The Beauty and the Bear - 24. fejezet

24. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Izgatottan sétáltam szerelmem oldalán, és már alig vártam, hogy odaérjünk, és megtudjam, hogy mi az a meglepetés. Szerencsére nem telt sok időbe, és már a rét közelében is jártunk, ahonnan furcsa hangok jöttek felénk. Mintha beszélgetések zajlottak volna egy időben, legalább négy-öt páré. A csudába, biztosan elfoglalta valaki más a rétünket, és most el fogják rontani a pillanatunkat. Hogy fogom így megtudni, hogy mit tervez Emmett?

-         Meglepetés – rohant ki a fák közül Alex, és még egy csomó kisgyerek sikongatva. Azonnal hozzám futottak, és mind ott öleltek, ahol csak értek. Legalább tizenöt apró kis ember, aki mind engem ölelt. A szemeim is könnybe lábadtak a váratlan támadástól.

-         Örömmel mutatom be az osztályát, Ms. Rosalie Hale – mutatott körbe Emmett a kicsiken. – A gyerekek úgy fognak szólítani, hogy Rose néni, ha megfelel neked is.

-         Tökéletes lesz – mosolyogtam a kicsikre.

-         Gyere, meg kell ismerned a többieket is – kapta el a kezem Alex.

Majd a gyerekek gyűrűjében tovább mentünk a rét felé. Amikor odaértünk még a levegő is bent akadt a tüdőmben. Egy hatalmas lepedőre az volt festve, hogy „Isten hozta az új tanárnőnket!”, ráadásul biztosan mindenki eljött, akinek a farmja a környéken van. Gyorsan körbepásztáztam a tömeget, és felismertem ott két vendéglátómat is. Lionel és Sally is a többiek között ücsörgött. Barátnőm pedig, amint meglátta, hogy őt figyelem, mosolyogva integetett nekem. Majd mutatta, hogy foglaltak nekünk helyet a saját pokrócuk mellett. Emmettel azonnal odasiettünk, majd kedvesem leterítette a plédet Sally és Lionel mellé.

-         Hát ti? – foglaltam helyet barátnőm mellett.

-         Beköszöntött a málna, és szamóca szezon legjobb időszaka, ilyenkor mind kijövünk, és magunkhoz vesszük a természet ajándékát. Emmett arra gondolt, hogy mivel most mindenki összegyűlik a környékről, akár be is mutathatunk téged, mint új tanárnőt az iskolában – magyarázta barátnőm. – Valami másra számítottál, igaz? – kérdezte pajkos mosollyal.

-         Ami azt illeti, én azt hittem, hogy romantikus délután lesz, esetleg még egy kicsit több is – sütöttem le a szemeimet.

-         Akkor most nagyon csalódott vagy? – fintorodott el Sally.

-         Nem, dehogy, örülök nektek, csak az előkészületek valami mást ígértek – pillantottam a gyűrűs ujjam felé. – Mármint valami egészen más jutott eszembe az idefele úton arról, hogy mi fog történni.

-         Oh – kerekedtek el Sally szemei. – Már értem – villantott rám egy hatalmas mosolyt. – Ami késik, nem múlik – szorította meg a kezem bíztatóan.

-         Ebben biztos vagyok – mosolyodtam el. – Legalábbis nagyon remélem.

-         Miről folyik a szó? – ült le a hátam mögé Emmett. Én pedig azonnal a mellkasának dőltem.

-         Arról, hogy mennyire meglepted Rose-t – mosolygott elégedetten.

Tudtam, hogy Sally keze is vastagon benne van ebben a meglepetésben. Na meg persze a kis barátom Alex is nyilvánvalóan részt vett a szervezkedésben. A gyerekek mind elragadóak voltak. Néha néhányan körém gyűltek, és lelkesen mesélték, hogy mennyire várják már, hogy megnyisson az iskola. Szeretnének olvasni, és írni tanulni, rajzolni, történelemről tudni. Mindenre kíváncsiak voltak, amire egy hét-nyolc éves gyermek kíváncsi lehet. Sőt, néhányan még sokkal többre is.

-         Na mit szólsz a leendő osztályodhoz, tanár néni? – kérdezte Emmett suttogva.

-         Fantasztikus gyerekek – vágtam rá gondolkodás nélkül. Már alig vártam, hogy elkezdhessem őket tanítani. – Egyébként, hogy működik itt az iskolai rendszer? Mármint hány farmról érkeznek ide a gyerekek, és milyen közel van az iskolai rész? Nem igazán értem ezt a farm rendszert, mert én eddig mindig városban éltem, és ott minden elérhető közelségben van – néztem rá kíváncsian.

-         Tíz farm gyerekeit láthatod itt. A gyerekek előbb tudnak lovagolni, mint járni, úgyhogy könnyedén járnak az iskolába. Neked az iskola mellett lesz a házad. A tanítói lakot én és apa építettük, közvetlenül az iskola mellett van, és nem messze Lionel és Sally farmjától, minden esetre. Hogyha valami oknál fogva megsérülne, így gyorsan jön a segítség. Egyébként a legnagyobb távolság néhány mérföld az iskoláig bármelyik farmról – magyarázta szerelmem.

-         Értem, ez jól hangzik. Ezek szerint saját házam lesz az iskolánál? – mosolyodtam el. Bár egy kicsit féltem is. Mindig is társasági lény voltam, és nem éppen voltam hozzászokva a magányhoz. Ráadásul így Nathan is több esélyt kap rá, hogy elcsípjen.

-         Igen, természetesen, de ne félj, nem kell egyedül ott lenned. Hogyha gondolod, akkor fogadhatsz látogatókat – simított végig a combomon.

-         Az nem lenne illendő, hogyha férfiakat fogadna a hajadon tanárnő. Hogy venné ki magát, hogyha a gyerekek meglátnák? – kérdeztem tettetett felháborodással. Bár ha Emmett átjön hozzám, akkor valóban vigyáznunk kell majd, hogy ne lássák meg a kicsik.

-         Majd ügyesen fogjuk titkolni – vont vállat Emmett. – Egyébként is, szerintem egy ilyen ifjú hölgy nem élhet egyedül egy kis házban. Mi van, hogyha valaki idegen arra téved, és megtalálja a gyönyörű hajadont? Gondolj csak bele, nem élhetsz egyedül – mondta határozottan.

-         Mondd csak, milyen gyakori, hogy erre téved egy idegen, és hajadonokra támad? – kérdeztem kíváncsian.

-         Igazság szerint te vagy az első, aki idetévedt tíz éve, és te sem magadtól jöttél – vallotta be. – Mindenesetre én nyugodtabb lennék, hogyha lenne veled egy testőr is – búgta a fülembe.

-         Sziasztok – ült le a plédünkre Emmett anyukája. – Hogy érzed magad, kedvesem? – fordult felém gyengéd kifejezéssel az arcán.

-         Sokkal jobban vagyok, köszönöm. Már csak néha fáj a fejem egy kicsit, a karomon pedig már csak egy heg jelzi, hogy mi történt – mondtam mosolyogva. Már tényleg sokkal, de sokkal jobban éreztem magam.

-         Ennek igazán örülök, Rose – mosolygott rám melegen. – Hogyha elég jól érzed magad már hozzá, akkor örömmel vennénk, hogyha meglátogatnál bennünket egy kis időre a farmon, mielőtt még beköltözöl a tanári lakba – mondta kedvesen.

-         Örömmel elfogadom a meghívást, asszonyom – vágtam rá azonnal.

-         Ez nagyszerű, gyermekem. Ez esetben, ha nektek is megfelel, akkor holnap már vacsorára várlak titeket, addig mindent előkészítek – ajánlotta fel lelkesen. – Mi a kedvenc ételed, és süteményed, Rosalie? – kérdezte kíváncsian.

-         Nekem bármi megfelel, mindent szeretek – mondtam szemlesütve. Nem várhatom el, hogy a kedvemért főzzön mindent. Lehet, hogy ők nem azt szeretik, amit én.

-         A kedvenc sütije a szamócás pite, ezt bizton állíthatom – árult el Emmett. – Egyébként pedig eddig mindent megevett, amit Sally készített, úgyhogy nem válogatós, anya.

-         Imádom a krumplipürét – haraptam be az alsó ajkam.

-         Rendben, ennyi információ már elég lesz hozzá, hogy összeállítsak egy finom kis menüsort – bólintott Mrs. McCarthy.

-         Miattam igazán nem kell…

-         Ugyan, édesem. Nagyon is kell, nem azért, mert az illem diktálja, hanem azért, mert szeretném – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ön igazán nagylelkű, és kedves, asszonyom – néztem rá hálásan.

-         Ugyan, tegezz nyugodtan – szorította meg a kezem. – Már szinte a lányomnak érezlek – nyomott puszit az arcomra. Én pedig olyan zavarba jöttem, amilyenben talán még sosem voltam. Nem érdemeltem meg ennyi kedvességet, és szeretetet, hiszen még nem szolgáltam rá a bizalomra. Mégis kérdés nélkül így törődnek velem.

-         Köszönöm, Jessica – mosolyogtam rá teljes szívből.

-         Nem, én köszönöm – viszonozta a mosolyom. – Még a végén komoly férfit nevelsz a fiamból, pedig nekem ez már elég régóta nem sikerült – nevetett fel.

-         Anyu, ne már – morgolódott Emmett.

-         Majd igyekszem féken tartani – kuncogtam én is.

-         Nők – forgatta meg a szemeit szerelmem.

-         Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjünk gyümölcsöt szedni – termett mellettem Alex a kis barátaival.

Majd megragadták mindkét kezemet, és felhúztak, hogy velük menjek. Én pedig kérdés nélkül boldogan követtem a kis csapatot, akik minden jel szerint pontosan tudták, hogy hová tartanak, Emmett pedig minket követett vigyorogva. Néhány perc séta után pedig egy hatalmas szamócásban találtam magam.

-         Ez így nőt ide? – kérdeztem döbbenten. Még soha életemben nem láttam ekkora szamócást egy erdőben sem. Na nem, mintha túl sokban jártam volna életem során.

-         Kapott egy kis segítséget – vallotta meg Emmett. – Amikor megtaláltuk ezt a helyet még csak néhány bokor volt itt. Szaporítottuk őket, és utána egész hatalmas szamócást sikerült létrehoznunk. Így mindenkinek jut bőven, amennyi jól esik – magyarázta lelkesen. – Na meg persze az is benne van, hogy a gyerekek mindig is imádták az ilyesmit. Nézz csak rájuk, milyen boldogok – mutatott a már teli szájjal falatozó kicsikre.

-         Nem kéne megmosni a gyümölcsöt, mielőtt még felfalnak vele valamit, amit nem kéne? – kérdeztem aggódva.

-         Dehogy, nem lesz semmi bajuk. Legfeljebb nyelnek egy-két falat homokot is – legyintett kedvesem. – Én is így faltam kiskoromban, és látod, itt vagyok, és semmi bajom.

-         Akkor csatlakozzunk – fogtam kézen, és én is letelepedtem egy nagy halom szamócához. Emmett pedig mellém ült.

Én lelkesen kezdtem szedni a gyümölcsöt a kosaramba, hogy legalább süssek valamit holnapra, ha már meg lettem hívva a szülői házba, de szerelmem inkább a szájába szedte, és pimaszul néha még a kosaramból is kicsent egy-egy szemet.

-         Emmett, ne lopkodd a szamócámat, sokat kell gyűjtenem, hogy tudjak sütni néhány tortát – csaptam egy kicsit a kezére.

-         Hé – kapta el a kezemet felháborodva. - Miért akarsz tortát sütni, amikor anya nyolc tonna pitével fog várni? – csípett el még egy szemet.

-         Azért, mert szeretném valamivel meglepni a szüleidet, ha már ilyen kedvesek – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Jól van – sóhajtott fel megadóan. – Segítek teleszedni neked a kosarad, de utána megszöksz velem egy kis időre – simított végig a combomon.

-         Ne legyél bolond, minden ismerősöd itt van nem messze, és te el akarsz engem rabolni egy pásztorórára úgy, hogy bárki megláthat? Te teljesen lökött vagy – tiltakoztam hevesen. Eszem ágában sincs lebukni valaki előtt, főleg, hogy itt vannak a gyerekek is.

-         Na és, ha garantálom, hogy nem fog megtalálni minket senki? – kérdezte vigyorogva, de én csak szúrós pillantásokat vetettem rá. – Oké, akkor, ha megígérem, hogy jófiú leszek? – vágott ártatlan arcot.

-         Te tudsz jófiú lenni? – húztam össze a szemöldököm.

-         A kedvedért hajlandó vagyok türtőztetni magam, most. Viszont még kamatostul behajtom rajtad a mai elmaradásodat – mondta komolyan.

-         Rendben, akkor megegyeztünk – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig azonnal megrázta a felajánlott jobbomat.

Ezután belefeledkeztünk a gyümölcsszedésbe. Bár az nem kerülte el a figyelmemet, hogy Emmett néha szándékosan elejtett, persze saját bevallása szerint csak „véletlenül”, néhány szem gyümölcsöt, amik valahogy mindig a dekoltázsomban, vagy a lábamon landoltak. A gyerekek csak nevettek Emmett ügyetlenségén, de én pontosan tudtam, hogy szándékosan csinálja, hogy érzékeny helyeken érinthessen meg, úgy, hogy a körülöttünk lévők ne nagyon kapjanak gyanút. Ez egy igazán kegyetlen kínzómódszer volt. Na nem, mintha nem élveztem volna, de ettől függetlenül gonosz volt. Ráadásul engem még alaposan zavarba is hozott azzal, hogy mindezt emberek között teszi. Sosem voltam prűd vámpírkoromban, de ez most egy más helyzet, és egy más kor. Ráadásul itt vannak Emmett szülei is, akikben szeretnék nagyon is jó benyomást kelteni.

-         Viselkedj – suttogtam a fülébe.

-         Én nem csinálok semmit – érintette meg futólag a combomat.

-         Azt látom – húztam el a számat. – Nézd, kedvesem, nekem tényleg nagyon jól esik minden érintésed, de nem lehetne, hogy ezt a hálószobára korlátozzuk. Nem igazán illendő így viselkedni egy társasági eseményen – mondtam pirulva.

-         Tehát, hogyha nem kettesben vagyunk, akkor hozzád sem érhetek? – kérdezte kissé csalódottan.

-         Dehogynem – tiltakoztam azonnal. – Lophatsz apró csókokat, és diszkrét érintések ellen sincs kifogásom, de a dekoltázsom, és a felső combon érzékeny rész, ráadásul bárkinek szemet szúr, hogyha folyton így érsz hozzám.

-         Én nem akarom tagadni, hogy az enyém vagy – makacskodott tovább.

-         Nekem sem ez a célom. Csak azt nem szeretném, hogyha rossz szemmel néznék a kapcsolatunkat – mondtam határozottan.

-         Na és mikor néznék jó szemmel a kapcsolatunkat? – vigyorodott el.

-         Ha más jellegű lenne a kapcsolatunk – mondtam halkan.

-         Mit értesz más jelleg alatt? – folytatta a piszkálódást.

-         Hagyjuk ezt – mondtam morcosan, és elfordultam tőle.

Még jó, hogy nem én fogom megkérni a kezét. Na azt lesheti. Én vagyok a lány, neki kell könyörögnie nekem, és ígéreteket tennie, hogy hozzámenjek.

-         Na, ne haragudj rám, cica – simított végig a hátamon.

-         Hagyj békén – löktem el a kezét.

-         Oké, úgy érzem, hogy ezt most egy kicsit túlzásba vittem – sóhajtott fel. – Megengeded, hogy jóvátegyem? – kérdezte ártatlanul.

-         Talán – durcáskodtam tovább.

-         Kérlek – termett előttem bűnbánóan. – Hidd el, hogy nem így terveztem, de ha már így elszúrtam ezt a gyönyörűnek tervezett pillanatot a cukkolásommal, akkor most teszem meg életem legfontosabb lépését, és ha kell a bocsánatodért is könyörögni fogok, a végsőkig. Rosalie Hale, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? Életem végéig nevelhetsz, és én majd igyekszem nem engedni neked, hogy néha bosszúsan fujtass rám, vagy elpirulj a méregtől, mert ilyenkor máshogy vagy kívánatos, mint egyébként a nap bármely pillanatában. Arra viszont megesküszöm, hogy örökké szeretni foglak, az utolsó leheletünkig, és soha nem hagylak magadra, még akkor sem, amikor már az idegeidre megyek az idióta ötleteimmel – vett elő a zsebéből egy kis dobozkát. – Lennél az én Mrs. McCarhty-m egy életen át? – kérdezte most már teljesen komolyan, és felpattintotta a doboz fedelét.

-         Igen, örömmel lennék – ugrottam a nyakába. Az én bolondos, macim. Nem is ő lett volna, hogyha nem most húzott volna fel, éppen azelőtt, mielőtt megkérte a kezem.

Emmett szenvedélyesen megcsókolt, majd kiemelve a gyűrűt a bársonydobozból az ujjamra húzta. Ekkor tűnt csak fel, hogy milyen néma csend van körülöttünk. Hová lett mindenki?

-         Hol vannak a gyerekek? – néztem körbe meglepetten.

-         Mondjuk úgy, hogy egy nagy adag csokoládéval lefizettem őket, hogy egy óra után hagyjanak minket kettesben, és ne is engedjenek ide senkit, amíg mi elő nem kerülünk – húzta ki magát büszkén. – Egyébként Alex a kis tettestársam nagyon is örült a terveimnek, ezért csoki nélkül is megtették volna, de így még nagyobb volt a lelkesedésük.

-         Oh… - kerekedtek el a szemeim. – Ezek szerint te mindent elterveztél? – mosolyodtam el.

-         Igen, csak az elcsalás részét nem csináltam a legjobban. Igazság szerint azt hittem, hogy könnyedén elviszlek magammal az előkészített helyszínre, de a te önuralmad sajnos végtelennek bizonyult – húzta el a száját.

-         Sajnálom – simítottam végig a karján. – Én azt hittem, hogy csak a kis pajzán éned bújt elő belőled – haraptam az ajkamba.

-         Ami azt illeti, reménykedtem, hogy előbújhat egy kicsit, persze csak miután megkértelek, de így is tökéletes, mert „igent” mondtál. Nekem csak ez számít – ölelt magához. – Egyébként még csak nem is sejtetted, hogy mire készülök?

-         Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. – Illetve, amikor Sally olyan nagy hévvel kezdett előkészíteni engem a piknikre, akkor megfordult a fejemben, hogy egy romantikus lánykérés a terved, de azután, hogy a gyerekek odaszaladtak hozzám, és ennyi ember volt a réten, így letettem róla, hogy most fog megtörténni. Ráadásul Sally sem kotyogott el semmit.

-         Azért mert ő nem is tudott semmit – húzta ki magát büszkén. – Ne érts félre, én imádom Sallyt, de egy számára ilyen fontos barátnő elől nem lett volna képes eltitkolni a terveimet, úgyhogy ő az összejövetel miatt izgult ennyire. Igazság szerint mindig is imádott másokat öltöztetni. Régebben még lelkesen varrogatott is.  Könnyen lehet, hogy ez a ruha is az ő keze munkáját dicséri – nézett végig a ruhámon.

-         Ugyan, hiszen honnan tudta volna a méreteimet? – kérdeztem döbbenten.

-         Szerintem elég sokáig voltál eszméletlen, amikor idehoztak. Talán meg akart téged lepni – mondta szerelmem lágyan.

-         Ennek mindenképpen utána fogok járni – határoztam el magam.

-         Mi lenne, hogyha kicsit később járnál utána, és most mégiscsak eljönnél velem oda, ahova el akartalak vinni? Ígérem, hogy nem támadnak le, hacsak nem akarod mégis, hogy megtegyem – húzkodta a szemöldökét már megint.

-         Kíváncsivá tettél, hogy mit terveztél, úgyhogy örömmel veled tartok – bólintottam rá. Majd hagytam, hogy szerelmem felsegítsen, és magával húzzon beljebb az erdőben. Már alig vártam, hogy megláthassam a meglepetést, hiszen biztosan valami nagyon különlegessel készült nekem. Mindig is remek ötletei voltak a boldoggá tételemre, csak szegénynek nem mindig sült el úgy a dolog, ahogy tervezte. Bár ez általában miattam volt, mint most is. Ettől függetlenül, mégis Emmett a legtökéletesebb társ a számomra létezésem bármely formájában. Ebben az egyben biztos vagyok.  

 

The Beauty and the Bear - 23. fejezet

23. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Bágyadtam feküdtem az ágyban az átélt élményektől miután felébredtem. A testem még mindig bizsergett mindenhol, ahol Emmett megérintett. Milyen csodálatos is volt ez az egész. Sosem hittem volna, hogy emberként ennyire más lehet az élmény a szerelmemmel. Imádtam vámpírként is vele szeretkezni, de most sem lehetett okom panaszra, mert egyszerűen mindkét fajta együttlét tökéletes volt kedvesemmel. Azonnal meg kell őt találnom, és visszaráncigálnom magam mellé. Ezek után nem mozdulhat el tőlem egy pillanatra sem. Szükségem van rá, hogy velem legyen. Lassan megpróbáltam felülni, de olyan kimerült voltam, hogy elég nehézkesen ment, aztán hirtelen a derekamra fonódott egy kar.

-         Ne kelj fel, kicsim. Egyrészt még korán van, másrészt pedig még nem vagy elég jól hozzá, hogy egyedül mászkálj, még akkor sem, hogyha csak a házban tervezted a sétát – dünnyögte halkan Emmett. Majd szorosan a mellkasához húzott, én pedig boldogan simultam bele az ölelésbe.

-         Igazából téged készültelek megkeresni – vallottam be szégyenlősen.

-         Ez igazán hízelgő, de akkor most már megkeresned sem kell, hiszen itt vagyok – nyomott puszit a hajamba. – Aludjunk még egy kicsit. Mostanában elég fáradt vagyok. Lionel szerint még nem teljesen épültem fel én sem, de majd csak túl leszünk ezen is – suttogta halkan.

-         Mindketten jól leszünk, és csak ez a lényeg – fordultam felé, majd gyengéden megcsókoltam.

-         Jó éjt, szépségem – cirógatta meg a hajam, majd visszaaludt.

-         Jó éjt, mackóm – simítottam végig az arcán.

Azután pedig behunytam a szemeimet, és tovább pihentem. Nem sokkal később pedig megint elnyomott az álom.

„Álmomban, valami különös teremben voltam, és egy férfi jelent meg előttem. Nem ismertem, de éreztem, hogy nem akarok vele lenni. Hideg lett, amikor ő megjelent. Én pedig megijedtem tőle, és nem akartam a közelében lenni.

-         Hagyj engem, kérlek – hátráltam egészen a falig. – Nem akarok itt lenni. Hol van, Emmett?

-         Emmett jól van. Az ágyatokban alszik, miközben téged ölel. Gyönyörű látványt nyújtotok – mosolyodott el halványan.

-         Akkor csak vigyél vissza oda, és hagyjuk egymást békén – ajánlottam a lehetőséget.

-         Azt nem tehetem, amiért előre is elnézést kérek – nézett rám bocsánatkérően. – Feladatom van, és egy ígéretem, amit muszáj betartanom – magyarázkodott.

-         Hol vagyok? – pillantottam körbe félve a termen. Aminek hirtelen minden egyes pontján az életem különféle fázisai jelentek meg.

-         Ez itt a lehetőségek végtelen tárháza, az én birodalmam – fordult körbe a szobában.

-         Te vagy, Lehetőség, vagy Nathan – kaptam a szám elé a kezem. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. – Engedj el, kérlek, ne vigyél el innen, most boldog vagyok, végre.

-         Valóban én vagyok az, ezek szerint Nadine már mesélt rólam – mosolyodott el halványan. – Gondolom nem sok jót hallottál a létezésemről – csóválta meg a fejét bosszúsan. – Nem játszik tisztességesen.

-         Te sem, hiszen akaratom ellenére vagyok itt – csattantam fel. – Nem kellene nekem döntenem arról, hogy mit akarok? Hiszen elvileg ez az egész lényege, a döntésem, az enyém, és nem az égieké, vagy a tiéd. Hagyj engem békén, és engedj az utamra menni. A saját választásom, az én saját hibám lesz, ha nem helyesen döntök, de nem akarom, hogy bárki is befolyásoljon engem a döntésben – fakadtam sírva. Nem akarom, hogy elvigyen Emmett mellől, nekem most végre igazán boldog az életem.

-         Hé, nyugodj meg… shh… nem akarlak bántani – lépdelt felém egyre közelebb.

-         Maradj ott, ahol vagy, eressz el – sikítottam. – Segítség… Emmett… Nadine… segíts – kiabáltam, miközben egyre messzebb próbáltam kerülni Nathantől.

-         Ne félj, csak szeretném megmutatni neked, hogy mit teszel az egyes döntéseiddel. Nem akarod tudni, hogy mi történik a Cullen családdal a döntéseid következtében? Egy kicsit sem érdekel a sorsuk?

-         Természetesen érdekel, hiszen szeretem őket, de Nadine nem hagyná, hogy bajuk essen, úgyhogy engedj el. Vissza akarok menni – mondtam ezúttal egy fokkal nyugodtabban. – Kérlek – eredtek meg újra a könnyeim. Mindegy, hogy melyik világ lesz a végleges, de ebből a mostani világból még nem volt elég. Nem fogok elmenni innen.

-         Sajnálom, de tudnod kell néhány dolgot a következményekről – közelített megint felém. – Jobb lenne, hogyha nem félnél tőlem ennyire, de majd megszokod a jelenlétemet. Nem vagyok olyan rossz, mint ahogy Nadine és te hiszitek. Csak jót akarok neked, még ha most nem is hiszed el – nyújtotta felém a kezét.

-         Ne közelíts – nyújtottam ki magam elé a karomat védekezően. Nem akarok tudni semmi mást egyelőre, csak élvezni akarom a szerelmet, a szeretet, ami körülvesz, és a tudatot, hogy Emmett emberként is az enyém lehetne. Még nem kaptam eleget ebből az életből.”

-         Kicsim, ébredj, ez csak egy rossz álom, Rose, semmi baj – rángatott ki a világ legszebb hangja abból a szörnyűségből, amibe csöppentem. – Sh… itt vagyok, nem bánthat senki, biztonságban vagy.

-         Emmett – bújtam hozzá, ahogy csak bírtam

-         Most már minden rendben, csak álmodtál – simított végig a hátamon. - Itt senki nem érhet hozzád egy ujjal sem, ne félj. Én mindig veled leszek – suttogta a nyugtató szavakat a fülembe.

-         Még nem végeztünk, Rosalie – jelent meg halványan Nathan egy pillanatra. Majd amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.

-         Nem akarok elmenni innen – csimpaszkodtam még jobban Emmettbe. Ha kell, akkor életem végéig így fogok kapaszkodni belé, de nem megyek el innen, az biztos. Egyelőre biztosan nem. Amíg csak Nadine engedni, hogy itt legyek, addig én itt leszek, és talán utána örökké is.

-         Nem is kell elmenned innen, édesem – puszilt a nyakamba. – Ne félj, én vigyázok rád, sosem hagyom, hogy bárki is elvigyen innen – mondta határozottan.

-         Az nagyon jó lesz – sóhajtottam immár egy kicsit nyugodtabban.

Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, hogy ez nem Emmetten múlik. Ő semmit nem tehet Nathan ellen, talán még Nadine sem. Hiszen most sem tudta megakadályozni, hogy kis híján elraboljon. Ha Emmett nem kelt fel, akkor lehet, hogy többé nem is tudom kinyitni itt a szemeimet. Az pedig szörnyű lett volna mindenki számára, de főleg Emmettnek, és nekem. Túl szép ez a világ ahhoz, hogy csak úgy itt hagyjam. Beszélnem kell az útitársammal.

-         Emmett? – pislogtam fel rá ártatlanul.

-         Tessék, kicsim – mosolygott rám bátorítóan.

-         Főznél nekem egy csésze teát, kérlek? – kérdeztem tőle halkan.

-         Persze, hogy főzők, te csak pihenj – fektetett óvatosan a párnára, majd kibújt mellőlem és betakart. – Egy perc és újra itt leszek veled.

-         Köszönöm – nyomtam puszit a szájára, majd úgy tettem, mint ellazul, és nyugodtan pihen.

-         Igazán, nincs mit, édesem – simított végig az arcomon. Azután pedig néhány pillanat alatt eltűnt a szobából.

-         Nadine? – kérdeztem suttogva.

-         Itt vagyok – jelent meg azonnal.

-         Hol voltál? – kérdeztem vádlón.

-         Az égiek magukhoz szólítottak egy megbeszélés miatt. Mi a baj? – ült le mellém az ágyra. – Nem hittem, hogy szükséged lehet rám, hiszen aludtál.

-         Amíg te az égiekkel voltál, addig álmomban megjelent Lehetőség, vagy Nathan, és el akart vinni engem – néztem rá kissé haragosan.

-         Álmodban ment el hozzád? – kerekedtek ki a szemei. – Hiszen ez a leghatalmasabb képesség, amivel valaki felruházható. Miért lennének egy kezdő lélekterelőnek ilyen képességei? Nekem több évszázadig kellett érte dolgoznom. Ilyet csak az égiek… - magyarázta. Majd elakadt egy pillanatra, és olyan vörös lett, mint egy főtt rák. – Hogy azok a nyavalyás… Ők hivattak, és mindenféle kérdéssel traktáltak rólad. Azt mondták, hogy átgondolják Lehetőség visszahívását, ha átbeszéljük egymás között a lehetséges utakat, amiket választhatsz, erre kiderül, hogy csak félre akartak állítani az útból, amíg Nathan elrabol téged. Hogy lehettem ilyen vak? – szorultak ökölbe a kezei. – Hogy menekülték meg tőle? 

-         Emmett felébresztett – mosolyodtam el. Az én hősöm.

-         Fel tudott kelteni téged, amikor transzban voltál? – kerekedtek el a szemei. – Ilyet csak az tud megtenni, akivel nagyon, de nagyon szoros a köteléked. Nagyon kevés ember képes ilyesmire. Ti tényleg egymásnak vagytok teremtve – mondta barátnőm elismerően. – Több száz éves munkásságom alatt csak egyetlen egy pár volt, aki képes volt erre. Hihetetlen.

-         Akkor most mi a teendő? Inkább azt beszéljük most meg – mondtam határozottan. Belül viszont sikongattam, és kiáltoztam örömömben, hogy Emmett és én ennyire egyek vagyunk. – Talán nem kéne mostanában elaludnom, nehogy megint el tudjon vinni – javasoltam a lehetőséget. – Minden csak kellő mennyiségű koffein kérdése.

-         Rose, nem hiszem, hogy mostantól kezdve, akár hetekig kibírnád alvás nélkül. Most ember vagy, és sebezhető, ne feledd – simított végig a karomon. – Ne félj, még egyszer nem fog neki sikerülni. Mindig figyelni foglak téged. Még akkor is, ha az égiek magukhoz szólítanak. Még egyszer nem hagyom, hogy a közeledbe férkőzzőn, ígérem – mondta határozottan. – Most viszont megyek, mert Emmett mindjárt ideér. Erről még beszélünk, de légy szíves ne próbálj ébren maradni, aludj nyugodtan, nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténhessen – szorította meg a kezem, majd eltűnt.

-         Jobban érzed magad? – lépett be szerelmem egy csésze teával, ahogy kértem.

-         Igen, sokkal – mosolyogtam rá. Majd elvettem tőle a teát, és belekortyoltam.

-         Kamilla, gondoltam ez megnyugtat egy kicsit, legalábbis remélem – ült le mellém.

-         Ez tökéletes, köszönöm – bújtam hozzá.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte lágyan.

-         Nem volt fontos – ráztam meg a fejem. – Csak egy buta álom.

-         Tapasztalataim szerint az álmok sohasem buták – simított végig az oldalamon.

-         Ez most biztosan az volt, semmi bajom, tényleg – győzködtem tovább.

-         Jól van, semmi baj, majd elmondod, hogyha készen állsz rá – biccentett. – Nem foglak sürgetni semmiben sem – mondta komolyan. – Viszont akkor beszélhetnénk másról.

-         Bármiről – bólintottam rá.

-         Lionel szerint már egészen jó az állapotod, és hosszas kérlelés, és könyörgés után beleegyezett, hogy elmenjünk a patakhoz, ahol először találkoztunk. Lenne kedved holnap kirándulni velem egyet? Csak néhány órát, de ha elfáradsz, akkor azonnal visszajövünk – nézett a szemeimbe lelkesen. Hát ki tudna ellenállni ezeknek a hatalmas, könyörgő szemeknek?

-         Boldogan kirándulok veled, hogyha tényleg felkelhetek már annyi időre – vágtam rá azonnal.

-         Nagyszerű, akkor holnap piknikezünk, de most aludjunk, mert szükséged lesz az erődre – vette el tőlem az üres csészét, amit az apró éjjeliszekrényre tett, majd lefeküdt, engem pedig a mellkasára húzott. – Aludj csak, majd én vigyázok rád – kezdte el simogatni a hátamat.

Általában könnyedén elalszom, amikor Emmett cirógatja a hátamat, de most inkább olyan voltam, mint aki vigyázzállásban fekszik, és próbáltam a lehető legkevésbé koncentrálni a kellemes, megnyugtató érzésre, hogy nehogy elaludjak. Nem akartam még egyszer bekerülni abba a terembe, mert lehet, hogy legközelebb nem szabadulok ki onnan ilyen könnyen. Márpedig határozott szándékom volt mindent elkövetni, hogy ellenálljam Nathan erejének.

-         Kicsim, egy deszka hozzád képest lágy, és hajlékony. Kérlek, engedd el magad. Nem lesz semmi baj, hogyha elalszol, végig itt leszek melletted, és felkeltelek, ha újra megtörténik. Ne aggódj – kezdte el a nyakamat csókolgatni. – Lazulj el, tudom, hogy fáradt vagy még. El fognak múlni a félelmeid, és a rémálom sem fog többé visszajönni, de ehhez most bátornak kell lenned, és aludnod – mondta biztatóan.

-         Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Nem akarok olyanokat látni, mint amiket láttam.

-         Nem fogsz, engem fogsz látni, mert én ellenállhatatlan, és felejthetetlen vagyok, ráadásul engem szeretsz a világon a legjobban, úgyhogy elvárom, hogy rólam álmodj – mondta tökéletes komolysággal. Nekem pedig muszáj volt felnevetnem.

-         Te pökhendi, egoista medve – kuncogtam önfeledten.

-         Inkább azt akartad mondani, hogy „oh, köszönöm, én erős, rettenthetetlen kedvesem” – alélt el színpadiasan.

-         Rossz hatással vagyok rád – forgattam meg a szemeimet.

-         Hát a színpadiasságot tény, hogy volt kitől tanulni – mondta nevetve, majd fölém gördült. – Jobban vagy? – simított végig az arcomon.

-         Igen, sokkal – bólintottam rá. Tényleg nyugodtabb lettem ettől a kis mókázástól, és Emmett közelségétől.

-         Akkor próbálj meg aludni egy kicsit a kedvemért – gördült újra mellém, én pedig visszabújtam a mellkasához. Majd úgy köré tekeredtem, ahogy csak tudtam. Így aztán senki nem fog lefejteni a szerelmemről, ez egészen biztos.

-         Csábító pozíció – vigyorgott rám.

-         Talán nem tetszik? Elengedhetlek, hogyha nem kényelmes neked – ajánlottam azonnal. Nem akartam, hogy kényelmetlenül aludjon miattam.

-         Dehogynem tetszik – húzta pimasz mosolyra a száját. – Még soha nem voltam mentőöv – kezdte el újra simogatni a hátamat.

-         Ezt most, hogy értetted? – kérdeztem döbbenten.

-         Úgy szorítasz, mint kislány a plüssmaciját. Tehát levontam a következtetést, hogy biztonságot keresni tekeredtél rám ennyire – mondta komolyan.

-         Ami azt illeti… nem ez volt az egyetlen indok – simítottam végig a mellkasán.

-         Ezt még holnap megbeszéljük, de most már tényleg aludj – kaptam még egy apró csókot a számra. Azután pedig Emmett szívének megnyugtató ritmusára koncentrálva végre elnyomott az álom.

Legnagyobb örömömre ezúttal álomtalan volt az éjszakám. Reggel pedig arra ébredtem, hogy Emmett csókolgatja a nyakamat, és az oldalamat simogatja, ami több volt, mint jó. Egyszerűen hihetetlen érzés volt az, amit átéltem minden egyes pillanatban kedvesemmel.

-         Ha így folytatod, akkor sohasem fogok felébredni, mert ez túl jó ahhoz, hogy abbahagyd – motyogtam elnyomva egy ásítást.

-         Ha felébredsz, sem fogom abbahagyni, ne aggódj – búgta a fülembe. Majd finoman a fülcimpámba is beleharapott. – Bár, így alva is gyönyörű vagy – fűzte még hozzá.

-         Na és mi oka van annak, hogy ennyire szépnek látsz, még így is? – kérdeztem kíváncsian.

-         Az arcod kipirult, és boldogságot tükröz, a lábad kecsesen átvetetted a derekamon úgy, hogy a hálóinged felcsúszott egészen a combod közepéig, és sejtetni engedi a tökéletes idomaidat. A hajad enyhén kócos, és aranyló tincsekben omlik a párnára, míg egy része a vállamon pihen. Az ajkaid cseresznyepirosak, és halvány mosolyra húzódnak. A bőröd tökéletes, és selymes. Ráadásul pedig nem csak gyönyörű vagy, hanem végtelenül intelligens is, bár egy picit egoista, de én is az vagyok, tehát egyértelműen összeillünk – kuncogott fel mondandója végén.

-         Komolytalan alak – sóhajtottam fel bosszúsan. – Mindenesetre a bókokat köszönöm szépen – pirultam el egy kicsit. Milyen régen nem bókolt nekem már így.

-         Csak az igazságot mondom – fordította az arcomat a sajátja felé, majd gyengéden megcsókolt.

-         Jó reggelt, gerlicéim – rontott be Sally a szobába. – Készen vagyok mindennel a piknikhez, úgyhogy ha felöltöztetek, akkor már indulhattok is – mondta lelkesen.

-         Ez nagyszerű, köszönjük – mondta Emmett boldogan.

-         Ugyan, nincs mit, szívesen segítettem – legyintett barátnőm, majd kisurrant a szobából.

-         Segítsek felöltözni? – kérdezte szerelmem, majd végigsimított a csupasz combomon.

-         Szerintem te inkább vetkőzni szeretnél segíteni – kaptam el a kezét. – Most menjünk el a kis piknikünkre, és töltsük ott a napot. Ki tudja, hogy mi történhet egy ilyen kellemes kis réten, vagy patakban – simítottam végig Emmett mellkasán sokat sejtetően.

-         Nagyon jól hangzik a terv – nyelt egy nagyot. – Ez esetben, azt hiszem, hogy átöltözöm, amíg te is elkészülsz – kelt fel mellőlem. – Sally mindjárt jön, és segít neked – tette még hozzá, majd egy eltűnt. Néhány pillanattal később pedig valóban Sally lépett be az ajtón, kedves mosollyal az arcán, és egy csésze gőzölgő teával a kezében.

-         Úgy hallottam, hogy szükséged lehet egy kis segítségre – nyújtotta felém a csészét.

-         Köszönöm – vettem el tőle, majd belekortyoltam. Hm… gyümölcsökön forralta át a vizet. – Ez fantasztikus, mint mindig – sóhajtottam fel.

-         Alex is ezt a fajtát imádja a legjobban – mosolyodott el barátnőm. – Na gyere, adok rád valami igazán különleges ruhadarabot, hogy tökéletes legyél a piknikhez – húzott elő egy igencsak ünnepélyes ruhát a szekrényből.

-         Khm… Sally, ez piknik, nem pedig családi vacsora, vagy bál. Azt hiszem, hogy valami egyszerűbb is megfelelne a célra – mondtam halkan. Nem akartam megbántani, de ez a ruha túl szép volt hozzá, hogy most vegyem fel.

-         Hm… igazad lehet. Mit szólnál, mondjuk ehhez a csinos kis virágos modellhez? – mutatott fel egy gyönyörű, de kevésbé elegáns ruhát.

-         Ez egyszerűen tökéletes – bólintottam rá azonnal. Hófehér ruha volt, amit piros virágok díszítettek. Egyszerűen imádtam.

Sally adott nekem hozzá még egy fehérneműt, egy harisnyát, harisnyakötővel, és egy pár gyönyörű cipőt is. Kicsit megint túl ünnepélyesnek éreztem magam, de nem izgatott, ez nem estélyi, hanem egy kényelmes, kellemes ruhaviselet, amiben igazán jól éreztem magam.

-         Nagyszerűen áll rajtad, de azt hiszem, hogy nem ártana hozzá egy kis smink is, hogy tényleg tökéletes legyen – sietett Sally a fésülködőasztalhoz.

-         Nem lesz az már túlzás? – kérdeztem kissé meglepetten. Miért akar ennyire kicsípni engem Sally? Tud valamit, amit én nem, ezt lefogadom. – Mondd csak, miért akarsz ennyire kicsinosítani? 

-         Én csak arra gondoltam, hogy mivel most először tudtok újra elmenni a házból, szeretnél fantasztikusan kinézni.

-         Ez igaz is, de mivel a patakhoz megyünk, és Emmett esetében elég valószínűtlen, hogy nem hajít bele, így a smink nem biztos, hogy jó ötlet – magyaráztam mosolyogva.

-         Ez tökéletesen jogos – kuncogott fel Sally is. – Akkor a sminket hagyjuk is, de azért a hajadat megcsinálhatom? – nézett rám kérlelőn.

-         Hát persze – ültem le a fésülködőasztalhoz engedelmesen. Barátnőm pedig azonnal nekiállt a fésülésemnek, azután pedig a hajamat apró csigákba tekerte. – Ez az, most már készen is vagy – mondta elégedetten. Én pedig belepillantottam a tükörbe, és még magamat is megdöbbentett a látvány. Kis híján annyira gyönyörű voltam, mint vámpírként.

-         Na, hogy tetszik? – kérdezte kissé félve.

-         Egyszerűen káprázatos – mondtam lelkesen. Ez a ruha, a frizura, a cipő, és minden, huh… - Nagyon köszönök, minden Sally – öleltem meg barátnőmet.

-         Részemről a szerencse – nyomott egy puszit az arcomra. – Veled együtt nagy vidámság is jött a házhoz, na meg persze még egy adag szeretet, és ez csodálatos dolog. Viszont most menj, és kápráztasd el Emmettet. Szép napot – kacsintott rám pajkosan.

-         Most már egészen biztos, hogy valamit titkolnak előlem. Én imádom a meglepetéseket, de most már lassan felrobbanok. Mit tervezhetnek ennyire? Elképzelésem sincs, hogy mit tervezhetnek, de az biztos, hogy valami nagy dolog lesz.

-         Indulhatunk? – lépett be Emmett mosolyogva a szobánkba. Majd elégedetten mért végig és füttyentett is hozzá.

-         Köszönöm, örülök, hogy tetszik a ruhám – simítottam végig az anyagon.

-         Hát a ruhád sem utolsó, de ami benne van, na az érdekel csak igazán – húzogatta meg a szemöldökét. – Nekem egy zsákban is gyönyörű lennél – mondta komolyan. Én pedig éreztem, ahogy elpirulok. – Gyere, van egy nagy meglepetésem, úgyhogy indulnunk kell – kulcsolta össze az ujjainkat, majd a hatalmas piknikkosarat felvéve kisétáltunk a házból.

      

The Beauty and the Bear - 22. fejezet

22. fejezet

Sziasztok! Mivel mindenki Nadine iránt érdeklődött, így most kaptok egy fejezetet az ő szemszögével. Viszont ezzel még koránt sem derül ki minden. :) Puszi, Drusilla

(Nadine szemszöge)

Nathan újbóli felbukkanása teljesen felkavart. Egyszerűen nem voltam képes a feladatomra koncentrálni, pedig ez rám egyáltalán nem jellemző, de Nathan, micsoda férfi, olyan jóképű, és intelligens, izmos, udvarias, és… pf… miket beszélek? Egy mocskos áruló, aki átengedett engem a csőcseléknek. Egyetlen szavával megmenthette volna az életemet, de nem tette. Nem, ő most nem fontos. A lényeg, hogy távol tartsam őt Rose-tól, és akkor minden rendben lesz. Erre kell koncentrálnom, de olyan nehéz, amikor itt van. Pontosan ugyanolyan, mint régen, csak modernebb kiadásban. A francba… létezésem során először emlékeztem vissza az emberi életemre, pedig egyáltalán nem akartam.

„1486-ban történt, még csak tizenkilenc éves voltam. Fiatal, és fülig szerelmes, aki meg akarta menteni a világot. Minden akkor romlott el, amikor az a két domonkos rendi szerzetes kiadta a boszorkányokról fantáziáló könyvét Németországban. Sosem léteztek kifejezetten boszorkányok, csak különleges nők, akik adományokat kaptak az égiektől, hogy jobbá tehessék a körülöttük lévők életét. A hitük, és az elképzelésük mégis futótűzként terjedt el, először Németországban, azután pedig folyamatosan száguldott végig az egész világon. Tanulni vágytam, és világot látni, de közben szerettem volna a képességemet is tovább fejleszteni, amivel boldogabbá tudtam tenni az emberek életét. Házról házra jártam, házasságokat mentettem meg, gyermekeket gyógyítottam, özvegyeket vigasztaltam. Mindent elkövettem, hogy mindenki boldogabb és teljesebb életet élhessen. Milyen csodálatos is volt. Az emberek körülöttem elégedettek voltak, én pedig végtelenül vidám, és szerelmes, minden nap úsztam a boldogságban. Már alig vártam, hogy eljegyezzen engem, hiszen már igencsak arra tartott a kapcsolatunk. Milyen gyönyörűen indult az a nap. Már hajnali ötkor kipattantam az ágyamból, és készülődni kezdtem, mert piknikezni mentünk. Órákon át izgatottan készülődtem, fürödtem, megigazítottam a hajamat, kiválasztottam a legszebb ruhámat. Tudtam, hogy ez lesz az a nap, amikor megtörténik. El fog jegyezni. Még csak kilenc óra volt, amikor kopogtattak az ajtón, és én már rohantam is kedvesemhez. Szélesre tártam az ajtót, ő pedig azonnal felkapott és megpörgetett nem törődve az etikettel.

-         Jó reggelt, édesem – nyomott gyors csókot a számra. Egy pillanat volt az egész, hiszen nem akartuk megszegni a szabályokat, de akkor is annyira jól esett ez az apró gesztus.

-         Neked is szép reggelt, Nathan. Már nagyon hiányoztál – búgtam a fülébe, és még jobban hozzápréseltem magam.

Nem is hittem volna két évvel ezelőtt, amikor csapni kezdte nekem a szelet, hogy el fogja majd lopni a szívemet. Amikor szemet vetett rám, még csak jóképűnek tartottam, de utána már intelligensnek is, azután pedig már szinte pótolhatatlan társammá vált, végül pedig mindent elsöprő szerelem lett a vége. Olyan lassan tört rám ez az érzés, de amikor rádöbbentem, hogy Nathan a szerelmem, onnantól kezdve nem volt megállás.

-         Felkészültél a piknikre? – kérdezte gyengéden végigsimítva az arcomon.

-         Igen, már alig várom – akasztottam le a kabátomat. Nathan pedig azonnal elvette tőlem a ruhadarabot, és segített belebújni. – Köszönöm – mosolyogtam rá pirulva. Még mindig nem voltam hozzászokva az ehhez hasonló gesztusokhoz, de mindig is élveztem, amikor ilyen apró kis figyelmességekben volt részem. Hiszen egyedülálló árva lányként már az is csoda volt, hogy egyáltalán sikerült vennem egy apró kis házikót, amit igazi otthonná alakítottam.

-         Neked bármikor – húzott elő egy apró rózsaszálat az ingujjából.

-         Hát ezt meg, hogy csináltad? – kerekedtek el a szemeim.

-         Varázslat – kacsintott rám.

-         Na persze – forgattam meg a szemeimet. – Egyszer úgyis kitalálom, hogy mi a titkod – mondtam komolyan.

-         Ha sikerül, akkor hatalmas jutalmat fogsz kapni – mondta határozottan.

-         Ne aggódj, be fogom hajtani – biccentettem.

-         Úgy legyen – kuncogott fel. – Na gyere, a hattyúid már csak arra várnak, hogy megint nekik add az egyik szendvicsedet – ajánlotta fel a karját. Én pedig boldogan elfogadtam az ajánlatot. 

Lassan sétáltunk az erdő közepén található kis patakhoz, és tavacskához, amit még közösen fedeztünk fel. Imádtam ezt a helyet, mert itt mindig el lehetett bújni a kíváncsi szemek elől. Erre már senki nem járt, mert vagy féltek az erdőtől, vagy egyszerűen nem volt kedvük ennyit sétálni egy szép hely kedvéért. Viszont mi imádtunk sétálni, sőt, ha tehettük mindig is ez volt a fő időtöltésünk. Nathan leterítette a kényelmes pokrócot a fűre, én pedig helyet foglaltam, majd kipakoltam a kosarunk tartalmát. Kedvesem azonnal leült mellém, és átölelt. Csodálatos érzés volt a karjaiban lenni, és hosszá bújni. Jellegzetes ánizsos illata beborította az érzékeimet. Imádtam azt a fűszeres illatot, ami belőle áradt.  Csendben ültünk, egészen addig, amíg a gyomrom hangosan morogni nem kezdett, hogy ideje lenne reggeliznem.

-         Úgy hallom, hogy éhes vagy – mosolygott rám.

Majd kibontott nekem egy szendvicset, ami tele volt zöldségekkel. Sosem voltam nagy húsrajongó, és Nathan legnagyobb örömömre ezt mindig is tiszteletben tartotta, pedig ő szinte csak húst evett hússal.

-         Régen volt már a vacsora – mosolyogtam rá. Miközben elvettem tőle a szendvicset, és jóízűen beleharaptam. Most már biztos, hogy megkéri a kezem, hiszen mindenből a kedvencemet kapom, ráadásul a mi helyünkön, egy csodálatosan kényelmes pléden, és minden tökéletes.

-         Ugyan, annyit eszel, mint egy kisegér, azért vagy szinte mindig éhes – legyintett mosolyogva. Az arca viszont hirtelen megkomolyodott. – Nadine, valamit el kell mondanom neked… - kezdett bele.

Én pedig boldogan ültem az ölébe, és figyeltem minden rezdülését. Már annyira vágytam rá, hogy elszánja magát erre a komoly lépésre. Végre feleség leszek, és idővel anya. Tudom, hogy a szüleinek nem tetszik a fiúk választása, de ez szerencsére kedvesemet sosem zavarta. Bátorítóan rámosolyogtam, és vártam a következő szavát, de nem éppen az következett, amire számítottam.

-         Sajnálom – motyogta halkan. A következő pillanatban pedig öt férfi rontott ránk. Felrángattak Nathan öléből, és megkötözték a kezeimet.

-         Mit csinálnak? – sikoltottam szabadulást keresve. Éreztem, ahogy a durva kötél a csuklómba mar, ahogy teljes erővel meghúzták rajta a béklyót, kedvesem pedig csak maga elé meredt, és próbálta nem meghallani a fájdalmas sikolyaimat. – Nathan – sikoltottam még fel, amikor csuklyát húztak a fejemre, de még mindig nem tett semmit.  

Egy sötét cellába vittek, és kikötöztek a falhoz. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és miért teszik ezt velem. Senki nem beszélt hozzám, és nem hallgatott meg. A fülükben dugó volt, hogy ne halljanak, és mivel nem hallottak engem, így nem is válaszoltak a kérdésemre. Napokig csak egyszer kaptam egy pohár vizet, és egy szelet kenyeret, azt is úgy kellett megennem, hogy egy mocskos alak a szám elé tartotta. Az ötödik napon aztán egy férfi jött be hozzám. Valami szerzetesféle ember volt.

-         Bevallod, hogy vétettél Isten ellen, és fekete mágiát alkalmaztál majd a fél falun? – kérdezte sötéten.

-         Miről beszél? – kérdeztem döbbenten.

-         Ne próbáld adni az ártatlan, boszorkány – mondta gyűlölettel.

-         Még mindig nem értem – kerekedtek el a szemeim. – Talán látott valaki seprűn repkedni? – forgattam meg a szemeimet.

-         Nem éppen, de többen is panaszkodtak rá, hogy elbájolod az özvegyeket, hogy vegyék le gyászruhájukat, és éljenek teljes életet, akár új férj oldalán is. Nőket támogatsz az önállósodási kísérleteikben. Az összes cselekedet arra utal, hogy boszorkányságot követsz el minden egyes lélegzetvételeddel. Ezek az asszonyok soha nem gondolkodtak volna el ilyesmin, hogyha te nem támogatod a tévhiteiket. Tehát bevallod a bűneidet, vagy segítsünk benne? – nézett rám komolyan.

-         Nem vallhatok be olyasmit, amit nem követtem el – mondtam határozottan. – Megvan hozzá az erőm, és a képességem, hogy segítsek, inkább eresszenek el, és hagyják, hogy jobbá tegyem az emberek életét – csattantam fel. Nem hiszem el, hogy Nathan hagyta, hogy ezt tegyék velem.

-         Te nem jobbá teszed az életeket, hanem tönkre teszed azokat – mordult rám dühösen. – Bevallod, vagy sem a bűneidet?

-         Nem vallok be rágalmakat – mondtam határozottan.

-         Ez esetben kénytelenek leszünk a nehezebb megoldást választani – sóhajtott fel a pap. – Jöhettek – szólt ki. Mire két nagydarab, izmos férfi jött be, kicsit sem szimpatikus holmikkal a kezükben. – Most még meggondolhatod magad – nézett rám megint.

-         Nem mondok olyasmit, aminek nincs valós alapja – válaszoltam, bár a hangom már nem csengett annyira magabiztosan.

-         Akkor a nehezebbik utat választod – bólintott rá.

Majd távozott a cellámból. Néhány pillanattal később, már nem volt ruha a hátamon, mivel mit sem törődve velem kettétépték rajtam a felsőm. Még felsikoltani sem volt időm, máris csattant az ostor a hátamon, de inkább szétharaptam az ajkam, minthogy élvezetet nyújtsak nekik a kiáltásaimmal. Engem nem fognak megtörni, mert nem vagyok gonosz lélek, és semmi olyasmi, aminek mondanak. Az ötödik ütést még nagyjából éreztem, utána elsötétült minden. Jó volt a boldog öntudatlanság. Álmomban megint a rétünkön jártam, és Nathan tényleg megkérte a kezemet. Boldog merengésemből jéghideg víz keltett fel, amit rám öntöttek. Hörögve nyitottam ki a szemeimet, és megint a pappal találtam szembe magam.

-         Nos, megint megkérdezem, hogy bűnös vagy-e – nézett rám kérdőn.

-         Soha – nyögtem erőtlenül. Majd a hasamra fordultam, mert nem voltam képes a hátamon lenni. Nem tudom, hogy meddig verhettek még, miután elájultam, de biztosan nem kíméltek.

-         Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer. – Ha bevallod, akkor gyors halálod lesz, akasztás. Kevésbé fájdalmas.

-         Mert, ha nem vallom be, akkor mit tesztek velem? Akkor is megölnek – mondtam ingerülten.

-         Valóban, akkor is, de ha nem vallasz, akkor máglyahalál lesz a büntetésed – mondta rémisztőnek szánva.

-         Teljesen mindegy, az eredmény ugyanaz. Ha akasztanak, akkor is elégetnek utána, úgyhogy essünk túl rajta – mondtam dühösen.

Még csak tizenkilenc éves vagyok. Soha nem bántottam senkit. Nem akarok meghalni. Még nem is éltem. Nem tapasztaltam meg a szerelem testi valóját, a házasságot, gyermekáldást. Nem láttam világot, nem tanultam meg mindent, amire kíváncsi voltam.

-         Legyen, ahogy akarod. A máglyát hajnalban lobbantjuk lángra. Van valami utolsó kívánságod? – kérdezte valamivel lágyabban. Hm… biztosan meg akarja nyugtatni a lelkét, amiért gyilkosságot követnek el a parancsára.

-         Egy tisztességes öltözék, és némi víz, hogy tisztálkodjam nem ártana. Nem vagyok állat – mondtam letörten.

-         Nem mindegy a tűznek, hogy tiszta vagy-e? – nevetett ki az egyik férfi, aki megvert.

-         Lehet, hogy magának nem erős oldala a tisztálkodás, de ettől még nem kell nekem is büdösnek lennem – vágtam vissza.

Legszívesebben alaposan megvertem volna a saját korbácsával. Pedig soha nem voltam agresszív természet, de most úgy érzem, hogy képes lennék rá. A férfi végre távozott a cellámból, és magával vitte legnagyobb örömömre a csatlósait is. Néhány perccel később pedig egy középkorú nő lépett be hozzám a kezében vízzel, törölközővel, és néhány tiszta ruhával, gondolom sebtisztítás céljából.

-         Szia – suttogta, amikor letérdelt elém.

-         Örvendek – mondtam egykedvűen. Miért legyek kedves, hogyha csak annyit értem el vele, hogy most élve megéghetek.

-         Sajnálom, ami történik veled, de sajnos megmenteni nem tudlak – szorította meg a kezem. – Ahhoz túl sokan vannak, de talán enyhíthetem a szenvedésed. Hoztam fájdalomcsillapítót, és kötszert a hátadra. Ez a kis fiola pedig – csúsztatta a kezembe. – Ha megiszod ezt, mielőtt pirkad, akkor semmit sem fogsz érezni a máglyán. Mire meggyújtják, te már halott leszel. Gyorsan ható méreg, ami nem okoz fájdalmat, miközben hat. Elalszol, és soha többé nem érzel semmit. Ennyit tehetek érted – mondta együtt érzően.

-         Köszönöm – vettem el a fiolát hálásan. – Miért segítesz rajtam? – néztem a szemébe.

-         Boszorkányok nincsenek, csak nem hallgat rám senki – hullott ki egy könnycsepp a szeméből. – A nővérem sem volt az, mégis meggyilkolták, ahogy most téged is. Ha már megmenteni nem tudlak, legalább próbálom enyhíteni a kínjaidat. Ennyire telik az erőmből – hajtotta le a fejét.

-         Ez már sokkal több, mint amire a legtöbb ember hajlandó lenne – simítottam végig a karján.

-         Több, de mégsem elég – rázta meg a fejét. – Gyere, legalább alaposan megmosdatlak, és ellátlak, ha már ennél többet nem tehetek.

-         Azt hiszem, hogy ez is több, mint elég – csúsztattam le a ruhámat a vállamról szisszenések közepette. A lány, akinek pedig még csak a nevét sem tudtam, készségesen kezdte mosni a hátamat, olyan óvatosan, hogy szinte nem is fájt. – Hogy hívnak? – kérdeztem meg tőle.

-         Kathy – válaszolt csendesen, miközben elkezdte bekötözni a hátam.

-         Köszönöm, Kathy – néztem rá könnyes szemekkel.

-         Igazán nincs mit. Bár megmenthetnélek – sóhajtotta keserűen.

-         Már megmentettél. Nem fogok elevenen elégni, és ezért mindig hálás leszek. Legalább ez nyújt egy kis vigaszt, ha már meg kell halnom.

-         Mesélj, miket terveztél az életben? Hátha, akkor nem lesz ennyire közeli a hajnal – próbálta elterelni a figyelmemet.

-         Sok dolgot. Szerettem volna utazgatni, tanulni, családot alapítani, otthont teremteni, segíteni a rászorulókon. Boldoggá tenni a körülöttem élőket – ábrándoztam.

-         Szép tervek – mosolyodott el Kathy.

-         Igen, azok voltak – bólintottam rá. – Félek – pityeregtem el magam. Akármennyire is nem akartam, hogy gyengének lássanak, most mégsem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

-         Tudom – ölelt át gyengéden. – Nemsokára vége lesz. Ne félj, te biztosan a mennybe kerülsz, ezekkel az őrültekkel ellentétben. Remélem, hogy ott még találkozunk. Bár erre kevés az esélyem.

-         Miért lenne kevés az esélyed? – kérdeztem döbbenten.

-         Te vagy a nyolcadik lány, akit a halálba segítek. Ez nem túl hívő cselekedet – fintorodott el egy pillanatra.

-         A kegyelem nem bűn. Én megbocsájtok azért, mert segítesz meghalni. Sőt, hálás vagyok érte – suttogtam komolyan. Mire egy pillanatra elmosolyodott, de újból el is komorodott, ahogy meghallottuk a léptek zaját, én pedig ijedten rezzentem össze.

-         Kathy, kifelé, eléggé tiszta már a boszorka – dörrent egy barátságtalan hang az ajtó felöl.

-         Megyek már, de el kellett látnom. Talán, ha kevésbé kínoznátok meg őket, akkor nem tartana ennyi ideig, amíg én rendbe hozom a kárt, amit okoztatok. Egyébként is, teljesen mindegy, mert mind elég. Akkor minek őket megverni előtte? – indult el kifelé az ajtón.

Egészen más stílust vett fel, ahhoz képest, ahogy velem beszélt. Gondolom azért, mert közönségünk akadt. Kifejezetten ügyes ez a lány, és irgalmas is. Nagyon sajnálom, azt, ami a nővérével történt. Biztosan ő sem érdemelt halált. A pirkadat hamarabb eljött, mint valaha, amíg az ábrándjaimmal voltam elfoglalva. Gyönyörű tájak, kézen fogva a szerelmemmel. Bár egy vasunk sem volt mégis boldogok voltunk. Álmaimból az ajtók nyikorgása ébresztett fel. Én pedig gyorsan felhajtottam a fiolát, ami a halálomat fogja okozni, majd az üvegcsét elástam, nehogy bajba keverjem Kathy-t. Már csak hatnia kell a szernek, és nem lesz többé fájdalom, nem lesz több gondolat, több megbánt pillanat. Akkor már semmi nem lesz. A két férfi, akiket már jól ismertem, megragadott a karomnál fogva, majd magukkal húztak a máglyám felé. Mire odaértünk már alig érzékeltem valamit a külvilágból. Igaza volt, titkos barátomnak, tényleg gyorsan hatott a szer. Érzékeltem, hogy valamit még mondtak nekem, de már nem fogtam fel a szavak jelentését. Kába voltam, és ez csak egyre erősebb lett. Mire végeztek a kikötözésemmel, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mintha még éreztem volna a füstszagot, de elragadott a jótékony  sötétség.”

-         Nadine? Kérlek, beszélhetnénk? – szakított ki Nathan a merengésemből.

-         Nem, hagyj békén, és Rosalie közelébe sem foglak engedni – mondtam dühösen. – Tűnj el, ha jót akarsz, vagy olyan helyeket illetek a lábammal, ami fájni fog – fenyegettem meg.

-         Én most nem a feladatról beszélek, hanem rólunk, a múltunkról. Meghallgatnál végre? – csattant fel ő is dühösen.

-         Köszi, de már eleget hallottam tőled, hogy „sajnálom”, és nem mentem vele sokra. Megöltek, érted? Meghaltam, mert az állítólagos szerelmem, aki mellesleg igen befolyásos családból származott, és megmenthetett volna egyetlen szavával, csak az ellenségeim kezére játszott, és a sorsomra hagyott, amikor én abban reménykedtem, hogy végre egyek leszünk. Családra vágytam, rád vágytam, ehelyett enyém lett a halál, a meddőség, és a magány. A védenceimen kívül nincs kihez szólnom, és ők is mind elhagynak, ha választottak. Egyedül vagyok. Én lettem a Végzet, de a saját sorsomon nem tudok változtatni. Annyi mindenre áhítoztam az életben, és ennek csak kis részét kaptam vissza. Már az is boldogsággal tölt el, hogy legalább a képességem meghagyták, hogy másokon segítsek. Én viszont elvesztem. Ott, azon a máglyán, amin elégett a testem, és vele együtt a szerelmünk utolsó szikrája is kialudt bennem. Bíztam benned, a tiéd voltam, de visszaéltél ezzel. Nincs több mondanivalóm a számodra – néztem rá komolyan.

-         Ha hagynád, hogy végre mindent elmagyarázzak, az igencsak más színben tüntetné fel a helyzetet – próbálta meg megsimogatni az arcom. Én viszont azonnal elkaptam a kezét, és félrelöktem az útból, majd akkora pofont kevertem le neki, amekkora csak az erőmből kitelt. – Oké, ezt megérdemeltem – simogatta meg a pofon helyét.

-         Ha nem akarsz még egyet, hogy ne legyél féloldalas, akkor fogd be, és hagyj békén. Nekem feladatom van – dörrentem rá.

-         Ahogy nekem is, és teljesíteni is fogom, mert így állapodtam meg az égiekkel. Ez volt az én ígéretem, azért, hogy itt lehessek, és nem fogom hagyni magam – túrt a hajába idegesen.

-         Hát én sem. Ha elrontod Rosalie életét is, akkor örökké eltörlöm az alibidet, amiért férfinak hiszed magad – kiabáltam rá. – Felfogtad?

-         Fel – mondta gúnyosan. – Mondd, hová lett az a lány, akit ismertem?

-         Megverték, megalázták, és megégették, ahelyett, hogy megkérték volna a kezét. Rémlik valami ezzel kapcsolatban? – villantak rá a szemeim.

-         Én…

-         Sajnálod, igen, tudom… - forgattam meg a szemeimet. – Sok a duma. Tűnj el innen, és lehetőség szerint örökre. Jól megvoltam nélküled.

-         Elmegyek egyelőre, de ezt a beszélgetést még nem fejeztük be – mondta határozottan.

-         Dehogynem, pont itt és most. A soha viszont nem látásra – intettem felé. Majd amilyen gyorsan csak tudtam visszamentem Rosalie-hoz. Az ő esélyét a boldogságra nem fogja elrontani egy jöttment senkiházi, mint az enyémet.