Chatelj bátran, de ne reklámozz! :D

2012. június 28., csütörtök

The Beauty and the Bear - 106. fejezet


106. fejezet
(Rosalie szemszöge)
Láttam a lányomon, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az esti összejevetelt, de nem akartam neki azt mondani, hogy ne menjünk, mert jobb, hogyha most azonnal bebizonyítom neki, hogy nincs miért tartania a férfiaktól. Szegénykém tény, hogy balszerencsés volt a legutóbb, de hála az égnek, mégsem járt annyira szörnyen, mint ahogy én jártam egykor.
-          Készen vagy, Kincsem? – kérdeztem be a szobájába.
-          Mindjárt – válaszolta azonnal.
-          Segítsek bekötni a fűződet? – nyitottam be résnyire a szobába.
-          Ami azt illeti, ott még nem tartok – sóhajtott fel. Én pedig azonnal beléptem a szobába.
-          Édesem, még csak a fehérneműt sem vetted fel? – kérdeztem döbbenten. Hiszen csak egy szál tőrölköző van rajta.
-          Fáradt vagyok – sóhajtott fel hangosan.
-          Anne, gyere, üljünk le egy pillanatra – fogtam meg a kezét, és magammal húzta az ágy szélére. – Most pedig hallgatlak – mosolyogtam rá.
-          Mit kéne mondanom? – kérdezte értetlenül.
-          Azt, hogy miért nem mersz eljönni velem az estélyre – néztem rá komolyan.
-          Azért nem szeretnék menni, mert fáradt vagyok. Egész nap vásároltunk, és már nagyon, de nagyon jó lenne aludni egy kicsit.
-          Drágám, normál körülmények között napokig is van, hogy nem alszol – néztem rá komolyan. – Most szépen felöltözöl, és én megígérem, hogy egy pillanatra sem foglak magadra hagyni. Még egy táncfelkérést sem fogok elfogadni, hogyha ezt szeretnéd. Ígéem, hogy nem eshet a világon semmi bajod. Csak végy egy mély levegőt és öltözz fel. Rendben? – kérdeztem bátorítóan mosolyogva.
-          Nem tudom – szusszantotta Anne. – Nem vagyok biztos magamban. Valami megváltozott.
-          Nem változot meg semmi, Anne. Csupán időelőtt megtapasztaltál valami rosszat, amit nem kellett volna, de szerencsére nem történt nagyobb baj, mert Edward ott volt.
-          Igen, de Edward most nincs itt – harapott az ajkába Anne.
-          Értem – bólintottam rá azonnal. – Edward vigyázott rád, és most ő nyújtja a lehető legnagyobb biztonságérzetet a számodra. Ezért is aludtál vele az utóbbi néhány éjszaka, igaz?
-          Te ezt honnan tudod? – kérdezte ingerülten. – Figyeltél minket? Ellenőrizted minden lépésemet?
-          Nem, csupán aggódtam érted, mint az édesanyád. Tudod, régen mindig az én ágyamban, vagy Emmett és az én ágyamban kerested a biztonságot, és a nyugalmat, most viszont Edwardhoz mentél, és nem hozzám. Amikor első éjjel átmentél hozzá az eset után, azt hittem, hogy hozzám igyekszel. Résnyire még nyitva is hagytam az ajtót, hogy azonnal bejöhess – mondtam halkan.
-          Te jó ég, nekem erről fogalmama sem volt – kapta a szája elé a kezét. – Láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtótók, de nem gondoltam, hogy nekem van nyitva.
-          Pedig, neked volt nyitva – simítottam végig a karján. – Viszont a mostani kérdés az, hogy eljössze velem ebbe a bálba? Bízol annyira az édesanyádban, hogy elhidd vigyázni fogok rád? – kérdeztem kíváncsian.
-          Segíts bekötni azt a fűzőt – sóhajtott fel mosolyogva.
-          Ez a beszéd – mosolyodtam el én is boldogan. Ez egyértelműen ékes bizonyítéka volt annak a ténynek, hogy a kislányom bízik bennem, tökéletesen, és visszavonhatatlanul a bizalmába fogadott, mint egy barátnőt, ahogy régen is. – Akkor a szép, vadonatúj, ezür színű ruhád veszed fel?
-          Még szép, hogy azt, a hozzá tartozó szütyővel együtt – vágta rá izgatottan. Ez már valami, igen, ez az én lányom. Pontosan olyan, amilyennek az én mindig lelkes csicsergő lányomnak lennie kell.
-          Akkor tíz perc múlva? – kérdeztem miután bekötöttem a fűzőjét.
-          Igen, annyi idő bőven elég lesz – egyezett bele azonnal.
-          Helyes, akkor addig kint várok – siettem ki a szobából, hogy Anne nyugodtan elkészülhessen.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és türelmesen vártam. Néhány perc múlva pedig már nyílt is az ajtó. Majd egy sugárzóan gyönyörű, szinte már álombeli lény lépett ki a szobából. A lányom sokkal, de sokkal szebb volt, mint én valaha is leszek. Még soha életemben nem láttam ilyen csodát, mint amilyen ő.
-          Anya, jól vagy? Mi a baj? – jutott el a tudatomig nagy nehezen lányom hangja. – Talán rosszul vettem fel a ruhát? – nézett végig magán kíváncsian.
-          Nem, kicsim, én csak, egyszerűen nem tudok betelni vele, hogy mennyire csodálatosan nézel ki – mondtam határozottan.
-          Oh, köszönöm, de azért te sem panaszkodhatsz – pirult el egy kicsit. Még mindig nem volt hozzászokva, hogy gyönyörű nővé érett ilyen rövid idő alatt.
-          Erre viszont nem vagyok képes – nevettem fel, a piros rózsákat látva az arcán. – Meséltem már, hogy erről kaptam a nevem? – kérdeztem mosolyogva.
-          Miről? – nézett rám értetlenül.
-          Az anyukám mesélte, hogy amikor megszülettem az arcomon azonnal két rózsás pír jelent meg. Ekkor az apukám azt mondta, hogy Rose, és ezért hívnak így – meséltem boldogan. Mennyire tetszett nekem mindig ez a történet. Egyszerűen imádtam.
-          Ez csodálatos kis történet – bújt hozzám szorosan. – Nah, menjünk? – kérdezte egy perc csend után.
-          Igen, mindenképpen, hiszen nem illene ennél többet késni – bólintottam rá azonnal.
-          Akkor induljunk – fogott kézen, és már indultunk is kifelé a szobánkból. Néhány perccel később pedig már le is vonultunk a lépcsőn, a lehető legkecsesebben, hogy mindenki eltekintsen a késéstől, és a miattunk történt várakozástól.
-          Oh, asszonyom, kisasszony – sietett elénk azonnal az igazgató. – Örülök, hogy eljöttek, már attól tartottam, hogy valami baj történt.
-          Dehogyis – ráztam meg a fejem azonnal. – Csak egy kicsit elhúzódott a szépítő alvás – mondtam kissé feszengve, hogy hihető legyen a dolog. A hölgyek mostanában sokszor takaróznak ezzel az indokkal.
-          Ha megengedi, akkor halkan megjegyezném, hogy mindketten sugároznak – mondta kedvesen.
-          Ön igazán kedves – kuncogtam fel. Egy kicsit nem árt, hogyha flörtölünk vele, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz szükség egy megbízható emberre a városban.
-          Megtisztelnek a hölgyek azzal, hogy az asztalhoz kísérhetem Önöket? – nyújtotta a karját bizonytalanul.
-          Hálás lennék érte – vágtam rá azonnal.
-          Oh, igen, természetesen engem is megtisztel – karolt bele gyorsan a másik karjába Anne. Igaz, hogy kicsit megkésve, de az a lényeg, hogy vette a lapot. Azonban amikor odavezetett az asztalunkhoz a legszívesebb visszafordultam volna. Mi a fészkes fenét keres itt ez a Volturi ficsúr.
-          Hölgyeim, engedjék meg – pattant fel azonnal, és kihúzta a széket a lányomnak. Aki azonnal pirulva foglalt helyet mellette. Én pedig hagytam, hogy az igazgató segítsen nekem is leülni.
-          Hogy kerül maga ide? – sziszegtem, amikor hármasban maradtunk.
-          Nos, mint ahogy azt mondtam is hölgyem, megtalálom – mosolyodott el.
-          Na és, hogyan álcázza a szemeit? – kérdeztem halkan.
-          Nos, megvannak a módszereink, ennyi legyen elég. Bár az én módszerem mindenképpen egyszerűbb, és könnyedebb, mint az állati vér, ez bizonyos. Talán életmódot változtatna? – kérdezte kíváncsian.
-          Soha – vágtam rá határozottan.
-          Értem, ha nem, hát nem. Amíg a vezetőket nem zavarja, addig nekem áldásom rá – rántotta meg a vállát. – Na de, bocsásson meg, kérem, hölgyem, de egyáltalán nem Ön miatt vagyok itt. Sokkal inkább a kisasszony keltette fel az érdeklődésem.
-          Én? – hökkent meg Anne. – De hát miért? – kérdezte értetlenül.
-          Kincsem, a sminked egy kicsit elkenődött – mondtam halkan.
-          Anyu, nem vagyok hülye – súgta vissza halkan.
-          Tudom, kicsim, sajnálom – sóhajtottam fel. – Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket néhány percre? – kérdeztem halkan.
-          Hogy rólam susmorogjatok a hátam mögött? Talán nincs jogom tudni, hogy mégis miért vagyok ilyen komoly beszédtéma? – nézett rám morcosan. Majd Demetrire is.
-          Érdeklődöm a származásáról, kisasszony – mondta Demetri határozottan.
-          Na és a bálterem a legjobb hely, ahol kivesézheti a titkot az édesanyámmal? – húzta fel Anne a szemöldökét. – Úgy tudom, hogy ezt tiltják a törvényeink, tehát jobb lenne, ha ezt vagy a lakosztályban folytatnánk, vagy, ami még jobb, most élvezhetnénk az estélyt, és táncolhatnánk, ha már lejöttem, holnap pedig szócsatázhattok a lakosztályban, amíg én elmegyek a megrendelt ruhákért – osztott ki minket lányom alaposan.
-          Nekem határozottan tetszik a kisasszony elmélete – vágta rá Demetri.
-          Inkább csak, Anne – válaszolta lányom az ajkába harapva. Te jó ég, én is mindenkibe beleszerettem fiatal koromban? – Egyébként Önben kit tisztelhetek? – kérdezett rá.
-          Oh, bocsásson meg, Anne – vágta rá komolyan. – Valóban udvariatlan voltam – mondta bűnbánóan. – Engedje meg – fogta meg a lányom kezét. – Demetri Volturi – nyomott csókot Anne kézfejére.
-          Volturi? – kerekedtek ki lányom szemei. Majd kapkodni kezdte a levegőt.
-          Kicsim, nyugalom – szorítottam meg a kezét. – Mély levegő – próbáltam megnyugtatni. A következő pillanatban pedig már csak azt láttam, hogy a föld felé zuhan. Mielőtt pedig a padlót érte volna, Demetri a karjaiba kapta.
-          Merre van a szobájuk? – kérdezte tőlem azonnal.
-          Nah, persze, majd megmutatom – forgattam meg a szemeimet. – Adja ide a lányomat.
-          Egy kicsit feltűnő lenne, hogyha Ön vinné fel, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét az a ficsúr.
-          Kövessen – szusszantottam fel.
-          Asszonyom, valami baj történt? Jól van a kisasszony? – rohant hozzám az igazgató idegesen.
-          Nem, semmi gond – válaszoltam nyugodtan. – Egyszerűen csak túlságosan kimerült ma az új élményektől, és ezért történt. Az úr segít felvinni, és akkor lefektetem. Elnézést kérek, a lányom nevében is.
-          Nem tesz semmit, jobbulást a kisasszonynak. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha felküldök egy kis frissítőt, és ételt – ajánlotta.
-          Ön nagyon kedves – mosolyogtam rá hálásan. – Az nagyon jó lenne – fűztem még hozzá.
-          Öt percen belül ott lesz, Mrs. McCharty Cullen – indult el az igazgató egy pincér felé.
-          Szóval, merre van az a lakosztály, Mrs. Cullen – nézett rám fölényesen Demetri.
-          Kövessen, de ha csak rá gondol, hogy bántja a lányomat, akkor halál fia, felfogta? – mondtam neki ingerülten.
-          Hm… egy anyatigris. Ezt tudom értékelni – vigyorodott el.
-          Majd nem értékeli, amikor letépem a fejét – mosolyodtam el már csak a gondolattól is.
-          Nem áll szándékomban bántani a lányát, ha nem kapok rá parancsot, vagy nem ad rá okot – mondta komolyabban.
-          Ha parancsot is kap rá, akkor sem fog hozzáérni soha, semmilyen értelemben, úgyhogy vegye le a mocskos szemeit a lányom dekoltázsáról – sziszegtem halkan.
-          A lánya nagyon is felnőtt nőnek látszik, majd ő eldönti, hogy tetszik-e neki, hogyha nézem őt, vagy sem – vágta rá.
-          A lányom még jócskán kiskorú, alig múlt el öt éves – néztem rá komolyan.
-          Öt éves? – állt meg egy pillanatra a döbbenettől. – De hát… - kezdett el hápogni. Remek, legalább befogja végre a száját, és magába fordul. – Jó próbálkozás volt, de nem hitte komolyan, hogy el fogom hinni – kuncogott fel néhány pillanat után. – Az Ön lánya már biztosan van tizenhét éves. Egy sugárzó kis virág.
-          Kinézetre biztosan, de korra sokkal fiatalabb – vágtam rá. – Mint már mondtam ő nem ember – fűztem még hozzá.
-          Na és akkor mégis micsoda? Dobog a szíve – forgatta meg a szemeit a Volturi.
-          Dobog a szíve, mert félig valóban ember – válaszoltam. Majd kinyitottam a lakosztályunk ajtaját. – A másik szoba az övé – vezettem végig a nappali részen, majd kinyitottam a lányom szobájának ajtaját.
-          Hm… takaros kis lak – mondta elismerően.
-          Keressen magának hasonlót, valahol nagyon messze innen – ajánlottam a lehetőséget.
-          Valami azt súgja, hogy Ön nem kedvel engem – kacagott fel nyíltan.
-          Miért, van olyan a családján kívül, aki kedveli? – kérdezte komolyan.
-          Azt sosem lehet tudni, én úgy éreztem, hogy a kisasszony kedvel engem – fektette le gyengéden az ágyra.
-          Talán tetszett neki, de csak addig, amíg meg nem mondta a nevét – vágtam vissza. – Köszönjük a segítséget, most már távozhat – mondtam ellentmondást nem tűrve.
-          Nem eszik azt olyan forrón, asszonyom. Most már nagyon felcsigázott. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy a lány nem ember. Bár tény, hogy a szívritmusa kicsit más, és az illata sem annyira csábító, mint a legtöbb ártatlan hölgynek, de ha nem ember, akkor pontosan mi is?
-          Semmi köze hozzá – mutattam az ajtó felé.
-          Aro Mester derítse ki? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-          Úgyis elmondja neki, amint hazaér, akár akaratlanul is. Akkor meg nem mindegy? – kérdeztem kétségbeesve. Habár, ha Demetri, a nyomkövető eltűnne, akkor talán sosem találnának meg minket. Hm… ez nem is rossz ötlet. Talán nem is keresnék.
-          Nos, ha én tudom az igazságot, akkor a Mester is tudni fogja – mondta egyértelműen.
-          Hát jól van, de figyelmeztetetem, ha a legkisebb jelét is mutatja a gúnynak, vagy annak, hogy hazugnak tart, akkor azonnali hatállyal kivezettetem a szállodából – mondtam határozottan.
-          Legyen úgy – egyezett bele azonnal. Majd hátradőlt a kényelmes fotelben, és várakozóan nézett rám.
-          A lányom akkor fogat, amikor én még ember voltam, de a férjem már vámpír volt. Volt egy balesetünk, és csak így élhetett tovább. Cullenék átváltoztatták, én pedig nem hagytam el őt, még azután sem, hogy vámpír lett. Anne lett a szerelmünk gyümölcse – meséltem el. Gabrielt pedig gondosan kihagytam a történetből. Őt még nem látta senki.
-          Egy ember és egy vámpír együtt? – gondolkodott el. – Végül is, megesik az ilyesmi Volterrában is, bár a hölgyek jellemzően nem élik túl a találkozást – nézett rám sokat sejtetően.
-          A férjem nem vadállat – kértem ki magamnak. – Még vámpírként sem bántott soha, pedig el kell ismernie, hogy egy vámpírférfinak egy ember nagyon törékeny.
-          Igazán érdekes fejlemény ez a világunkban, de azt hiszem, hogy a kisasszonyt is ki kell kérdeznem az ügyben, hogy teljesen tisztán lássak – mondta elgondolkodva.
-          Na idefigyeljen maga… - kezdtem volna bele, de kopogás zaja szakította félbe az eszmecserénket…

2012. június 21., csütörtök

The Beauty and the Bear - 105. fejezet


105. fejezet
(Nadine szemszöge)
Már jó ideje figyelem meg Anne-t. Rosalie ötlete, miszerint egy kicsit elviszi őt Edward közeléből, és kiruccannak Párizsba egyszerűen zseniális. Így Anne boldog újra, és talán megtalálja azt, amit keres. Bár az már kevésbé tetszik, hogy Lucifer még mindig kísérletezik. Nem elég, hogy Edwardot ostromolja az idióta ötleteivel, hogy milyen jó lenne neki együtt Anne-nel, de Edward kitartóbb, mint az ember hinné. Bár, ha továbbra is ilyen képek lebegnek majd a szeme előtt, amilyeneket Lucifer ajánlgat az ártatlansága lassan veszélybe kerül, de ez azt hiszem, hogy nem akkora tragédia. Lehet, hogy nem Bella lesz neki az első, de ettől még Bella az igazi, és azt hiszem, hogy ez a lényeg.
-          Nadine – jelent meg hirtelen Nathan.
-          Igen? – mosolyogtam rá.
-          Lucifer Rose és Anne útjába küldte Demetri Volturit – mondta idegesen.
-          Hát ez hihetetlen – nyögtem fel. – Össz-vissz fél órára hagytam magára őket, és máris ott van? Ezt nem hiszem el. Kéne belőlem még egy, vagy kettő. Hogy a pokolba csinálja ezt? Egyszerűen nem tudom ép ésszel felmérni, hogy hogyan tud mindig mindenhol ott lenni.
-          Hé, nyugalom – csitított Kathy, aki szintén berontott a szobába. – Mi lenne, hogyha hasznot húznánk ebből a találkozásból? – kérdezte mosolyogva.
-          Mire gondolsz? – lepődtem meg.
-          Demetri nagyon jóképű – mondta határozottan.
-          Jóképű, de nem olyan lény, aki felénk húzna, az ő életvitele sokkal közelebb van Lucifer stílusához – tiltakoztam azonnal.
-          A vámpírok változhatnak, ahogy az emberek is, nézd csak meg Jaspert és Alice-t – vetette ellent.
-          Az nem ugyanaz – ráztam meg a fejem.
-          Szerintem viszont nincs nagy különbség a két eset között – mondta Kathy határozottan. – Jasper embereken élt, de jött Alice és meggyógyította a lelkét. Demetri most rossz úton van, de lehetne úgy, ahogy Jasper és Alice esetében. A szerelem sok bánatra gyógyír – mondta pirulva.
-          Kathy, tudsz valamit, amit nem kéne? – néztem rá gyanakodva.
-          Egy bizonyos fiatal lányról, és egy égiről, akik szerették egymást? – harapott az ajkába suttogva.
-          Nem ittad meg a teát, amit neked főzött – hökkentem meg.
-          Valóban nem, mert láttam rajta, hogy kínszenvedés számára átadni nekem, így nyilvánvaló volt, hogy valami felejtő ital – vágta rá egyértelműen.
-          Kathy, ezt nem lett volna szabad – kezdtem bele, de leintett.
-          Nézd, büszke vagyok rá, hogy már emberként is egy égi vett a figyelmébe, és velem akarta megismerni az életet, azt az életet, amit ő sohasem tapasztalhatott meg. Akárhogy is nézed ez nagyon romantikus, és én egyáltalán nem szeretném elfelejteni. Sőt, örökké emlékezni akarok a csókokra, az érintésekre, a gyönyörre a karjaiban. Minden szerelmes suttogásra, gyengéd szóra, vagy simogatásra. Sosem fogja megtudni, hacsak nem árulsz el – nézett rám kérlelőn.
-          Képes vagy úgy élni mellette, hogy nem lehet a tiéd? – néztem rá szomorúan.
-          Ő mindig az enyém lesz, csak rá kell nézni – mondta mosolyogva.
-          Tudod, hogy hihetetlen vagy – csóváltam meg a fejem. – Mindketten hihetetlenek vagytok. Nap, mint nap egy asztalnál ültök, amikor meglátogat, és mindketten úgy tesztek, mintha semmi nem lenne köztetek, aztán egy kézszorítással elköszöntök egymástól, és mintha mi sem történt volna mentek mindketten a dolgotokra.
-          Tudom, hogy milyen fontos az ő munkája, és nem áll szándékoman letéríteni a helyes útról – mondta ellentmondást nem tűrve. – Egy érintés pedig néha többet mond ezer szónál is. Az, ahogyan megsimítja a kezem, és egy pillanatra megszorítja az ujjaimat, éppen csak annyira, hogy érezzem, mintha egy apró lopott csók lenne. Hídd el, ez egyáltalán nem büntetés, hanem ajándék. Annyira csodálatos tudni, és érezni, hogy van valaki, aki úgy alszik el éjjel, hogy rám gondol.
-          Ez egy nagyon szép szemlélet – mosolyodtam el.
-          Nem csak egy szemlélet. Én tényleg így érzek – mondta határozottan.
-          Helyes, de visszatérve az előző témánkra, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne összeboronálni Demetri Volturit, és Anne-t – mondtam határozottan.
-          Egyenlőre nincs rá szükség, de egy remek alternatív lehetőség, hogyha nincs más megoldás – állapította meg.
-          Meglátjuk, de egyelőre még nem kéne ezen gondolkozni. Majd csak végszükség esetén – adtam ki az utasítást.
-          Legyen, ahogy akarod – bólintottak rá mindketten engedelmesen.
-          Helyes, akkor most nézzünk Lucifer körmére. Szegény Edward már nagyon végét járhatja. Mármint, nehezen viselheti már az állandó ostromlást az elméje.
-          Egészen ügyes ahhoz képest, hogy folyamatos behatás alatt áll – állapította meg Nathan. – Én már tuti bekattantam volna.
-          Én nem hiszem, de most az a lényeg, hogy Edward még kitart – vágtam rá határozottan. – Most viszont megyek, és vigyázok Edwardra, ti addig figyeljetek oda Rose-ra, és Anne-re, de semmi beavatkozás, csak és kizárólag végszükség esetén teszünk bármit is. Addig reménykedünk, hogy maguktól is ellenállnak és megoldják a dolgot – mondtam ellentmondást nem tűrve.
-          Jól van, értettük – egyeztek bele engedelmesen.
-          Helyes – mosolyodtam el.
Majd egy szempillantás alatt Edward szobájában termettem. Mint mostanában mindig, most is zongorázott. Biztosan így próbálja levezetni a felesleges energiáit. Természetesen Lucifer is megint itt volt, és zaklatta őt. Ha így folytatja, akkor most már megjelenek és elmondom a véleményem Lucifernek. Az én türelmemnek is vannak azért határai. Ez pedig már határozottan túlzás. Legalábbis szerintem.
-          Miért nem hagyod, hogy az ösztöneid eluralkodjanak rajtad? Boldog lehetnél. Menj, vegyél egy gyűrűt, és menj utána. Hiányzik neked. Te is tudod, hogy őt akarod – ült le Lucifer Edward mellé. – Néhány nap alatt odaérsz. Mit veszíthetsz? Hiszen tudod, hogy ő is annyira szeret téged, mint ahogy te szereted őt. Nincs mitől félned. Egészen biztos, hogy igent fog mondani.
-          Nem, ezt nem tehetem – rázta meg a fejét Edward. – Anne még mindig csak egy kislány. Egy gyermek, aki még nem tudhatja, hogy mit akar. Hiszen csak néhány éve látta meg a napvilágot, az egy másik kérdés, hogy milyen gyorsan fejlődik, de még akkor is csak egy kislány. Hagyd abba ezeket a gondolatokat – korholta le magát.
-          Ugyan már, ezek teljesen jogos gondolatok. Emlékezz milyen volt, amikor hozzád simulva aludt el. Amikor lány puszit nyom az arcodra. A kislányos tekintete, amikor elpirult egy apró nyakra ejtett csóktól. Kíván téged, emlékszel az illatára? Micsoda jázmin illat, egyszerűen csak bekúszik az orrodba, és te csak még többet kívánsz. Add meg a testednek, ami kell, és a lelkednek is. Csak egy mozdulat, egy apró kérdés, és a tiéd lesz – suttogta halkan Lucifer. – Gondolj bele, minden éjjel melletted aludna el. Gyermekekkel ajándékozna meg. Soha többé nem lennél magányos. Mit kívánhatnál még?
-          Nem, Edward, csak egy gyermek. Ráadásul Rose és Emmett kislánya. Én vagyok az egyik nagybácsija. Ez nem lenne normális dolog. Soha nem történhet meg. Ha kell, akkor elmegyek a közeléből, amíg találok magamnak társat, de nem fogom őt a magamévá tenni. Legalábbis a közel jövőben. Még élnie kell. El kell követnie a saját hibáit. Meg kell tapasztalnia az érzések minden egyes rejtett pillanatát. Az utolsó szikráig, amitől lángra lobban majd a szíve valaki iránt. Hagynom kell neki legalább húsz évet, hogy átgondoljuk, hogy tényleg meg akarjuk-e próbálni együtt, vagy sem. Ez a helyes döntés – mondta magának Edward határozottan.
-          Komolyan mondom, hogy baromi idegesítő egy alak vagy – csattant fel Lucifer. – Vagy impotens, még ez egy alternatív lehetőség, mert egy normális, felnőtt férfi már minden ruhát letépett volna egy ilyen csinos kicsikéről, és réges rég magáévá tette volna. A lány gyönyörű, szexi, fiatal és szerelmes. Mi kéne még, te idióta? Feküdjön az ágyadon meztelenül, mikor hazajössz a vadászatból? Akkor talán hajlandó vagy rávetni magad? – dühöngött Lucifer. Én pedig csak jót mosolyogtam rajta.
-          Ez az Edward, egyszerűen kiválóan harcolsz ellene. Igazi úriember vagy, ahogy azt mindig mondták rólad – mondtam elégedetten. – Még egy kicsit tarts ki, és kitalálok valamit, ígérem.
-          Üdvözletem, Nadine – jelent meg mellettem Lucifer hirtelen.
-          Te hogy a fenébe látsz engem? – mordultam fel.
-          Nem látlak, de nyilvánvaló, hogy itt vagy. A szoba ezen oldalán túlságosan is tiszta aurát érzékeltem. Vagy te vagy, vagy az egyik angyalkád, ez nyilvánvaló, de számomra egyértelmű volt, hogy te leszel az. Soha nem bíznád másra Rosalie ügyét. Túlságosan megkedvelted. Tudod, hogy ez veszélyes? Bár nekem nagyon tetszik – mondta komolyan.
-          A dolgomat ugyanúgy teszem, mint mindig. Nem befolyásolnak az érzelmeim – vágtam rá idegesen.
-          Dehogynem, kislány. Ha valakit befolyásolnak az érzelmek, akkor azok csakis az angyalok, és az égiek. Ti mindent rózsaszínben szeretnétek látni, tisztelet a kivételnek – kuncogott fel. – Hogy érzi magát Kathy nővérkéje? Nem tértek még vissza az emlékei? Nem emlékszik még rá, hogy egy kis ideig ő volt az én egyik feketeszárnyúm?
-          Hagyd békén őket – jelentem meg előtte dühösen.
-          Miért hagynám, amikor olyan szórakoztató? Tetszett a próbálkozása, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmekért – vigyorodott. – Fogalmad sincs, hogy milyen olcsón megúsztad te a fogságot az égetés előtt. Volt nálad sokkal, de sokkal kegyetlenebbül élő rabja is a papoknak, akik önkényesen döntöttek a lányok sorsáról. Kathy nővére súlyos sérüléseket szenvedett még azelőtt is, hogy megölték. Nem úszta meg néhány heggel, ahogy te – mondta Lucifer lelkesen. – Én már csak tudom, hiszen én magam adtam nekik az ötleteket.
-          Igazán büszkék lehettél rájuk – mondtam undorodva.
-          Oh, ha tudná, hogy mennyire – nevetett fel. – Bár ők már biztosan megbánták. Ugyanis az igazi boszorkányok, akiket jogosan öltek meg, mert tényleg gonoszak voltak, szintén lent vannak, és szórakoztatják őket nap, mint nap. Évszázadok óta bűnbocsánatért könyörögnek azok is, akik téged küldtek a másvilágra. Megbocsátasz nekik? Mennyire kegyes a lelked, Nadine?
-          Te befolyásoltad őket, amikor elindították a maguk hadjáratát a boszorkányok ellen? – kérdeztem kíváncsian.
-          Tudod, hogy én nem befolyásolok, én csak sugallok, de a szabad akaratba sosem szólok bele, ahogy ti sem. Sajnos néhány szabály még rám is vonatkozik – rántotta meg a vállát. – Mindenesetre a sugallás remek dolog – kacsintott rám. Szóval, mesélj, megbocsátasz a szerencsétlenül járt papoknak? – kérdezte kíváncsian.
-          Nos, mint főangyal meg kellene tennem, de azt is tudom, hogy egy bocsánat nem segítene rajuk, és nem jutnának fel hozzánk. Úgyhogy ne játssz velem, mert én is tisztában vagyok a játékszabályokkal – mondtam dühösen.
-          A szabályok változhatnak, akkor is, hogyha a játék ugyanaz marad – mondta határozottan.
-          Talán nálad igen, de mi még nem így vélekedünk – válaszoltam azonnal.
-          Majd eljön még a ti időtök is. Ti mindig is lassabban haladtatok a korral, mint én. Túl sok a szabályotok, ha nem lennétek ilyen karót nyelt banda, akkor sokkal jobban kijönnénk egymással, és tudnánk kompromisszumokat kötni.
-          Veled soha, semmilyen kompromisszumot nem fogok kötni – mondtam neki ellentmondást nem tűrve.
-          Valóban nem? Pedig remek ajánlatom lett volna ezzel kapcsolatban – sóhajtott fel színpadiasan.
-          El tudom képzelni azt az ajánlatot – forgattam meg a szemem.
-          Nem, kiscsillagom, fogalmad sincs, hidd el – simított végig a hajamon. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Uh, ha tudná, hogy hogy utálom, amikor ezt csinálja, egyszerűen teljesen kikészít ezzel az állandóan ármánykodó, settenkedő, sötét stílusával.
-          Nadine – jelent meg Gabriel.
-          Igen, Uram – hajtottam meg magam előtte.
-          Hogy bírja a dolgot, Edward? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
-          Eddig még nagyon kitartó – vágtam rá büszkén.
-          Helyes – biccentett elégedetten. – Mi a terved? – tette fel a következő kérdést.
-          Nem értem a kérdést – lepődtem meg.
-          Dehogynem – mosolyodott el. – Mindketten tudjuk, hogy nem fogod ezt a dolgot ennyiben hagyni.
-          Nem avatkozom be, amíg nem muszáj, ez volt a kérésük, és én nem kérdőjelezem meg a hármak hatalmát, és bölcsességét – mondtam őszintén.
-          Helyes válasz – mondta Gabriel büszkén, majd megjelent mellette Ezekiel és Malakiás is.
-          Uraim? – hajoltam meg döbbenten. – Már elnézést, de az előbb teszteltek?
-          Igen, Nadine, és meg kell mondanunk, hogy nagyon büszkék vagyunk rád – mosolygott rám mentorom.
-          Mostantól szabadkezet kapsz Rosalie és a családja ügyében, ésszerű határokon belül, természetesen. Ez a hármak egyhangú döntése – mondta Malakiás.
Majd mindhárman eltűntek. Szabad kezek kaptam? Komolyan elhangzottak ezek a szavak az előbb? Végre megvédhetem őket a magam módján, de persze a szabályokon belül. Most azonnal neki is látok…