The Beauty and the Bear - 119. fejezet

119. fejezet

(Nadine szemszöge)

Folyamatosan figyeltem Kathy-t, hogy nehogy bármi baja essen. Semmiképpen sem akartam megkockáztatni, hogy Lucifer, vagy valamelyik csatlósa rátaláljon. Miközben pedig figyeltem, csak ámultam. Kathy a rét közepén sétált, majd hirtelen felindulásból levette a cipőit és a zokniját is. Majd a lábujjaival élvezettel kezdte markolászni a pázsitot.

-          Hm… ez még mindig ugyanolyan érzés, mint régen – sóhajtott fel boldogan.

-          Mindjárt odaérünk – hallottam meg Anne boldog hangját. – Gyere már, Edward. Szeretnék már piknikezni.

-          Valaki van ott – mondta Edward. – Azt hiszem, hogy ember. Furcsa illata van, de emberi.

-          Akkor nem fog nekünk ártani, és zavarni sem fog – vágta rá Anne. Majd néhány pillanattal később kilépett a tisztásra. Edward pedig szorosan a nyomában volt.

-          Oh, jó napot – mosolyodott el Kathy azonnal.

-          Szia – intett felé Anne.

-          Kisasszony – biccentett Edward is.

-          Errefelé laksz? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Öhm… igen, nem messze – gondolkodott el Kathy. – Az az igazság, hogy csak most költöztem ide, és nem igazán ismerem a környéket. Csak megláttam az erdőt, és valami idevonzott – magyarázta Kathy.

-          Ismerem az érzést – sóhajtott fel Anne. – Engem is vonzanak az erdők. Egyszerűen imádok őket. Mindig megnyugtatnak.

-          Igen, én is így érzek – helyeselt Kathy azonnal. – Viszont nem szeretnélek benneteket zavarni. Azt hiszem, hogy én megyek is, de ha van kedved, akkor szívesen találkoznék még veled. Holnap szeretnék elmenni vásárolni. Esetleg velem tartanál?

-          Oh, örömmel – vágta rá Anne azonnal.

-          Anne – suttogta Edward alig hallhatóan.

-          Akkor holnap. Találkozhatunk a pláza előtt? – kérdezte Kathy kíváncsian.

-          Rendben, ott leszek, mondjuk délben. Ebédelhetnénk együtt – ajánlotta Anne a lehetőséget.

-          Remek ötlet, ott leszek – csillogott fel Kathy szeme. – Akkor holnap – ölelte meg Anne-t boldogan. Majd intett Edwardnak, és már el is indult az erdő sűrűje felé. Én pedig azonnal utána eredtem, és amikor elég messze volt már Edwardtól és Anne-től, akkor azonnal megjelentem neki. – Na milyen voltam? – kérdezte izgatottan.

-          Egyszerűen zseniális – vágtam rá. – Még egyetlen angyalnak sem sikerült ilyen gyorsan közel férkőznie a védenchez.

-          Vagy a védenc lányához – javított ki.

-          Jelen esetben az egész családot védenünk kell, úgyhogy tulajdonképpen Anne és Edward is a védencünk – mondtam komolyan.

-          Nos, ha ebből a szemszögből nézzük, akkor valóban így van – bólintott rá Kathy is. – Már csak tájékozódnom kell kicsit jobban a mai divatról, hogy holnap ne nézzek ki teljesen idiótának.

-          Nem lesz bonyolult. Mostanában a lányok hasonló ruhákat hordanak – legyintettem.

-          Nekem anno összesen két ruhám volt. Egy hétköznapi és egy vasárnapi. Ehhez képest a nők most egész szekrényeket rakodnak tele ruhákkal.

-          Oh, ne aggódj, szerintem menni fog – legyintettem mosolyogva.

-          Hát, még soha nem voltam így vásárolni, de nem lehet túl rossz, hogyha minden nő ennyire imádja – rántotta meg a vállát.

-          Majd beletanulsz Anne mellett – kuncogtam fel.

-          Hát, ez valószínűleg így lesz, amilyen kis lelkes ez a lány. Biztosan remekül fogjuk magunkat holnap érezni – vágta rá boldogan. – Az igazi életemben nem is volt barátnőm. Mindent a nővéremmel osztottam meg, ahogy ő is velem. Azután pedig nem volt időm barátkozni, mert inkább segítettem a bajbajutott lányokon. Legalábbis úgy, ahogy tudtam. Ha mást nem, akkor megrövidíthettem a szenvedésüket.

-          Nos, azt hiszem, hogy minden lány nevében mondhatom, hogy hálásak vagyunk érte, most és örökké – simítottam végig a karján.

-          Tudod, mindig azt hittem, hogy a pokolra jutok – mondta idegesen.

-          Miért? – lepődtem meg.

-          Azért, mert én megöltem őket. Vagyis segítettem nekik meghalni – motyogta halkan.

-          Ez azért egy kicsit összetettebb helyzet volt. Te tulajdonképpen megkegyelmeztél a lányoknak. Ez pedig nem minősül gyilkosságnak – mondtam komolyan. Én is hálás voltam neki, amiért megóvott a szenvedéstől. Hiszen azt nem tudhattam, hogy Nathan ki akart menteni. Nem is mertem ilyesmire gondolni, mivel ő maga adott fel engem. Bár ma már tudom, hogy ez csak a körülmények szerencsétlen közjátéka volt.

-          Gabriel is ezt mondta – mondta pirulva.

-          Miért nem mondod el neki, hogy emlékszel? – kérdeztem fejcsóválva.

-          Mert ő nem szeretné, hogy emlékezzek – vágta rá azonnal. – Gabriel úgy döntött, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek, és én tiszteletben tartom a döntését.

-          Nos, én nem akarok beleszólni, de a helyedben nem hagynám annyiban – állapítottam meg. Végül is ennyi év alatt mindig rá kellett jönnöm, hogy a szerelem mindent legyőz. Tudom, hogy egyszer egy pár lesznek. Talán nagyon soká, de végül is, nekünk végtelen időnk van.

-          Van valami híred Lucifer felöl? – kérdezte ezzel elterelve a témát.

-          Egészen biztos, hogy itt ólálkodik valahol, és tervezgeti, hogy hogyan fogja tönkretenni azt, amit eddig felépítettünk.

-          Hát a hangsúly azon van, hogy tervezgeti, de nem fog sikerülni az egyszer biztos – mondta Kathy elszántan.

-          Hogyan tudsz mindig ilyen pozitívan állni a dolgokhoz? – kérdeztem mosolyogva.

-          Nem olyan nehéz, csak szívd magadba az energiát, amit az angyali mivoltod ad neked – mondta lelkesen. – Az energiáink bármire képesség tesznek bennünket. Körülötted izzik a levegő a rengeteg szeretettől, amit az emberiség iránt táplálsz. A leginkább, amit Rosalie barátsága iránt táplálsz.

-          Te, hogyan találtál rá az energiádra, amitől mindig pozitívan látod a világot? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyszerű, az apró dolgokat a legnehezebb néha észrevenni, hiszen az ott van az orrunk előtt, mégsem látjuk. Hogyha nem keresed mindig a tökéletességet, és a békét, amire az angyalok vágynak, akkor az öledbe hullik – áradozott Kathy. – Hidd el, te is meg fogod találni a belső békédet – kacsintott rám.

-          Hm… érdekes megközelítés, de azt hiszem, hogy kapizsgálom mire gondolsz – mosolyodtam el, amikor megláttam egy kis fényes aurát magam körül.

-          Ez az, ráérzel – kacsintott rám Kathy. – Na, de most menj, mert itt az ideje, hogy én is pihenjek. Holnap hosszú napunk lesz. Ráadásul Edward még ma éjjel meg fog keresni, úgyhogy kéne valami szállás, amiről könnyű elképzelni, hogy meg tudtam venni. Hiszen otthon akar megfigyelni.

-          Szerintem meg tudod oldani – mondtam neki vidáman. – A szállásod kulcsa pedig itt van. Ez egy kicsit régebbi, de szép, nagy családi ház, nem fogsz benne feltűnést kelteni, ebben biztos lehetsz – mondtam határozottan. Majd megfogtam a kezét, és magammal vittem az ideiglenes szállására. – Ez lesz a lakásod, amíg idelent leszel.

-          Ez egyszerűen gyönyörű – mondta lelkesen miközben körülnézett a kicsi, de nagyon meghitt lakásban.

-          Elleszel itt egy darabig? – kérdeztem mosolyogva.

-          Igen, azt hiszem, hogy nem lesz gond az itt töltött idővel – vigyorodott el.

-          Akkor jó, a hűtő tele van étellel, gyümölccsel és gyümölcslével, meg tejjel, mert a tested hamarosan éhes lesz idelent. Gabriel maga válogatott össze mindent.

-          Ó, akkor alma kell, hogy legyen bőven. Lédús, zöld, savanykás – kezdett ábrándozni.

-          Ahhoz képest, hogy egyikőtök sem akar emlékezni a múltatokra mégis egészen jól megy, mindkettőtöknek.

-          Van, amit nem lehet kitörölni egy lány emlékezetéből – pirult el hirtelen.

-          Öhm… azt hiszem, hogy ezt inkább meghagyom neked. Mármint a szép emlékeket – haraptam az ajkamba.

-          Azt megköszönöm – kacsintott rám. – Na, de most menj. Edward mindjárt itt lesz, hogy körbeszaglásszon mi a baj velem – mondta kuncogva. – Hihetetlenül gyanakvó.

-          Csak védeni szeretné a családját – rántottam meg a vállam. – Most viszont már tényleg megyek – nyomtam puszit az arcára. Majd egy szempillantás alatt eltűntem…

(Rosalie szemszöge)

A játék egyszerűen fantasztikus volt, mint mindig. Nem sokkal azután, hogy elkezdtük a kis családi fogócskánkat, már a családunk összes tagja játszott velünk, persze Edward kivételével. A volterrai lakosok viszont csak furcsa szemekkel méregettek minket. Az egyetlen, aki elmosolyodott, és talán elgondolkodott rajta, hogy beszálljon a játékba, az Demetri volt. A többiek mind csak felháborodva arrébb húzódtak.

-          Na és hol van, Edward? – kérdezte lányom egy váratlan pillanatban.

-          Biztosan elment sétálni. Szereti az éjszakai várost – mondtam elgondolkodva. Azt mégsem mondhatom a lányomnak, hogy Edward hihetetlenül bizalmatlan és elment kémkedni a barátnője után.

-          Vagy az éjszakai erdőt – mosolygott lányom. – Emlékszem, hogy régen is mennyit eltűnt éjszaka, hogy sétálhasson a kedvenc tisztásáig, vagy csak úgy élvezze a természet hangjait és illatait. Csodálatos szokás, leszámítva, hogy sötét van.

-          Nocsak, kisasszony, csak nem fél még mindig a sötétben? – lepődött meg Emmett.

-          Nem félek, csak nem szeretem. Olyan titokzatos, és tele van árnyakkal.

-          Ez igaz – bólintottam rá azonnal. Én magam sem rajongok az éjszakáért, amióta elvesztettem emberi mivoltomat. Emlékszem még, sötét volt, éjszaka volt, és a sikátorban nem világított egyetlen lámpa sem. Csak árnyakat láttam a távolban, és a kínzóimat. Őket viszont sajnos túlságosan is jól láttam. Még ma is megborzongok az emlék hatására.

-          Ne gondolj rá, kicsim – suttogta szerelmem a fülembe. Majd gyengéden magához ölelt.

-          Mi a baj, anya? – kérdezte lányom aggódva.

-          Nincs baj, édesem, csak én se kedvelem a sötét helyeket – válaszoltam neki mosolyogva. Egyszer elmondom neki a történetem, de nem most, még nem.

-          Akkor ezt tőled örököltem – mondta komolyan.

-          Hát megvan ár az esély – bólintottam rá mosolyogva.

-          Hm… legalább most már tudom, hogy miért félek a sötéttől – állapította meg megnyugodva. – Már azt hittem, hogy velem van a hiba, hiszem Gabriel sosem félt.

-          Nem hát, mert én férfi vagyok – húzta ki magát az említett.

-          Így van, fiam – veregette hátba Emmett büszkén.

-          Most, hogy kibeszélgettétek magatokat, én is beszállnék a játékba – szólalt meg Edward a hátunk mögül. – Te vagy a fogó – érintette meg Anne vállát vigyorogva. Majd elsüvített az egyik folyosón. A lányom pedig utána.

-          Ezek ketten gyanúsak nekem – húzta össze a szemeit Emmett.

-          Miért? Máskor is játszottak már együtt – kérdeztem értetlenül.

-          Igen, de máskor nem Edward szobája felé futottak – állapította meg Emmett.

-          Hogyan? – néztem utánuk a folyosón döbbenten.

-          Azon a folyosón van a gyerekeink szobája, és miénk. Azon a folyosón Esme, Carlisle, Alice és Jasper lakik. Azon a folyosón, amin elfutottak pedig Edward és Demetri – vezette le egyesével.

-          Oh, a fenébe – morogtam fel. Aztán futni kezdtem utánuk. Azért mindennek van határa. Már éppen azon gondolkodtam, hogy mit vágjak Edward fejéhez, amikor a lábaim hirtelen megálltak. Miért is akarom én megállítani őket? Hiszen a lányom és Edward sosem tennének ilyet, legalábbis még. Csak játszanak.

-          Hoppá, magadtól észhez tértél – ért utol Emmett. Majd a karjaiba kapott és megpörgetett.

-          Tessék? – néztem rá csodálkozva.

-          Ez volt az első alkalom, hogy magadtól megálltál, és nem törtél rájuk dühös vadként. Ez nagy fejlődés – mondta büszkén.

-          Azért még nem vagyok teljesen nyugodt – állapítottam meg.

-          Hidd el, hogy nincs miért aggódnod. Hallgatózz csak egy kicsit – mondta Emmett vigyorogva. Én pedig hegyezni kezdtem a füleimet.

-          Most keringőt, légyszí – mondta lányom lelkesen. A dallam pedig szinten azonnal felcsendült.

-          Rendben, a tartás ilyen kell, hogy legyen – magyarázta Edward. – Most pedig indulunk. Te fog hátralépni a bal lábaddal – mondta kedvesen. – Kezdhetjük?

-          Igen, kész vagyok – vágta rá lányom.

-          Au – nyögött fel Edward.

-          Bocsi – kuncogott fel Anne.

-          Hátralép, kisasszony, nem pedig előre – dorgálta meg Edward finoman.

-          Jól van, hátra, értem – mondta Anne, és magam előtt láttam, ahogy még bólogat is hozzá. – Egyébként pedig nem is fájhatott neked.

-          Anne, tűsarkú van rajtad – mondta Edward, és tudtam, hogy a szemeit forgatja.

-          Neked meg áthatolhatatlan bőröd van – kontrázott Anne.

-          Táncolunk, vagy vitatkozunk? – sóhajtott fel Edward.

-          Nem lehetne mind a kettőt egyszerre? – kuncogott fel lányom. – Olyan szórakoztató veled vitatkozni.

-          Nem tagadom, hogy nekem is tetszik, de szeretnéd ezt a táncórát, vagy nem szeretnéd? – kérdezte fogadott bátyám komolyan.

-          Hát persze, hogy szeretném – vágta rá lányom azonnal.

-          Akkor most táncolunk, és utána boldogan megvitatom veled a táncórát – ajánlotta Edward.

-          Megbeszéltük – egyezett bele Anne azonnal.

-          Akkor talán kezdjük elölről – mondta Edward. Majd ismét elkezdődött a keringő lágy dallama. – Tehát bal láb hátra, és indulunk. Nagyon jó – mondta büszkén.

-          Keringőzni tanítja – mosolyogtam Emmettre.

-          Látod, nem csinálnak semmi olyat, amit rosszallnál – nyomott puszit az arcomra szerelmem.

-          Tényleg nem – húzódott széles vigyor az arcomra.

-          Te viszont rossz voltál, asszony – mordult rám finoman. Majd a vállára dobott. – Meg kell nevelni téged – indult el a szobánk felé.

-          Állok elébe – nevettem fel boldogan, és hagytam, hogy elcipeljen a szobánkba…