy néznek ki, még akkor is, hogyha igazából még csak öt évesek. Ezért is kellett elköltöznünk onnan, ahol eddig éltünk. A gyerekek túl gyorsan nőttek, és már nem tudtuk ezt a növekedést titokban tartani. Egyre nehezebb volt a kicsiknek. Hiszen nem mehettek be a városba. Nem mehettünk el fagyizni, és szinte sehová a vadászaton kívül, ezért határoztunk úgy, hogy így lesz a legjobb.

-         Anya, elmehetek ma este a bálba Gabriellel? – lépdelt elém Anne kíváncsian.

• -         Bálba? Milyen bálba? – kérdeztem döbbenten. – Hiszen még csak most költöztünk ide – kerekedtek ki a szemeim.
• -         Tudom, de összeismerkedtünk ma néhány fiatallal, és ők kérdezték, hogy elmegyünk-e a bálba – lelkesedett Anne. – Végül is, hamarosan egy iskolába fogunk járni velük, úgyhogy nem lenne rossz, hogyha ismerkednénk egy kicsit – harapott az ajkába szégyenlősen.
• -         Nocsak, milyen kis elszánt vagy – húztam fel a szemöldököm.

• -         Ismerkedni szeretnék. Légy szíves, anyu. Olyan régen voltam már szórakozni és Gabriel is. Szeretnénk kicsit kikapcsolódni. Velem jöhetnél, mint a nővérem, és apu is, mint a bátyám – nézett rám boci szemekkel.
• -         Megbeszéljük, ha kicsomagoltam. Jó, kincsem? – néztem rá kérdőn.
• -         Persze, anyu – sóhajtott fel lemondóan. – Addig felmegyek a szobámba – fűzte még hozzá. Majd már el is viharzott.
• -         Oh, édesem – sóhajtottam fel. – Sajnálom – suttogtam magam elé. Majd egy szempillantás alatt kicsomagoltam minden bőröndöt. – Drágám – siettem be Anne szobájába.
• -         Igen – nézett fel unottan a könyvéből.
• -         Még nincs is ruhád – mosolyogtam rá.
• -         Tessék? – kerekedtek ki a szemei.
• -         Mit veszünk fel a bálba? – kérdeztem nevetve.
• -         Komolyan? – pattant fel az ágyról.
• -         Igen, komolyan – vágtam rá. – Itt az ideje, hogy egy kicsit kimozduljatok – mondtam teljes meggyőződéssel. Mire kislányom a nyakamba ugrott, és boldogan kacagott.
• -         Én is szeretnék. Elmehetünk veletek Jasperrel? – kérdezte Alice ujjongva.
• -         Hát persze, nyertek ti is nyugodtan – bólintottam rá azonnal.
• -         Én inkább kihagyom – kiabált át hozzánk Edward.
• -         Ugyan már, Edy fiú, hiszen az egész család megy – jelent meg kedvesem is az ajtóban.
• -         Az egész család? – néztem rá kíváncsian.
• -         Igen, Carlisle-t és Esmét is meghívták az egész családdal együtt – mondta Emmett határozottan.
• -         Edward, kérlek – hallottam meg Esme gyengéd hangját.
• -         Na jó, benézek egy-két órára, de ha a hölgyek nem hagynak békén, akkor hazajövök. Én szóltam előre – mondta ellentmondást nem tűrve.
• -         Rendben, már az is jó, hogyha egy kicsit benézel – egyezett bele fogadott anyánk.
• -         Akkor gyerünk vásárolni – kiáltott fel Alice boldogan.
• -         Nekem van szmokingom – kántálta az összes fiú egyszerre, amin mi lányok csak jót mosolyogtunk.
• -         Na jól van, akkor lányok, gyerünk vásárolni – mondta Alice határozottan.
• Mi pedig felkerekedtünk, hogy megtaláljuk mind a négyen a lehető legtökéletesebb ruhát estére. Nem is kellett sokáig keresnünk. A város központi részén volt egy hatalmas ruhaszalon. Tele szebbnél szebb ruhákkal, amelyek egyértelműen a lehető legdivatosabb stílusban készültek.
• -         Anne, káprázatosan festesz – ámultam el, amikor megláttam lányomon azt a gyönyörű, mályvaszínű ruhakölteményt, amit válaszott.
• -         Te sem panaszkodhatsz, a… ruhádra, Rose – mondta kicsit megszeppenve. Valószínűleg, anyát akart mondani, de rájött, hogy most nem a lányom. Mármint, az itteniek úgy tudják, hogy ő a húgom.
• -         Esme, csodálatosan festesz – dícsértük meg szinte egyszerre a csinos mélykék, mélyen dekoltált ruhát.
• -         Alice, ez óriási – kuncogtunk fel a Charleston stílusú ruhája láttán. Annyira illett hozzá ez a stílus, és a bordó szín is fantasztikusan áll neki. Minden tekintetben, passzolt a frizurájához, az egész lényéhez. Mindenhez tökéletesen illett.
• -         Azt hiszem, hogy minden megvan, amire szükségünk lehet a bálban – csapta össze Alice elégedetten a kezeit. – Menjünk haza készülődni. Már el is képzeltem, hogy kinek milyen sminket készítek. Sőt, már a frizuratervek is megvannak a fejemben. Csodálatosan fogunk kinézni mindannyian.
• -         Ebben biztosak vagyunk, Alice, de nekem is van egy-két ötletem. Nézd – mondta Anne mosolyogva. Alice szemei pedig a távolba révedtek.
• -         Ez egyszerűen elképesztő, Anne, még sokkal jobban néz ki, mint amire én gondoltam – mondta elismerően.
• -         Akkor menjünk haza, és kezdjünk el készülődni – javasolta Esme. Mi pedig rábólintottunk.

Nagyon gyorsan hazaértünk. A fiúk már elkészülve vártak ránk. Mindenkin rajta volt már szmokingja, és kedves meglepetéssel is vártak ránk. Mindannyiuknál volt egy-egy csuklóvirág, ami nagyon kedves gesztus volt tőlük. Kivéve persze Edwardot. Ő megint úgy határozott, hogy tartja magát a tökéletes egyedülléthez. Bár nem bánom. Majd megtalálja az igazit, mindegy, hogy most, vagy száz év múlva.

• -         Köszönöm – nézett rám hálásan. – Végre valaki, aki nem akar mindenáron összeboronálni valakivel.
• -         Én sem mondom, hogy maradj egyedül – rántottam meg a vállam. – Csak azt mondom, hogy majd a saját ütemedben megtalálod azt, akit neked szánt a sors. Mint ahogy én is megtaláltam Emmettet. Nem kell elsietni a dolgokat. Majd minden szépen lezajlik a saját ütemében.
• -         Látjátok, hallgassatok Rose-ra. Ő az egyetlen, aki megért engem – karolt át Edward hirtelen. – Végre valaki, aki nem akarja, hogy engedjek a városka egyik szép hölgyének az udvarlásának.
• -         Ugyan, drágám, hiszen mi is azt szeretnénk, hogy boldog légy. Akármikor is találod meg a párodat. Esélyed van rá, hogy családot alapíts. Hát nem csodálatos lehetőség? – kérdezte Esme boldogan.
• -         A lehetőség csodálatos, de nem tudom, hogy akarom-e – gondolkodott el.
• -         Miért? – döbbentünk meg mindannyian.
• -         Rosalie is éppenhogy túlélte a szülést. Nem biztos, hogy merném kockáztatni azt, akit a világon mindennél jobban szeretek – mondta komolyan.
• -         Ezt majd ketten eldöntitek, ha itt lesz az ideje – mondta Esme kedvesen.
• -         Na és, hogyha vámpírlányt választok? – kérdezte kíváncsian.
• -         Akkor is a családunk tagja lesz, és szeretni fogjuk. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy boldog légy – mondta Esme teljes meggyőződéssel.
• Mi pedig hevesen bólogatni kezdtünk, bár reméltem, hogy nem lesz így. Vagyis, remélem, hogy Edwardnak lesz lehetősége egy tökéletes családhoz. Ami nekem is megadatott.
• -         Ez kedves tőled, Rose, de majd kialakul – mosolygott rám kedvesen. Tetszik, hogy Edward mostanában ilyen jókedvű, nyoma sincs a néha rátörő letargiának mostanában. – Ezt is köszönöm – kuncogott fogadott bátyám.
• -         Nem kell ám minden egyes szót kihallgatni – néztem rá morcosan.
• -         Minden egyes szót nem is, csak a lényeget – rántotta meg a vállát. – Na, de most szedjétek össze magatokat, minél előbb szeretnék túlesni ezen a kötelező táncmulatságon. Nem tagadom, hogy nincs sok kedvem az egészhez, hiszen abból fog állni, hogy próbálom levakarni magamról a helyi libákat.
• -         Edward, ne légy udvariatlan. Nyilván van közöttük művelt, kedves kisasszony is – vágta rá Carlisle.
• -         Valóban? Hol is volt olyan a létünk során, hogy intelligens, és olvasott, magának való kisasszonnyal találkoztam? Olyannal, akinek nem az volt a legnagyobb gondja, hogy hogyan púderezze be tökéletesen az orrát? – húzta fel Edward a szemöldökét.
• -         A mai lányoknak éppen ez a legfontosabb. Mi a bajod a csinosan cicomázott cicuskákkal? Legalább egy kis ágytornára összejöhetnél valakivel – ajánlotta Emmett lelkesen.
• -         Én nem szoktam csak úgy ágytornázni. Attól, hogy a mai lányok csak elkényeztetett csitrik, még nem érdemlik meg, hogy úgy bánjak velük, mint bármelyik útszéli örömlánnyal. Nem illik a hölgyek becsületén csorbát ejteni – mondta határozottan Edward. Mi lányok pedig egy emberként helyeseltünk. Valóban nem lenne szép, ha Edward csak kihasználna valakit, hogy a vágyait kielégítse.
• -         Te szoktál felszedni útszéli örömlányokat? – lelkesedett fel Emmett.
• -         Jellemző, hogy neked csak ennyi esett le a mondanivalóból – vágtam tarkón gyorsan.
• -         Most miért? Lehet, hogy az öcsi már nem is kis ártatlan. Nekem meg el sem mondta? A tesók megdumálják az ilyen élményeiket – vigyorodott el.
• -         Nem, Emmett. Még soha nem szedtem fel egyetlen egy örömlányt sem – válaszolta Edward, hogy elkerülje a további félreértéseket.
• -         Uh, uncsi vagy, öcsém. Még mindig – forgatta meg a szemeit Emmett.
• -         Van, ami nem változik – nevetett fel Edward. – Te meg még mindig túl kíváncsi, és a tetejébe még perverz is.
• -         Ami igaz, az igaz – röhögött fel Emmett.
• -         Öhm… ezt a szópárbajt ti csak nyugodtan folytassátok. Mi lányok, addig elkészülünk – elégelte meg Alice a szokásos délutáni vitát Emmett és Edward között.

Nagyon nem értettek egyet Edward, hogy is mondjam. Hölgyekkel kapcsolatban kialakított képéről. Azt hiszem, hogy ez a legfinomabb kifejezés, amire futja jelenleg. Mindenesetre magukra hagytuk a férfiakat a maguk kis vitájával, és felvonultunk az emeletre, ahol gyorsan megmosakodtunk, majd felvettük a ruháinkat, amelyek még mindig gyönyörűek voltak. Alice pedig ígéretéhez híven mindenkinek tökéletes sminket, és frizurát készített. Anne pedig szó szerint sugárzott. Egyszerűen gyönyörű volt a könnyű, mélyen dekoltált, nőies ruhájában. Mikor nőtt ekkorára a kislányom? Hiszen nemrégen még a karjaimban tartottam a csöppséget, aki éppen csak kibújt a pocakomból. Most pedig egy igazi nőt látok magam előtt, aki sok dologban hasonlít rám.

• -         Anya, mi a baj, talán mégsem tetszik a ruhám? – nézett végig magán Anne idegesen.
• -         Dehogynem, kincsem. Pont azt csodálom, hogy milyen gyönyörű lettél – mondtam, és éreztem, hogy a szemeim szúrnak, ha tudnék, akkor most biztosan sírnék. Annyira gyönyörű a lányunk, és a fiúnk is délceg fiatalemberré cseperedett.
• -         Hölgyeim, lekéssük a bált – kiáltott fel Emmett. – Hogy álltok?
• -         Készen vagyunk, azonnal – kiáltott le Alice. Majd gyakorlott mozdulatokkal sminkelte ki magát egy szempillantás alatt. Ő is egyszerűen fantasztikusan nézett ki. Miután pedig végzett a saját frizurájával is, levonultunk, és a párjainkba karolva már indultunk is a bálba. Edward, mint mindig, most is Esme mellett állt. Így fogadott anyánk egyszerre karolhatott bele a szerelmébe, és első gyermekébe is. Ilyenkor olyan felhőtlen boldogság futott át az arcán, amilyet nagyon ritkán lát az ember, de az egyszer biztos, hogy öröm látni ezt az arckifejezést Esme arcán…

(Nadine szemszöge)

Annyira jó volt már csak nézni is, hogy milyen csodálatosan alakul minden Rosalie háza táján. A gyerekek szépen nőnek. A család boldog. Bellát már csak ki kell várni, és akkor megint teljes lesz a család. Sőt, több is lesz, mint teljes, hiszen így minden tökéletessé válik majd a világában. Pontosan olyan ez a világ, amire mindig is vágyott.

• -         Nadine, van egy kis baj – jelent Kathy feldúltan.
• -         Baj? Hiszen mostanában olyan békés csend uralkodott. Már évek óta nyugalom van mindenhol az égben – hökkentem meg.
• -         Lucifer gyanús dolgokat csinál mostanában – vágta rá Kathy.
• -         Miféle gyanús dolgokra gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.
• -         Nos, utoljára ott láttuk, ahol most Rosalie éppen lakik a családjával – kezdett bele Kathy. – Viszont nem ez az érdekes. Láttunk egy vámpír áthaladni a környéken, aki látta a gyerekeket. Most pedig Volterra felé tart ez a vámpír, és nem tudom, hogy mit tehetnénk.
• -         Meg kell állítani, ez egyértelmű – vágtam rá. Majd egy szempillantás alatt megkerestem a földön a vámpírt, és magam álltam az útjába. Mire döbbenten állt meg, és értetlenül pislogott rám.
• -         Ki maga? – kérdezte összehúzott szemekkel. A fogait pedig azonnal kivillantotta elrettentésként.
• -         Az nem fontos. A fontos az, hogy te mit művelsz? – kérdeztem komolyan.
• -         Megyek, és jelentem a hármaknak, hogy halhatatlan gyermekek élnek a földön – vágta rá. – Te is természet feletti lény vagy, ez látszik rajtad. Biztosan megvannak a magad világának is a törvényei. Az én világom törvényei szerint nem szabad ilyen gyermekeket létrehozni.
• -         Csakhogy a két gyermek félvér, nem pedig halhatatlan gyermek – válaszoltam komolyan.
• -         Az képtelenség. A mi fajunk nem képes rá, hogy gyermeket szüljön – vágta rá az idegen vámpír határozottan.
• -         Képes rá, ha a pár női tagja még ember, akkor meg tud foganni – vágtam rá határozottan.
• -         Hm… ez érdekes – vigyorodott el a férfi. – Azt hiszem, hogy ki kéne próbálnom a dolgot – indult volna el vissza a város felé, de egy intéssel lángba borítottam őt, hogy ne jusson vissza a fiatalok közé, hogy kipróbálhassa a most megszerzett tudást. Nincs rá szükség, hogy valami félőrült megerőszakolja a lányokat a félvér gyermekekért.
• -         Nadine, kedvesem – hallottam meg egy bosszantó hangot.
• -         Lucifer – szusszantottam dühösen.
• -         Éppen most gyilkoltad le a szabad akaratot – kuncogott fel.
• -         Valahogy az az érzésem, hogy a te akaratodat gyilkoltam le, és nem a vámpírét – vágtam vissza gyorsan.
• -         Hát ez nézőpont kérdése – sóhajtott fel színpadiasan. – Tulajdonképpen, lehet, hogy volt közöm ahhoz, hogy véletlenül meglátta Anne-t és Gabrielt. Ahhoz viszont nem volt közöm, hogy te kikotyogtad a lehetőséget, ami az emberi nőkben rejlik a vámpír férfiak számára – mondta teljes meggyőződéssel.
• -         Ne játszadozz velem, Lucifer. Velem ne – sziszegtem a fogaim között.
• -         Mert akkor mi lesz? – kérdezte nevetve.
• -         Akkor talán bajod esik – mordultam fel.
• -         Kevés vagy te ahhoz, angyalkám – termett mellettem. Majd végigsimított a hajamon.
• -         Majd meglátjuk – szűrtem a fogaim között. – Hagyd békén Rose-t, és a családját. – Már késő őket bántani.
• -         Ki mondta, hogy bántani akarom őket? Csupán egy kis izgalmat viszek az unalmasan tökéletes életükbe – kuncogott fel ördögien.
• -         Nekik megfelel így – vágtam rá.
• -         Nos, akkor is vittem egy kis izgalmat a dologba – kacsintott rám Lucifer, majd eltűnt.
• -         Mi az, hogy már vittél izgalmat a dologba? – kiabáltam utána. – Ne merészeld bántani őket – üvöltöttem dühösen. Majd egy szempillantás alatt az égi tanács előtt termettem, hogy megtudjam, mit csinált már megint ez a pokolfajzat…