106.
fejezet
(Rosalie szemszöge)
Láttam a lányomon, hogy a háta közepére sem kívánja
ezt az esti összejevetelt, de nem akartam neki azt mondani, hogy ne menjünk,
mert jobb, hogyha most azonnal bebizonyítom neki, hogy nincs miért tartania a
férfiaktól. Szegénykém tény, hogy balszerencsés volt a legutóbb, de hála az
égnek, mégsem járt annyira szörnyen, mint ahogy én jártam egykor.
-
Készen vagy, Kincsem? – kérdeztem be a
szobájába.
-
Mindjárt – válaszolta azonnal.
-
Segítsek bekötni a fűződet? – nyitottam
be résnyire a szobába.
-
Ami azt illeti, ott még nem tartok –
sóhajtott fel. Én pedig azonnal beléptem a szobába.
-
Édesem, még csak a fehérneműt sem vetted
fel? – kérdeztem döbbenten. Hiszen csak egy szál tőrölköző van rajta.
-
Fáradt vagyok – sóhajtott fel hangosan.
-
Anne, gyere, üljünk le egy pillanatra –
fogtam meg a kezét, és magammal húzta az ágy szélére. – Most pedig hallgatlak –
mosolyogtam rá.
-
Mit kéne mondanom? – kérdezte
értetlenül.
-
Azt, hogy miért nem mersz eljönni velem
az estélyre – néztem rá komolyan.
-
Azért nem szeretnék menni, mert fáradt
vagyok. Egész nap vásároltunk, és már nagyon, de nagyon jó lenne aludni egy
kicsit.
-
Drágám, normál körülmények között
napokig is van, hogy nem alszol – néztem rá komolyan. – Most szépen felöltözöl,
és én megígérem, hogy egy pillanatra sem foglak magadra hagyni. Még egy
táncfelkérést sem fogok elfogadni, hogyha ezt szeretnéd. Ígéem, hogy nem eshet
a világon semmi bajod. Csak végy egy mély levegőt és öltözz fel. Rendben? –
kérdeztem bátorítóan mosolyogva.
-
Nem tudom – szusszantotta Anne. – Nem
vagyok biztos magamban. Valami megváltozott.
-
Nem változot meg semmi, Anne. Csupán
időelőtt megtapasztaltál valami rosszat, amit nem kellett volna, de szerencsére
nem történt nagyobb baj, mert Edward ott volt.
-
Igen, de Edward most nincs itt –
harapott az ajkába Anne.
-
Értem – bólintottam rá azonnal. – Edward
vigyázott rád, és most ő nyújtja a lehető legnagyobb biztonságérzetet a
számodra. Ezért is aludtál vele az utóbbi néhány éjszaka, igaz?
-
Te ezt honnan tudod? – kérdezte
ingerülten. – Figyeltél minket? Ellenőrizted minden lépésemet?
-
Nem, csupán aggódtam érted, mint az
édesanyád. Tudod, régen mindig az én ágyamban, vagy Emmett és az én ágyamban
kerested a biztonságot, és a nyugalmat, most viszont Edwardhoz mentél, és nem
hozzám. Amikor első éjjel átmentél hozzá az eset után, azt hittem, hogy hozzám
igyekszel. Résnyire még nyitva is hagytam az ajtót, hogy azonnal bejöhess –
mondtam halkan.
-
Te jó ég, nekem erről fogalmama sem volt
– kapta a szája elé a kezét. – Láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtótók, de
nem gondoltam, hogy nekem van nyitva.
-
Pedig, neked volt nyitva – simítottam
végig a karján. – Viszont a mostani kérdés az, hogy eljössze velem ebbe a
bálba? Bízol annyira az édesanyádban, hogy elhidd vigyázni fogok rád? –
kérdeztem kíváncsian.
-
Segíts bekötni azt a fűzőt – sóhajtott
fel mosolyogva.
-
Ez a beszéd – mosolyodtam el én is
boldogan. Ez egyértelműen ékes bizonyítéka volt annak a ténynek, hogy a
kislányom bízik bennem, tökéletesen, és visszavonhatatlanul a bizalmába
fogadott, mint egy barátnőt, ahogy régen is. – Akkor a szép, vadonatúj, ezür
színű ruhád veszed fel?
-
Még szép, hogy azt, a hozzá tartozó
szütyővel együtt – vágta rá izgatottan. Ez már valami, igen, ez az én lányom.
Pontosan olyan, amilyennek az én mindig lelkes csicsergő lányomnak lennie kell.
-
Akkor tíz perc múlva? – kérdeztem miután
bekötöttem a fűzőjét.
-
Igen, annyi idő bőven elég lesz –
egyezett bele azonnal.
-
Helyes, akkor addig kint várok – siettem
ki a szobából, hogy Anne nyugodtan elkészülhessen.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és türelmesen
vártam. Néhány perc múlva pedig már nyílt is az ajtó. Majd egy sugárzóan
gyönyörű, szinte már álombeli lény lépett ki a szobából. A lányom sokkal, de
sokkal szebb volt, mint én valaha is leszek. Még soha életemben nem láttam
ilyen csodát, mint amilyen ő.
-
Anya, jól vagy? Mi a baj? – jutott el a
tudatomig nagy nehezen lányom hangja. – Talán rosszul vettem fel a ruhát? –
nézett végig magán kíváncsian.
-
Nem, kicsim, én csak, egyszerűen nem
tudok betelni vele, hogy mennyire csodálatosan nézel ki – mondtam határozottan.
-
Oh, köszönöm, de azért te sem
panaszkodhatsz – pirult el egy kicsit. Még mindig nem volt hozzászokva, hogy
gyönyörű nővé érett ilyen rövid idő alatt.
-
Erre viszont nem vagyok képes – nevettem
fel, a piros rózsákat látva az arcán. – Meséltem már, hogy erről kaptam a
nevem? – kérdeztem mosolyogva.
-
Miről? – nézett rám értetlenül.
-
Az anyukám mesélte, hogy amikor
megszülettem az arcomon azonnal két rózsás pír jelent meg. Ekkor az apukám azt
mondta, hogy Rose, és ezért hívnak így – meséltem boldogan. Mennyire tetszett
nekem mindig ez a történet. Egyszerűen imádtam.
-
Ez csodálatos kis történet – bújt hozzám
szorosan. – Nah, menjünk? – kérdezte egy perc csend után.
-
Igen, mindenképpen, hiszen nem illene
ennél többet késni – bólintottam rá azonnal.
-
Akkor induljunk – fogott kézen, és már
indultunk is kifelé a szobánkból. Néhány perccel később pedig már le is
vonultunk a lépcsőn, a lehető legkecsesebben, hogy mindenki eltekintsen a
késéstől, és a miattunk történt várakozástól.
-
Oh, asszonyom, kisasszony – sietett
elénk azonnal az igazgató. – Örülök, hogy eljöttek, már attól tartottam, hogy
valami baj történt.
-
Dehogyis – ráztam meg a fejem azonnal. –
Csak egy kicsit elhúzódott a szépítő alvás – mondtam kissé feszengve, hogy
hihető legyen a dolog. A hölgyek mostanában sokszor takaróznak ezzel az
indokkal.
-
Ha megengedi, akkor halkan megjegyezném,
hogy mindketten sugároznak – mondta kedvesen.
-
Ön igazán kedves – kuncogtam fel. Egy
kicsit nem árt, hogyha flörtölünk vele, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz
szükség egy megbízható emberre a városban.
-
Megtisztelnek a hölgyek azzal, hogy az
asztalhoz kísérhetem Önöket? – nyújtotta a karját bizonytalanul.
-
Hálás lennék érte – vágtam rá azonnal.
-
Oh, igen, természetesen engem is
megtisztel – karolt bele gyorsan a másik karjába Anne. Igaz, hogy kicsit
megkésve, de az a lényeg, hogy vette a lapot. Azonban amikor odavezetett az
asztalunkhoz a legszívesebb visszafordultam volna. Mi a fészkes fenét keres itt
ez a Volturi ficsúr.
-
Hölgyeim, engedjék meg – pattant fel
azonnal, és kihúzta a széket a lányomnak. Aki azonnal pirulva foglalt helyet
mellette. Én pedig hagytam, hogy az igazgató segítsen nekem is leülni.
-
Hogy kerül maga ide? – sziszegtem,
amikor hármasban maradtunk.
-
Nos, mint ahogy azt mondtam is hölgyem,
megtalálom – mosolyodott el.
-
Na és, hogyan álcázza a szemeit? –
kérdeztem halkan.
-
Nos, megvannak a módszereink, ennyi
legyen elég. Bár az én módszerem mindenképpen egyszerűbb, és könnyedebb, mint
az állati vér, ez bizonyos. Talán életmódot változtatna? – kérdezte kíváncsian.
-
Soha – vágtam rá határozottan.
-
Értem, ha nem, hát nem. Amíg a vezetőket
nem zavarja, addig nekem áldásom rá – rántotta meg a vállát. – Na de, bocsásson
meg, kérem, hölgyem, de egyáltalán nem Ön miatt vagyok itt. Sokkal inkább a
kisasszony keltette fel az érdeklődésem.
-
Én? – hökkent meg Anne. – De hát miért?
– kérdezte értetlenül.
-
Kincsem, a sminked egy kicsit elkenődött
– mondtam halkan.
-
Anyu, nem vagyok hülye – súgta vissza
halkan.
-
Tudom, kicsim, sajnálom – sóhajtottam
fel. – Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket néhány percre? – kérdeztem
halkan.
-
Hogy rólam susmorogjatok a hátam mögött?
Talán nincs jogom tudni, hogy mégis miért vagyok ilyen komoly beszédtéma? –
nézett rám morcosan. Majd Demetrire is.
-
Érdeklődöm a származásáról, kisasszony –
mondta Demetri határozottan.
-
Na és a bálterem a legjobb hely, ahol
kivesézheti a titkot az édesanyámmal? – húzta fel Anne a szemöldökét. – Úgy
tudom, hogy ezt tiltják a törvényeink, tehát jobb lenne, ha ezt vagy a
lakosztályban folytatnánk, vagy, ami még jobb, most élvezhetnénk az estélyt, és
táncolhatnánk, ha már lejöttem, holnap pedig szócsatázhattok a lakosztályban,
amíg én elmegyek a megrendelt ruhákért – osztott ki minket lányom alaposan.
-
Nekem határozottan tetszik a kisasszony
elmélete – vágta rá Demetri.
-
Inkább csak, Anne – válaszolta lányom az
ajkába harapva. Te jó ég, én is mindenkibe beleszerettem fiatal koromban? –
Egyébként Önben kit tisztelhetek? – kérdezett rá.
-
Oh, bocsásson meg, Anne – vágta rá
komolyan. – Valóban udvariatlan voltam – mondta bűnbánóan. – Engedje meg –
fogta meg a lányom kezét. – Demetri Volturi – nyomott csókot Anne kézfejére.
-
Volturi? – kerekedtek ki lányom szemei.
Majd kapkodni kezdte a levegőt.
-
Kicsim, nyugalom – szorítottam meg a
kezét. – Mély levegő – próbáltam megnyugtatni. A következő pillanatban pedig
már csak azt láttam, hogy a föld felé zuhan. Mielőtt pedig a padlót érte volna,
Demetri a karjaiba kapta.
-
Merre van a szobájuk? – kérdezte tőlem
azonnal.
-
Nah, persze, majd megmutatom – forgattam
meg a szemeimet. – Adja ide a lányomat.
-
Egy kicsit feltűnő lenne, hogyha Ön
vinné fel, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét az a ficsúr.
-
Kövessen – szusszantottam fel.
-
Asszonyom, valami baj történt? Jól van a
kisasszony? – rohant hozzám az igazgató idegesen.
-
Nem, semmi gond – válaszoltam nyugodtan.
– Egyszerűen csak túlságosan kimerült ma az új élményektől, és ezért történt.
Az úr segít felvinni, és akkor lefektetem. Elnézést kérek, a lányom nevében is.
-
Nem tesz semmit, jobbulást a
kisasszonynak. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha felküldök egy kis
frissítőt, és ételt – ajánlotta.
-
Ön nagyon kedves – mosolyogtam rá
hálásan. – Az nagyon jó lenne – fűztem még hozzá.
-
Öt percen belül ott lesz, Mrs. McCharty
Cullen – indult el az igazgató egy pincér felé.
-
Szóval, merre van az a lakosztály, Mrs.
Cullen – nézett rám fölényesen Demetri.
-
Kövessen, de ha csak rá gondol, hogy
bántja a lányomat, akkor halál fia, felfogta? – mondtam neki ingerülten.
-
Hm… egy anyatigris. Ezt tudom értékelni
– vigyorodott el.
-
Majd nem értékeli, amikor letépem a
fejét – mosolyodtam el már csak a gondolattól is.
-
Nem áll szándékomban bántani a lányát,
ha nem kapok rá parancsot, vagy nem ad rá okot – mondta komolyabban.
-
Ha parancsot is kap rá, akkor sem fog
hozzáérni soha, semmilyen értelemben, úgyhogy vegye le a mocskos szemeit a
lányom dekoltázsáról – sziszegtem halkan.
-
A lánya nagyon is felnőtt nőnek látszik,
majd ő eldönti, hogy tetszik-e neki, hogyha nézem őt, vagy sem – vágta rá.
-
A lányom még jócskán kiskorú, alig múlt
el öt éves – néztem rá komolyan.
-
Öt éves? – állt meg egy pillanatra a
döbbenettől. – De hát… - kezdett el hápogni. Remek, legalább befogja végre a
száját, és magába fordul. – Jó próbálkozás volt, de nem hitte komolyan, hogy el
fogom hinni – kuncogott fel néhány pillanat után. – Az Ön lánya már biztosan
van tizenhét éves. Egy sugárzó kis virág.
-
Kinézetre biztosan, de korra sokkal
fiatalabb – vágtam rá. – Mint már mondtam ő nem ember – fűztem még hozzá.
-
Na és akkor mégis micsoda? Dobog a szíve
– forgatta meg a szemeit a Volturi.
-
Dobog a szíve, mert félig valóban ember
– válaszoltam. Majd kinyitottam a lakosztályunk ajtaját. – A másik szoba az övé
– vezettem végig a nappali részen, majd kinyitottam a lányom szobájának
ajtaját.
-
Hm… takaros kis lak – mondta elismerően.
-
Keressen magának hasonlót, valahol
nagyon messze innen – ajánlottam a lehetőséget.
-
Valami azt súgja, hogy Ön nem kedvel
engem – kacagott fel nyíltan.
-
Miért, van olyan a családján kívül, aki
kedveli? – kérdezte komolyan.
-
Azt sosem lehet tudni, én úgy éreztem,
hogy a kisasszony kedvel engem – fektette le gyengéden az ágyra.
-
Talán tetszett neki, de csak addig, amíg
meg nem mondta a nevét – vágtam vissza. – Köszönjük a segítséget, most már
távozhat – mondtam ellentmondást nem tűrve.
-
Nem eszik azt olyan forrón, asszonyom.
Most már nagyon felcsigázott. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy a lány nem
ember. Bár tény, hogy a szívritmusa kicsit más, és az illata sem annyira
csábító, mint a legtöbb ártatlan hölgynek, de ha nem ember, akkor pontosan mi
is?
-
Semmi köze hozzá – mutattam az ajtó
felé.
-
Aro Mester derítse ki? – kérdezte
felhúzott szemöldökkel.
-
Úgyis elmondja neki, amint hazaér, akár
akaratlanul is. Akkor meg nem mindegy? – kérdeztem kétségbeesve. Habár, ha
Demetri, a nyomkövető eltűnne, akkor talán sosem találnának meg minket. Hm… ez
nem is rossz ötlet. Talán nem is keresnék.
-
Nos, ha én tudom az igazságot, akkor a
Mester is tudni fogja – mondta egyértelműen.
-
Hát jól van, de figyelmeztetetem, ha a
legkisebb jelét is mutatja a gúnynak, vagy annak, hogy hazugnak tart, akkor
azonnali hatállyal kivezettetem a szállodából – mondtam határozottan.
-
Legyen úgy – egyezett bele azonnal. Majd
hátradőlt a kényelmes fotelben, és várakozóan nézett rám.
-
A lányom akkor fogat, amikor én még
ember voltam, de a férjem már vámpír volt. Volt egy balesetünk, és csak így
élhetett tovább. Cullenék átváltoztatták, én pedig nem hagytam el őt, még
azután sem, hogy vámpír lett. Anne lett a szerelmünk gyümölcse – meséltem el.
Gabrielt pedig gondosan kihagytam a történetből. Őt még nem látta senki.
-
Egy ember és egy vámpír együtt? –
gondolkodott el. – Végül is, megesik az ilyesmi Volterrában is, bár a hölgyek
jellemzően nem élik túl a találkozást – nézett rám sokat sejtetően.
-
A férjem nem vadállat – kértem ki
magamnak. – Még vámpírként sem bántott soha, pedig el kell ismernie, hogy egy
vámpírférfinak egy ember nagyon törékeny.
-
Igazán érdekes fejlemény ez a
világunkban, de azt hiszem, hogy a kisasszonyt is ki kell kérdeznem az ügyben,
hogy teljesen tisztán lássak – mondta elgondolkodva.
-
Na idefigyeljen maga… - kezdtem volna
bele, de kopogás zaja szakította félbe az eszmecserénket…