The Beauty and the Bear - 96. fejezet

96. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A városba nagyon gyorsan beértünk. Szerencsére nem is laktunk túlságosan messze, és a gyerekek is nagyon szerettek futni hozzánk hasonlóan, így az út nagy részét hozzájuk igazodva, nagyon jó tempóban tudtuk megtenni. Már egyéves koruk óta így tudnak szaladni, úgyhogy nem sokáig voltak az én kis karon ülő kisbabáim, de még most is tündériek mind a ketten. Gabriel annak ellenére, hogy eredetileg nem mi lettünk volna a szülei, tökéletesen hasonlított Emmetthez, ami szerelmem nagyon élvezett, és büszkén sétált velünk bármerre a városban. Szó szerint dagadt a melle a büszkeségtől, amiért ilyen családja van. Csak azt sajnáltuk néha, hogy el kellett hagynunk az emberi családjainkat, de mindketten tudjuk, hogy nekik az a legjobb, ha nem tudnak rólunk, és halottnak hisznek. Hiszen a medvékkel való találkozásunk színhelye tökéletesen tükrözte, hogy mi is történhetett velünk valójában. Lionel biztosan sokáig keresett minket, és a többiek is, de megtalálni sosem fognak. Remélem, hogy azért egyszer túljutnak a dolgon, és ugyanolyan boldogok lesznek, mint amilyen boldogok mi vagyunk most.

-          Mi a gond, Rose? – nézett rám kíváncsian Alice.

-          Miért lenne bármi gond? – kérdeztem vissza meglepetten.

-          Csak azért gondoltam, mert olyan nagyon elrévedtél. Talán bánt valami?

-          Nem, csak eszembe jutottak a barátaink, és az emberi családunk – válaszoltam halkan. – Tudod, eléggé hiányoznak nekem.

-          Egészen biztos vagyok benne, hogy te is hiányzol nekik – simított végig a karomon kedvesen.

-          Köszönöm – pillantottam rá hálásan. – Esetleg meg tudod nézni, hogy mi van velük? Vagy ez nem lehetséges a képességeddel?

-          Nos, nem lehetetlen, de én csak azt látom, amit eldöntenek, mindent nem – mondta komolyan.

-          Nekem tökéletesen megfelel az is, amit most látsz, ha látsz valamit – néztem rá könyörgő szemekkel.

-          Hát jól van, megpróbálom – egyezett bele végül.

-          Köszönöm, Alice, ez nagyon sokat jelent nekem – szorítottam meg a kezét.

-          Ugyan, nincs mit – legyintett kedvesen. – Várj egy kicsit, mindjárt rákoncentrálok az anyukádra – emelte fel a kezét. Majd maga elé nézett mereven, és erősen koncentrált. Én pedig türelmesen vártam. Hátha lát valamit. Nagyon remélem, hogy jól vannak. Lionel csak nem iramodott a vadonba, hogy megkeressen minket.

-          Anyu, mi a baja Alice néninek? – kérdezték a gyerekek kíváncsian.

-          Nincs semmi baja, drágáim – vágtam rá azonnal. – Csak elgondolkodott – fűztem hozzá halkan. – Menjetek be a nagyival a cukrászdába, és válasszatok két-két süteményt. Mi is mindjárt megyünk – mondtam gyengéden.

-          Kettőt? – csillantak fel Gabriel szemei.

-          Igen, kettőt – bólintottam rá.

-          Oh, köszi, anyu – ugrott a nyakamba. – Már itt sem vagyunk – ragadta meg a testvére kezét, és már el is tűntek Esmével együtt. Én pedig türelmesen vártam, hátha Alice tud nekem egy kis információval szolgálni.

-          Boldogok – mosolyodott el fogadott testvérem őszintén.

-          Igazán? – mosolyodtam el én is. – Ez csodálatos. Köszönöm – ugrottam a nyakába.

-          Nagyon szívesen – biccentett.

-          Mit láttál pontosan? – kíváncsiskodtam.

-          Az édesapád újra megkérte anyukád kezét, és ő igent mondott – mondta lelkesen. – Lionel és Sally örökbe fogadtak egy kislányt, így már két kis csöppség szülei. Mindenkinek nagyon hiányoztok, és ott vagytok a szívükben, de felhagytak a kutatásokkal, és a gyásszal is. Minden évben ki fognak menni a helyre, ahol a támadás történt, és virágot visznek nektek, de nem csüggednek többé, mert ti már egy jobb helyen vagytok – mesélte komolyan.

-          Ennél csodálatosabb hírt nem is kaphattam volna soha. Ez egyszerűen fantasztikus – kaptam a szám elé a kezem.

Ha képes lennék rá, akkor most egészen biztosan sírnék a boldogságtól. Mindenki boldog, és elégedett, akit szeretek, ahogy én magam is. Ennél jobb nem is lehetne a helyzet.

-          Anyu, gyertek már – kiabáltak ki a gyerekek.

-          Még egyszer köszönöm, Alice – szorítottam meg fogadott húgom kezét.

-          Nem tesz semmi, majd néha rájuk nézek – kacsintott rám.

-          Az jó lesz – válaszoltam mosolyogva.

-          Hahó, hova lettetek? – jött ki Anne tiszta maszatosan.

-          Itt vagyunk, jövünk már, almatorta kisasszony – térdeltem le elé, és egy zsebkendővel megtörölgettem a maszatos kis arcát.

-          Tudod, hogy az almatorta a kedvencem – nyalta meg a szája szélét.

-          Na és mit eszel még az almatorta mellé? – kérdeztem kíváncsian.

-          Almás krémest – vágta rá egyértelműen.

-          Na és a bátyád mit választott? – kérdeztem kíváncsian. Bár már tudtam a választ.

-          Csokitortát – vágta rá Anne.

-          Na és még mit? – kérdeztem nevetve.

-          Csokihabos kockát – vigyorodott el kislányom.

-          Nem vagytok túl változatosak ilyen szinten – csóváltam meg a fejem.

-          Na és az baj? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-          Dehogy, nekem tetszik, hogy kitartotok a kedvencetek mellett – vágtam rá. – Hát te, Esme? – néztem rá döbbenten, amikor belépve előtte is volt egy tányér.

-          Rendeltem magunknak egy csokitortát, és egy almatortát – rántotta meg a vállát.

-          Három szelet fejenként? – húztam fel a szemöldököm. – Elkényezteted őket – fűztem hozzá kissé rosszallóan.

-          Egy nagymamának néha megengedett – kuncogott fel.

-          Na jó, most az egyszer – egyeztem bele végül.

A gyerekek pedig boldogan habzsolták be az Esme tányérján található édességeket is. A cukrászdán szokás szerint hamar túljutottunk, mert a gyerekek most sem a lassú, és kényelmes étkezésről voltak híresek. Inkább habzsoltak, pedig senki sem venné el tőlük, hogyha egy kicsit lassabban ennének.

-          Akkor megyünk a nagylányos boltba? – nézett ránk Anne kíváncsian.

-          Igen, most először a nagylányos boltba megyünk – bólintottunk rá Alice-szel.

-          Mit szólnátok, ha én addig bevetném magam a játszóházba? – kérdezte Gabriel lelkesen.

-          Megígéred, hogy ott maradsz, és nem kószálsz el? – kérdeztem szigorúan.

-          Igen, megígérem, hogy nem tágítok onnan – nyújtotta fel a tenyerét, hogy belecsapjak. Én pedig azonnal teljesítettem is a néma kérését. Ezt még Emmettől tanulta, és mindig így reagált, ha megígértettem vele valamit.

-          Rendben, gyere, befizetlek – egyeztem bele. – Anne, te jössz velünk, vagy maradsz játszani? – kérdezte tőle kedvesen.

-          Természetesen megyek veletek – vágta rá azonnal. – Kíváncsi vagyok, hogy milyen nagylányos pizsamákat vesztek, mert egyszer nekem is kellenek majd ilyen holmik.

-          Azért arra még várnunk kell néhány évet – simítottam végig a haján.

-          Nem baj, nem lehet elég korán elkezdeni a tanulást – rántotta meg a vállát a kis rosszcsont.

-          Anne az én emberem, ez már biztos – kacsintott rá Alice. – Csak rá kell nézni, valódi divatguru már most. Később pedig csak még jobb lesz a helyzet. Végre valaki, akivel majd kiélhetem a ruhák iránti vágyamat – tapsikolt Alice boldogan.

-          Nos, azt hiszem, hogy a lányommal nagyon jók meg fogjátok érteni egymást – bólintottam rá. – Bár én magam sem vetem meg a szép darabokat.

-          Ezt örömmel hallom, egy nő szeressen vásárolni – mondta elégedetten. – Na és te Esme, te is szeretsz vásárolni járni? – kérdezte kíváncsian.

-          Hát, nem panaszkodhatom, bár én nem vagyok nagy ruhalecserélő fajta. Amíg jók, addig nem nagyon halmozom tovább a készleteimet – válaszolta fogadott anyukánk.

-          Na majd levesszük a méreteidet, és vásárolunk neked is, amikor mi eljövünk – mondta Alice ellentmondást nem tűrve.

-          Majd meglátjuk, drágám – mosolygott rá Esme kedvesen.

-          Mindenesetre most menjünk be ide, mert elég szép már maga a kirakat is – ragadott kézen engem és Esmét. Én pedig Anne apró kezét fogtam.

-          Egy kicsit türelmetlen, Alice, igaz? – kérdezte Anne kuncogva. – Pedig én sem vagyok éppen türelmes fajta, de ő magasan túltesz rajtam.

-          Ezzel nem tudok vitatkozni, kicsim, de Alice nagyon lelkes fajta, ahogy látom, úgyhogy a jelek szerint van valaki a családban, aki valóban egy kicsit türelmetlenebb nálad – mondtam komolyan.

-          Nahát, pedig eddig mind azt mondtátok, hogy nálam türelmetlenebb lény nincs is a földön – mondta meglepetten. – Már csak az a kérdés, hogy most megpróbáljam-e túlszárnyalni Alice-t, vagy hagyjam rá, és törődjek bele, hogy elvesztettem a címemet? – vigyorodott el pimaszul.

-          Ha meghagyod a címed Alice-nek, akkor kapsz egy szép nagy adag fagyit hazafelé, és plusz egy ruhát – ajánlottam a lehetőséget.

-          Hm… megfontolandó ajánlat – gondolkodott el. – Na jó, legyen – mosolygott boldogan. – Viszont az új ruhához kérek még egy cipőt is.

-          Áll az alku – bólintottam rá.

-          Szuper – ugrándozott örömében.

Na nem, mintha nem kapna meg ma bármit, amit szeretne. Hiszen Emmettnek most van egy kis bűnbánata, és ilyenkor Anne ezt alaposan ki is használja, de nem szoktam rájuk szólni, mert ilyenkor mindketten olyan boldogok, és öröm nézni, ahogy Emmett elkényezteti a kislányunkat, na és persze a fiúnkat is.

-          Hahó, Rose, bezár a bolt, mire elkezdesz nézelődni – termett mellettem Alice. – Gyere, menjünk már – ragadott kézen, és maga után húzott. – Te is gyere, drágám – mosolygott vissza Anne-re. – Te leszel a kis döntőbíró, hogy jól áll-e nekünk a hálóing.

-          Jaj, ez nagyon izgalmas – futott kislányom a próbafülkék előtti fotelhez, és azonnal fel is mászott rá, majd kényelmesen elhelyezkedett.

Mi pedig válogattunk néhány fehérneműt, és hálóruhát, majd bevonultunk három egymás melletti fülkébe. Gyorsan magamra kaptam egy sötétlila darabot, és kimentem Anne elé.

-          Na mit gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hm… nem is tudom – nézett végig rajtam elgondolkodóan. – A fazonja nagyon tetszik, de színe valahogy nem illik hozzád. Neked szerintem fekete, vagy bordó árnyalat jobb lenne, esetleg egy halvány rózsaszín – sorolta a szerinte megfelelő árnyalatokat.

-          Értem – bólintottam rá. – Akkor mindjárt mutatom a másikat – egyeztem bele Anne döntésébe. Majd gyorsan magamra kaptam a bordó hálóinget, és kimentem benne.

-          Ez az, ez nagyon jól áll. Gyönyörű vagy, mami – mondta kislányom elégedetten. – Most próbálj egy rózsaszínt – fűzte még hozzá.

-          Igenis – szalutáltam.

Majd visszasiettem a fülkébe. Közben pedig hallgattam, ahogy Anne kritizálja Alice-t, vagy Esmét, vagy éppen dicséri őket. Már nem is tudom, hogy mióta próbáltunk, amikor kintről hangos nevetés hallatszott. Anne hahotázott, és Gabriel is vele nevetett. Már éppen ki akartam dugni a fejem, hogy megkérdezzem Gabrielt, miért hagyta el a játszóházat a kérésem ellenére, de hirtelen a próbafülke falán találtam magam.

-          Már megint elképesztően dögös vagy, baby – mondta szerelmem, miközben a falhoz préselt.

-          Drágám, ezt nem kéne itt – haraptam az ajkamba. – A gyerekek is itt vannak – fűztem még hozzá.

-          Már nem, Alice és Esme a megbízásomból elvitte őket fagyizni – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-          Emmett, itt nem lehet – szóltam rá. – Emberek vannak körülöttünk, és nem lenne túl jó ötlet itt törni-zúzni, mert azonnal rájönnének, hogy nem vagyunk éppen hagyományos család.

-          Na és ki mondta, hogy csak törve-zúzva tudunk szeretkezni? – gördítette le a hálóingem pántját. – Én még emlékszem, hogy milyen volt, amikor te ember voltál, én pedig még vámpír – húzta végig a nyelvét a nyakamon.

-          Emmett, ezt nem kéne – suttogtam halkan.

-          Nem kéne, de ez nálunk nem jelenti azt, hogy nem fog megtörténni – húzta fel a hálóing alját, majd a lábaimat a csípője köré tekerte. – Néhány perc az egész. Csak egy gyors tűzgyújtás, senki sem fogja észrevenni – tapadt az ajkaimra.

Én pedig nem ellenálltam tovább. A lényem egy távoli része tisztában volt vele, hogy ez őrültség, de mégis izgalmas ötlet volt, hogy itt, egy nyilvános helyes vagyunk elbújva. Ez a szeretkezésünk most nem volt vad, és szenvedélyes, mint általában, hanem gyengéd, és lassú, mint amilyen emberkoromban volt mindig. Néhány perccel később pedig Emmett ajkaiba fojtottam az elégedett sikolyaimat, míg Emmett halkan felmorgott, és ő is elengedte magát.

-          Ez már nagyon hiányzott – nyalta meg a száját kajánul.

-          Nem mondom, hogy nem esett jól – mosolyodtam el én is. – Viszont még ki kell csempésznünk téged a fülkéből, hogy az emberek ne fogjanak gyanút.

-          Mindjárt jön a felmentő sereg – tette le finoman a lábaimat, majd gyorsan rendbe szedte magát.

-          Hölgyem, kérem, segítene – hallottam meg Gabriel csábító hangját. Úgy tűnik, hogy összebeszélt az apjával, mert, amikor így beszélt, akkor minden felnőtt, és fiatal nő elolvadt tőle. Ez volt a behízelgő hangja.

-          Miben segíthetünk fiatalember? – kérdezték azonnal legalább négyen.

-          Most lépek le – kacsintott rám.

Majd magamra hagyott a fülkében. Én pedig gyorsan összeszedtem magam, és a választott hálóingekkel együtt a pénztárhoz siettem. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki gyanút fogott, vagy akár észre is vette az Emmettel történt kis akciónkat, de mégsem viselkedett furcsán senki. Talán sikerült volna észrevétlenül szerelmeskednünk abban az apró fülkében? Még az is lehetséges, hiszen elég halkak, és óvatosak voltunk.

-          Ennyi? – kérdezte szerelmem döbbenten. – Három hálóing? Ez nem lesz sokáig elég – csóválta meg a fejét Emmett. – Kisasszony, kérem, hozzon még három garnitúrát ugyanezekből – kacsintott az eladóra. Aki azonnal pirulva rohant el a kért hálóingekért.

-          Emmett, mit művelsz? – húztam fel a szemöldököm.

-          Először is, három hálóing az semmi, két nap alatt széttépem – kezdte el számolni az ujjain. – Másodszor, nagyon megtetszett nekem ez a boltocska, úgyhogy gondoltam hagyhatunk itt egy kicsit nagyobb összeget is – mondta határozottan. – Harmadszor pedig, ritkán jövök veletek vásárolni, úgyhogy most nagyon szeretném kiélni magam – mondta határozottan.

-          Kisasszony, legyen öt mindegyikből, és még kettő smaragdzöld is – szóltam a hölgy után.

-          Igen, asszonyom – válaszolta azonnal az eladó. Majd mosolyogva emelte le a többi hálóinget is a vállfákról.

-          Ez a beszéd, baby – csapott finoman a fenekemre.

-          Jasperrel minden rendben volt? – kérdeztem hirtelen. – Mármint a vadászattal nem volt gond? – kérdeztem suttogva.

-          Nem, minden rendben volt, azt leszámítva, hogy már nagyon szomjas volt szerencsétlen – súgta vissza Emmett.

-          Miért nem vadásztak Alice-szel út közben? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mert Jasper szeretné, hogyha fejlődne az önuralma, ezért próbál minél ritkábban vadászni – válaszolta kedvesem.

-          Értem, ez jó ötletnek tűnik – biccentettem rá.

-          Igen, Edward szerint is az – bólintott rá Emmett. – Na és persze én is így szoktam hozzá az önuralomhoz.

-          Igen, biztosan sikerül neki – egyeztem bele.

-          Adhatok még valamit? – kérdezte az eladólány.

-          Mindegyikhez harisnyakötőt – vágtuk rá egyszerre Emmettel. Majd mindketten kuncogni kezdtünk.

-          Rendben – válogatta ki a lány a hozzá tartozó kiegészítőket. Ezután Emmett kifizette a ruhákat, majd kézen fogva léptünk ki az üzletből, hogy megkeressük a többieket, és elvigyük a lányunkat és Gabrielt is vásárolni…