The Beauty and the Bear - 97. fejezet

97. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Egyszerűen fantasztikus volt az egész vásárolgatás. Minden pillanatát élveztem, ahogy Alice, Esme, és Anne is. Afelől, hogy Emmettnek és Gabrielnek mennyire tetszett  már voltak kétségeim, de ők sem duzzogtak kivételesen. Biztosan érezték, hogy most nagyon megbántanák Anne-t egy esetleg nyavalygással. Emmett pedig hősiesen hagyta, hogy Anne egyik boltból, a másikba húzza, és felpróbáljon egy hatalmas adag ruhát, a hozzá illő kiegészítőkkel. Míg végül megállapodtak öt tökéletes garnitúrában. Igaz, hogy eredetileg csak egyről volt szó, de Emmett úgy gondolta, hogyha Anne ennyire szeret vele vásárolni, akkor ma élvezzék ki rendesen, hogy ő is itt van.

-          Apu, ezek fantasztikusak – ugrott kislányunk Emmett nyakába, mikor kiléptünk az utolsó bolt ajtaján. Majd összevissza kezdte puszilgatni az apukája arcát.

-          Örülök, hogy tetszenek – nevetett fel Emmett.

Majd ő is nyomott egy hatalmas puszit a lányunk arcára. Annyira jó volt őket így látni. A kedvesem még annál is csodálatosabb apa, mint ahogy valaha is képzeltem volna. Sokkal több türelme van a gyerekekhez, és szinte már isteníti őket. Ahogy a gyerekeink is őt. Ennél nincs is szebb látvány a világon.

-          Milyen é… - kezdett bele Alice. Majd hirtelen a semmibe révedt.

-          Alice? – suttogtam neki, hátha ki tudom zökkenteni. Bár régen sem lehetett, hogyha látomása volt. Gondolom a rendszer most is ugyanúgy működik.

-          Menjünk haza – mondta kikerekedett szemekkel.

-          Miért? – kérdeztem idegesen. Olyan döbbent arcot vágott, hogy komolyan megijedtem.

-          Csak gyerünk – mondta, majd el is indult az erdő felé. Mi pedig követtük.

-          Emmett? – néztem rá suttogva.

-          Igen? – pillantott rám azonnal.

-          Játszatok a gyerekekkel az erdőben egy kicsit – néztem rá könyörgőn.

-          Nem gondolnám, hogy neked kéne hazamenni, amikor Alice így viselkedik – tiltakozott Emmett. – Nem igazán értem, de nem volt túl pozitív az arckifejezése.

-          Ha nagy baj lenne, azt elmondaná – válaszoltam biztatóan. – Csak féltem őket – néztem a kicsikre. – Kérlek.

-          Gyerekek – kiáltotta el magát Emmett.

-          Igen? – néztem kíváncsian apjukra.

-          Most jutott eszembe, hogy ígértem egy fagyit én is – kacsintott rájuk.

-          De jó – kiáltottak fel mindketten. Majd az apjuk nyakába vetették magukat.

-          Ugye nem baj, ha majd később megyünk utánatok? – nézett körbe kérdőn.

-          Dehogy – vágta rá mindenki. Majd Emmett visszafordult a gyerekekkel a város felé.

-          Ügyes voltál, drágám – mosolygott rám Esme. – Észre sem vették a kicsik, hogy esetleg baj lehet.

-          Emmett ilyen szinten elé kreatív, szerencsére – mondtam büszkén. – Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy Alice min akadt ki ennyire.

-          Biztos nem komoly dolog, legalábbis remélem – szorította meg a kezem Esme. Majd a házunk fel is tűnt előttünk. Alice pedig felbőszült vadként vetette be magát az ajtón.

-          Edward Anthony Masen Cullen – üvöltötte el magát.

-          Igen? – kérdezte Edward teljes higgadtsággal.

-          Hogy merészelted a bútorainkat a garázsba vitetni? – kérdezte ingerülten.

-          Nos, mivel a ti szobátokba nem fér ne, az ÉN szobámba… – hangsúlyozta az „én” szót – viszont nem kell új bútor, úgyhogy logikusnak tűnt, hogy ott van a legjobb hely számukra jelenleg.

-          Nem, nem ott van a legjobb hely a számukra – kiabált rá Alice. – Láttam, hogy nekünk fogod adni a szobádat.

-          Nektek is adtam volna, ha nem lettél volna ilyen rámenős kis pukkancs – válaszolta Edward még mindig nyugodtan.

-          Nem voltam rámenős kis pukkancs. Csak határozott voltam – vágta rá Alice.

-          Gyerekek – szólt közbe Esme. Belőlem pedig önkéntelenül is kitört a nevetés.

-          Te meg minek örülsz? – fordultak felém mindketten morcosan.

-          Most komolyan ezért rohantunk haza lóhalálában? – kérdeztem nevetve. – Hogy egy szoba miatt szócsatázzatok? Halljátok magatokat egyáltalán? Olyanok vagytok, mint Anne és Gabriel, amikor összevesznek, hogy ki kapja meg előbb a fagyit a fagyizóban. Hány évesek vagytok, három? Komolyan van értelme egy szobán így összeveszni, amikor holnap két óra alatt építünk egy kétszer nagyobbat nektek, mint amekkora Edwardé? – néztem Alice-re még mindig vidáman.

-          De én láttam, hogy nekünk adja a saját szobáját – duzzogott tovább Alice.

-          Azt még azelőtt láttad, hogy kis híján kiköltöztettél, nem igaz? – kérdezte Edward komolyan. – Jasper azt mondta, hogy a látomások a döntéseink alapján változnak – fűzte még hozzá.

-          A fenébe, ott a pont – biggyesztette le Alice az ajkát.

-          Na látod, már ideje volt – biccentett Edward. – Ne izgulj, holnap építünk nektek egy hatalmas szobát, extra nagy gardróbbal, egy éjszakát pedig csak kibírtok a kisebb szobában – mondta Edward békülékenyen.

-          Talán – sóhajtott fel Alice. – Azt hiszem, hogy a szatyrokat, addig a nappaliban hagyom, mert ennyi be sem fér abba a kis szobába – mondta csüggedten.

-          Na jó, egyetlen éjszakára – sóhajtott fel Edward. Mire Alice arca felragyogott.

-          Köszi – ugrott a fogadott bátyja nyakába.

-          Ez nem jelenti azt, hogy beköltözhetsz, hangsúlyozottan csak addig kapjátok meg a szobát, amíg a tiétek fel nem épül – mondta komolyan.

-          Értettem, ne aggódj – szorongatta meg még egyszer Edwardot. – Akkor én most megyek is, és kicsomagolok – fűzte még hozzá. Majd eltűnt a szatyrokkal az emelet irányába. Esme és én pedig nevetve huppantunk le a kanapéra. Éppen akkor, amikor Carlisle benyitott az ajtón.

-          Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte mosolyogva.

-          Edward és Alice elég viccesek együtt – mondtuk vidáman.

-          Ki is az az Alice? – nézett ránk kérdőn.

-          A társam – jelent meg Jasper is. – Én pedig Jasper vagyok, örvendek – nyújtott a kezét Carlisle felé, aki azonnal elfogadta a felajánlott jobbot.

-          Nagyon örvendek – biccentett Carlisle. Majd helyet foglalt Esme mellett. – Megtudhatnám, hogy kik a vendégeink? – kérdezte kedvesen.

-          Mindjárt lemegyünk mi is, várjatok meg – kiáltott le Alice.

-          Ha jól sejtem ő lesz Alice – nézett ránk Carlisle kérdőn.

-          Igen – vágtuk rá mindannyian.

-          Már itt is vagyunk – rohant le a lépcsőn Alice Edwardot maga után húzva. – Szia, Carlisle. Alice vagyok – mondta lelkesen pöttöm kishúgom. Majd gyors puszit nyomott Carlisle arcára. – Annyira örülök, hogy végre egy család leszünk.

-          Oh, ez igazán nagy meglepetés – fordult felénk Carlisle értetlenül.

-          Alice és Jasper is vegetáriánus vámpír, mint láthatod. Nagyon szeretnének csatlakozni hozzánk – mondta Esme lelkesen. Látszott rajta, hogy nagyon örül neki, hogy egyre több gyereke van.

-          Ez örömmel hallom – mosolyodott el Carlisle. – Természetesen nagyon szívesen látunk benneteket a családban.

-          Amíg féken tudja tartani Jasper Alice-t – fűzte hozzá Edward vigyorogva.

-          Hé, kikérem magamnak – bökte mellkason Alice Edwardot.

-          Miről maradtam le? – kérdezte Carlisle döbbenten.

-          Alice kicsit agresszíven próbálta megszerezni Edward szobáját – válaszoltam ezúttal én.

-          Oh, miért, valami baj van a vendégszobával? – kérdezte Carllisle meglepetten.

-          Dehogy, gardróbnak tökéletes – legyintett Alice. – Viszont hálószobának kicsit kicsi.

-          Akkor mi a tervetek? – tette fel a következő kérdést Carlisle.

-          Az, hogy építünk egy új szobát a házhoz holnap – vágta rá Alice.

-          Rendben, akkor holnapra beteget jelentek – biccentett fogadott apánk.

-          Szerintem ez nem szükséges, drágám – mondta Esme gyengéden.

-          Hogy-hogy? – lepődött meg Carlisle.

-          Mert tudom, hogy vannak folyamatos betegeid, akik minden nap mennek hozzád, és ők holnap is számítanak rád – mondta fogadott anyánk kedvesen.

-          Szerintem lazán megoldjuk a dolgot. Majd Edward, Jasper, Gabriel és én építkezünk, addig a tyúkok elmehetnek kiválasztani a színeket, meg a még szükséges holmikat – jelent meg Emmett két nagyon maszatos törpével.

-          Hát ti meg mit csináltatok? – néztem rájuk csípőre tett kézzel.

-          Apu azt mondta, hogy nem tudunk egyszerre bekapni egy gombóc fagyit, mert kicsi a szánk – mondta Gabriel komolyan. – Muszáj volt bebizonyítanunk, hogy igenis képesek vagyunk rá.  

-          Azt én mindjárt gondoltam – kuncogtam fel. – Na, gyertek fürdeni, ti nagyszájúak – guggoltam le, majd amikor mindketten a karomba szaladtak felemeltem őket, és felvittem őket a fürdőszobánkba.

-          Mennyi édességet ettetek ma? – kérdeztem kíváncsian.

-          Három szelet süteményt, és három gombóc fagyit – nyalták meg a szájuk szélét.

-          Hajaj, nem lesz az sok? – kérdeztem fejcsóválva.

-          Ma már nem eszünk több sütit – ígérték meg mind a ketten.

-          Pedig a nagyi sütött nektek pitét – húztam fel a szemöldököm.

-          Oh, el is felejtettem – jött zavarba Anne. – Megbántódik a nagyi, hogyha csak holnap esszük meg a sütit? – nézett rám elpirulva.

-          Szerintem nem fog megharagudni érte, a lényeg, hogy holnap majd felfaljátok – simítottam végig az arcán. – Megmossuk a hajad? – kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy imád hajat mosni, így gondoltam örülne neki, hogyha megmossánk ma is. Egy héten kétszer szoktuk egyébként is.

-          Igen, azt imádom – lelkesedett fel rögtön. Majd egy szempillantás alatt bevizezte a haját, és háttal fordult nekem, hogy masszírozzam a fejbőrébe a sampont.

-          Meddig szöszmötöltök még? – kérdezte Gabriel a széken ücsörögve.

-          Te mondtad, hogy a lányok fürdöjenek előbb – mondta Anne morcosan. – Ha nem tudsz kivárni, akkor kérd meg apát, hogy segítsen vizet engedni.

-          Nyugi, húgi, ne pattogj, mert még ráncos lesz a pofikád – vágott vissza Gabriel.

-          Gyerekek – szóltam rájuk. – Lehet, hogy ikrek vagytok, de ti sosem tudtok egy napig békességben lenni egymás mellett – forgattam meg a szemeimet.

-          Állandóan kötözködik velem – állapította meg Anne morcosan. – Egyébként pedig nem leszek ráncos. Egyáltalán nem vagyok olyan.

-          Nyugi, mert még kifakul a bőröd az idegeskedéstől – kuncogott fel Gabriel.

-          Anyu, már megint piszkál – szusszantott kislányom. Majd keresztbe fonta a karjait maga előtt.

-          Tudod, hogy nem gondolja komolyan – mondtam békítően.

-          Tudom, csak elromlott a humora – forgatta meg a szemeit kislányom.

-          Igen, csak ennyi az egész – bólintottam rá.

-          Nem is romlott el a humorom. A te humorérzéked romlott – kuncogott fel Gabriel.

-          Gyerekek, elég legyen mára – szóltam rájuk komolyan.

-          Bocsi, anyu – vigyorodtak el mind a ketten.

Tudtam, hogy csak viccelnek egymással, de néha már annyira komolyan adják elő, hogy még magam is elhiszem olykor, hogy tényleg veszekednek. Aztán éjszaka meg, amikor azt hiszik, hogy senki nem látja már őket, akkor átmásznak egymás ágyába, és fogják a másik kezét egész éjjel.

-          Nincs semmi gond – mosolyogtam rájuk gyengéden. Majd leöblítettem Anne haját. Azután pedig kivettem a kádból, és megtörölgettem. – Menj, és vedd fel a hálóinged. Rendben?

-          Igen, már megyek is – szaladt ki az apró lábain a szobába.

-          Gabriel, gyere, te jössz – néztem kisfiamra.

-          Öhm… talán jobb lenne, ha egyedül mosakodnék meg. Vagy, ha esetleg apu segítene – nézett rám kissé idegesen.

-          Mi a baj, kincsem? – kérdeztem döbbenten.

-          Semmi baj, anyu, csak tudod, te lány vagy – harapott az ajkába idegesen. Oh, máris elérkezett a szégyenlős korszak? Hiszen még alig bújt ki, és máris szégyenlős az anyukája előtt? – Ne haragudj, mami, nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejecskéjét.

-          Nincs semmi baj, kincsem. Csak meglepődtem, hogy téged már zavar, ha látlak – válaszoltam lágyan. – Mindjárt szólok apának, jó? Majd ő megfürdet téged. Álltam fel a kád mellől. Majd puszit nyomtam kisfiam arcára, hogy nyomatékosítsam benne a tényt, engem nem zavar, hogy már ilyen ösztönök vannak benne, csak meglepődtem.

-          Köszi, anyu, szeretlek – szólt utánam. Mire mosolyogva visszafordultam.

-          Én is szeretlek, édesem – vágtam rá azonnal. Majd lesiettem a földszintre, hogy megkeressem Emmettet. Akit nem sokkal később meg is találtam, amint Jasperrel beszélgetett. – Emmett, megtennéd, hogy megfürdeted Gabrielt? – kérdeztem kissé zavarban.

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – Hogyhogy? Valami baj van? – kérdezte döbbenten.

-          Azt hiszem, hogy Gabriel kicsit szégyenlős lett. Nem tudom, neked mondott erről valamit? – kérdeztem kíváncsian.

-          Oh, a múltkor feltett néhány kérdést, amíből gondolhattam volna, hogy ez a helyzet – gondolkodott el Emmett. – Majd én beszélek vele – ajánlotta fel.

-          Nem, ne hozd zavarba. Majd elmondja neked, hogyha úgy érzi, hogy itt az ideje – néztem rá kérlelőn.

-          Jól van, hagyom neki, hogy a saját ütemében jöjjön rá a dolgokra – ígérte meg Emmett.

-          Köszönöm – nyomtam gyors csókot a szájára. – A mi fürdőszobánkban van – fűztem még hozzá.

-          Rendben, már megyek is – tűnt el az emelet felé szerelmem.

-          Anyu, készen vagyok – süvített le kislányom a lépcsőn. – Jöhet a hercegnős esti mese? – kérdezte lelkesen. – Légy szíves, Gabrielt úgyis a sárkányok érdeklik, meg ilyenek. Nem szokta szeretni a hercegnős, romantikus meséket – nézett rám boci szemekkel.

-          Na jól van, engedek a kérlelésnek – sóhajtottam fel megadóan.

-          Köszi, anyu – bújt hozzám szorosan. – Akkor mehetünk is, csak köszönök a nagyiéknak is – mondta. Majd leugrott a karomból, és elszaladt a konyha felé. – Jó éjszakát nagymami, és nagypapi – mondta kislányos bájjal. Majd hallottam a két nagy cuppanós puszit is. – Jó éjt, Alice néni, és Edward bácsi – ölelte meg őket is. – Öhm… szia, Jazz bácsi – lépdelt Jasper elé szégyenlősen. Majd hirtelen felugrott mellé a kanapéra, és egy bátortalan, kislányos puszit nyomott az arcára. Jasper egy pillanatra ledermedt, majd egy kedves, boldog mosoly futott végig az arcán.

-          Gyere, kincsem – vettem fel a kanapéról, amikor nagyot ásított. – Menjünk az ágyadba.

-          Rendben, mami – hajtotta vállamra a fejét. Már félig aludt is. Nagyon fárasztó napunk volt, ez tény, de legalább jót fognak aludni ma éjjel. Gondoltam. Mire pedig felértem édes terhemmel az emeletre Anne már aludt is. Így óvatosan lefektettem az ágyra, és betakargattam apró testét. Puszit nyomtam a homlokára, és halkan kisétáltam a szobából, hogy nyugodtan aludhasson a kislányom. Majd átsétáltam a fürdőszoba elé, hogy megvárjam Emmettet, és Gabielt, amíg végeznek a fürdéssel…