The Beauty and the Bear - 105. fejezet

105. fejezet

(Nadine szemszöge)

Már jó ideje figyelem meg Anne-t. Rosalie ötlete, miszerint egy kicsit elviszi őt Edward közeléből, és kiruccannak Párizsba egyszerűen zseniális. Így Anne boldog újra, és talán megtalálja azt, amit keres. Bár az már kevésbé tetszik, hogy Lucifer még mindig kísérletezik. Nem elég, hogy Edwardot ostromolja az idióta ötleteivel, hogy milyen jó lenne neki együtt Anne-nel, de Edward kitartóbb, mint az ember hinné. Bár, ha továbbra is ilyen képek lebegnek majd a szeme előtt, amilyeneket Lucifer ajánlgat az ártatlansága lassan veszélybe kerül, de ez azt hiszem, hogy nem akkora tragédia. Lehet, hogy nem Bella lesz neki az első, de ettől még Bella az igazi, és azt hiszem, hogy ez a lényeg.

-          Nadine – jelent meg hirtelen Nathan.

-          Igen? – mosolyogtam rá.

-          Lucifer Rose és Anne útjába küldte Demetri Volturit – mondta idegesen.

-          Hát ez hihetetlen – nyögtem fel. – Össz-vissz fél órára hagytam magára őket, és máris ott van? Ezt nem hiszem el. Kéne belőlem még egy, vagy kettő. Hogy a pokolba csinálja ezt? Egyszerűen nem tudom ép ésszel felmérni, hogy hogyan tud mindig mindenhol ott lenni.

-          Hé, nyugalom – csitított Kathy, aki szintén berontott a szobába. – Mi lenne, hogyha hasznot húznánk ebből a találkozásból? – kérdezte mosolyogva.

-          Mire gondolsz? – lepődtem meg.

-          Demetri nagyon jóképű – mondta határozottan.

-          Jóképű, de nem olyan lény, aki felénk húzna, az ő életvitele sokkal közelebb van Lucifer stílusához – tiltakoztam azonnal.

-          A vámpírok változhatnak, ahogy az emberek is, nézd csak meg Jaspert és Alice-t – vetette ellent.

-          Az nem ugyanaz – ráztam meg a fejem.

-          Szerintem viszont nincs nagy különbség a két eset között – mondta Kathy határozottan. – Jasper embereken élt, de jött Alice és meggyógyította a lelkét. Demetri most rossz úton van, de lehetne úgy, ahogy Jasper és Alice esetében. A szerelem sok bánatra gyógyír – mondta pirulva.

-          Kathy, tudsz valamit, amit nem kéne? – néztem rá gyanakodva.

-          Egy bizonyos fiatal lányról, és egy égiről, akik szerették egymást? – harapott az ajkába suttogva.

-          Nem ittad meg a teát, amit neked főzött – hökkentem meg.

-          Valóban nem, mert láttam rajta, hogy kínszenvedés számára átadni nekem, így nyilvánvaló volt, hogy valami felejtő ital – vágta rá egyértelműen.

-          Kathy, ezt nem lett volna szabad – kezdtem bele, de leintett.

-          Nézd, büszke vagyok rá, hogy már emberként is egy égi vett a figyelmébe, és velem akarta megismerni az életet, azt az életet, amit ő sohasem tapasztalhatott meg. Akárhogy is nézed ez nagyon romantikus, és én egyáltalán nem szeretném elfelejteni. Sőt, örökké emlékezni akarok a csókokra, az érintésekre, a gyönyörre a karjaiban. Minden szerelmes suttogásra, gyengéd szóra, vagy simogatásra. Sosem fogja megtudni, hacsak nem árulsz el – nézett rám kérlelőn.

-          Képes vagy úgy élni mellette, hogy nem lehet a tiéd? – néztem rá szomorúan.

-          Ő mindig az enyém lesz, csak rá kell nézni – mondta mosolyogva.

-          Tudod, hogy hihetetlen vagy – csóváltam meg a fejem. – Mindketten hihetetlenek vagytok. Nap, mint nap egy asztalnál ültök, amikor meglátogat, és mindketten úgy tesztek, mintha semmi nem lenne köztetek, aztán egy kézszorítással elköszöntök egymástól, és mintha mi sem történt volna mentek mindketten a dolgotokra.

-          Tudom, hogy milyen fontos az ő munkája, és nem áll szándékoman letéríteni a helyes útról – mondta ellentmondást nem tűrve. – Egy érintés pedig néha többet mond ezer szónál is. Az, ahogyan megsimítja a kezem, és egy pillanatra megszorítja az ujjaimat, éppen csak annyira, hogy érezzem, mintha egy apró lopott csók lenne. Hídd el, ez egyáltalán nem büntetés, hanem ajándék. Annyira csodálatos tudni, és érezni, hogy van valaki, aki úgy alszik el éjjel, hogy rám gondol.

-          Ez egy nagyon szép szemlélet – mosolyodtam el.

-          Nem csak egy szemlélet. Én tényleg így érzek – mondta határozottan.

-          Helyes, de visszatérve az előző témánkra, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne összeboronálni Demetri Volturit, és Anne-t – mondtam határozottan.

-          Egyenlőre nincs rá szükség, de egy remek alternatív lehetőség, hogyha nincs más megoldás – állapította meg.

-          Meglátjuk, de egyelőre még nem kéne ezen gondolkozni. Majd csak végszükség esetén – adtam ki az utasítást.

-          Legyen, ahogy akarod – bólintottak rá mindketten engedelmesen.

-          Helyes, akkor most nézzünk Lucifer körmére. Szegény Edward már nagyon végét járhatja. Mármint, nehezen viselheti már az állandó ostromlást az elméje.

-          Egészen ügyes ahhoz képest, hogy folyamatos behatás alatt áll – állapította meg Nathan. – Én már tuti bekattantam volna.

-          Én nem hiszem, de most az a lényeg, hogy Edward még kitart – vágtam rá határozottan. – Most viszont megyek, és vigyázok Edwardra, ti addig figyeljetek oda Rose-ra, és Anne-re, de semmi beavatkozás, csak és kizárólag végszükség esetén teszünk bármit is. Addig reménykedünk, hogy maguktól is ellenállnak és megoldják a dolgot – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, értettük – egyeztek bele engedelmesen.

-          Helyes – mosolyodtam el.

Majd egy szempillantás alatt Edward szobájában termettem. Mint mostanában mindig, most is zongorázott. Biztosan így próbálja levezetni a felesleges energiáit. Természetesen Lucifer is megint itt volt, és zaklatta őt. Ha így folytatja, akkor most már megjelenek és elmondom a véleményem Lucifernek. Az én türelmemnek is vannak azért határai. Ez pedig már határozottan túlzás. Legalábbis szerintem.

-          Miért nem hagyod, hogy az ösztöneid eluralkodjanak rajtad? Boldog lehetnél. Menj, vegyél egy gyűrűt, és menj utána. Hiányzik neked. Te is tudod, hogy őt akarod – ült le Lucifer Edward mellé. – Néhány nap alatt odaérsz. Mit veszíthetsz? Hiszen tudod, hogy ő is annyira szeret téged, mint ahogy te szereted őt. Nincs mitől félned. Egészen biztos, hogy igent fog mondani.

-          Nem, ezt nem tehetem – rázta meg a fejét Edward. – Anne még mindig csak egy kislány. Egy gyermek, aki még nem tudhatja, hogy mit akar. Hiszen csak néhány éve látta meg a napvilágot, az egy másik kérdés, hogy milyen gyorsan fejlődik, de még akkor is csak egy kislány. Hagyd abba ezeket a gondolatokat – korholta le magát.

-          Ugyan már, ezek teljesen jogos gondolatok. Emlékezz milyen volt, amikor hozzád simulva aludt el. Amikor lány puszit nyom az arcodra. A kislányos tekintete, amikor elpirult egy apró nyakra ejtett csóktól. Kíván téged, emlékszel az illatára? Micsoda jázmin illat, egyszerűen csak bekúszik az orrodba, és te csak még többet kívánsz. Add meg a testednek, ami kell, és a lelkednek is. Csak egy mozdulat, egy apró kérdés, és a tiéd lesz – suttogta halkan Lucifer. – Gondolj bele, minden éjjel melletted aludna el. Gyermekekkel ajándékozna meg. Soha többé nem lennél magányos. Mit kívánhatnál még?

-          Nem, Edward, csak egy gyermek. Ráadásul Rose és Emmett kislánya. Én vagyok az egyik nagybácsija. Ez nem lenne normális dolog. Soha nem történhet meg. Ha kell, akkor elmegyek a közeléből, amíg találok magamnak társat, de nem fogom őt a magamévá tenni. Legalábbis a közel jövőben. Még élnie kell. El kell követnie a saját hibáit. Meg kell tapasztalnia az érzések minden egyes rejtett pillanatát. Az utolsó szikráig, amitől lángra lobban majd a szíve valaki iránt. Hagynom kell neki legalább húsz évet, hogy átgondoljuk, hogy tényleg meg akarjuk-e próbálni együtt, vagy sem. Ez a helyes döntés – mondta magának Edward határozottan.

-          Komolyan mondom, hogy baromi idegesítő egy alak vagy – csattant fel Lucifer. – Vagy impotens, még ez egy alternatív lehetőség, mert egy normális, felnőtt férfi már minden ruhát letépett volna egy ilyen csinos kicsikéről, és réges rég magáévá tette volna. A lány gyönyörű, szexi, fiatal és szerelmes. Mi kéne még, te idióta? Feküdjön az ágyadon meztelenül, mikor hazajössz a vadászatból? Akkor talán hajlandó vagy rávetni magad? – dühöngött Lucifer. Én pedig csak jót mosolyogtam rajta.

-          Ez az Edward, egyszerűen kiválóan harcolsz ellene. Igazi úriember vagy, ahogy azt mindig mondták rólad – mondtam elégedetten. – Még egy kicsit tarts ki, és kitalálok valamit, ígérem.

-          Üdvözletem, Nadine – jelent meg mellettem Lucifer hirtelen.

-          Te hogy a fenébe látsz engem? – mordultam fel.

-          Nem látlak, de nyilvánvaló, hogy itt vagy. A szoba ezen oldalán túlságosan is tiszta aurát érzékeltem. Vagy te vagy, vagy az egyik angyalkád, ez nyilvánvaló, de számomra egyértelmű volt, hogy te leszel az. Soha nem bíznád másra Rosalie ügyét. Túlságosan megkedvelted. Tudod, hogy ez veszélyes? Bár nekem nagyon tetszik – mondta komolyan.

-          A dolgomat ugyanúgy teszem, mint mindig. Nem befolyásolnak az érzelmeim – vágtam rá idegesen.

-          Dehogynem, kislány. Ha valakit befolyásolnak az érzelmek, akkor azok csakis az angyalok, és az égiek. Ti mindent rózsaszínben szeretnétek látni, tisztelet a kivételnek – kuncogott fel. – Hogy érzi magát Kathy nővérkéje? Nem tértek még vissza az emlékei? Nem emlékszik még rá, hogy egy kis ideig ő volt az én egyik feketeszárnyúm?

-          Hagyd békén őket – jelentem meg előtte dühösen.

-          Miért hagynám, amikor olyan szórakoztató? Tetszett a próbálkozása, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmekért – vigyorodott. – Fogalmad sincs, hogy milyen olcsón megúsztad te a fogságot az égetés előtt. Volt nálad sokkal, de sokkal kegyetlenebbül élő rabja is a papoknak, akik önkényesen döntöttek a lányok sorsáról. Kathy nővére súlyos sérüléseket szenvedett még azelőtt is, hogy megölték. Nem úszta meg néhány heggel, ahogy te – mondta Lucifer lelkesen. – Én már csak tudom, hiszen én magam adtam nekik az ötleteket.

-          Igazán büszkék lehettél rájuk – mondtam undorodva.

-          Oh, ha tudná, hogy mennyire – nevetett fel. – Bár ők már biztosan megbánták. Ugyanis az igazi boszorkányok, akiket jogosan öltek meg, mert tényleg gonoszak voltak, szintén lent vannak, és szórakoztatják őket nap, mint nap. Évszázadok óta bűnbocsánatért könyörögnek azok is, akik téged küldtek a másvilágra. Megbocsátasz nekik? Mennyire kegyes a lelked, Nadine?

-          Te befolyásoltad őket, amikor elindították a maguk hadjáratát a boszorkányok ellen? – kérdeztem kíváncsian.

-          Tudod, hogy én nem befolyásolok, én csak sugallok, de a szabad akaratba sosem szólok bele, ahogy ti sem. Sajnos néhány szabály még rám is vonatkozik – rántotta meg a vállát. – Mindenesetre a sugallás remek dolog – kacsintott rám. Szóval, mesélj, megbocsátasz a szerencsétlenül járt papoknak? – kérdezte kíváncsian.

-          Nos, mint főangyal meg kellene tennem, de azt is tudom, hogy egy bocsánat nem segítene rajuk, és nem jutnának fel hozzánk. Úgyhogy ne játssz velem, mert én is tisztában vagyok a játékszabályokkal – mondtam dühösen.

-          A szabályok változhatnak, akkor is, hogyha a játék ugyanaz marad – mondta határozottan.

-          Talán nálad igen, de mi még nem így vélekedünk – válaszoltam azonnal.

-          Majd eljön még a ti időtök is. Ti mindig is lassabban haladtatok a korral, mint én. Túl sok a szabályotok, ha nem lennétek ilyen karót nyelt banda, akkor sokkal jobban kijönnénk egymással, és tudnánk kompromisszumokat kötni.

-          Veled soha, semmilyen kompromisszumot nem fogok kötni – mondtam neki ellentmondást nem tűrve.

-          Valóban nem? Pedig remek ajánlatom lett volna ezzel kapcsolatban – sóhajtott fel színpadiasan.

-          El tudom képzelni azt az ajánlatot – forgattam meg a szemem.

-          Nem, kiscsillagom, fogalmad sincs, hidd el – simított végig a hajamon. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Uh, ha tudná, hogy hogy utálom, amikor ezt csinálja, egyszerűen teljesen kikészít ezzel az állandóan ármánykodó, settenkedő, sötét stílusával.

-          Nadine – jelent meg Gabriel.

-          Igen, Uram – hajtottam meg magam előtte.

-          Hogy bírja a dolgot, Edward? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

-          Eddig még nagyon kitartó – vágtam rá büszkén.

-          Helyes – biccentett elégedetten. – Mi a terved? – tette fel a következő kérdést.

-          Nem értem a kérdést – lepődtem meg.

-          Dehogynem – mosolyodott el. – Mindketten tudjuk, hogy nem fogod ezt a dolgot ennyiben hagyni.

-          Nem avatkozom be, amíg nem muszáj, ez volt a kérésük, és én nem kérdőjelezem meg a hármak hatalmát, és bölcsességét – mondtam őszintén.

-          Helyes válasz – mondta Gabriel büszkén, majd megjelent mellette Ezekiel és Malakiás is.

-          Uraim? – hajoltam meg döbbenten. – Már elnézést, de az előbb teszteltek?

-          Igen, Nadine, és meg kell mondanunk, hogy nagyon büszkék vagyunk rád – mosolygott rám mentorom.

-          Mostantól szabadkezet kapsz Rosalie és a családja ügyében, ésszerű határokon belül, természetesen. Ez a hármak egyhangú döntése – mondta Malakiás.

Majd mindhárman eltűntek. Szabad kezek kaptam? Komolyan elhangzottak ezek a szavak az előbb? Végre megvédhetem őket a magam módján, de persze a szabályokon belül. Most azonnal neki is látok…