The Beauty and the Bear - 121. fejezet

121. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Amint visszaértünk a szobánkba azonnal kedvesem vigyorgó arcával találtam szembe magam. A vigyor azonban azonnal lefagyott az arcáról, amikor meglátta az én arcomat.

-          Oké, ne kímélj, mi történt már megint? – kérdezte idegesen.

-          Semmi gond, vagyis inkább úgy mondom, hogy minden rendben lesz – mondtam határozottan.

-          Anne? – kérdezte kíváncsian.

-          Minden rendben lesz vele, csak szeretné, hogyha ma éjjel nála aludnék, ha nem gond – mondtam mosolyogva.

-          Hát persze, hogy nem gond. Bár át is jöhetett volna – állapította meg.

-          Ez most olyan lányos dolog, ne haragudj meg rá érte – mondtam lágyan.

-          Dehogy haragszom. Tartsatok csak csajos estét – kuncogott fel. – Mostanában úgysem nagyon csináltatok ilyet – fűzte még hozzá.

-          Köszi, édesem – pattantam fel az ágyra. Majd gyors csókot nyomtam kedvesem szájára.

-          Igazán nincs mit, csak foglalkozz a lányunkkal, most ez a lényeg, elég nehéz időszakon megy keresztül – mondta szerelmem határozottan.

-          Az egyszer biztos – bólintottam rá. – Bár ahhoz képest, hogy milyen fiatal, szerintem nagyon jól kezeli a helyzetet – mondtam büszkén.

-          Ehhez kétség sem fér – egyezett bele azonnal szerelmem. – Na menj, ne várasd meg nagyon.

-          Nem is akarom, úgyhogy már itt sem vagyok – nyomtam még egy puszit az arcára. Majd egy szempillantás alatt folyosón termettem a zsebemben a levéllel együtt. Nagy volt a kísértés, hogy elolvassam, de nem akartam megsérteni a levéltitkot, és végül is, ha Anne szeretné, akkor majd elmondja nekem, hogy mi áll abban a levélben. – Már itt is vagyok, kincsem – léptem be a szobájába, de nem is volt ott. Már éppen azon gondolkoztam, hogy merre lehet, amikor kinyílt a fürdőszobájának az ajtaja.

-          Szia, anya – mosolygott rám. Majd az ágyához szaladt, és bebújt a takaró alá. – Csak megmostam a fogamat – mondta elterülve az ágyon.  – Gondoltam nem árt, miután elpusztítottam az összes kakaót, amit hoztál és a süteményt is.

-          Na és jobban érzed magad? – kezdtem el levetni a ruhámat, hogy belebújjak a hálóingembe. Nem, mintha szükségem lett volna rá, de azért így más a hangulata az egész csajos bulinak.

-          Ami azt illeti, egy kicsit jobban – válaszolta elgondolkodva. – Azt hiszem, hogy néhány nap múlva, hogyha lenyugodtam, talán beszélek még Demetrivel is. – Bár lehet, hogy egy kicsit még büntetem, mert ami azt illeti, nagyon is megérdemelné.

-          Szívem, egy ideig nem fogsz találkozni vele – vallottam be inkább az igazat. Jobb, ha most megtudja.

-          Miért? Apu megtudta a dolgot, és már ki is végezte? – tágultak ki a szemei rémülten.

-          Nem, apád semmit sem tud. Jobb, hogyha ez így is marad. Demetri keresett fel engem, mert nem akart téged felizgatni.

-          Megkeresett téged? Na és miért?

-          Hogy megkérjen egy szívességre – vágtam rá.

-          Egy szívességre? Na és mit lenne az? – kérdezte kíváncsian.

-          Írt neked egy levelet, és megkért, hogy adjam át – válaszoltam, majd előhúztam a zsebemből a borítékot.

-          Mit ír?

-          Nem tudom, szívem, ez a te leveled, úgyhogy természetesen nem nyitottam ki – mondtam magától értetődően. – Majd te elolvasod, és ha úgy gondolod, hogy nekem is tudnom kell a tartalmát, akkor elmondod – nyújtottam át neki a levelet.

-          Köszönöm – mosolygott rám, amikor átvette az apró borítékot.

-          Szívesen – válaszoltam, miközben letelepedtem mellé az ágyra.

-          Egyébként, miért írt levelet? Személyesen is felkereshetett volna néhány nap múlva. Na és miért mondtad azt, hogy egy ideig nem fogok vele találkozni? Talán megfenyegetted, hogy ne jöjjön a közelembe?

-          Nem éppen – ráztam meg a fejem. – Kapott egy küldetést, és nagyjából három hét múlva fog csak visszatérni.

-          Oh – mondta meglepetten. – Vagy most nem idehozza a nőit, hanem elment egy kicsit bulizni, és nem akarja, hogy tudjak róla. Vagy ezzel próbálja elérni, hogy hiányozzon nekem, és ha visszajött, akkor megpróbál majd rábeszélni, hogy kezdjünk tiszta lappal, és megesküszik, hogy ilyen még egyszer nem történhet meg.

-          Kicsim, azt hiszem, hogy mostanában kicsit sok volt a lányregény az olvasmányaid között – állapítottam meg.

-          Miért? Mert vannak benne jó ötletek a férfiak gondolatairól? – kérdezte meglepetten.

-          Nem, hanem mert teljesen elképesztő elméleteket sorakoztatsz fel folyamatosan – mondtam határozottan.

-          Csak kezdem kapizsgálni a Volturi furmányos észjárását – vetette ellen.

-          Valóban furmányos az észjárásuk, de azért ennyire talán mégsem – mondtam kuncogva. A lányom egy kicsit túlbonyolítja ezt az ügyet. Anne csak rántott egyet a vállán, és utána a levelét az éjjeliszekrény fiókjába csúsztatta. – Mit csinálsz, kislányom? – kérdeztem döbbenten.

-          Elteszem a levelet – csukta be a fiókot.

-          Nem is vagy rá kíváncsi, hogy mit írt?

-          Őszintén szólva, nem, ma este már nem vagyok kíváncsi rá, hogy mit akarhat még. Majd holnap elolvasom, talán – mondta Anne komolyan.

-          Ahogy gondolod, Anne – öleltem magamhoz gyengéden. Talán tényleg jobb, hogyha alszik egyet a dologra.

-          Most gyerekesen viselkedem? Mármint, szerinted – nézett rám kérdőn.

-          Mire gondolsz? – néztem rá kérdőn.

-          Például sértetten elviharoztam a konyhából, amikor rájöttem, hogy a többi nőt is oda vitte, és nem hagytam neki esélyt sem magyarázatra. Vagy most nem akarom elolvasni a levelét.

-          Szerintem ez egy lánytól meglehetősen természetes reakció – állapítottam meg.

-          Nem is tudom, mármint így utólag belegondolva, elhívott vacsorázni, ahogy egy másik lányt is. Ebben nincs semmi különös. Bár azt hiszem, hogy jobban örültem volna, hogyha meghív valahová. Étterembe, vagy ilyesmi. Tudod, olyan romantikus randira – magyarázta elgondolkodva.

-          Azt hiszem, kicsim, hogy ez egy tökéletesen normális igény – mondtam határozottan.

-          Igen, valahogy én is ezt érzem – sóhajtott fel.

-          Nos, hogyha késznek érzed magad, akkor majd elolvasod a levelet, és az alapján döntesz. Vagy majd beszélsz vele. Hidd el, hogy ez csakis rajtad múlik.

-          Te megbocsátanál neki? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem tudom, kicsim. Én még nem voltam ilyen helyzetben – vágtam rá azonnal. Tényleg nem tudtam, hogy én mit tennék hasonló helyzetben.

-          Ez nem valami nagy segítség – mondta kissé morcosan.

-          Nos, talán nem nagy segítség, de legalább őszinte. Tényleg nem tudom, hogy mit tennék hasonló helyzetben – simítottam végig a haját.

-          Hm… na jó, igazad van.

-          Hé, nem holnap találkozol az új barátnőddel? Még nem is mesélted, hogy milyen a lány – váltottam témát. Talán jobb, hogyha egy kicsit elterelem a figyelmét.

-          Igen, nagyon kedves lány. Szerintem igazán elragadó, bár van egy olyan érzésem, hogy Edwardnak nem nagyon tetszett. Vagy csak az zavarta, hogy így nem kettesben voltunk sétálni. Azt hiszem, hogy többet szeretett volna beszélgetni velem. Aztán egyszer csak megjelent, és olyan földöntúli volt.

-          Hát ezt meg, hogy érted? – kérdeztem értetlenül.

-          Tudod, hűvös volt, és mégis mezítláb sétált a fűben, csukott szemmel. Az arcán valami leírhatatlan boldogság volt, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni. Tényleg földöntúli öröm volt. Szinte már táncolt, olyan légiesen mozgott, és valami megmagyarázhatatlan kisugárzás is társult mellé – mondta elbűvölve.

-          Biztosan nem vámpír volt? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Anyu, felismerek egy másik vámpírt, és mielőtt még megkérdeznéd, nem, nem lehet, hogy félvér, felismerném az illatát. Azt hiszem, hogy egyszerűen csak egy boldog ember, aki élvezi a pillanatot.

-          Akkor talán példát kéne venned róla – kacsintottam rá.

-          Miért? Én talán nem élvezem a pillanatot?

-          Nem tudom – gondolkodtam el. – Mikor táncoltál utoljára azért, mert csak eszedbe jutott nap közben? Régen sokszor táncra perdültél a legváratlanabb pillanatokban. Viszont egy ideje már nem láttalak így.

-          Mostanában nem hallottam a zenét a fejemben – mondta Anne elgondolkodva. – Régen néha csak úgy megtörtént.

-          Talán mert régen boldog voltál, most pedig van némi gondunk, de ez ne árnyékolja be a gyermekkorodat.

-          Azt hiszem, hogy már nem érzem magam olyannyira gyermeknek, mint néhány hónappal ezelőtt – mondta határozottan.

-          Pedig te még gyermek vagy, kedvesem, és egy ideig az is leszel – simítottam végig a hátán. – Vagy talán már idős vagy ehhez? – állt meg a kezem egy pillanatra.

-          Hé, ehhez sosem leszek elég idős – mocorgott panaszosan.

-          Na jól van – kezdtem el tovább simogatni.

-          Köszi – bújt még jobban a párnájába. Majd nem sokkal később már el is aludt.

(Nadine szemszöge)

Azt hiszem, hogy eddig elégedett lehetek a kialakult helyzettel. Kathy remekül helytáll, és Rose még az emlékei nélkül is csodálatosan viselkedik. Mintha érezné, hogy mi a helyes. Próbálja elképzelni Edwardot a lányával, de mégsem tudja, nem azért mert nem akarja, hanem, mert a lelke mélyén tudja, hogy Edwardnak más lesz az igazi. Azt hiszem, hogy meg is látogatom Kathy-t. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan érzi magát egy nap emberi lét után. Tudom, hogy volt már ember és élt a földön, de azért ez mégiscsak más érzés lehet. Legalábbis azt hiszem.

-          Szia – bukkantam fel mellette.

-          Jaj, megijesztettél – kapott a szívéhez.

-          Ne haragudj, elfelejtettem, hogy most nem érzékelsz bennünket – kértem bocsánatot. Megfeledkeztem róla, hogy teljesen emberré tettük a küldetés idejére.

-          Nincs semmi gond, csak furcsa érzésem volt tegnap éjjel – magyarázta a helyzetet.

-          Miféle furcsa érzésed? – kérdeztem kíváncsian. Lehet, hogy most nem angyal, de a megérzései sokat sugallnak. Egészen biztos, hogy nem ok nélkül érezte magát furcsán.

-          Mintha figyeltek volna – mondta kissé idegesen.

-          Hát persze, hiszen Edward órákon át figyelt téged, amíg el nem aludtál – mondtam határozottan.

-          Nem, nem akkor - rázta meg a fejét. – Utána – mondta elgondolkodva. – Éjszaka szomjas lettem, és ez felébresztett, és azt hiszem, hogy láttam valakit az ágy lábánál. Figyelt engem, de mire megdörzsöltem a szemeimet már el is tűnt.

-          Biztosan nem csak álmodtad? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Nem – vágta rá határozottan. – Egészen biztos vagyok benne, hogy figyelt engem valaki. Dermesztő érzés volt.

-          Ez esetben még nagyobb erőkkel kell figyelnünk téged, mert ez még veszélyes lehet – mondtam idegesen. – Valaki folyamatosan itt lesz melletted, de láthatatlan formában, hogy ne zavarjon meg semmit.

-          Azért ez talán túlzás – állapította meg. – Semmiképpen sem szeretném veszélyeztetni a küldetést.

-          Kathy, kedvesem, ez nem veszélyezteti a küldetést, és a te biztonságod is éppoly fontos a számunkra. Nem eshet bántódásod – mondtam ellentmondást nem tűrve. - Hidd el, ez nem akárki kívánsága – súgtam a fülébe.

-          Oh, ez igazán több, mint hízelgő – pirult el azonnal.

-          Hidd el, hogy többet jelentesz neki még ma is, mint amennyit kimutat – mondtam komolyan.

-          Az lehet, de ez a plátói szerelem, bár romantikus, de így olyan befejezetlen, nem gondolod? – nézett rám kissé szomorúan.

-          Talán jobb lenne, ha mégis megbeszélnétek a dolgot – javasoltam.

-          Mi értelme lenne? – kérdezett vissza azonnal. – Mindketten tudjuk, hogy miért történt, és természetesen igaza is volt. A világ sorsa nem lehet fontosabb, mint a szerelmünk. Ez még egyszer nem történhet meg.

-          Te honnan emlékszel mindenre? – néztem rá dorgálón. Hiszen én nem mondtam semmit, és nem hiszem, hogy Gabriel tette volna.

-          Tudod, angyalként képes vagyok bizonyos dolgokra, mint például a múlt újra átélésére. Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy miért érzek így Gabriel iránt, és rajta is láttam a jeleket, hogy nem csupán egy angyal vagyok neki a többi között. Ezért úgy gondoltam, hogy megkeresem magamban a hiányzó láncszemet.

-          Na és milyen volt megtalálni? – kérdeztem vigyorogva.

-          Több, mint csodálatos – vágta rá boldogan. – Csak az a baj, hogy ennek tudatában már nagyon is szeretném folytatni, amit valaha elkezdtünk. Bár Gabriel emberi alakban kissé másnak mutatta magát.

-          Hogy érted ezt? – kérdeztem döbbenten.

-          Hát, egy picit fiatalabbnak mutatkozott. Korban tökéletesen hozzám illőnek – mondta elégedetten. – Hát mit ne mondjak, még most is van benne vonzerő bőven, de abban a testben.

-          El se tudom képzelni Gabrielről – kerekedtek ki a szemeim. – Ő még soha nem változtatok alakot, amióta csak idefent vagyok. Pedig ugyanúgy képes rá, mint a testvérei.

-          Nos, még egy ok, hogy különlegesnek érezzem magam, mivel ezek szerint az én kedvemért változtatott alakot – csillantak fel a szemeim.

-          A te kedvedért, akár minden nap megváltoztatom a külsőm – jelent meg hirtelen Gabriel. Mire úgy szétrebbentünk, mint a villám.

-          Elnézést, uram – hajtottam meg magam előtte azonnal. A fenébe, nem szoktak hallgatózni.

-          Semmi gond, Nadine – legyintett. – Tudom, hogy a hölgyek csacsognak, és kíváncsiskodnak a múltban – nézett mindkettőnkre komolyan. – Ami azt illeti, én is nézelődtem egy kicsit, és arra jutottam, hogy Kathy számára nem is lehetne idelent jobb testőr, mint jómagam.

-          Tessék? – kiáltottunk fel mindketten azonnal. Majd egy szempillantás alatt fiatal, barnahajú, barnaszemű, és mérhetetlenül jóképű férfialakot vett fel.

-          Egyébként, tényleg így néztem ki fiatalon – kacsintott ránk, miközben körbefordult…

The Beauty and the Bear - 120. fejezet

120. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Hajnal volt már, amikor hallottam Anne-t elsétálni a szobánk előtt. Próbált lopakodni, éppen ezért volt annyira hangos. Mindig ezt csinálja. Hogyha nem koncentrál, akkor tökéletesen és hangtalanul suhan, akárcsak mi, de hogyha megpróbál halkan elsurranni, annak egészen biztosan katasztrófa lesz a vége. Gondoltam magamban a következő pillanatban pedig már hallottam is a halk sikkantást, és egy váza szilánkokra törését.

-          Oh, hogy a macska rúgja meg – sopánkodott halkan. Nekem pedig muszáj volt kuncognom rajta. – Hogy az mennydörgős…

-          Kicsim, jól vagy? – suhantam az ajtóhoz.

-          Semmi gond, csak nem akartalak zavarni titeket – emelte égnek a tekintetét.

-          Te sosem zavarsz, édesem – simítottam végig az arcán. – Na és, hová tartasz?

-          Őszintén szólva a konyhába, hogy csenjek egy kis ételt – harapott az ajkába.

-          Éhes vagy, ilyenkor? – lepődtem meg.

-          Éhes és szomjas – vágta rá. – Az az igazság, hogy eddig táncoltunk Edwarddal, aztán lefürödtem, és aludni akartam, de egyszerűen nem bírok elaludni, olyan éhes vagyok – magyarázta a száját rágcsálva.

-          Értem, veled menjek? – kérdeztem azonnal.

-          Nem, dehogy is, maradj csak apával – rázta meg a fejét lányom. – Csak készítek valami harapnivalót és már megyek is a szobámba.

-          Biztosan? – kérdeztem rá még egyszer. – Ne főzzek neked egy kakaót?

-          Nem, köszönöm, csak egy szendvics, és egy pohár víz kell. Pihenjetek, jó éjt – nyomott puszit az arcomra.

-          Mintha olyan sokat aludnánk – forgattam meg a szemeimet.

-          Tudod, hogy hogyan értem – legyintett Anne. – Na és, hol van, apa? – kérdezte kíváncsian.

-          A fürdőben van, elment megmosakodni, és átöltözni. Lehet, hogy elmegyünk vadászni. Itt az ideje – mondtam a szemeimre mutatva.

-          Hát igen, már eléggé feketék – bólintott rá azonnal.

-          Na menj, és egyél valamit, gyorsan – paskoltam meg a fenekét, ahogy régen is.

-          Oké, megyek, jó éjt – kaptam egy gyors puszit.

Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Tudtam, hogy Anne nemet mondott nekem, amikor megkérdeztem, hogy főzzek-e neki egy kakaót, de mégis úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Hiszen mindig is imádta ezt a forró italt, és sokkal jobban szokott aludni utána.

-          Drágám, főzök Anne-nek és Gabrielnek egy adag kakaót – szóltam be Emmettnek a fürdőbe.

-          Menj csak, kicsim, hamarosan jövök én is – vágta rá azonnal.

-          Rendben – mondtam mosolyogva. Azután pedig Anne nyomába szegődtem.

-          Sajtot? – hallottam meg Demetri hangját.

-          Igen, mindenképpen, és azt hiszem, hogy egy paradicsomot is kérek – válaszolta Anne.

Tehát ezért nem akarta, hogy kakaót főzzek neki? Nem gondoltam volna, hogy a saját lányom valaha is megpróbál engem kijátszani. Most mi lenne a helyes? Törjek rájuk, vagy holnap beszéljek vele. Nem, most nem törhetek rájuk, mert akkor Anne megint megbántódik, és akkor nem tudjuk majd megbeszélni.

-          Valaki van még itt – szólalt meg hirtelen Demetri.

-          Én nem érzek semmit – tiltakozott Anne.

-          Nem is érezheted, mert túl közel vagy az ételekhez, de hidd el, hogy nem vagyunk egyedül – mondta határozottan.

-          Mindjárt megnézem, hogy ki az – nyelt egy nagyot lányom. Én pedig hirtelen ötlettől vezérelve bebújtam egy félreeső sarokba. Nem kell, hogy bármit is félreértsen. Az is lehet, hogy Anne nem tudta, hogy Demetri itt van, vagy a férfi egyszerűen csak követte őt. Nem tudhatom, amíg nem kérdeztem meg róla a lányomat személyesen. – Nincs itt senki, Demetri – mondta Anne nevetve. – Talán már rémeket látsz? Illetve érzel?

-          Azt erősen kétlem – vágta rá Demetri. – Bár az meglehet, hogy tényleg csak elsétált valaki a konyha előtt. Csak tudod, nem sokan használják ezt a részt.

-          Furcsállom is, hogy egyáltalán van konyhátok, amikor senki sincs, aki használja – állapította meg Anne.

-          Szoktak jönni vendégek – motyogta Demetri halkan.

-          Vendégek? – lepődött meg lányom. – Öhm… vannak emberi szövetségeseitek, vagy barátaitok? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem éppen – mondta zavartan.

-          Akkor? – tette fel a lányom a következő kérdést.

-          Mondjuk, hogy olykor megfordulnak itt hölgy vendégek – válaszolt végül.

-          Oh – csúszott ki Anne száján a döbbenet. – Te is szoktál ilyen hölgyvendégeket fogadni? – kérdezte remegő hangon.

-          Volt már rá példa, igen – válaszolta őszintén. Hm… legalább őszinte. Ez igazán szimpatikus hozzáállás.

-          Értem, tehát ide hozod a nőidet, hogy lenyűgözd őket mielőtt… ezt inkább nem is akarom tudni. Ez még nem is sokkolna talán, de az, hogy engem is idehoztál. Mi volt a terved? Most azonnal gerincre vágsz itt az asztalon, vagy szobádig még eljutunk? Vagy talán inkább nálam, mert akkor csak eltűnsz, ha végeztél? – fakadt ki Anne.

-          Anne, én soha… mármint, igen, megfordult már a fejemben, hogy mennyire gyönyörű vagy, de te más vagy, mint a többi nő. Neked nem csak a tested akarom, hanem téged. Jól érzem magam veled, humoros vagy, ártatlan, és bájos. Még sosem találkoztam hozzád hasonló lánnyal. Kérlek, hidd el nekem, ez most tökéletesen őszinte vallomás volt – mondta Demetri komolyan.

-          Még átgondolom, talán – válaszoltam lányom megtörten. – Azt hiszem, hogy elment az étvágyam. Jó éjszakát – vágta a férfi fejéhez. Majd egy szempillantás alatt kiviharzott a konyhából. Olyan gyorsan, hogy még engem sem vett észre.

-          Most boldog lehetsz, Rose – sétált ki Demetri megtörten.

-          Egy anyát sem tenne boldoggá, hogyha a lánya csalódna egy férfiban – mondtam határozottan. – Viszont azt értékelem személy szerint, hogy őszinte voltál hozzá.

-          Nem szeretném hazugságra alapozni az eddig kialakult barátságunkat – vágta rá határozottan.

-          Ez esetben a lányom is rá fog jönni, hogy nincs miért hibáztatnia téged – biccentettem. Na várjunk csak. Miért is akarom én elhessegetni Demetri bűntudatát? Nem is kedvelem, ráadásul a lányom körül ólálkodik.

-          Ez most igazán jól esett, köszönöm – simított végig a karomon. – Ha nem haragszol, én most megyek is a szobámba. Nem hiszem, hogy Anne szeretné ma még találkozni velem ezek után.

-          Azt hiszem, hogy ezt nagyon bölcsen teszed – bólintottam rá azonnal.

-          Esetleg főzhetnél neki egy kakaót. Sokat hallottam már a híres nyugtató kakaódról, amit csak te tudsz úgy elkészíteni, hogy tökéletes legyen – mosolyodott el.

-          Nos, igen, egyébként csak annyi a titka, hogy én készítem, és beleteszek minden anyai szeretetet, amit csak lehetséges – mondtam határozottan.

-          Anne és Gabriel szerencsés – biccentett Demetri, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Hm… ez a fickó vagy őszinte, és a lányom tényleg elbűvölte, vagy a legjobb színész, akit valaha is láttam – gondolkodtam hangosan.

Majd elővettem egy nagy adag tejet, cukrot és kakaóport. Na meg egy nagy tábla csokoládét is. Azt hiszem, hogy ehhez az ügyhöz a lehető legtöbb édes dologra van szükség, ami csak akad a konyhában. Még van néhány szelet a piskótából is, amit Esme készített délután. Miután pedig mindennel készen voltam, azonnal tálcára tettem, és elindultam a gyermekeim szobája felé. Először Gabrielhez kopogtattam be.

-          Igen? – nyitotta ki az ajtót fiam kíváncsian. – Hohó, igen, köszönöm – kapta le az egyik tányért a sütivel, majd az egyik bögre kakaót is, azután puszit nyomott az arcomra, és már el is tűnt. Én pedig csak vigyorogva néztem a csukott ajtót néhány pillanatig. Majd tovább indultam a lányom szobája felé. Ettől a találkozástól egy kicsit jobban tartottam. Leginkább attól, hogy milyen állapotban találom a lányomat. Amikor odaértem halkan bekopogtattam az ajtón.

-          Hagyj békén, soha többé nem akarlak látni – kiabált ki zokogva.

-          Még akkor sem, hogyha kakaót és sütit hoztam? – kérdeztem vissza. Próbáltam elviccelni a dolgot, bár sejtettem, hogy ez most nem fog sikerülni.

-          Anya? – lepődött meg.

-          Igen, én – vágtam rá azonnal. – Én bemehetek? – kérdeztem bizonytalanul. Talán jobb lenne, hogyha inkább békén hagynám? Talán nincs kedve most beszélgetni.

-          Gyere, anyu – nyitotta ki az ajtót könnyes szemekkel. – Mennyit hallottál? Mindent? – kérdezte az ajkába harapva.

-          Nem hallgatóztam – vágtam rá azonnal. Talán túl gyorsan is. Így nehézkes lesz elhitetni vele a dolgot. Habár nem kéne hazudni neki, mert arra nagyon is érzékeny. – Vagyis, nem szándékosan – fűztem hozzá végül.

-          Igen, gondoltam – mosolygott rám. – A kakaó miatt jöttél utánam a konyhába, de nem jöttél be, amikor ott voltam, vagyis voltunk.

-          Nem akartam megzavarni a beszélgetéseteket – mondtam halkan.

-          Anya, te sohasem zavarsz – simított végig a karomon. – Bejössz egy kicsit azzal a kakaóval és sütivel együtt? Mármint, vagy kedved leülni egy kicsit velem a szobában?

-          Hát persze, édesem – vágtam rá azonnal.

-          Na és aludhatok ma veled, és apával? – tette fel a következő kérdését. Most mit mondhatnék erre? Nem mondhatom, hogy bután néz ki tinédzser testben, amikor az apjához bújik, de inkább megtartom ezt az információt magamnak.

-          Hát persze, kicsim – válaszoltam mosolyogva.

-          Várj, inkább csak ketten aludjunk, nem akarom, hogy apa így lásson, és butaságot csináljon – mondta Anne elgondolkodva.

-          Szeretnél beszélni róla? – kérdeztem tapintatosan.

-          Nem is tudom – sóhajtott fel. – Tulajdonképpen tudtam, hogy nem éppen nekem tartogatta magát, mármint szerelmi értelemben, de azért az, hogy ilyen profi módon készít szendvicset, és otthonosan mozog a konyhában, nem sok jót ígér. Mármint, nemhogy nem volt még asszony az életében, hanem legalább száz is volt.

-          Kicsim, Demetri vámpír – simítottam végig a karján.

-          Na és? Ez semmit sem magyaráz meg, ti is mind vámpírok vagytok, mégsem álltatok össze fűvel-fával – vágta rá lányom.

-          Mi máshogy éltük meg a vámpírságot. Én például már szerelmes voltam az apádba, amikor átváltozott, sőt, már házasok voltunk. Az érzelmek pedig csak erősödnek, hogyha átváltozik az ember. Nálunk merőben más a helyzet – magyaráztam.

-          Akkor vegyük, mondjuk Edwardot – vágta rá lányom. – Nem volt senkije, amikor átváltozott, mégsem kezdett el csapongó életet élni.

-          Mert egy olyan család vette körül, akik szerették, és nem akarták elveszíteni. Demetri pedig nyilván unatkozott, aztán csak úgy volt, és így élte ki magát.

-          Hát ez igazán megnyugtató – fintorodott el lányom. – Csak az itt a gond, hogy nem akarok én lenni a százötöske, vagy ki tudja, hogy mi a sorszámom.

-          Drágám, lehetne végre egy kis önbizalmad. Te sosem lehetnél „százötöske”, te sokkal, de sokkal különlegesebb vagy ennél.

-          Mitől lennék különleges? Attól, hogy Aro külön megkérte Demetrit, hogy tartson itt bármi áron?

-          Nos, perverz módon ez is bizonyítja, hogy különleges vagy – mosolyodtam el keserűen.

-          Juj, de jó – kiáltott fel lányom. – Mindig különleges akartam lenni egy gyűjtő számára, és sokadik trófea is. Ez olyan romantikus – forgatta meg a szemeit.

-          Úgy látom, hogy ma nem tudlak kizökkenteni a negatív hozzáállásból – csóváltam meg a fejem.

-          Ne haragudj, anya, igazán értékelem a próbálkozást, de kicsi rá az esély, hogy ez ma sikerüljön – kortyolt bele a kakaójába. Majd majszolni kezdett szelet sütit. – Hm… ez még mindig nagyon finom. Sőt most különlegesen finom – sóhajtott fel behunyt szemmel. – Azt hiszem, hogy most pontosan erre van szükségem.

-           Reméltem, hogy ettől majd egy kicsit jobb lesz a kedved – mosolyodtam el őszintén.

-          Anya, hiszen tudod, hogy a te kakaódnál nincs jobb orvosság – kortyolt még egyet a csészéből. Majd ásított egy nagyot. Annyira aranyos volt ilyenkor. Néhány korty meleg kakaó este, és már gömbölyödik is össze, mint egy kiscica, és alszik legalább másnap reggelig.

-          Megyek, szólok apádnak, hogy ma itt alszom veled – mondtam, amikor ismét rám nézett.

-          Biztosan nem gond? – nézett rám kérdőn. – Én tudom, hogy már nagylány vagyok, de most olyan jól esne veled aludni.

-          Nem hiszem, hogy apádnak bármi kifogása is lenne az ellen, hogy itt legyek veled ma éjjel – mondtam határozottan.

-          Akkor jó – mosolyodott el lányom. – Kérlek, add át neki, hogy nagyon szeretem, és puszilom.

-          Rendben, kicsim, megmondom – bólintottam.

Majd elindultam az ajtó felé, és már mentem is a szobánkhoz. Közben pedig a lányommal való eddigi beszélgetésemen gondolkodtam. Én most tényleg, önszántamból megvédtem Demetrit? Nem is értem, hogy ez milyen indítatásból történt. Bár tényleg olyan elveszettnek tűnt az a férfi, amikor Anne otthagyta. Bár a lányom természetesen jogosan cselekedett. Ehhez nem férhet kétség. Én is csalódott lennék, ha kiderülne, hogy Emmett egy igazi nőcsábász volt mindig is, na jó, tényleg nőcsábász volt, de nem olyan, mint az átlag. Ráadásul, ha engem ugyanott akart volna meghódítani, ahol az előző szeretőit, akkor egészen biztos, hogy én is nagyon dühös lettem volna. Ez azért némiképpen sértő. Legalábbis női szemmel nézve. Bár nem egészen értem jelenleg saját magamat sem, hiszen én nem kedvelem ezt a ficsúrt, most valamiért mégis megsajnáltam, de haragszom is rá. Ez eléggé ellentmondásos érzés.

-          Rosalie? – hallottam meg Demetri hangját.

-          Igen? – fordultam felé azonnal.

-          Hogy van? – kérdezte aggódva.

-          Feldúlt – vágtam rá azonnal.

-          Sejtettem – sóhajtott fel. – Most kaptam feladatot, úgyhogy egy ideig nem lát engem, talán jobb is lesz így. Átadnál neki egy levelet? – mutatott fel egy borítékot.

-          Semmi olyasmi nincs benne, amivel bánthatnád? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, semmi olyasmi nincs benne, esküszöm – mondta teljes komolysággal.

-          Rendben, átadom neki – bólintottam rá. Majd átvettem a borítékot.

-          Köszönöm – nézett rám hálásan. – Néhány hét, talán három, és itt vagyok, ha esetleg kérdezné – fűzte még hozzá, majd eltűnt. Én pedig folytattam utamat Emmett felé a szobánkba…