The Beauty and the Bear - 104. fejezet

104. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A vásárolgatás egyszerűen fantasztikus volt, ahogy utána az ebéd is. Legalábbis Anne imádott mindent. Leginkább az édességet természetesen, mint mindig. Ugyanis az én szépségem bizony édesszájú, nem is kicsit.

-          Ez egyszerűen mennyei volt – nyalta meg a szája szélét az utolsó falat édesség után.

-          Kérsz még egyet? – kérdeztem mosolyogva.

-          Hát, még az is lehet – pirult el.

-          Kipróbálsz valami mást, vagy maradsz a már jól bevált finomságnál?

-          Azt hiszem, hogy másodiknak megteszi egy szelet csokoládétorta – mondta határozottan.

-          Rendben – biccentettem, majd már intettem is a pincérnek, aki néhány perc múlva meg is érkezett a rendelésünkkel.

-          Asszonyom, Önnek hozhatok még valamit? – nézett rám a pincér kedvesen.

-          Nem, köszönöm – vágtam rá azonnal.

-          Kérem, ha bármire szükségük van, akkor szóljanak bátran – mondta készségesen, majd távozott. Anne pedig azonnal nekiesett a tortának, és villám gyorsan el is tüntette.

-          Azt hiszem, hogy mindjárt kipukkadok – dőlt hátra jóllakottan.

-          Ezt vehetem úgy, hogy indulhatunk? – kérdeztem kíváncsian. – Még nagyon sok ruha vár ránk.

-          Most ruhát próbálni? – kérdezte ijedten. – Szerintem semmibe nem férek bele ilyen hatalmasra nőtt pókhassal, amit növesztettem itt alig egy óra alatt.

-          Kicsim, a te alakod még mindig tökéletes – nevettem fel. – Egyszerűen csak úgy érzed ennyi étel után, hogy nagyobb lett a hasad, de ez nem így van.

-          Pedig a ruhámat most elég szűkösnek érzem – kuncogott fel. – Le kéne szoknom az ilyen intenzív evésekről – sóhajtott fel.

-          Ugyan már, mindjárt lemozogjuk – legyintettem.

Majd kifizettem a számlát, és már mentünk is tovább, hogy nyakunkba vegyük a lehető legtöbb boltot. Már messze a belvárosban jártunk, amikor Anne szeme láthatóan megakadt egy ezüstszínű, nagyon is szép ruhán. Nem lehetett nem észrevenni, hogy megtetszett neki, mivel szinte kővé dermedt, és csak nézte ezt a divatos darabot, egyértelmű volt, hogy minden vágya felpróbálni.

-          Gyere, ide bemegyünk. Imádom azt a vörös-fekete ruhát, és Alice imádná azt a sötétlilát – mutattam rá egy másikra is.

-          Ha gondolod – mondta boldogan. – Talán én is felpróbálok valamit – nézett rám szégyenlősen.

-          Ez nagyon jó ötlet, ruhákra is szükségünk lesz – vágtam rá azonnal. – Akkor én belebújok ebbe, te addig nyugodtan nézelődj – kaptam le a méretemet a vállfáról, majd eltüntem egy szempillantás alatt az egyik fülkében. Viszont beérve kipislantottam, és láttam, ahogy Anne leveszi azt a ruhát, ami annyira tetszett neki. Mielőtt még megfordult volna, gyorsan vissza is bújtam a fülkébe, és öltöködtem tovább.

-          Anyu – hallottam meg Anne hangját.

-          Igen? – kérdeztem kíváncsian.

-          Megnézel? – kérdezte bátortalanul. Én pedig azonnal kinéztem rá.

-          Gyönyörű vagy, kicsim – ámultam el. Nem egy kislány állt már előttem, hanem egy gyönyörű, fejlett, fiatal nő.

-          Tényleg? Nem túlzás ez? – harapott az ajkába. – Olyan furcsa érzés, mégis jól érzem magam benne. Mintha illene hozzám egy a ruha, de furcsa a sok rózsaszín költemény után, hogy ilyen ruhákat, és ledér fehérneműket viselek, de mégis jó érzés. Én, nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Hogyan magyarázhatnám el ezt az érzést. Éreztél már ilyesmit?

-          Igen, nekem is megvolt ez a pillanatom – mondtam elgondolkodva. – Tudod, kincsem, én is mindig a rózsaszínt részesítettem előnyben, aztán, amikor tizennégy éves lettem, megláttam egy boltban egy tűzvörös ruhát, fekete tulipánokkal, és egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Pontosan olyan érzés volt viselni, mint amilyen most neked ebben a ruhában lenni, legalábbis azt hiszem – magyaráztam halkan.

-          Igen, én is azt hiszem, hogy érted mire gondolok – bólintott rá mosolyogva.

-          Akkor azt hiszem, hogy ezt a ruhát mindenképpen meg kell vennünk – állapítottam meg.

-          Igen, én is azt hiszem – bólintottam rá. – Viszont neked pedig ezt a ruhát kell mindenképpen megvenned, mert káprázatosan áll neked.

-          Oh, köszönöm – mondtam kissé zavarban.

-          Nincs mit, ezek tények – mondta komolyan.

-          Köszönöm, drágám – simítottam végig az arcán. – Na menj, keress még hozzá cipőt, és szütyőt is – adtam ki az utasítást komolyan.

-          Már itt sem vagyok – vágta rá izgatottan. Majd egy szempillantás alatt elrohant a cipők felé.

-          Hogyan megyünk? – kérdeztem utána halkan.

-          Lassan, és kecsesen – változtatott azonnal a tempóján.

-          Kis szeleburdi – kuncogtam fel.

Majd visszavettem a saját ruhámat, és én is elindultam cipőt és szütyőt keresni a ruhához. Hiszen ma este bálba megyünk, csak még Anne nem tud róla. A szálloda igazgatója viszont nekem már szólt róla, és szerintem mindenképpen ott a helyünk. Ideje Anne-t bemutatni a társaságnak. Hadd élvezze, hogy nő lett. Nem mellesleg pedig talán így megfeledkezik Edwardról. Szó se róla, imádom a bátyámat, de egyáltalán nem gondolom úgy, hogy neki, és Anne-nek lehet közös jövője. Bellának a családunkhoz kell tartoznia. Edward mindennél jobban szereti őt. Vagyis szeretni fogja őt. Nem hagyhatom, hogy ez a semmibe vesszen. Az olyan lenne, mintha én nem Emmettet választottam volna. Különös, és meglehetősen ellent mondott volna mindennek, amiben hiszek, és persze a szerelmünknek is.

-          Ezt nézd meg, anya – mutatott fel kislányom egy nagyon csinos, és határozottan kényelmesnek látszó cipőt. – Szerintem ez tökéletesen illik a ruhához.

-          Igen, valóban nagyon csinos – bólintottam rá. – Na és szütyőd már van? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát, kettő között vacillálok, mert szerintem mindkettő illik hozzá – mutatta fel őket elgondolkodva. – Szerinted melyik a jobb?

-          Szerintem vigyük el mind a kettőt – ajánlottam a lehetőséget.

-          Tényleg? – nézett rám csillogó szemekkel.

-          Igen, szerintem határozottan az lenne a legjobb – vágtam rá azonnal.

-          Már is megvagyok győzve – ölelte magához a két apró táskát. Tudtam, hogy imádja gyűjteni őket, még az első szütyőjét is lelkesen viseli néha, pedig az már elég réginek számít. Azt hiszem, hogy a kisasszony szütyőmániás.

-          Sőt, szerintem nézz még néhányat, mert például a sötétzöld ruhádhoz nincs megfelelő darabod. A piros ruhádhoz sem ártana egy új. Esetleg egy fekete és egy fehér, amit sok darabhoz hordhatsz – ajánlottam kedvesen. Reméltem, hogy elfogadja, de szerintem határozottan jó úton járok ahhoz, hogy boldoggá tegyem.

-          Nem lesz az túlzás – pirult el.

-          Dehogyis, hiszen ma a vásárlás van porondon, holnap majd nem költekezünk nagyon – mondtam határozottan.

-          Oké, akkor a szütyőknél leszek – sietett el vigyorogva.

-          Rendben van, menj csak – biccentettem, majd figyelmem a cipők felé fordítottam. Nem is tartott sokáig, míg megtaláltam a megfelelő darabot. Pontosabban kettőt, amik közül nehéz volt választani. Éppen nyúltam volna a bal oldali felé, amikor egy hang megállított.

-          A jobb oldali sokkal jobban illene a ruhakölteményéhez, kisasszony – mondta bársonyosan.

-          Miért gondolja így? – fordítottam a hang irányába a fejem. Amikor pedig ránéztem elakadt a lélegzetem. Egy vámpír, csak éppen eltakarja a szemeit, de az illatán, a bőrén, és mindenén látszik, hogy nem ember. Nem mellékesen pedig nem elég, hogy vámpír, de ráadásul Volturi is. Hát ez remek. Na mindegy, ő nem tudja, hogy Anne és én együtt vagyunk itt.  – Egyébként asszony vagyok – mutattam fel a karikagyűrűmet, mintegy pajzsot, nehogy úgy érezze, hogy kikezdhet velem.

-          Anya – sietett felém Anne.

-          Anya? – nézett rám kérdőn Demetri Volturi. A fenébe, az volt a tervem, hogy gyorsan elmegyek vele valahová, Anne pedig tudja, hogy vissza kell mennie a szállodába, ha elveszítjük egymást. – Érdekes hír – villantak meg a szemei. Majd éhesen kezdte el falni a lányom látványát.  

-          Nem kislány már, így nem tettem semmi törvénytelent azzal, hogy velem van – mondtam határozottan.

-          Nem is az az érdekes, hanem az, hogy a lány szíve dobog – állapította meg. – A kora történetesen tökéletes ahhoz, hogy vámpír legyen. Miért nem változtatod át? Bár, ami azt illeti már így is több, mint gyönyörű.  

-          Azért, mert ő nem ember – vágtam rá.

-          Hahó, hallasz engem? – kérdezte türelmetlenül.

-          Persze, kincsem, jövök már – válaszoltam azonnal. – A lányom nem ember, úgyhogy legyél szíves, és hagyj békén minket – mondtam neki határozottan. Majd faképnél hagytam, még mindig leesett állal. – Nem szegtük meg a törvényeket.

-          Azért a dolog nincs ennyivel elintézve. Még nem végeztünk, asszonyom – mondta a hátam mögött halkan. – Este találkozunk.

-          Nem tudja, hogy hol szálltunk meg – mondtam idegesen.

-          Ne aggódjon, megtalálom – súgta a fülembe. Majd elhagyta a boltot egy pillanat alatt.

De én tudomást sem vettem róla, hogyha Edwardot, és Bellát nem bántották Nessie miatt, akkor engem és Emmettet sem lesz indítékuk bántani Anne és Gabriel miatt. Ez ilyen egyszerű.

-          Ki volt az a férfi? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Nem tudom, csak megkérdezte, hogy tudom-e, hol van a környéken kávézó, és látod, már el is ment – mondtam mosolyogva. Nem kell, hogy Anne nyaralási bármilyen okból is elromoljon. Végre igazán jól érzi magát, és egy Volturi ebbe bizony nem fog belerondítani.

-          Oh, milyen buta – nevetett fel Anne.

-          Miért? – kérdeztem döbbenten.

-          Hiszen itt van velünk szemben egy kávézó, ő pedig fogta magát, és továbbment balra – mutatott a szemben lévő kávézóra.

-          Talán egy konkrét kávézót akart megkérdezni, csak elfelejtette a nevét – rántottam meg a vállam.

-          Anya, szerintem te valamit elhallgatsz – állapította meg.

-          Szerintem pedig te kombinálsz túl sokat – mondtam gyorsan. – Egyébként miért hívtál ide magadhoz? Megtaláltad a világ legtökéletesebb szütyőit?

-          Ami azt illeti, itt nagyon szépek vannak, és bevallom, hogy találtam ötöt, és egyet neked is az új ruhádhoz – nézett rám szégyenlősen.

-          Na jó, azt hiszem, hogy ennyi még belefér – bólintottam rá.

-          Köszi – ugrott a nyakamba boldogan. Én pedig szorosan magamhoz öleltem. Olyan régen nem volt már ilyen igazi anya-lánya pillanatunk. Ez már nagyon hiányzott.

-          Igazán nincs mit, szívem – válaszoltam meghatottan. – Viszont most már induljunk vissza a szállodába, mert készülődnünk kell.

-          Mire kell készülődnünk? – kérdezte lányom izgatottan.

-          Az igazgató úr meghívott bennünket az esti bálra, ami ott lesz a szállodában. Esetleg felavathatnád ezt a gyönyörű ruhát, én pedig ezt a másikat – ajánlottam lelkesen.

-          Egy bál? Hát, nem is tudom. Elég fáradt vagyok. Sokat sétáltunk ma – harapott az ajkába. – Te menj nyugodtan, de én inkább lefeküdnék egy kicsit olvasni. Nincs ma kedvem táncolni.

-          Értem, akkor nem megyünk el – egyeztem bele. Talán még korai lenne őt egy újabb bálba vinni. Még túl friss neki a trauma, ami érte.

-          Az nem lenne illetlenség? – kérdezte kissé aggódva. – Mármint az igazgató úr olyan kedves, mi pedig mindketten visszautasítjuk.

-          Az is egy lehetőség, hogy megjelenünk a vacsorán, és a bálon csak egy-két órán át maradunk – gondolkodtam el.

-          Talán egy-két óra még belefér – egyezett bele Anne. Én pedig nagyon örültem neki, hogy így történt. Ez mindenképpen jó jel. Sőt, ez fantasztikus, mert azt jelenti, hogy Anne szeretne felejteni és új élményeket szerezni.

-          Biztos vagy benne? Nem szeretném, ha csak az illem miatt jönnél le velem – néztem rá kérdőn a biztonság kedvéért.

-          Igen, biztos vagyok benne, egy-két tánc még belefér a mai napba – mosolyodott el.

-          Helyes, ez a tökéletes hozzáállás – húztam magam után a pénztárhoz. Hihetetlen, hogy ez a lány mennyire hasonlít az ifjúkori önmagamra. Én is imádtam táncolni, és vásárolni. Le sem tagadhatnám a lányomat, bár soha nem is tennék ilyet, hiszen végre megadatott nekem, hogy anya lehessek, és én minden egyes pillanatát ki fogom élvezni, ez egészen biztos. Történjék bármi…