Chatelj bátran, de ne reklámozz! :D

2010. augusztus 28., szombat

The Beauty and the Bear - 11. fejezet

11. fejezet


A fejit sok szeretettel ajánlanám Nocynak, aki a gyönyörű új fejlécemet készítette :D Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)



Ahogy megpillantottam a nappalit elmosolyodtam. Itt semmi sem változott. Ugyanaz a gyönyörű, kellemes árnyalatú fal, a csodálatos bézs, és fehér színű bútorok. Minden tökéletes, ahogy akkor is, amikor vámpír voltam. Az egyik fotelben ült Jasper, akinek az ölében Alice csimpaszkodott, Carlisle és Esme a kanapén helyezkedett el, egymást ölelve. Edward pedig Bellát tartotta a karjaiban, a másik fotelben. Minden olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, leszámítva, hogy Emmett és én nem voltunk velünk. Renesmee biztosan Jacobbal tölti a napot, ezért vannak most csak hatan a nappaliban. Ők boldogok, és én is boldogan haltam meg, bár a férjemet sajnos sosem ismertem meg ebben az alternatívában. Remélem, hogy Emmettnek hosszú és boldog élete volt emberként. Biztosan tökéletes volt. Hiszen a férjem csodálatos férfi volt emberként is, ebben biztos vagyok.

- Emmett szép életet élt? – kérdeztem kíváncsian. Nadine biztosan tudja.

- Igen, de még mindig él. Férj, apa, nagyapa, és most már dédi is. Már közel a távozása az élők sorából, de teljes életet élt. Hosszú, boldog életet – válaszolta Nadine. – Gyere, még valamit látnod kell – fogta meg a kezem Nadine, és egy szempillantás alatt az emeleten termett velem. – Ez Edward és Bella szobája. Nézz körül a polcokon. Lásd, hogy boldog ő is, ahogy mindenki.

A szobában azonnal a fényképes polcok felé siettem. Az első képek, amiket megláttam azok voltak, amiket még a réten készítettünk az utolsó napomon. Anne és én is rajta voltunk az egész családdal. Boldogan mosolyogtunk. Tökéletes pillanatokat örökítettünk meg aznap. A következő fényképek az esküvőnkön készültek. Edward és én az oltár előtt álltunk, boldogan mosolyogtam, Anne pedig ott csimpaszkodott a ruhám aljába, és ő is nevetett. A mi kis családunk volt. Az emberi énem szépsége eltörpült Edward mellett, de mégis tökéletes párt alkottunk. A következő képen mind rajta voltunk. Edward, Anne és én voltunk középen. Carlisle és Esme pedig a két oldalunkon foglaltak helyet. Igazi, családi fotó. Őszinte és szép. Az azutáni fotó viszont már nem volt ilyen vidám. Fekete keretbe volt foglalva, tökéletesen sugallta a gyász pillanatait. Egy apró koporsó éktelenkedett a fényképen, ami mellett mi álltunk, Edwardon tisztán látszott, hogy szenvedett, de rajtam még inkább. Anne apró, élettelen teste feküdt benne. A következő képen pedig már az én koporsóm volt. Halott voltam, de mégis apró mosoly bujkált a szám szegletében. Azt sugallva, hogy boldogan haltam meg. Hogy is lehetett volna másképp, hogyha egy ilyen család vett körül. Edward arca azonban elgyötört és világfájdalmas volt. Fájt neki, hogy elveszített engem, a feleségét. Az azutáni kép azonban megint vidám volt, aminek nagyon örültem. Edward és Bella volt rajta, ahogy boldog mosollyal az arcukon ültek a réten, amit annyira szeretnek. Ez így is van rendjén. Bella meggyógyította a lelkét, ahogy tette azt az én vámpírkoromban is. Tökéletes párt alkotnak. Tényleg elválaszthatatlanok. Nehezen vallottam be magamnak, hogy Bella hozzá való, hiszen ember volt, amikor megismertem, de kétségtelen tény, hogy valóban ő az Edwardhoz való nő.

- Szép életük van – mosolyodtam el boldogan. – Nélkülünk is nagyon boldogok, és úgy látom, hogy én is elégedetten távoztam az élők sorából, hiszen megadatott nekem az anyaság, még akkor is, hogyha csak kis időre.

- Valóban nincs okuk panaszra – bólintott rá Nadine. – Akkor mehetünk is, láttad, hogy jól vannak – folytatta gyorsan.

- Nadine, mit titkolsz? Valamit nem tudok, igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, hogy honnan veszed ezt, látni akartad, hogy jól vannak-e, és én megmutattam. Most pedig indulunk tovább, mert még sok mindent látnod kell – mondta határozottan.

A következő pillanatban pedig megint a sikátorban találtam magam, ahol megváltozott az életem. Ahogy Nadine mondta, az volt életem fordulópontja.

- Tudom, hogy valamit nem mutattál meg – fordultam kísérőm felé.

- Az nem is volt az alkuban, hogy mindent tudni fogsz. Nem befolyásolhatom a végső döntésedet. Megnyugtattalak, hogy a családod jól van, ennyit megtehetek, de többet nem. Neked kell rájönnöd a hibára, hogyha akarsz. Fel kell fedezned, ha úgy érzed, hogy valami hiányzott – mondta határozottan. Remek, rébuszokban beszél.

- Jó vagy rossz, amit titkolsz?

- Nem tudhatod, és ez a lényeg. Teljesítettem a kérésedet, de nem szegtem meg a szabályokat. Ennyi az egész. Amit láttál a jövőből az egy kiskapu volt. Egy olyan jelenet, amit láthattál anélkül, hogy befolyásolnának. Semleges pillanatok egy alternatív valóságra nézve – magyarázta Nadine.

- Értem, ne haragudj – hajtottam le a fejem.

- Semmi baj, természetes, hogy kíváncsi vagy, de nem kaphatsz meg mindent, amit csak szeretnél – mosolyodott el Nadine. – Most viszont ismét döntened kell. Ki jöjjön érted? Carlisle, vagy valaki más? Hogyan kívánsz az útra lépni ezúttal?

- Azt a világot, ahol Carlisle érkezik meg értem, már ismerem. Jöjjön valaki más – válaszoltam határozottan.

- Rendben, akkor a kényes részeket inkább megint átugorjuk, rendben? – kérdezte együtt érzően.

- Igen, az nagyon jó lenne – bólogattam hevesen. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy hogyan bántak el velem.

- Annyit kell tudnod, hogy csak Royce-nak volt ideje megerőszakolni, mert valaki meghallotta a sikolyaidat, és megmentett téged. Bár későn érkezett, de még így is megmentette az életedet. Irány a tested, Rose. Sajnálom, de a lábadozás nem lesz kellemes, de át kell élned, mert innen fog indulni az új életed. Ezúttal végig a testedben hagylak, de sűrűn meg foglak látogatni, hogy hogyan érzed magad – mondta Nadine.

A következő pillanatban pedig már csak a fájdalmat éreztem. Nem tudtam mozdulni. Magatehetetlenül feküdtem a hideg földön, és meg akartam halni, mint akkor.

- Ne féljen, kisasszony. Meg fog gyógyulni – mondta az ismeretlen férfi.

Majd valamit a szám elé tartott, amitől azonnal elsötétült a világ. Amikor legközelebb magamhoz tértem egy puha ágyban találtam magam. Mindenem sajgott, és meg sem tudtam mozdulni, de éltem. Nem változtam át, hanem ember voltam. Súlyos lelki és valószínűleg testi sérülésekkel, de mégis én voltam.

- Hát felébredt végre – lépett be egy nő megkönnyebbülten.

- Hol vagyok? Mi történt velem? Miért vagyok még életben? – törtek fel belőlem a kérdések.

- A férjem talált önre, kisasszony. Ne féljen, meg fog gyógyulni. A kedvesem természetgyógyász, és végzett orvos, saját gyógyszerekkel gyógyítja az itteni embereket. Önnek is ezekből a gyógyszerekből adott nagy dózisokat. A jelek szerint sikerrel járt. Már egy hónapja feküdt itt eszméletlenül, hetekig válságos állapotban, de ma már okunk van igazán reménykedni, hogy minden rendben lesz, hiszen végre felébredt. Lionel nagyon boldog lesz, hogyha hazaér és látja, hogy végre magánál van, kisasszony – mosolyodott el a nő.

- A nevem, Rosalie – mondtam halkan.

- Nagyon örülök, Rosalie. Az én nevem, Sally – mondta mosolyogva. – Sally Hadson.

- Rosalie Hale – mondtam el én is a teljes nevemet.

- Hale? Uramisten. A hölgyet kereste hetekig egész Rochester. Még én is hallottam, pedig mi elég messze vagyunk onnan. Azt hiszem, hogy már felfüggesztették a keresését, és halottnak nyilvánították a kisasszonyt, de ha gondolja, akkor azonnal értesítek bárkit, hogy él, és itt van velünk – ajánlotta a nő kedvesen.

- Nem, én jobban szeretném, hogyha maradhatnék itt, ahol vagyok. Persze csak akkor, hogyha még egy kis ideig nem vagyok a terhükre. Amint talpra álltam visszafizetek mindent, és hagyom önöket tovább élni, nyugodtan.

- Ne beszéljen butaságokat, szívesen látjuk bármeddig, boldogok vagyunk, hogy felépül – mondta Sally határozottan. – Kérem, pihenjen. Biztosan éhes, azonnal hozok egy kis levest. Most főztem.

- Köszönöm, nagyon kedves, de kérem, tegezzen. Csak Rose vagyok – mosolyodtam el halványan.

- Rendben, Rose – mosolyodott el.

- Tulajdonképpen hol is vagyok? – jutott eszembe hirtelen.

- Ez Tennessee, Rosalie. A lovak, a medvék, a természeti szépségek hazája, na meg akad nálunk whiskey is bőséggel. Az emberek barátságosak, és itt nincsenek arisztokraták. Mind földművesek vagyunk, együtt élünk és dolgozunk. Más ez a hely, mint amihez szoktál. Nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Talán mégis. Jó lenne nyugodtan élni, flancolás, és etikett nélkül – mondtam halkan.

- Ez esetben jó helyen jársz – kuncogott fel Sally. – Mindjárt folytatjuk, de előbb hozok neked enni – mondta, majd kisietett a szobából. Néhány perc múlva pedig visszajött egy nagy tál levessel, és egy szelet süteménnyel.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor letette az ölembe a tálcát. Miután segített felülni.

- Igazán nincs mit. Jó étvágyat. Sajnos főétellel még nem szolgálhatok, mert a fiúk még nem jöttek haza a vadászatból, de vacsorára már tartalmasabb ételt is fogunk enni – magyarázkodott zavartan.

- Ugyan, ez több, mint elég – mondtam halványan elmosolyodva.

- Lesz még jobb is, majd meglátod micsoda lakomát csapunk ma este a tiszteletedre – kacsintott rám. – Egyél, nekem most van néhány dolgom, amit el kell intéznem, de itt vagyok a házban, úgyhogy csak szólj, ha valamire szükséged van.

- Úgy lesz, Sally – válaszoltam.

Majd a számhoz emeltem egy kanál levest, aminek fantasztikus íze volt. Még soha nem ettem ehhez foghatót. Talán csak Esme levese volt ennyire finom, és természetes. Amit nálunk főztek az fele ilyen jó sem volt. Jóízűen ettem meg az egész tálat. Azután pedig magam elé húztam a nagy szelet pitét is. Hm… eper és rebarbara. Tökéletes. Utoljára talán kislány koromban ettem ilyen süteményt, de imádtam. A felnőttek számára Rochesterben már nem volt elég előkelő. Pedig ha tudnák, hogy mennyivel jobb ez, mint azok a túlzottan habos-babos színes sütemények. Ennek otthonos, házi íze van. Melegséget, és szeretetet tükröz. Ráadásul a kedvenc gyümölcsöm van benne. Miután mindent elpusztítottam a tálcámról, letettem az éjjeliszekrényre. Majd megpróbáltam felkelni, de nem igazán sikerült. Végignéztem magamon, és a sérüléseim már tökéletesen eltűntek, de a méhem még mindig iszonyatosan fájt, úgyhogy hangosan felszisszentem, és visszahanyatlottam az ágyra. Egy pillanattal később pedig Sally rontott be a szobába.

- Nem, ezt neked még nem szabad. Felszakadhatnak a sebeid, még korai – kapta el a lábaimat és óvatosan az ágyra helyezte őket. Majd betakart. – Két komoly műtéten vagy túl, nem szabad még ugrálnod – mondta szigorúan.

- Műtét? – kérdeztem döbbenten.

- Sajnálom, meg akartam várni ezzel Lionelt, hogy ő mondja el, hiszen ő az orvosod – hajtotta le a fejét. – El kellett távolítania valamit a testedből, mert belső vérzésed volt. Én nem értek ehhez, de életmentő műtét volt. Annyit tudok, hogy a méhed súlyosan sérült, de nem nagyon értettem, hogy Lionel mit magyarázott nekem. Tudod a kedvesem a szülészet és a nőgyógyászat fejlesztésén dolgozik, de nem ismerik csak itt Tennessee-ben, mert nem elég rangos személyiség ahhoz, hogy számon tartsák. Számtalan ilyen jellegű életmentő műtétet hajtott már végre. Többek között rajtam is. Ne félj, mindent megtett, amit csak lehetett.

- Efelől semmi kétségem – mondtam határozottan. – Mennyire súlyos a helyzet? Nem tudok már teherbe esni soha, igaz? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Nem tudom, Rosalie. Ezt senki nem tudja, csakis Istentől függ – mondta határozottan. Hm… vallásos, vidéki népek. Én már régen nem hiszek az ilyesmiben. Miért legyek hívő lélek, amikor nem lehet szép életem, bármennyire is szeretnék.

- Aha, Istentől, akkor nekem végem – fordultam a fal felé.

- Ugyan, ennyire nem nagy a baj. Bármi lehetséges. Nekem négy nőgyógyász mondta azt, hogy soha nem lehet kisbabám. Az ötödik orvosom a férjem volt, aki azt mondta, hogy remény mindig van, csak biztosíték nincs. Most a fiúnkkal együtt vadásznak. Igaz, hogy a szülés után meg kellett műtenie, és már biztosan nem lehet több gyermekem, de egy van. Mégis csak sikerült. Pedig senki nem hitt benne, csak Lionel és én. Ha depresszióba esel, akkor csak azt éred el, hogy lassabban gyógyulsz, és biztosan soha nem fog sikerülni a babára való vágyad. Viszont, ha pozitívan szemléled a világot, akkor bármi lehetséges. Csak fel a fejjel – simogatta meg a hátamat. – Hidd el, hogy bármennyire is rossznak tűnik a helyzet, akkor sem olyan rossz, hiszen életben vagy. Néhány nap alatt háromszor állt le a szíved, amíg a férjem ideért veled, de te mégis itt vagy. Igazi túlélő vagy, és egy ilyen nő nem adhatja fel a reményt.

Ha jobban belegondolok, akkor talán igaza van. Hiszen Carlisle elvileg azt mondta, hogy semmi esélyem nem volt az életben maradásra, de mégis itt vagyok, és élek. A fogadott apám biztosan nem ismerte ezt az orvost, hiszen a jelek szerint nem igazán ismert, pedig minden jel arra mutat, hogy kiváló orvos.

- Köszönöm – fogtam meg a kezét.

- Ugyan, nem tesz semmit. Néhány hét és már kint is leszel az ágyból – mondta boldogan. – Hogyha idáig eljutottál, akkor a gyógyulásod már a küszöbön áll.

- Miért tettétek? Mármint meggyógyítottatok, vigyáztatok rám, pedig azt sem tudtátok, hogy ki vagyok. Egyáltalán hogyan találtatok rám?

- Azért tettük, mert minden élet hatalmas ajándék, és nem szabad eltékozolni. A férjem talált rád az utcán, hallotta, amint sikoltasz, és azonnal a hangod felé kezdett rohanni. Nagyon nagy bűntudata volt, amiért elkésett, és téged már… annyira szörnyű állapotban voltál – jelent meg egy könnycsepp az arcán. – Nem kell félned, itt majd rendbe jössz.

- Drágám, megjöttünk – kiáltott fel egy férfi.

- Itt vagyok a vendégünknél, felébredt végre – válaszolta Sally.

- Uramisten, és én pont most mentem el vadászni. Azt hittem, hogy az altató még kitart holnapig. Jövök már, egy pillanat – lett izgatott a hangja. – Gyere Alex, végre magához tért a vendégünk.

- Nyugalom, kedvesem – nevetett fel Sally. – Nem fog elszaladni sehová.

- Tudom, de én vagyok az orvosa, itt lett volna a helyem – lépett be egy férfi a szobába egy kisfiú társaságában. – Jó napot, kisasszony. A nevem, Lionel. Boldog vagyok, hogy felébredt – hajolt meg mélyen. – Alex, köszönj szépen a hölgynek.

- Kisasszony – hajolt meg a pici emberke.

- Én is örvendek. A nevem, Rosalie. Kérem, tegezzenek – mosolyogtam rájuk.

- Rendben, Rosalie. Ha megengedi, akkor szeretném gyorsan megvizsgálni – lépett közelebb. – Drágám, az asztalon van a vacsorának való vadhús – csókolta meg gyorsan feleségét.

- Hm… ügyesek vagytok, édeseim. Mindjárt el is készítem – sietett ki a szobából Sally felkapva Alexet.

- Hogy érzed magad, Rosalie? – kérdezte Lionel.

- Voltam már jobban is, de a körülményekhez képest jól vagyok, azt hiszem – válaszoltam halkan.

- Ennél többet nem is várhatunk egyelőre, de hamarosan már talpon leszel – bólintott rá. – Kérlek, tedd szabaddá a hasadat, addig én idehozom a táskámat.

- Rendben – szóltam utána, majd gyorsan feltűrtem a hálóingem. – Te jóságos ég – sikoltottam fel, amikor megláttam a hasamat. Két legalább tíz centis éppen gyógyulófélben levő heg éktelenkedett a bőrömön.

- Mi történt? – rohant be Lionel és Sally egyszerre.

- Én, sajnálom, de erre nem voltam felkészülve – pillantottam le még egyszer. Visszataszítóan nézek ki. Én nem akarom ezt. Soha senki nem láthat meg meztelenül az orvosomon kívül. Ez szörnyű, én… nem, ezt nem lehet kibírni.

- Nem olyan rossz, mint amilyennek most látszik – lépett mellém megértően Sally. – Hogyha teljesen meggyógyult, akkor csak egy rózsaín foltocska fog emlékeztetni rá. Nézd csak – húzta fel az ingét. Az ő hasán egy hasonló nagyságú gyógyult heg volt, ami tényleg nem volt annyira nagyon feltűnő, de azért lehetett látni. – Ennyi marad majd meg neked is, ne félj.

- Biztosan? – kérdeztem idegesen.

- Igen, garantálom. A legkisebb öltésekkel varrtam össze a sebet, hogy ne maradjon utána túl feltűnő heg – mondta Lionel határozottan. – Még kell némi idő, hogy elhalványodjon, de el fog.

- Rendben, köszönöm – sóhajtottam fel. Annyira akkor nem rossz a helyzet.

- Nincs mit, akkor most megvizsgálnálak – ült le az ágy szélére Lionel. Sally pedig visszament a konyhába.

- Teljesen fel fogok épülni? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – válaszolta Lionel.

- Ezt úgy érted, hogy gyermekem is lehet? – folytattam a kérdezősködést. Igazából ez volt a legfontosabb kérdésem.

- Lehetséges – bólintott rá.

- Lehetséges, de nem biztos?

- Nos, semmi sem biztos, csak a halál, Rosalie. Van esélyed, hogy gyermeked szülessen, hogyha akarod, de nem tudok garantálni semmit. Eléggé meg kellett bolygatnom a méhedet, hogy megmentselek, és emiatt előfordulhat, hogy csak nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül teherbe esned. Sajnos nem tudok semmit sem megígérni, mert minden a tested regenerációs képességétől függ – magyarázta Lionel. – Nem szabad depresszióba esned, és feladni a reményt. Hogyha nagyon akarod majd egyszer, akkor biztosan sikerül. Öhm… még valamit tudnod kell.

- Igen?

- Teszteltem a véredet két héttel azután, hogy megtaláltalak az utcán. Tudni akartam, hogy elkaptál-e valami betegséget attól, aki bántott téged…

- Uramisten, csak azt ne mondd, hogy szifiliszes volt, mert akkor én… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Nem, a jó hír az, hogy semmilyen betegséget nem hordozott valószínűleg, mivel nem esett bajod azon túl, amit tettek veled – fogta meg a kezem.

- Ez tényleg nagyon jó hír – sóhajtottam fel.

- Ha akarod, akkor ha felépültél visszaviszlek Rochesterbe, és feljelentheted a támadóidat – ajánlotta a lehetőséget.

- Nem lenne értelme – fordítottam el a fejem. – Royce King volt az a barátaival.

- A bankár fia? – kerekedtek el a szemei.

- Igen – motyogtam magam elé. – Nem érnék el vele semmit, hogyha feljelenteném, legfeljebb koldusbotra juttatnám a családom.

- Értem – mondta együtt érzően. – Ha szeretnéd, akkor itt bármeddig szívesen látunk – ajánlotta kedvesen.

- Köszönöm, már Sally is felajánlotta, és szeretnék maradni – mondtam hálásan. Hihetetlen, hogy milyen jólelkűek. Önzetlenül felajánlják, hogy befogadnak, és törődnek velem.

- Rendben, örülünk, hogy maradsz – mondta kedvesen. – Nos, itt minden rendben van – tapogatta végig óvatosan a hasamat. – Szépen gyógyulsz, nemsokára fel is kelhetsz. Amint kész a vacsora Sally behozza neked, addig is pihenj.

- Hogyan hálálhatnám meg a kedvességet? – kérdeztem utána.

- Nem tesz semmit - mondta, majd kilépett a szobából.

Oh, dehogynem, ha tudná, hogy mennyit jelent a számomra, hogy ilyen jól bánnak velem, pedig azt sem tudják, hogy ki vagyok. Mármint persze a nevemet tudják, és hogy mi történt velem, de semmi mást.

- Szia, Rose – huppant le Nadine az ágy szélére.

- Szia – kaptam rá a tekintetem.

- Ugye, hogy milyen aranyos emberek? Az ilyen családoknak bérelt helye van a főnökeim hatalmas otthonában – mondta büszkén.

- Mármint odafönt? – mutattam az ég felé.

- Hát persze, hogy ott. Makulátlan tiszta lelkek, akik még soha életükben nem tettek semmi rosszat és nem is fognak. Elképesztően fehér az aurájuk. Tiszta, mint a hó. Csak úgy fénylenek – magyarázta lelkesen. – Itt jó kezekben leszel, abban biztos lehetsz. A gyógyulásod egyébként nagyjából még három hét. Akarod átugrani a periódust, és felkelni innen, vagy inkább maradsz, ahol vagy, és élvezed, hogy körbeugrálnak. Mert el leszel ám kényeztetve, azt garantálom.

- Hát nem is tudom – gondolkodtam el.

- Sebaj, akkor gondold át, és meglátjuk. Szólj, ha döntöttél, de most megyek, mert a kis terrorista játszani akar veled – kuncogott fel Nadine, majd eltűnt.

- Csókolom – dugta be a fejét Alex.

- Szia – mosolyogtam rá.

- Ismered a kő, papír, ollót? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Igen, ismerem – bólintottam rá.

- Szuper – mosolyodott el. – Van kedved játszani velem? Anya most vacsorát főz, apa pedig a lovakat teszi rendbe, úgyhogy senkinek nincs rám ideje – húzta el a száját.

- Persze, szívesen játszom veled – paskoltam meg az ágyam szélét.

- Jaj, de jó – szaladt az ágyamhoz, majd felugrott rá. – Akkor mindig mondjuk, hogy kő… papír… olló, és utána mutatunk.

- Rendben – egyeztem bele.

- Oké, kő… papír… olló – mondta boldogan. Majd papírt mutatott, én pedig követ, úgyhogy boldogan csomagolta be a kis kezével az enyémet. – Nyertem – kiáltott fel boldogan. – Még egyszer, jó?

- Persze, játszhatunk még – kuncogtam fel.

Milyen aranyos, és közvetlen kisfiú. Egészen a vacsora elkészüléséig játszottunk. Evés után pedig elment fürdeni az anyukájával, majd bejött, hogy megköszönje a játékot, és jó éjszakát kívánjon. Miután Alex elaludt, Sally még benézett hozzám. Lionel pedig megint megvizsgált és vett tőlem vért is.

- Remélem, hogy nem zavart nagyon Alex délután. Sajnos nem mindig van elég időm, hogy játsszunk délután – ült le Sally az ágyam szélére.

- Ugyan, nagyon szívesen játszottam vele. Nagyon jól szórakoztunk – válaszoltam őszintén.

- Ennek örülök, mert már elalvás előtt mondta, hogy holnap szeretné, hogyha olvasnál neki valamit – mosolyodott el Sally.

- Örömmel olvasok fel neki – mondtam boldogan. - Szívesen foglalkozom gyerekekkel. Mindig is imádtam őket.

- Jaj, olyan hálás lennék, mert holnap be kéne főznöm az idei lekvárt, és olyankor mindig egész nap ideges vagyok, ha körülöttem sündörög, mert félek, hogy véletlenül leforrázom.

- Bízd csak rám, jól elleszünk – fogtam meg a kezét.

- Hálám örökké üldöz – sóhajtott fel boldogan. – Akkor most hagylak is pihenni, mert reggel hétkor már a nyakadon lesz a fiam, az biztos – nevetett fel. – Jó éjszakát.

- Nektek is jó éjt – ásítottam egy nagyot. Tényleg fáradt voltam. Alig, hogy Sally kiment a szobából elnyomott az álom.

2010. augusztus 20., péntek

The Beauty and the Bear - 10. fejezet

10. fejezet


Sziasztok! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a feji :) Hiányoztatok, de mostantól igyekszem rendesen frisselni, ezt megígérhetem. :D Puszi, Drusilla 

(Rosalie szemszöge)



Az idő gyorsan telt, és nem sokkal később azon kaptam magam, hogy a lányom már mászik. Nem sokáig volt tehetetlen kis csöppség. Igaz, hogy még csak négykézláb tud kúszni, de ha egy pillanatra nem figyelek oda, akkor már el is tűnik a szemem elől. Mint ahogy most is. Csak a kis kuncogásaiból tudom, hogy merre ment, vagy a nevetésből, hogyha valaki elkapja őt szökés közben. Már meg is történt. Hallottam meg a kacagásokat a konyha felől.

- Megvagy, pöttöm – nevetett fel Edward. Mire lányomnak egy „grrrr” volt a válasza. – Oh, nem engedlek tovább menni. Már az is szép teljesítmény, hogy sikerült megszöknöd az anyukádtól, te kis szökevény. Nem szabad megrémíteni a mamit – magyarázta neki Edward. Miközben én már kiértem a konyhához, és mosolyogva figyeltem, ahogy Anne Edward ingjét gyűrögeti, és tuszkolja a szájába, miközben magyaráznak neki.

- Azt hiszem, hogy elkezdett nőni a foga – mondtam boldogan.

- Igen, Carlisle szerint is – bólintott rá Edward. – Ezért tömköd mindent a szájába. Carlisle ma hoz neki haza néhány eszközt, amivel könnyebb lesz ez a folyamat. Esme pedig beszerez néhány rágcsálni valót, hogy legyen mit csócsálnia.

- Az remek lesz – sétáltam oda hozzájuk.

Majd hagytam, hogy Edward csókot nyomjon a számra. Már egészen hozzászoktam egy-két kedves gesztushoz, amit minden reggel és este kapok. Bár azért, amikor komolyabbra fordulnak a dolgok, és a kapcsolatunk elmélyül, olyankor Nadine van olyan kedves és kihoz engem a testemből. Addig is, míg nem tudok a lányomhoz érni, legalább figyelhetek rá. Arra úgysem vagyok kíváncsi, amit éppen a másik énem művel Edwarddal ilyenkor. Nem mintha nem lenne vonzó a bátyám, de akkor is a testvérem. Juj.

- Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje egy kis papinak, nem igaz? – mosolyogtam a lányomra. Lassan etetési idő van.

- Esme főzött neki egy kis zöldséges valamit, még langyos – vett elő egy kis tálat Edward, majd teleszedte Anne-nek.

- Remek, akkor beleteszem az etetőszékbe, és megint megpróbálhat egyedül enni, hátha most jobban megy majd neki – ajánlottam.

- Megpróbálhatjuk, egy óra alatt újra kifestem a plafont, nem lesz ezzel gond – nevetett fel Edward.

- Jól van, a múltkor talán egy kicsit túlzásba vitte a dolgot, de biztosan nem szándékosan dobálta össze a falat, nevetve – haraptam be az alsó ajkam. Na jó, talán kicsit elkényeztetem, de hiszen ő az én legnagyobb kincsem.

- Biztosan nem szándékos volt – bólintott rá Edward is nevetve. – Na gyere, te kis rosszaság – tette be az etetőszékbe.

Én pedig Anne elé ültem, és megpróbáltam etetni, de mostanában önállósította magát, és mindent egyedül szeretett volna. Úgyhogy néhány percnyi harc után megadóan átadtam neki a kanalat. Anne azonnal elvette az evőeszközt, majd enni kezdett. Igaz, hogy a nagy része mellé ment, és nem a szájába, de legfeljebb majd megfürdetem. Úgyis imád pancsolni. Mire kislányom végzett az ebédjével már mindenhol csupa papi volt, úgyhogy gyorsan készítettem neki fürdővizet, ami ellen egyáltalán nem tiltakozott. Lányom nevetve csapkodta a vizet, és lehetőség szerint minél több habot kent Edward arcára, aki boldogan hagyta magát teljesen eláztatni. Anne bárkit könnyedén levett a lábáról. Miután kellőképpen kipancsolta magát a kis hercegnő, gyorsan feladtam rá egy tiszta ruhát, majd bevittem a szobába, hogy elaltassam. Ki is fáradt a sok izgés-mozgásban délelőtt, úgyhogy nem telt bele csupán néhány percbe és már aludt is. Édesen szuszogott, miközben az ajándékba kapott plüssmaciját szorongatta. Halkan kisétáltam a szobából, és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Még megfordulni sem volt időm, máris két kar fonódott a derekam köré.

- Mit szólnál, ha kihasználnánk az időt, amíg kettesben vagyunk? – búgta Edward a fülembe. Már éppen kifogást akartam találni, amikor kirepültem a testemből, az itteni énem pedig természetesen boldogan igent mondott Edward kérdésére. Én addig inkább visszavonultam a lányomhoz. Nagyon hálás voltam Nadine-nak, hogy beleegyezett ebbe a megoldásba. Így sokáig maradhatok a lányommal, de nem mégsem kell úgy együtt lennem a bátyámmal.

- Hogy, s mint vagy Rose? – jelent meg Nadine mellettem, amikor figyeltem Anne-t, ahogy alszik.

- Még soha nem voltam ennyire csodálatosan – mosolyogtam rá. – Egy gyönyörű kislány, szerető család, és még mindig ember vagyok. Szinte mindenem megvan, amit valaha is kívánhatnék.

- Szinte minden – bólintott rá Nadine. – Lassan viszont tovább kell mennünk. Sajnálom, de nem adhatok neked több időt itt. Nem szeretném, hogy végignézd, ahogy egyre gyengébbek lesztek, és lassan kihuny belőletek az élet.

- Mennyi időnk van hátra? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Alig egy év – hajtotta le a fejét Nadine. – Nagyon sajnálom, de Royce bűnein nem tudok változtatni. A betegség ellen sem tehetek semmit, ahogy egyelőre Carlisle sem, hiszen még nem találták meg az ellenszert erre a problémára.

- Mennyire szörnyű a folyamat?

- Hidd el, hogy nem akarod végignézni, hogy mi fog történni a gyönyörű testeddel – szorította meg a kezemet.

- Na és Anne? Melyikünk fog előbb? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Anne megy el előbb, és szerintem nem szeretnéd végignézni, ahogy távozik – motyogta halkan.

- Talán vele kellene lennem inkább, akármilyen szörnyű is lesz – gondolkoztam el. – Az én gyermekem, szüksége lehet rám, amikor fél, hogy mi fog történni.

- Nem lesznek fájdalmai, Carlisle gondoskodik róla, hogy békében távozzon, de a te lelked csak belerokkanna a fájdalomba, ha végignéznéd, hidd el nekem.

- Hogy érted, hogy gondoskodik róla?

- Morfium, sok, pontosan annyi, hogy fájdalmak nélkül elaludjon, és többé ne ébredjen fel. Te magad fogsz könyörögni, hogy megtegye, mert a legjobbat akarod neki.

- Velem mi lesz? Ugye nem? – kérdeztem kétségbeesve.

- Nem fognak átváltoztatni, mert így döntesz. Edward vámpírrá akar tenni, de tiszteletben tartja a kérésedet, és melletted lesz a legvégső pillanatig. Utolsó leheleteddel még megmondod neki, hogy mennyire szereted, és sajnálod, hogy el kell hagynod, majd meghalsz. Emberként, ahogy mindig is akartál.

- Annyira most nem kecsegtet a halál szépsége. Sokkal szívesebb maradnék itt egy emberöltőnyi időre, hogyha lenne rá lehetőségem. Csodálatos ez az alternatíva – sóhajtottam fel.

- Tudom, hogy mindig is hasonló életre vágytál, de vannak még valóságok, amit szeretni fogsz. Hidd el nekem – simított végig a karomon.

- Maradhatok még egy napot? Szeretnék elbúcsúzni Anne-től, és mindenki mástól is. Ki tudja, hogy látom-e még őket – néztem rá könyörgőn.

- Igen, nyugodtan maradhatsz még egy napot, szeresd a lányodat, és búcsúzz el a családodtól, mert a következő világban ők nem lesznek veled – simított végig az arcodon.

- Nem lesznek? Pedig azt hittem, hogy ők mindig kötődni fognak az életemhez – lepődtem meg.

- Nos, az esetek többségében igen, de volt egy lehetőség, ahol nem találkozol velük, most oda fogunk menni. Valaki más is megtalálhatott volna aznap éjjel a sikátorban. Viszont lesz egy meglepetésem, aminek nagyon fogsz örülni – biztatott. – Hidd el, hogyha az elején nem is, de a végén tetszeni fog az a lehetőség is. Jó lélek vagy, és mint ilyen sok szebb világ vár rád, mint a korai halál.

- Rendben, én bízom benned – adtam meg magam. Nem tudom, hogy milyen lehet egy világ a családom nélkül. Elég furcsa, az biztos.

- Akkor holnap visszajövök hozzád, és tovább megyünk. Addig is visszateszlek a testedbe, hogy kiélvezhesd az időt, ami még hátra van – mondta Nadine. Én pedig elég rémült arcot vághattam, mert szélesen elmosolyodott. – Ne félj, hogy is mondjam csak, öhm… már végeztetek – harapta be az alsó ajkát.

- Oké, köszi – sóhajtottam fel.

Egy pillanat múlva pedig már a testemben találtam magam. Edward mellkasán pihegtem, miközben ő a hátamat simogatta. Elég furcsa érzés volt, még sosem kerültem vissza a testembe mielőtt felöltöztünk volna. Hiányozni fog ez a világ, Anne a legjobban. Természetesen a családom is, de a kislányom nélkül hogyan fogok tovább élni?

- Mi a baj, édesem? Miért gondolod azt, hogy hogyan fogsz tovább élni nélkülünk? – feszült meg Edward teste.

- Meg fogunk halni, Anne és én, ezt te is tudod – néztem fel rá.

- Talán lenne más megoldás is – ajánlotta halkan.

- Nem változtathatsz át gyermeket, azt tiltják a törvények, egyébként sem akarhatom azt, hogy Anne egy örökkévalóság végéig egy-két éves kisbaba legyen. Az nem lenne élet – mondtam csüggedten.

- Talán mégis. Lehet, hogy boldoggá tudnánk tenni, és titokban is maradhatna. Olyan helyre költözünk, ahol nem talál ránk senki, és én minden nap vadászok neki, hogyha szükséges – próbálkozott Edward.

- Nem tudnék úgy élni, hogy örökös veszélybe sodortalak titeket – néztem fel rá komolyan. – Te is tudod, hogy ez nem lenne helyes – simítottam végig az arcán. – Nehéz elengedni valakit, tudom, de a lelked mélyén érzed, hogy ez nem lenne helyénvaló. Kérlek, ne tegyél butaságot. Ígérd meg nekem.

- Megígérem – sóhajtott fel. – Valamit azért szeretnék kérni tőled – kezdett el matatni az éjjeliszekrény fiókjában. Majd egy bársony dobozkát vett elő. – Kérlek, légy a feleségem mielőtt még… - hagyta félbe a mondatot. - Szeretném, hogyha az enyém lennél minden emberi módon, ahogy csak lehetséges, mielőtt… - csuklott el a hangja. – Nem tudlak meggyőzni, igaz?

- Sajnálom, de nem akarok vámpírrá változni. Szeretlek, de nem tudom megtenni – haraptam be az alsó ajkam.

- Ne félj, megértelek. Tiéd a döntés. Viszont még nem válaszoltál a kérdésemre. Hozzám jössz feleségül? Ígérem, hogy az utolsó pillanatig szeretni foglak. Sőt, egy örökkévalóságon át. Sosem felejtem majd el, hogy az enyém voltál, gyönyörű szirénem – simogatta meg az arcomat.

- Már nem vagyok gyönyörű – hajtottam le a fejem. - A bőrömet tetőtől talpig apró rózsaszín foltok tarkítják, amik a betegség következményei. Anne-n is egyre több van belőlük. Sok mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy gyönyörű vagyok.

- Kedvesem, hallottad már, hogy a szépség a belsőben lakozik? Hidd el, hogy tökéletes vagy. Nekem mindenhogyan tetszel. Néhány folt nem a világ vége, ettől még ugyanolyan tökéletes vagy – kezdte el egyesével megcsókolni a foltjaimat. – Mi a válaszod hát? Lennél a feleségem?

- Boldogan – mosolyogtam rá, és lágyan megcsókoltam. Biztos vagyok benne, hogy az itteni énem is igent mondott volna. Legalább boldogságban teljenek el az utolsó hónapjaim ebben a világban.

- Szeretlek – húzta fel az ujjamra az édesanyja gyűrűjét.

Elég ironikus, hogy a saját valóságunkban annyira akartam ezt a gyűrűt, hiszen amikor az édesanyja ékszereit nekünk ajándékozta alig vártam, hogy megszerezzem, mert annyira gyönyörű, de akkor megtartotta, hogy majd a szerelméé lehessen. Most pedig úgy érzem, hogy nincs jogom hozzá, hiszen ez az ékszer Bellát illetné meg, ez az ő gyűrűje, nem az enyém.

- Ez káprázatos – mondtam ámulattal. – Még sosem láttam ilyen csodálatos ékszert.

- Az édesanyámé volt – mosolyodott el. – Mindig is azt szerettem volna, hogy a leendő feleségem viselje.

- A legdrágább kincsem lesz, nagyon fogok vigyázni rá – mondtam komolyan. – Viszont ha már nem leszek, szeretném, hogyha eltennéd, hogy majd újra a szerelmedé lehessen.

- Egy vámpír elég hűséges típus, kedvesem. Egyszer választunk párt magunknak az örökkévalóságunk alatt. Nem hiszem, hogy bárki is átvehetné a helyet a szívemben, amit már neked adtam – mondta komolyan.

- Talán mégis lesz valaki… - kezdtem bele.

- Most ne beszéljünk a jövőről. Csak te és én vagyunk, és a kislányunk Anne. Korai még ilyesmikre gondolni – mondta komolyan. – Ez most életem legboldogabb perce, mert igent mondtál nekem. Tökéletes esküvőnk lesz, olyan, amilyenre mindig is vágytál. Szeretném, hogyha újra fehérben lennél. Tudom, hogy már nem az első férjed leszek, de akkor is meg kell adnunk a módját a szertartásnak – szorított magához. – Gyere, Esme és Carlisle mindjárt hazaér, mondjuk el nekik a csodálatos hírt – kelt ki az ágyból.

Én pedig éreztem, ahogy elpirulok. Hát mit ne mondjak, Edward nem volt éppen kellemetlen látvány meztelenül. Ekkor döbbentem csak rá, hogy nekem pedig mindenem kilátszik, hiszen rajtam sincs ruha, és Edward lerántotta rólam is a takarót. Gyorsan magam elé kaptam a lepedőt, és a ruháimért nyúltam.

- Miért vagy zavarban, édesem? Hiszen már láttalak így ezelőtt is – mosolygott rám féloldalasan.

- Igen, tudom, de most a menyasszonyod vagyok, és hát, ez most olyan más – próbáltam meg kitalálni valamit.

- Értem – kuncogott fel. – Ez aranyos. Akkor elfordulok, amíg felöltözöl. Ne félj, nem lesek – mondta határozottan. Majd tényleg elfordult.

- Köszi – mosolyodtam el. Majd villámgyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Amik itt-ott megrongálódtak. Különös tekintettel az alsóneműmre. Hm… úgy tűnik, hogy Edward ebben egy kicsit hasonlít Emmettre.

- Megjöttünk – hallottam meg Esme mosolygós hangját. Mire mindketten kisiettünk a konyhába, ahol egy hatalmas asztalnyi és egy padnyi holmival találtam szemben magam. – El sem tudjátok képzelni, hogy mennyi mindent vettünk Anne-nek. Az elkövetkezendő hónapokra bőven elég ruha, és cipőcske, hogy ahogy növekszik, mindig legyen itthon megfelelő holmi a számára. Oh, és ha az unokám felébredt, akkor kimehetnénk piknikezni a hegyekbe, hogy érjen titeket is egy kis napfény. Már kezdtek nagyon sápadtak lenni. Hoztam nektek mindenféle finomságot a piknik kosárba, és mindjárt főzök le néhány adag teát is – fakadt ki Esme. Még talán sosem láttam ennyire boldognak, és elégedettnek. Szinte már úgy túlpörgött, mint Alice, pedig az nagy szó. – Uramisten – sikkantott fel, amikor meglátta a gyűrűt az ujjamon. – Ez fantasztikus. Annyira örülök nektek – ölelt magához mindkettőnket.

- Mi ez a nagy boldogság? – lépett be Carlisle egy újabb adag szatyorral a kezében.

- Majd a gyerekek elmondják – sietett oda anyánk Carlisle-hoz.

- Rendben, tehát, mi ez a nagy boldogság? – fordult most felénk fogadott apánk kíváncsian. Én pedig boldogan emeltem fel a kezem, és mutattam meg a csodálatos gyűrűt az ujjamon. – Ez csodálatos – mosolyodott el Carlisle. Majd elém lépett és óvatosan átölelt. Azután pedig Edwardot is megölelgette.

- Annyira örülünk nektek – lépett elénk Esme ismét. – Gyönyörűek vagytok együtt.

- Köszönjük, anya – válaszolta Edward mosolyogva.

- Akkor a piknik, lehetne akár eljegyzési parti is. Van kedvetek hozzá? – kérdezte kíváncsian. – Vagy inkább hagyjunk kettesben titeket, mert máshogyan szeretnétek ünnepelni? – sütötte le a szemeit.

- Én nagyon szívesen veletek tartanék, hogy napozzak egy kicsit, és azt hiszem, hogy Anne-nek sem ártana egy kis napfény végre – mondtam lelkesen. Már régen voltam kint a szabadban, és igazság szerint hiányzott.

- Én is örömmel elmegyek veletek – mondta Edward is.

- Jól van, akkor egy óra múlva indulhatunk is. Addigra szerintem Anne is felébred. Nekem pedig lesz időm mindent elkészíteni, és kihűteni a teákat is. Addig is nyugodtan pihenjetek egy kicsit még. Főleg te, édesem. Mostanában kicsit fáradékony vagy – simított végig Esme az arcomon.

- Igen, fáradékonyság. Jó, hogy említed, drágám – puszilta meg Carlisle felesége arcát. – Én is észrevettem, hogy mostanában nagyon hamar elfáradsz, úgyhogy hoztam neked egy teljesen természetes alapanyagokból készített gyógyhatású készítményt. Ezzel talán könnyebben tudsz majd ébren maradni, és lehet, hogy egy kicsit felerősíti az egész immunrendszered. Az egyik adag teába belekeverem majd a megfelelő adagot. Rendben? – kérdezte gyengéden fogadott apám.

- Igen, az nagyon jó lenne, köszönöm – bólintottam rá.

- Nincs mit, Rose. Ez természetes. Értetek bármit, olyan szintű boldogságot, és szerelmet hoztál Anne-nel a házba, amit soha életemben nem fogunk tudni nektek meghálálni.

- Néha az az érzésem, hogy már meg sem érdemlem azt a rengeteg jót, amit tőletek kapok – pirultam el. Annyi mindent adtak nekem. Pedig most csak egy ember vagyok.

- Ugyan, ne butáskodj, boldoggá tetted Edwardot. Ennél többet nem is kívánhatnék – mondta Esme határozottan. Carlisle pedig hevesen bólogatott hozzá. – Ráadásul még itt van a kis jövevényünk is. Anne egy csodálatos gyermek, és te hagyod, hogy a kezeidből szinte kitépve sokat legyen a karomban – magyarázta Esme meghatottan. – Na, de most irány pihenni, mert későn jövünk csak haza. Ki kell élveznünk a szép időt, ha már olyan ritkán jár errefelé magától – mondta határozottan. – A hegyekben ma gyönyörűen süt a nap, úgyhogy ott a helyünk. A rét is virágzik.

- Ez esetben irány az ágy még egy órára, hogy aludj egy kicsit – kapott fel Edward. – Addigra biztosan Anne is felébred.

- Még tudok járni – mosolyodtam el, amikor letett az ágyra.

- Tudom, de szokj hozzá a gondolathoz végre, hogy elkényeztetlek, Mrs. Cullen – takargatott be. – Most pedig pihenj egy kicsit. Mostanában tényleg fáradékony vagy, és ez már nem a terhesség miatt van. Meg kell erősítenünk téged. Holnaptól kezdve minden nap sétálunk, és megpróbálunk egyre nagyobb távokat megtenni, hogy felerősödj, rendben?

- Jól hangzik – motyogtam félálomban. – Egyébként nem könnyű ébren maradni, hogyha a nap majdnem minden szakában így simogatják az embert – motyogtam még a mellkasába, majd elnyomott az álom.

Álmomban egy gyönyörű réten jártam, az arcomat lila foltok tarkították, de mégis békés voltam. Hallottam, hogy valaki kilép a fák közül, arra fordítottam a fejemet, és megláttam Emmettet, amint megfontolt léptekkel felém sétál…

- Rose, kicsim, ébresztő. Útra készen állunk, és Anne is felébredt. Esme éppen most öltözteti át, hogy indulhassunk – keltegetett Edward.

- Kelek – ásítottam egy nagyot.

Majd nyújtózkodni kezdtem. Néhány perc alatt elintéztem az emberi teendőimet is, és már útra készen álltam a kiránduláshoz. Mikor kiléptem a szobából már mindenki csak rám várt. Edward a hatalmas piknik kosarat fogta a kezében, Carlisle plédeket fogott, és egy nagy táskát, amiben valószínűleg a fényképezőgép volt. Esme pedig Anne-t kötötte a mellkasához, majd alaposan betakargatta, hogy biztosan ne fázzon meg, amíg odaérünk.

- Indulhatunk, kedvesem? – kérdezte fogadott anyám mosolyogva.

- Igen, mehetünk – válaszoltam boldogan.

Edward a következő pillanatban a hátára segített, én pedig belecsimpaszkodtam, és az arcomat a lapockájába temettem, hogy a menetszél ne legyen olyan erős. A következő pillanatban pedig már rohantunk is. Néhány perc alatt odaértünk a hegyekbe, és egy gyönyörű tisztáson telepedtünk le. Esme mindenféle földi jót pakolt ki a kosárból, míg Anne boldogan játszott a meleg plédeken. Edward és én mosolyogva figyeltük a kislányunkat, míg Carlisle beállította a fényképezőgépet, hogy lefotózzon minket.

- Akkor most mindenki húzódjon közelebb egymáshoz, és Rose, vedd fel Anne-t, hogy ő is jól látszódjon. Nagyszerű, akkor most három… kettő… egy… - mosolyodott el Carlisle. Majd a kép elkészült. Bárcsak magammal vihetnék egy példányt, hogy örökké velem maradhasson a kislányom.

- Most ti legyetek rajta Esmével és Anne-nel – mondtam mosolyogva. Legyen egy kép a kislányomról és a nagyszüleiről. – Edward, tudod kezelni a gépet, ugye?

- Hát persze, csak egy pillanat – sietett a gép mögé. Majd miután tökéletesen beállított mindent, lefényképezte Anne-t, Esmét és Carlisle-t.

Csodálatos napot töltöttünk el ötösben a hegyekben. A délután nagy részében gyönyörködhettem a csillogó családomban, és Anne is érdeklődve figyelte őket a napsütésben. Most, emberként, egészen más volt az élmény, hogy vámpírokat látok a napsütésben. Sokkal intenzívebben hatottak rám, mint amikor én is közéjük tartoztam. Bár több időm lenne itt, hiányozni fog ez a világ.

Késő este volt már, amikor visszamentünk a házhoz. Egész nap, próbáltam minél többet szeretni, és törődni a kislányommal, mert miután felkelt a nap el kell őt hagynom. Nem akartam ma éjjel aludni, hiszen tudtam, hogy ma lesz az utolsó éjszakám itt, de mégiscsak elnyomott az álom. Mikor reggel felébredtem az első ember, akit megláttam a lányom volt. Edwarddal sikerült megbeszélnem tegnap este, hogy Anne közöttünk alhasson. Felnéztem egy pillanatra, de Edward nem volt mellettünk, biztosan a reggelinket készíti. Itt az idő, hogy elbúcsúzzak Anne-től.

- Annyira szeretlek, kicsikém – simítottam végig az arcocskáján. Majd magamhoz öleltem. – Bárcsak jobban vigyáztam volna rád, és magamra is, ha tudtam volna, hogy baj van, akkor sosem hagytam volna Royce-nak, hogy hozzám érjen. Nagyon sajnálom – kezdtem el puszilgatni az én kicsikémet. Nem mintha ezzel magam mellett tarthatnám, de próbáltam minél többet megtartani a gyönyörű gyermekemből. A bőre illatát, a kedves vonásait, a haja puhaságát, a gyermeki ártatlanságát. Mindent, amit csak lehetséges volt megtartanom. – Hiányozni fogsz.

- Felkészültél, Rose? – jelent meg mellettem Nadine.

- Nem, sosem leszek kész elhagyni őt – sírtam el magam.

- Sajnálom, de muszáj, ha ezt a világot választod itt és most, akkor itt hagylak, de ha nem, akkor tovább kell mennünk. Ha mégis itt akarsz maradni az utazás végén, akkor pontosan ide foglak visszahozni – mondta Nadine biztatóan.

- Soha többé nem láthatom, igaz? – szorítottam még egy kicsit magamhoz Anne-t.

- Már megint túl kíváncsi vagy, de mivel tudom, hogy egy kicsit megkönnyíti majd a helyzetedet a válasz, így elárulom, hogy nincs igazad. Találkozol még a kislányoddal. Szinte tökéletesen ugyanígy is fog kinézni, ugyanaz a tökéletes gyermek lesz, akire egész életedben vágytál. Az apja ugyan más lesz, de a legjellemzőbb vonásait tőled örökölte most is, így ő Anne lesz. Viszont többet nem vagyok hajlandó mondani, mert indulnunk kell. Sajnálom, de azt nem mondtam, hogy csak meghatározott ideig hagyhatlak egy dimenzióban, különben felborul az egyensúly. Ezért is sürgettelek meg egy kicsit. Tudom, hogy ez szörnyű, de nem tehetek mást. Mennünk kell.

- Ég veled, életem – csókoltam meg még egyszer Anne homlokát. Majd hagytam, hogy Nadine kivegyen a testemből, és elinduljunk egy új valóság felé.

- Mehetünk? – kérdeztem megszorítva a kezem.

- Igen, de lenne még egy kérdésem – vágtam rá azonnal.

- Neked mindig van kérdésed. Ezúttal mi lenne az? – kérdezett vissza kíváncsian.

- Megtudhatom, hogy mi zajlik most az én időmben? Mármint a családomnál, az igazi valóságomban?

- Ha akarod természetesen megnézheted, de nem biztos, hogy tetszeni fog a látvány – sóhajtott fel Nadine.

- Nem baj, én szeretném – motyogtam félénken.

- Ám, legyen… akkor visszaviszlek, hogy megnézhesd a következményeket – mondta határozottan. Majd néhány pillanattal később a nappalinkban találtam magam…

2010. augusztus 10., kedd

Élménybeszámoló

Sziasztok!
Képek, és élmények a nyaralásomról a La Push blogon. Bocsi, de a képeket nagyon sokáig tart feltölteni ezért csak egy blogra teszem fel, de ott el tudjátok olvasni, és megnézni :)

Puszi, Drusilla

2010. augusztus 8., vasárnap

The Beauty and the Bear - 9. fejezet

9. fejezet


SZIASZTOK! REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG A FEJI, DE VAN EGY ROSSZ HÍREM, ILLETVE EZ NÉZŐPONT KÉRDÉSE MEGINT NYARALNI MEGYEK, ÚGYHOGY JÖVŐ HÉTEN MEGINT NEM LESZ EBBŐL FRISS. BOCSÁNAT, DE CSAK ÍGY TUDTAM KIVENNI A SZABIMAT. MAJD UTÁNA BEPÓTOLOM A FEJEZET MENNYISÉGI LEMARADÁSOMAT. PUSZI, DRUSILLA

(Rosalie szemszöge)



Fáradtan, de boldogan ébredtem, bár amikor meg akartam mozdulni nagyon kellemetlen érzés nyílalt a hasamba, és a lábam közé is. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült.

- Semmi baj, kedves. Carlisle leszorította a hasadat, mert szülés után kell egy kis idő, hogy minden visszaálljon odabent a normális szintre – simogatta meg Edward a hajamat. – Mindjárt levesszük rólad ezeket, és akkor már kényelmesebb lesz egy kicsivel – mondta majd tényleg levette az összes súlyt rólam. – Már elég ideig voltak rajtad – simította meg a hasam, ami majdnem akkora volt, mint eredetileg a terhességem előtt.

- Ott is fáj – köszörültem meg a torkomat. Kínos ezt kijelenteni, de ez az igazság.

- Carlisle mindjárt hoz neked valami fájdalomcsillapítót, ott is rendbe kell jönnöd, és ez eltart egy ideig – magyarázta Edward. – Ne aggódj, csak pihenned kell. Addig is, amíg ágyban vagy, sétálni majd én, vagy Esme visszük Anne-t. Amikor pedig csak lehetséges veled lesz. Nézd csak, mi van ott – mutatott az ágy végébe. Én pedig azonnal odanéztem, és a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű fából készült kiságy volt az ágy lábánál, amire mindenféle játékok és csörgők voltak felszerelve. Fantasztikus látványt nyújtott az egész. Aztán megláttam benne az apró kis rózsaszín csomagot is. Ami mocorogni kezdett, majd fel is sírt. Anne volt ott.

- Ajaj, azt hiszem, hogy most már nagyon éhes – pattant fel Edward.

Majd óvatosan kivette a babámat a kiságyból. Úgy ért hozzá, mintha bármikor összetérhetné. Ennyire finoman szerintem még senki nem ért kisbabához. Anne abbahagyta a sírást, és kíváncsian fogdosta Edward állát a kis kezecskéivel.

- Megetethetem? Mármint kaphat az anyatejemből? – kérdeztem kíváncsian. Nem tudom, hogy Carlisle hogyan gondolta az etetést, nem akarok a tejemmel ártani a kislányomnak.

- Igen, már adom is a kezedbe – bólintott Edward. Majd finoman a karjaimba csúsztatta a kicsit. – Én, öhm… azt hiszem, hogy addig inkább kimegyek. Esme azonnal itt lesz – surrant ki az ajtón. Férfiak. Mindig megszeppenek az ilyesmitől, pedig ez teljesen természetes.

- Segíthetek, drágám? – lépett be Esme az ajtón mosolyogva.

- Igen, az nagyon jó lenne. Megfognád őt, amíg szabaddá teszem a mellemet? – nyújtottam felé a picit.

- Hát persze, akkor már értem, hogy Edward miért menekült ki a szobádból – kuncogott fel.

- Hát igen, nyilván ezért – bólintottam rá.

Majd lehúztam a vállamról a hálóingem pántját, és egészen a keblem alá gyűrtem. Ezután átvettem fogadott anyámtól a kislányomat, és odatettem őt a cicimhez. A kicsi viszont nem tett semmit. Már éppen kezdtem kétségbeesni, amikor Esme közelebb lépett, és nagyon óvatosan közelebb tolta a mellbimbómhoz a kislányom fejét. Aki, amikor megérezte, hogy mit kell tennie, azonnal szopni kezdte a tejet.

- Az én kisfiam is elég bizonytalan volt, amikor először próbáltam megetetni, akkor mutatta meg egy nővér, hogy egy apró kis mozdulattal máris lehet ösztökélni, hogy tegye azt, amit kell – magyarázta mosolyogva. – Ez nem jelenti azt, hogy baj van, csak még kicsit bizonytalanok vagytok, de gyorsan bele fogtok jönni.

- Értem, oh… - néztem le a picire, aki kezdett igencsak mohóvá válni. Vagy csak az én mellem érzékenyebb most, hogy tele van tejjel.

- Simogasd egy kicsit, hogy tudja, nem kell sietnie. Most még egy ideig elég mohó lesz, mert ez lesz az egyetlen táplálék a számára. Viszont majd amikor már elkezdhet papikat is enni, akkor felszabadulhatnak a kebleid – simogatta meg az arcom. – Magatokra hagylak titeket, amíg a kicsi eszik. Utána csak szólj, és már itt is vagyok, hogy segítsek. Ha megetetted Anne-t, akkor neked sem ártana valamit enned. Rendben? Főztem levest, és egy kis főzeléked. Carlisle sok rostot, és vitamint akar a szervezetedbe juttatni. Hagyott itthon egy kis gyógynövényes fájdalomcsillapítót is, ami nem árt majd az anyatejednek sem. Belekeverem az adagot a levesbe.

- Rendben, köszönök mindent – mosolyogtam Esmére.

- Nincs mit, kedvesem. Csak szólj, ha kellek, és már itt is vagyok – mondta még egyszer. Majd eltűnt a szobából.

Ki gondolta volna, hogy egyszer még megérem, hogy fogadott anyám ilyen fantasztikus tanácsokkal láthat el engem. Annyira csodálatos ez az egész, tényleg csak Emmett hiányzik. Vajon milyen lenne, hogyha az ő kislányát tartanám most a kezemben. Már biztosan mindenféle idióta arcokat vágna a kiságy felett, hogy megnevettesse a kislányát, ahogy régebben Nessie-t is. Annyira aranyos volt, amikor mindig valami idiótasággal állt elő, hogy Renesmee ránevessen. Bárcsak itt lenne, és most Anne előtt tenné ugyanezt.

- Szia, Rose – termett Nadine az ágyam szélén. – Nagyon szép ez a pici lány. Bárcsak nekem is lehetne. Igazság szerint én is mindig erre vágytam.

- Neked sem lehet? – néztem rá döbbenten.

- Természetesen nem, hiszen én már meghaltam, ha nem is teljesen, de hasonló vagyok hozzád ilyen szinten. Nem vagyok képes életet adni – mondta kissé szomorúan.

- Annyira sajnálom – fogtam meg az egyik kezét.

- Ugyan, cserébe rengeteg gyermeket kaptam a sorstól, hiszen minden lelket, akit elkalauzolok a sajátomnak érzek. Csodálatos érzés, amikor látom, hogy sokan a helyes utat választják. Persze, vannak olyanok is, akik rosszul döntenek, de a többség mégiscsak helyesen cselekszik – simogatta meg Nadine Anne buksiját.

- Mi történik azzal, aki rosszul döntött? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nem beszéltünk.

- Nos, én megmutatok alternatív valóságokat. Általában hármat, és ebből lehet választani. Vagy visszatérni a saját utadra, amit eddig jártál. Nos, voltak olyan lelkek, akik a boldogság helyett a jólétet, vagy a hatalmat választották. Nagyon sajnáltam, hogy eltékozolják a lelküket, de mit tehetnék. Nem dönthetek senki helyett. Csak elfogadom, hogy ezt akarja inkább. Szerencsére a többség jól dönt.

- Szóval, lényegében abban a világban kell élnem, amit végül magamnak választok, és onnan nincs visszatérés? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, de van még valami – harapta be az alsó ajkát.

- Mi lenne az? – ijedtem meg.

- Csak azt a valóságot fogod ismerni, amelyiket választottad. Például, hogyha ezt akarod majd itt, akkor nem fogod tudni, hogy ki az az Emmett, Bella, Alice, Jasper, és Renesmee. Mivel már nem élsz majd, amikor a családhoz kerülnek. Emmett pedig egyébként is ember marad nélküled – magyarázta Nadine.

- Semmilyen apró emléket sem vihetek magammal? – kérdeztem kétségbeesve. Nem felejthetem el Emmettet, még akkor sem, ha másik világot választok. Vajon képes lennék egyáltalán másik utat választani, mint Emmett?

- Sajnálom, de nem vihetsz. Akármennyire is szeretném meghagyni a boldog pillanatokat, nem tehetem. Összekuszálná a világot – mondta határozottan.

- Igen, ezt mondjuk már értem, hiszen én sem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Emmett számomra az igazi – bólintottam rá.

- Ez így van, és gondolj bele, hogyha hagynám őt is olyannak, amilyen most az alternatív valóságban. Örökké rád várna, illetve amíg meg nem hal, és sosem lehetne boldog – helyeselt Nadine. – Megváltoztathatom a múltat, de közben védenem kell a jövőt is. Ettől ilyen bonyolult ez az egész helyzet. Bármit megtehetek, de mindig mérlegelnem kell, hogy mik a következmények. Ettől olyan veszélyes ez az egész, és ezért is van az, hogy nem ajándékozhatok meg akárkit ezzel az utazással.

- Csodálom, hogy én kiérdemeltem – húztam el a számat.

- Kedvesem, benned sokkal több rejlik, mint azt bárki is sejtené. Kivéve persze Emmettet, bármilyen hihetetlen ő nem csak a szőke szépséget látja benned, hanem a belsődben rejlő csodát is. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy első látásra egymásba szeretettek, és megmentetted őt a biztos haláltól. Hidd el nekem, hogy különleges vagy – mosolygott rám kedvesen. – Most viszont megyek, mert mindjárt visszajön Esme. A pici is jóllakik egy percen belül – mondta, majd már el is tűnt.

Anne még egy ideig cuppogva szívta magába a tejet, ami most az életet jelentette a számára. Majd a kicsi ajkai elengedték a már igencsak megviselt bimbómat, és gügyögni kezdett. Akkor most büfiznie kell. Azután pedig pelust cserélni, ha jól érzem, mert juj. Felvettem az éjjeli szekrényre készített konyharuhát, és a babámat finoman a vállamhoz helyeztem, majd lágyan ringatni kezdtem. Nem is kellett sokat várnom, és nagy böffentés volt a jutalmam. Ezután édes terhemet az ágyra fektettem, és simogatni kezdtem.

- Esme – szólaltam meg kicsit hangosabban.

- Igen, végeztetek? – jött be mosolyogva.

- Igen, és azt hiszem, hogy kellene egy cserepelenka, mert ez már elég viseltes. Legalábbis, ha jól érzem.

- Bizony, jól érzed – ráncolta össze az orrát Esme. – Tisztába tegyem? – kérdezte kedvesen.

- Igen, kérlek. Szeretném megtanulni, hogy hogyan kell – néztem rá kérlelőn.

- Rendben, akkor csak figyelj – lépett az ágyam mellé egy táskával. Először kislányom alá tett egy nagy törölközőt, majd egy szempillantás alatt levette Anne pólyáját, és az összes többi ruhácskáját is, ami a művelet útjában állt. – Nagyon egyszerű, először is leveszed róla ezt a koszos pelenkát – kapta le Anne-ről a viseltes darabot. – Azután gyorsan megtörlöd a popsiját ilyen kamillával átitatott kendőkkel, így a bőre nem fog irritálódni. Ezután pedig egyszerűen ráteszed a tiszta pelenkát, és visszateszed a fedőpelenkát, hogy ne ázzon át. Újra felöltözteted, és már készen is van – magyarázta Esme boldogan. Majd villámgyorsan eltűntette a koszos pelust a szobából. Azután pedig egy szempillantás alatt visszatért. – Nem is olyan nehéz, ugye? – mosolygott rám kedvesen.

- Egyáltalán nem, legközelebb már menni fog, köszönöm – mondtam hálásan. Még soha nem cseréltem pelenkát. Azt hiszem, hogy ideje volt megtanulnom így lassan egy évszázad után.

- Igazán nincs mit – puszilta meg a homlokomat. – Na, megyek és hozom neked az ennivalót, vagy még jobb beküldöm Edwarddal. Elmegyek az árvaházba, csak este jövök haza, addig is legyetek jók. Edward alázatos szolgád lesz – kuncogott fel.

- Rendben, ki fogom használni a lehetőséget – vigyorodtam el én is. Esme kiment a szobából, majd Edward lépett be rajta villámgyorsan.

- Hogy vannak az én szépségeim? – huppant le mellénk az ágyra egy tálca étellel. Nagyon tetszett, hogy mindkettőnket a sajátjának érzett. Pedig semmilyen kötelék nem láncolta a kislányomhoz. Mégis úgy nevezte, mintha az ő gyermeke lenne.

- Minden rendben. Anne jóllakottan érzi magát, de én farkas éhesen – válaszoltam boldogan.

- Ez esetben, egyél, Anne addig ellesz az ágyon – csúszott egy picit odébb az ágyon.

- Miért nem dajkálod inkább egy kicsit? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem nagyon akarom fogni, még a végén összeroppantom szegényt. Csak azért hoztam el az előbb idáig, mert láttam, hogy ez minden vágyad. Jobban járna mindenki, hogyha nem sokat lenne nálam. Olyan pici és törékeny, mi van, hogyha egy pillanatra nem érzem az erőmet?

- Ugyan már, Edward. Hidd el, hogy soha nem lennél képes kárt tenni benne, és bízom benned, és Anne is. Azonnal megnyugodott, ahogy magadhoz ölelted. Vedd fel egy kicsit, dúdolj neki, hadd érezzük, hogy szeretsz minket – zsaroltam meg egy kicsit. Nem akartam, hogy megint előjöjjön, az én szörnyeteg vagyok dumával. Már értem, hogy Bellának miért volt már elege a szörnyeteg kifejezésből. Edward tényleg előszeretettel használja.

- Elmondod valaha, hogy ki az a Bella? – kérdezte kíváncsian.

- Egyelőre ez maradjon az én titkom. Neked most mással kell foglalkoznod. Vigyázz a picire, amíg ezt gyorsan megeszem – rebegtettem meg a pilláimat. – Kérlek – simítottam végig a karján.

Ahhoz nagyon jól értettem, hogy hogyan vegyek rá férfiakat arra, amit én szeretnék. Illetve még csak Emmetten fejlesztettem ki a dolgot, de gondolom, hogy minden pasin működik az elmélet.

- Nem játszol tisztességesen – morogta az orra alá.

- Tudom, de örülök, hogy meg tudlak győzni, mert azt szeretném, hogy kivedd a részed Anne életéből, amennyire csak lehet – mosolyogtam rá ártatlanul.

A picinek apuka is kell, és Edward tökéletes erre a célra. Miután felvette a picit felállt vele, és azonnal dúdolni kezdett neki. Anne azonnal megnyugodott a hangjától, így arra a következtetésre jutottam, hogy már nem először énekel a kislányomnak. Miközben boldogan figyeltem a gagyarászó lányomat, és Edwardot elkezdtem enni is. Furcsa érzés volt megint éhesnek lenni, de nagyon jó volt érezni az ételek ízét. Eddig fel sem tűnt, de hiányoznak az ízek a létünkből. Mármint persze, minden állatnak más íze van, de ennyire mégsem változatosak, mint ezek az emberi ételek. Gyorsan végeztem az elém rakott étellel, majd elégedetten dőltem hátra az ágyon. Anne időközben elaludt, így Edward finoman a hasamra fektette, én pedig rácsúsztattam a takarót, és gyönyörködtem benne.

- Esme kérdezte, hogy milyen gyümölcsöt szeretnél enni ma este – szólalt meg hirtelen Edward.

- Nem ment még el? – kérdeztem meglepetten.

- Nem, listát írt, hogy mit kell vásárolnia nektek, és eszébe jutott, hogy gyümölcs is kellene, és ezért érdeklődik – magyarázta Edward.

- Bármi jó lesz, szeretek mindent – vágtam rá gondolkozás nélkül. Nem rémlik, hogy lenne olyan étel, amit nem szeretek.

- Biztos van valami kedvenced – erősködött Edward.

- Na jó, akkor szőlőt szeretnék, és körtét – haraptam be az alsó ajkam. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire ki vagyok szolgálva.

- Rendben, akkor azt fog hozni – mosolyodott el Edward. – Nem kell szégyenlősnek lenned, mi annak örülünk, ha boldog vagy.

- Ez fordítva is igaz – mosolyodtam el. Ez így annyira tökéletes, leszámítva néhány részletet, és a betegséget, ami lassan el fog uralkodni rajtam, és Anne-n is.

A nap további részében nem sokat beszélgettünk. Inkább a kicsivel foglalkoztunk. Esme hozott neki icipici kis rózsaszín zoknikat, és rugdalózókat. A zokni viszont egyáltalán nem volt egyszerű. Hiába adtam rá őket, az első dolga az volt, hogy addig ügyeskedett, amíg le nem szedte magáról valahogy. Legalább ötödszörre akartam már ráadni a zoknit, amikor Edward lépett mellénk.

- Várj, kipróbálok valamit – vette el tőlem a pici anyagokat.

Majd cuppanós puszit nyomott a lányom mindkét talpacskájára, és csak azután húzta fel a lábára a zoknikat. Anne szája mosolyra húzódott, és nekem is kuncognom kellett, ahogy a kis fogatlan vigyor szétterült az arcán. Érdekes módon a puszik után nem akarta már leszedni magáról a ruhákat. Ellenben a lábait folyamatosan Edward felé mozdította, aki nem volt rest megsimogatni vagy megpuszilni azokat.

- Ejnye, Mr. Cullen. Nem illik már ilyen korán elkápráztatni, és elcsábítani a lányomat. Hiszen Anne még csak egy napos – mondtam tettetett felháborodással.

- Én nem a picit akarom elkápráztatni, hanem az anyukáját – vigyorgott rám.

Majd gyors csókot nyomott a számra. Még tiltakozni sem maradt időm, olyan gyorsan történt ez az egész. Nem volt rossz érzés, de akkor sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna.

- Ne haragudj, csak nem tudtam megállni. Carlisle mondta, hogy valószínűleg most egy ideig nem rajongasz majd a testi kontaktusért, mivel kimerült vagy folyamatosan. Többet nem fog előfordulni, türtőztetem magam, ígérem – nézett rám bocsánatkérően.

- Ugyan már, semmi baj, csak meglepődtem – legyintettem.

- Szóval mégis csak kívánod a testi kontaktust? – csillantak fel a szemei.

- Nem igazán – vágtam rá gyorsan. – Viszont ez most egyáltalán nem esett rosszul. Bár tény, hogy fáradt vagyok – magyarázkodtam. Huh, na most meghagytam az önbizalmát is, de be is biztosítottam magam egy időre, hogy ne történjen ilyesmi. Nagyszerű.

- Értem, akkor majd néha próbálkozok – kacsintott rám pimaszul.

- Rendben – vigyorodtam el fejcsóválva. Majd ezt még megbeszélem Nadine-nal.

- Most pihenned kéne egy kicsit. Szundíts egyet a következő etetésig, mert a pöttöm úgysem fog békén hagyni, ha szüksége lesz a jussára – magyarázta gyengéden.

- Rendben megpróbálok – ásítottam egy nagyot. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire fáradt vagyok még mindig, pedig határozottan sokat pihentem már eddig is.

Még arra emlékszem, hogy Edward óvatosan leemeli rólam Anne-t, azután pedig elnyomott az álom. Nem lehetek ennyire fáradékony, mert még nem lehettem eleget a gyermekemmel. Még nem szabad rosszabbodnia az állapotomnak. Maradni akarok, ameddig csak lehet.

Mikor legközelebb felébredtem Esme mosolygós arcával találtam szembe magam. Majd elővett egy üveget, és egy hatalmas konyharuhát. Elképzelésem sem volt, hogy mire készülünk, és valószínűleg elég értetlen arcot vágtam, mert hirtelen megszólalt.

- Arra gondoltam, hogy végig tudd aludni az éjszakát, megtanítanálak lefejni a tejedet, mert akkor én is meg tudom etetni cumisüvegből Anne-t, te pedig kipihentebb lennél. Napközben pedig tudod te táplálni a friss tejeddel.

- Ez nagyon jól hangzik – bólintottam rá. Erre én még egyáltalán nem gondoltam, de határozottan jónak tűnt az elgondolás, hogy ki is tudom pihenni magam, a kicsi is jól lakik, és napközben nem leszek állandóan használhatatlan.

- Ez esetben, ha megengeded, megmutatom. Nagyon könnyű, én is gyorsan megtanultam anno – magyarázta biztatósan.

Majd az üveget a keblemhez tette, amit kiszabadítottam, és megmutatta a mozdulatot, amivel le tudom fejni a tejemet. Vagyis egy részét. Tényleg igaza volt, egyáltalán nem volt nehéz. Miután végeztem megtöröltem magam a tiszta ruhával, amit kaptam, Esme pedig elvitte a tejet a hűtőbe, miután gondosan felcímkézte, hogy mi is ez pontosan. Az első napom a kislányommal annyira gyorsan eltelt, hogy az már szinte képtelenség volt. Igaz az állítás, hogy az idő gyorsan pereg, hogyha az ember boldog és elégedett. Egyszerűen nem tudtam betelni a kislányommal, na és persze a családommal sem, hiszen tökéletes volt az életem, majdnem teljes mértékben. Hogyha a többi elém táruló világ is ilyen lesz, mint ez, akkor azt hiszem, hogy nagyon nehéz lesz a döntés, amit még meg kell hoznom.