The Beauty and the Bear - 94. fejezet

94. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Egyszerűen fantasztikus volt itt az életem. Anne és Gabriel nagyon gyorsan cseperedtek, és elképesztően okosak voltak mind a ketten. Néhány hónaposan már futottak, játszottak, maguktól ettek, és öltöztek, na és már majdnem megtanultak olvasni is. Mindenki csak ámult rajtuk, ahogy én is. Tudtam, hogy elképesztőek lesznek, de minden várakozásomat felülmúlták. Annyira okosak és szépek voltak, hogy arra egyszerűen nem voltak szavak. Egyszerűen nem tudtam betelni a gyerekeinkkel. Az egyetlen dolog, amit egy kicsit fájlaltam, hogy Nadine és Nathan már hónapok óta nem került elő. Bár biztosan van más dolguk is, azon kívül, hogy velem foglalkozzanak, de akkor is örültem volna neki, hogyha legalább egy kis időt szánnak rám. Látniuk kellett volna, ahogy a kisfiúk cseperedik.

-         Mami – hallottam meg Anne panaszos sikkantását. Ajaj, Gabriel megint valami rosszaságot csinált, méghozzá valószínűleg, hogy elégedetté tegye az apját. Hihetetlen, hogy ezek ketten mi minden hülyeséget össze tudnak hordani.

-         Mi a baj, drágám? – kérdeztem azonnal, amint megjelent előttem a kislányom. Bár elég volt egy pillantást vetnem rá, és már tudtam is, hogy mi a gond. – Ezt Gabriel csinálta? – kérdeztem kissé mérgesen. Anne kedvenc ruhája tetőtől-talpig sáros volt, és egy kicsit büdös is. Leginkább mocsárszagú.

-         Gabriel tönkretette a ruhámat – görbült le a szája kislányomnak, miközben hozzám szaladt. – Ráadásul apa is kinevetett – tört el nála a mécses most már teljesen.

-         Ugyan, kicsim – vettem fel azonnal. Majd magamhoz öleltem. – Gabriel nem gondolta komolyan, és apa sem. Tudod, hogy csak viccelnek, csak még mindig rossz a humoruk.

-         Sose javul meg? – kérdezte kíváncsian.

-         Micsoda, édesem? – kérdeztem vissza döbbenten.

-         Hát apa, és Gabriel humora – vágta rá egyértelműen.

-         Oh, kicsim, tudod, apa és Gabriel humora sajnos mindig is ilyen lesz. Ők fiúk, és ezt nem értik.

-         Leckéztessük meg őket – villantak meg kislányom szemei.

-         Hm… nem rossz ötlet. Mire is gondolsz pontosan? – érdeklődtem. Anne néha nagyon is jó ötletekkel állt elő, hogy megbüntessük a folyton bosszantó férfiakat a családban.

-         Az jutott eszembe, hogy elvihetnénk őket vásárolni bosszúból. Tudod, hogy nem szeretik, én viszont imádok, és mivel tönkretették a ruhámat, szeretnék egy másikat, hogyha neked is van kedved hozzá – vigyorgott rám az összes kis fogacskáját kivillantva.

-         Ez egy nagyszerű ötlet – nevettem fel.

-         Én is díjazom, ha engem kihagytok belőle – biccentett Edward.

-         Nekem lassan mennem kell, mert kezdődik a műszakom – állt fel Carlisle.

-         Férfiak – forgatta meg a szemeit Anne. Attól tartok, hogy ezt bizony tőlem tanulta. Na nem, mintha ez baj lenne, legalább könnyedén tudja majd kezelni a férfiakat.

-         Én éppen ráérek egy fél óra múlva, hogyha megvártok. Csak még ki kell sülnie a süteménynek. Ha tudtok várni egy kicsit, akkor szívesen mennék. Szeretnék én is venni valamit az unokáimnak – mondta Esme lelkesen.

-         Szívesen megvárunk, nagyi – vágta rá Anne azonnal. – Ugye, anyu? – nézett fel rám kíváncsian.

-         Hát persze, kincsem. Addig mi megyünk, és veszünk egy finom fürdőt, hogy utána elindulhassunk – indultam el vele az emelet felé.

-         Hé, prücsök – jött oda hozzánk Emmett bűnbánó tekintettel.

-         Kinevettél – nézett rá Anne morcosan. – Tudod, hogy ez a kedvenc ruhám.

-         Ne haragudj, csajszi, de jóformán minden ruhát rózsaszín, így nehéz őket megkülönböztetni – mondta Emmett halkan.

-         Lehet, hogy mindegyik rózsaszín, de ez a rózsaszín a kedvencem, mert fehér pöttyök vannak rajta, és van hozzá való hajpántom is, és szebb mindegyik másiknál, és ezt vettük együtt – hadarta el kislányunk egy szuszra.

Hát igen, Emmett biztosan nem emlékszik, de ez az a ruhácska, amit Anne és ő közösen választottak egy vásárlás alkalmával. Na és mivel Emmett és Gabriel általában nem jönnek velünk vásárolni, ez különleges volt a lányunk számára, mert együtt vásárolták.

-         Oh, akkor ez a ruha tényleg egy igazi kis kincs volt – egyezett bele Emmett végre. – Kapsz egy pontosan ugyanilyen ruhácskát, és hajpántot, és cipőt is veszünk hozzá, na és még talán egy táskát is találhatunk – lelkesedett fel szerelmem. Anne arca pedig felragyogott.

-         Komolyan, apu? – kezdett el tapsikolni örömében.

-         Bizony, hogy komolyan gondolod? – néztem rá kérdőn. – Nem mondhatsz neki ilyet, csak, hogyha tényleg úgy is gondolod – fűztem hozzá halkan.

-         Hát persze, hogy komolyan gondolom – vágta rá Emmett. Majd felkapta lányunkat, és szorosan magához ölelte.

-         Most olyan sáros lettél, mint én – nevetett fel Anne.

-         Figyelj, hugi, ne haragudj rám – jelent meg Gabriel is. Aki nagyon viccesen festett. A ruhája csupa piszok volt mindenhol, és vizes is.

-         Jesszus, ne mozdulj – szólt rá Esme, amikor meglátta. – Te csak maradj ott, ahol vagy, hozok egy törölközőt. – mondta gyengéden. Majd elrohant.

-         Nézd, mami, Gabriel nagyon viccesen néz ki – kuncogott fel kislányunk. – Na és most már apu is – kente össze egy kis sárral az apukáját nevetve.

-         Ejnye, te rossz kislány – nevetett fel Emmett is.

Én pedig jóízűen kacagtam fel, amint megláttam a csupa sárban úszó kedvesemet, aki jóízűen kacagott a lányunkkal. A következő pillanatban pedig Gabriel rám vetette magát a maga kis koszos mivoltában.

-         Hé, te meg mit képzelsz, fiatalember?

-         Családi sárban fürdés – kiáltott fel nevetve.

-         Utána viszont fürdés, és családi vásárlás lesz – húzta ki magát Anne büszkén, és elégedetten.

-         Ti mentek anyával vásárolni, én addig apával kirándulok az erdőben – vágta rá Gabriel azonnal.

-         Nem-nem – rázta meg a fejét kislányunk. – Ti is jöttök velünk vásárolni. Apu megígérte – mondta Anne határozottan.

-         Én majd itthon maradok Edward bácsival – rántotta meg a vállát kisfiam.

-         Szó sem lehet róla – tiltakozott Anne azonnal. – Apu megígérte, hogy most ti is jöttök, úgyhogy neked is jönnöd kell.

-         Gonosz vagy – morogta Gabriel az orra alatt.

-         Te sem voltál kedves, amikor rám öntötted azt a vödör sarat – öltötte ki Anne a nyelvét a bátyjára.

-         Gyerekek – szóltam rájuk. – Ne marjátok egymást. Tudjátok mind a ketten, hogy most Gabriel kezdte – néztem fiamra szigorúan.

-         Jól van, elismerem – szusszantott fel kisfiam. – Nem akartam megbántani, csak megtréfálni – fűzte hozzá a védelmében.

-         Tudom, hogy nem akartad megbántani, de ez olyan érzés volt Anne számára, mintha ő eltörte volna az ólomkatonáid. Érted? – kérdeztem kedvesen. Talán, ha olyan példával állok elő, ami fontos neki, mint Anne-nek a ruhák, akkor könnyebben megérti, hogy nem szabad ilyen vicceket tennie a testvére ellen. Vagy legalábbis nem sűrűn szabad ilyesmit tenni.

-         Jól van, értem. Ezek szerint nem úszom meg a büntetést – mondta fiam beletörődően. – Ne haragudj, Anne, nem akartalak megbántani.

-         Rendben, megbocsájtok – mondta Anne kegyesen. – Legközelebb viszont nem úszod meg ennyivel – fűzte még hozzá az apró mutatóujját feltartva.

-         Néha komolyan mondom, hogy rosszabb van ilyen szinten, mint anya – forgatta meg a szemeit kisfiam.

-         Ezt jól megkaptad, baby – kuncogott fel Emmett.

-         Viselkedjetek mind a ketten, különben megvonom a cukrászdát – húztam fel a szemöldököm.

-         Jó leszek – harapott az ajkába Gabriel azonnal.

-         Almás tortát kérek – mondta Anne lelkesen.

-         Almatortát, kincsem – javítottam ki. Néha még nem meg neki tökéletesen a ragozás, de még olyan kicsi, úgyhogy ez teljes mértékben megbocsátható.

-         Oké, akkor almatortát kérek – javította ki magát Anne. Majd hirtelen kopogás szakította meg a kellemes családi beszélgetést.

-         Majd én nyitom, ti menjetek fel a gyerekekkel fürdeni. Két vámpír – jelent meg Esme azonnal. – Edward? - nézett kérdőn a fiára.

-         Furcsák a gondolataik, ketten vannak, de a lány, mintha ismerne minket – elemezte Edward azonnal.

-         Veszélyt jelentenek? – kérdezte Esme halkan.

-          Nem, a gondolatok alapján ismerkedni jöttek, békés szándékkal – mondta határozottan.

-         Rendben, azért a gyerekeket a biztonság kedvéért vigyétek fel – mondta Esme határozottan.

Mi pedig azonnal felkaptuk őket, és már el is tűntünk velük az emeleten. Sejtettem, hogy kik lehetnek azok, de nem akartam rágondolni, érthető okok miatt, hiszen megígértem, hogy így lesz. Bár szerencsére Edward most nem rám figyel, hanem rájuk koncentrál.

-         Sziasztok – hallottam meg a rég nem hallott hangot. Na és ahogy elképzeltem, Alice éppen most táncol be a nappaliba. Jaspert ismerve pedig, idegesen méregeti Edwardot, és Esmét, hogy nem akarják-e megtámadni Alice-t.

-         Öhm… ne haragudjon, kisasszony, de ismerjük egymást? – kérdezte Esme kedvesen.

-         Nem, dehogy is, de hamarosan már ismerni fogtok, én pedig már ismerlek is titeket – mondta Alice vigyorgós hangon. – Figyelj a gondolataimra, Edward. Akkor meg megérted te is – fűzte hozzá.

-         Igazat mond, Esme – szólalt meg Edward néhány perccel később. – Alice és Jasper csatlakozni szeretnének hozzánk. Mint látod, ők is a mi életmódunkat folytatják, és nem áll szándékukban mást választani. Nem mellékesen Alice a jövőbe lát – fűzte még hozzá. – Jasper pedig képes befolyásolni az érzelmeket, hogyha akarja.

-         Nahát, milyen érdekes képességek – mondta Esme meglepetten.

-         Hol vannak a kis lurkók? Na és Carlisle, Rose, és Emmett? – kérdezte Alice izgatottan.

-         Mintha nem tudnád – vágta rá Edward, valószínűleg a szemeit forgatva.

Úgy látom, hogy az eredeti valóságban kialakult nagyon jó testvéri kapcsolatuk most is ugyanolyan jó lesz. Alice és Edward mindig is nagyon egy hullámhosszon volt, és a jelek szerint ez most sem lesz másképp.

-         Viccen kívül nem tudom – szusszantotta Alice. – Tudod milyen nehéz volt megtalálni titeket? A két kis félvér valahogy blokkolja a képességem, úgyhogy abból indultam ki, hogy merre láttalak titeket utoljára, és ez alapján kerestem a sötét foltokat a látomásaimban, hogy megtaláljunk titeket. Tudod milyen bosszantó, hogy már egy éve próbálunk megtalálni benneteket? Én, a látnok, nem tudom megtalálni a családunkat.

-         Azért szerencsére sikerült – mondta Esme boldogan. – Gyertek, üljetek le. Carlisle még nincs itthon, de reggel hazajön. Addig is ismerkedjünk meg egymással.

-         Ez remek ötlet – vágta rá Alice.

-         Honnan tudsz a két kis félvérről? – tette fel a kérdést hirtelen Edward.

-         Addig láttam a jövőtöket, amíg Emmett és Rose nem lettek egymáséi, amikor már Emmett vámpír volt. Ebből következtethettem, hogy csak ez lehet. Mivel addig tökéletesen láttam mindent, viszont a kis hibridek mások, mint mi, és mások, mint az emberek. Ezért volt logikus, hogy ez lehet a helyzet – magyarázta Alice.

-         Na és honnan tudod, hogy ketten vannak? – kérdezte Edward gyanakvóan.

-         Onnan, hogy a házban két szívhang hallatszik – vágta rá Alice.

-         Ügyes – kuncogott fel Esme.

-         Köszönöm, volt kitől tanulnom – mondta Alice boldogan. – Jasper mellett az ember megtanulja felmérni a terepet. Ha tudnátok, hogy milyen profi.

-         Van tapasztalom – mondta Jasper kimérten.

-         Jaj, drágám, lazíts már egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól megleszünk egy családként, hiszen láttam – nyugtatta Alice Jaspert. – Szóval, láthatnám a szobánkat? Biztosan lesz mit átalakítani rajta, és én imádok rendezkedni. Na és kéne néhány ruha is, mert ez már elég viseltes, és itt lenne az ideje, hogy valami jó kis ruhatárat összehozzak. Amíg úton voltunk nem nagyon akartam felhalmozni a ruhákat.

-         Akkor a legjobbkor jöttetek, mert éppen vásárolni készülünk – mondta Esme lelkesen. – Közben pedig egy kicsit jobban is össze tudnánk ismerkedni.

-         Ez remek ötlet – lelkesedett fel Alice.

-         Azt hiszem, hogy én inkább elmegyek addig vadászni – szúrta közbe Jasper.

-         Majd mi Emmettel elkísérjük – vágta rá Edward.

-         Nagyszerű, akkor már csak a többieknek kell leérniük, és már mehetünk is. Addig viszont valaki megmutatná a szobánkat? – kérdezte Alice lelkesen.

-         Gyertek, majd én megmutatom a vendégszobát – mondta Edward. Majd hallottam, ahogy elindultak az emelet felé.

-         Ez nagyon kicsi – sikkantott fel Alice. – Kettőnknek ez nem lesz elég – jelentette ki határozottan. – Kicsit ki kell bővítenünk a házat, mert ez a szoba gardróbnak is kicsi.

-         Már megbocsáss, de ez egy teljesen normális hálószoba – mondta Edward határozottan. Nekem pedig muszáj volt felnevetnem. – Hagyd abba, Rose.

-         Én mondtam, hogy kicsi az a vendégszoba – szóltam át hozzájuk.

-         Ez nézőpont kérdése. Nekem bőven elég volt, amíg a kicsiknek megépült a gyerekszoba, és visszakaptam a kis birodalmamat – vágott vissza Edward.

-         Nocsak, akkor lássuk a te szobádat – lelkesedett be Alice.

-         Felejtsd el – dörrent rá Edward.

-         Te egyedül vagy, neked kényelmes ez a szoba, de két vámpírnak már kevés – mondta könyörgő hangon Alice. Gondolom bevetette a boci szemeket is, mint mindig.

-         Nem adom át a szobámat. Fél évig tartott, amíg tökéletesen berendeztem – mondta kissé dühösen.

-         Fogadjunk, hogy én öt perc alatt megoldom, hogy beférj ebbe a szobába. Neked meg sem kell mozdulnod. Majd én elintézek mindent. Még egy csomó lemezt is fogok neked venni. Kérlek – kezdett el nyavalyogni.

-         Alice, miért nem jó nektek egy majd ötven négyzetméteres szoba? Másnak az egész háza ekkora.

-         Lehet, hogy másnak igen, de én legalább húsz négyzetméterre gardróbot tervezek – mondta komolyan.

-         Edward, kérlek, légy kedves – mondta Esme gyengéden.

-         Anya, a szobámat akarják, öt perce sincsenek itt, és már el akarja bitorolni a szobámat – mondta ingerülten.

-         Edward, nem mondott ilyet, csupán kíváncsi. Hogyha nem akarod nekik adni, akkor majd megelégszenek a vendégszobával, vagy egy nap alatt felhúzunk még egy szobát. Ne veszekedjetek – mondta békítően Esme.

-         Sajnálom, anya – szusszantott fel Edward.

-         Én is elnézést kérek, néha kicsit, talán rámenős vagyok – motyogta Alice.

-         Kicsit? – szúrta vissza Edward.

-         Anyu, fürdünk már? Hallgatózni a kádból is tudunk – suttogta kislányom halkan.

-         Bocsánat, már megyünk is – súgta vissza mosolyogva.

Majd segítettem neki levenni a ruhácskáját. Majd én is lekapkodtam magamról a ruhákat, és beültem mellé a kádba. Emmett és Gabriel pedig a már a másik fürdőben voltak. Reményeim szerint ők is mosakodtak. Bár valószínűbb, hogy inkább pacsálnak, amit majd én fogok eltakarítani utánuk, de még ezt sem bánom. Olyan boldogok, amikor ketten csinálhatják a sületlenségeiket.

-         Anya, megmosakodtam, megyünk? – kérdezte Anne izgatottan.

-         Előbb még megszárítjuk a hajadat, és veszünk fel valami csinos ruhácskát, azután pedig már mehetünk is. Rendben? Csak még meg kell ismerkednünk az új barátainkkal is.

-         Te sem ismered őket? – kérdezte Anne meglepetten.

-         Nem, még én sem, de biztosan kedvesek, hogyha Esme már védi őket, nem igaz?

-         Igen, a nagyi mindig tudja, hogy kiben szabad megbízni – bólintott rá Anne. Majd mindketten kiszálltunk a kádból, immáron szép tisztán…