The Beauty and the Bear - 8. fejezet

8. fejezet


SZIASZTOK! MEGHOZTAM A FRISSET. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. JÖVŐ HÉTEN SAJNOS NEM LESZ FRISS, MERT NYARALOK, MÉGHOZZÁ TÖBBEK KÖZT MEGNÉZEM VOLTERRÁT IS :D ÚGYHOGY BOCSI A FRISS HIÁNY MIATT, DE AMINT TUDOK FRISSELEK. PUSZI, DRUSILLA

(Rosalie szemszöge)



Amint beértünk a házba, Edward rögtön a szobámba vitt, és gyengéden lefektetett az ágyra. Majd lágy csókot nyomott a homlokomra. Ezután pedig el akart fordulni tőlem, hogy kimenjen, de elkaptam a kezét.

- Hová mész? – kérdeztem idegesen. Miért akar itt hagyni? Nem szeretek egyedül lenni. Sosem szerettem a magányt. Annyira furcsa volt látni, hogy a még mindig kemény önmagam ott fekszik az ágyon, és tökéletesen kitárulkozik Edward előtt.

- Csak hozok neked egy kis meleg teát, mindjárt jövök – engedte el a kezemet. Majd egy szempillantás alatt kisétált a szobából. Néhány perc múlva, pedig egy csésze gőzölgő teával tért vissza.

- Köszönöm – vettem el tőle a bögrét. Azután pedig jóízűen belekortyoltam. Hiába volt Edward már vámpír a teakészítéshez nagyon értett. Miután megittam az egész csészével letettem az éjjeliszekrényre, és kényelmesen elhelyezkedtem. Edward azonnal mellém feküdt, és magához húzott. Nagyon jól esett, ahogy cirógatni kezdte a hátamat. Majd amikor a derekamhoz ért célzás jelleggel egy kicsit rászorítottam a kezét a fájó pontra.

- Csak nem megint masszírozást szeretnél? – hallottam meg a mosolygós hangját.

- Hát ami azt illeti annyira jól csinálod, de ha nincs kedved, akkor persze nem muszáj – mondtam szégyenlősen.

- Ugyan már, nagyon szívesen teszem – kezdett el masszírozni.

Én pedig egy kicsit fészkelődtem, hogy még kényelmesebben feküdjek. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem már ott, amikor elszundítottam. Nem akartam megint elaludni, de nem tehettem róla, hogy ilyen gyorsan kifáradtam mostanában. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem Edward még mindig hősiesen masszírozott, én pedig jóleső sóhaj kíséretében fordultam felé.

- Jó reggelt – mosolygott rám.

- Neked is – mondtam vidáman. – Már reggel van? – néztem körbe a szobában.

- Nem, olyan hajnali kettő körül járhat az idő – válaszolta, majd végigsimított az arcomon. – De ti már megint éhesek vagytok – vigyorodott el.

- Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem döbbenten. A következő pillanatban pedig a gyomrom hangosan korogni kezdett.

- Megfigyeltem egy kicsit a pocakodat, és mindig pontos időközönként kezd el korogni – kuncogott fel.

- Te órára kiszámoltad, hogy mikor leszek éhes? – kerekedtek el a szemeim.

- Igazság szerint csak kíváncsi voltam, mert mindig nagyon hasonló volt az időtartam, amikor megéheztél. Ezért tisztán tudományos alapon kipróbáltam, hogy tényleg azonosak-e az időtartamok, és azok lettek.

- Úgy érzem magam, mint egy kísérleti nyuszi – húztam el a számat.

- Ugyan, te sosem leszel kísérleti nyuszi, tisztán csak kíváncsiságból tettem, bár így Esme mindig pontosan akkor készült el az ennivalóval, amikorra megéheztél. Úgyhogy tulajdonképpen hasznos számítások voltak – rántotta meg a vállát. - Egyébként Esme már a leveseden dolgozik, előbb értek haza – fűzte hozzá mosolyogva.

- Ez kedves tőled, azt hiszem – mosolyogtam rá. – Annyira jók vagytok hozzám. Fantasztikus érzés, hogy ennyire törődnek velem.

- Boldogan tesszük – közelített egyre jobban az ajkaim felé.

- Kezdődik – termett Nadine hirtelen mellettem. Majd a testembe kerültem egy szempillantás alatt.

- Mi kezdődik? – kérdeztem Nadine-t értetlenül. Majd azonnal rájöttem, amikor megéreztem a görcsöt a hasamban. – Á… - sikkantottam fel. Majd a hasamhoz kaptam. Edward azonnal elhúzódott.

- Hozom Carlisle-t – tűnt el egy szempillantás alatt.

- Semmi baj, Rose, az emberi nők úgy szokták, hogy hu, hu, hi, hi… vagy valami ilyesmi. Terhes légzés, tudod már gyakoroltátok egyszer a fogadott apáddal. Úgy csináld, és ne ess pánikba – szorította meg a kezem. – Most szépen megszülünk, pontosabban ti megszültök – kacsintott rám. Majd a szoba legtávolabbi sarkába húzódott.

- Mi az, hogy mi megszülünk, te hová mész? Azonnal told vissza azt a pici fenekedet – motyogtam magam elé. Majd a testem újra görcsbe rándult, de szerintem még a kislábujjam is.

- Nincs semmi baj – rontott be Edward a szobába. Majd azonnal az ágyamhoz sietett. Carlisle pedig az orvosi táskájával együtt érkezett. – Még jó, hogy előbb jöttetek – sóhajtott fel Edward.

- Látszott már rajta, hogy mindenórás, ezért is akartunk időben hazaérni, nehogy akkor induljon be, amikor nem vagyunk itthon – válaszolta fogadott apám.

- Carlisle – sikoltottam fel. – Csinálj valamit.

Ez nagyon fáj, nagyon-nagyon nem jó. Bár annyira nem borzalmas, mint az átváltozás, de akkor sem jó. Bár ha belegondolok csak néhány órányi fájdalom választ el a gyermekemtől. Ez pedig mindent megér.

- Ez még csak a kezdet, Rosalie. Ne aggódj, minden rendben lesz. Először is szépen megnézem a hasadat. Edward, kérlek, menj ki – fordult Edward felé. Ne, ne menjen ki. Kinek fogom eltörni a kezét, hogyha fájásom lesz. Jogom van valakit földbe döngölni fájdalmamban.

- Miért menjek ki? Segíthetnék – tiltakozott Edward.

- Nos, Rose, elég hiányos öltözetben lesz hamarosan – mondta Carlisle csendesen.

- Talán behunyhatná a szemét, ha megígéri, hogy nem leskelődik, akkor maradhatna – ajánlottam a lehetőséget.

- Hogyha így szeretnéd, akkor rendben – bólintott rá Carlisle. – Ez esetben légy szíves, Edward, és ülj be Rosalie mögé. Kitámaszthatod a hátát, és akkor kényelmesebb lesz neki, és könnyebb is – adta ki az utasítást fogadott apám.

Edward pedig egy pillanattal később már pontosan úgy ült, ahogy Carlisle utasította. Tényleg kényelmesebb volt nekem így. A hátam nem sajgott, és így mindkét kezemmel tudtam szorítani Edward kezeit. Mintha csökkent volna a fájdalmam.

- Jövök már, hoztam forró vizet, és fertőtlenített törölközőket, ahogy kérted, drágám – sietett be Esme is a szobába. – Nem lesz semmi baj, édesem. Hány percesek a fájások? – fordult most felém.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem.

- Nagyjából hét percesek – pillantott Carlisle az órára. – Hogyha az elméletem helyes, akkor öt… négy… három… kettő… egy… - számolt fogadott apám. Nekem pedig ahogy befejezte fájdalom nyilallt a testembe.

- Á… - sikoltottam.

Majd ahogy csak bírtam szorítani kezdtem Edwardot. Nem, a babám nem a sikolyaimat fogja hallani először életében. Nem, azt nem lehet. Ez a gyermek egy boldog családba születik. Összeszorítottam a fogaimat, és minden erőmmel azon voltam, hogy az elkövetkezendő jóra gondoljak.

- Drágám, sikolts nyugodtan, tudom, hogy ez fáj, nem szégyen, hogyha kiadod magadból a fájdalmad – simogatta meg Esme az arcomat egy finom, hűvös törölközővel.

- Nem akarom, hogy a sikolyaimat hallja először az életben – sziszegtem a fogaim között.

- Rose, kicsim, te is a sírását fogod először meghallani. Nem hiszem, hogy zokon veszi tőled, hogyha sikoltasz fájdalmadban. Emlékezni sem fog rá, hogy hogyan született – mondta Edward. Majd lágyan csókolgatni kezdte a nyakamat.

- Mit csinálsz? – pillantottam hátra kikerekedett szemekkel.

- Elterelem a figyelmed. Szerintem egész jól csinálom – villantott rám egy mosolyt.

- Mindjárt megint jön egy fájás – szólt közbe Carlisle. – Készülj fel öt… négy… három… kettő… egy… - ahogy kimondta az egyet már éreztem is a fájdalmat.

Hosszú órákon keresztül így ment a dolog, és a fájásaim egyre rövidebb idő alatt jöttek. Komolyan csodálom, hogy még bírta a családom választékos káromkodásaim tömkelegét. Éppen megint el akartam kezdeni valami helyes kis monológot, amikor hirtelen valami meleget éreztem kifolyni a lábaim között.

- Carlisle – kaptam el a kezét gyorsan.

- Semmi baj, a magzatvíz. Most jön a java. Pihenj a következő fájásig, mert azután elkezdünk nyomni – mondta izgatottan.

Majd egy határozott mozdulattal megszabadított az alsó ruházatomtól, a térdeimet automatikusan felhúztam. Esme pedig egy szempillantás alatt eltakarta a kényes részeket egy törölközővel. Micsoda összmunka. Mintha nem is először vezetnének le szülést így hármasban. Bár ez jó, hogyha ilyen jól együtt tudnak működni, akkor nem lehet baj.

- Elkezdünk? – kérdeztem ironikusan. – Ti is nyomtok? Ti is szültök? – keltem ki magamból. Mi az, hogy elkezdünk nyomni? Én szenvedek, ők meg drukkolnak.

- Nyugalom, kedvesem. Csak lélegezz mélyeket, és tartogasd az erődet – mondta Edward. Miközben nyugtatóan simogatta a csuklóm a hüvelykujjával. Pici köröket írt le, és én igyekeztem csak rá koncentrálni, hogy ne a fájdalomra figyeljek.

- Rendben, itt az idő, nyomj – adta ki az utasítást Carlisle. Én pedig a fogaimat összeszorítva, és Edward kezeit nyomorgatva nyomtam. – Ez az, nagyon ügyes vagy, most pihenhetsz egy kicsit – mosolyodott el fogadott apám.

Én pedig azonnal Edwardnak dőltem. Aki végigsimította a homlokomat a hideg vizes törölközővel. Amiért nagyon hálás voltam, mert azt a legkevésbé sem mondhatnám, hogy nem volt melegem annak ellenére, hogy hat hideg kéz vett körül. Még éppen csak hogy megpihentem, amikor Carlisle megint rám nézett jelentőségteljesen, és én már tudtam a dolgom. Mindjárt jön a fájás, nekem pedig nyomnom kell. Már órák óta vajúdtam, de az is lehet, hogy napok óta, nem igazán érzékeltem már az időt, csak azt tudtam, hogy egyre több a fájdalom, és egyre kevesebb az erőm, amikor Carlisle végre újra megszólalt.

- Látom a fejét, hamarosan meglesz. Már csak egy kicsit bírd ki – mondta áhítattal.

- Gyerünk, édesem, már csak néhány perc – simogatta meg Esme az arcomat.

Már csak néhány perc. Folyamatosan ez lebegett a szemem előtt. Majd egy újabb nyomással később hirtelen felcsendült a várva várt hang. Gyereksírás. Az én kisbabám sírt fel. Milyen erős hangja van.

- Még egy utolsót Rose, mindjárt kint van – kiáltott fel Carlisle boldogan. Én pedig minden megmaradt erőmet beleadtam, és nyomtam egy utolsót. – Kislány – emelte fel fogadott apám óvatosan a kis csöppséget. Egyszerűen gyönyörű volt. Apró szőke tincsei voltak, és kék szemekkel kémlelte a világot hunyorogva. Az én kislányom. Milyen szép. Nem bírtam tovább uralkodni magamon, és hangosan felzokogtam.

- Gratulálok – suttogta Nadine könnyes szemekkel, és boldog mosollyal. Majd eltűnt, hogy magamra hagyjon a családommal ezekben a boldog percekben.

- Gyönyörű kislány – zokogott fel Esme is. Hogyha tudna könnyeket hullatni, akkor már neki is úgy folynának patakokban, mint nekem. Istenem, mindig is erre vártam, és most valóra vált.

- Gratulálok, kicsim – puszilt bele Edward a hajamba. – Olyan csodálatos nővé fog cseperedni, mint amilyen az anyukája.

- Fiam, elvágod a köldökzsinórt? – nyújtott egy ollót Edward felé fogadott apánk.

- Megtiszteltetésnek veszem, hogyha Rose is úgy gondolja, hogy megtehetem – nézett rám Edward bizonytalanul.

- Igen, én szeretném, hogyha te lennél az – mosolyogtam fel rá. Mire Edward elvette az ollót, majd egy határozott, de gyengéd mozdulattal elvágta a köldökzsinórt. – Add őt ide nekem, kérlek – nyújtottam a kezeimet a még mindig pityergő babám felé.

Fogadott apám pedig készségesen a kezembe csúsztatta az apró kis testet, akit közben Esme egy nagy törölközőbe bugyolált. Óvatosan öleltem magamhoz a picit, aki a közelségemtől azonnal megnyugodott, és édesen cuppogni, majd gagyogni kezdett. Annyira tökéletes és gyönyörű volt. Egy ártatlan kis csöppség, az én csodálatos kislányom.

- Annyira gyönyörű – zokogtam fel hangosan.

Mire mindenki csak boldogan elmosolyodott. Életem legszebb napja a mai. Egy olyan eseményt élhettem át, amire már csaknem egy évszázada vártam. Anya lettem, akit egy szerető család vesz körül. Ez mindennél többet ér. Tökéletes pillanat. Már azt is elfelejtettem, hogy milyen fájdalmakkal járt az egész. Ezerszer is megismételném a kínjaimat, hogyha mindig egy ilyen csodálatos kis lény lesz a végeredménye.

- Anyu nagyon szeret téged – mondtam a kicsinek. Majd magamhoz öleltem, úgy hogy a kis fülecskéjével hallja a szívdobogásomat. Azt olvastam egyszer egy újságban, hogy a babák ezt szeretik. Megnyugtatja őket, mert ezt a hangot hallotta kilenc hónapon át. – Itt mindenki nagyon szeret téged, az egész családunk – néztem végig a többieken.

- Drágám, ha megengeded, akkor megfürdetném a picit – nézett rám Esme lágyan.

- Én pedig megvizsgálnám, hogyha lehet. Neked pedig most pihenned kéne, a szülés nagyon kimerítő dolog – kezdte el Carlisle mérni a pulzusomat. – Amíg alszol, addig Esme majd megmosdat téged is. Addig is végzek néhány gyors rutinvizsgálatot.

- Nem vagyok fáradt – tiltakoztam. Bár ezt a határozott kijelentést megcáfolta, hogy felülni sem voltam képes. Ha Edward támasztott volna ki, akkor már régen vízszintestben lettem volna.

- Hogy fogják hívni? – kérdezte Esme kíváncsian. – Erről még nem mondtál semmit. Mindent elmeséltél, hogy miket szeretnél neki megmutatni, de neveket nem mondtál.

- Anne, szeretném, hogyha Anne lenne a neve, ha megengeded – néztem Esmére kérlelőn. Nagyon szerettem volna, hogy ezt a nevet viselje a kislányom, hiszen Esme anyám helyett anyám volt. Mindig szeretett engem, akármit is tettem.

- Édesem – szorított magához szipogva. – Annyira köszönöm.

- Nem, én köszönöm – nyomott egy puszit az arcomra. – Megengeded, hogy megfürdessem őt, aztán téged? – kérdezte kedvesen.

- Igen – bólintottam rá. Nem volt könnyű megválnom a lányomtól, de tudtam, hogy most egy kevés időre el kell engednem magam mellől ezt a csodát.

- Pihenj egy kicsit, mire felébredsz a pici itt lesz megint melletted, addig pedig mi vigyázunk rá, és persze rád is – mondta Edward nyugtatóan. Engem pedig szép lassan elnyomott az álom.



(Esme szemszöge)



Miután Rosalie elaludt kivittem a kisbabát a szobából, és a már előre elkészített fürdőbe helyeztem, persze csak miután meggyőződtem róla, hogy megfelelő a hőfok a baba számára. Annyira apró és törékeny volt, pont olyan, mint az én kisfiam volt. Apró szőke fürtjei az arcára tapadtak, és kék szemeivel kíváncsian figyelte minden mozdulatomat. Védtelen és ártatlan. Szegényke nem érdemli meg, hogy beteg legyen. Hogy lehetett az apja ilyen felelőtlen. A saját gyermekét, és feleségét megcsalni, aztán megbetegíteni. Remélem, hogy Carlisle tud értük tenni valamit. Szomorú gondolataimból a pici gügyögése szakított ki. Azonnal elmosolyodtam, ahogy belenéztem a bizalommal teli kis szemekbe. Lassan engedtem bele a fürdőjébe, majd gyengéd mozdulatokkal simogattam le róla a szüléssel járó dolgokat. Amint a vízbe ért a kis keze és lába azonnal rugdalózni kezdett az apró kis lábaival. Úgy tűnik, hogy minden kisbaba imádja, hogyha fürdetik. Mikor végeztünk óvatosan a puha, meleg törölközőre fektettem, és megtörölgettem. Ráadtam a pelenkát, majd bebugyoláltam egy meleg pólyába, nehogy megfázzon. Majd a karomba emeltem, és álomba ringattam, miközben dúdoltam neki egy régi, kedves gyermekdalt.

- Nagyon jól áll a kezedben – hallottam meg Carlisle mosolygós hangját.

- Köszönöm – haraptam be az ajkam. Nem is vettem észre, hogy figyelnek. – Mióta vagy itt?

- Tulajdonképpen azóta, hogy elkezdted fürdetni – vallotta be szerelmem. – Nem akartalak megzavarni, annyira átszellemült voltál. Most viszont, ha nem haragszol, szeretném megvizsgálni. Addig pedig megkérnélek, hogy Rose-t is mosdasd meg. Edward egy takaróba csavarva már készen áll, hogy kivigye a fürdőszobába. Utána pedig rendbe teszi az ágyat, hogy legyen hol pihennie Rosalie-nak. Az új matracot már úgyis megvettük előre, a régit pedig elégetjük – lépett mellém szerelmem. – Mire Rose-t megmosdatod, én is megvizsgálom Anne-t, és azonnal visszaadom neked – mondta lágyan.

- Rendben, de nagyon vigyázz a kis pöttömre – csúsztattam férjem karjaiba a picit.

- Ez csak természetes – mondta Carlisle azonnal.

Majd gyors csókot nyomott az ajkaimra. Én pedig besuhantam a fürdőbe, hogy Rose számára is előkészítsek egy fürdőt. Miután elég meleg víz gyűlt a kádba, és beletettem a gyógyfüveket is, amiket Carlisle javasolt beléptem a szobába. Rosalie Edward karjaiban aludt. Fiam pedig mosolyogva figyelte, ahogy kedvese csendesen szuszog a vállán. Milyen csodálatos látvány. Mindig is arra vágytam, hogy Edward megtalálja boldogságot, és most itt van. Rose teljesen megváltoztatta. Fiam arcán mindig boldog mosoly bujkált, amióta Rosalie viszonozza az érzéseit. Tökéletes párt alkotnak.

- Elkészültem a fürdővel – mosolyogtam fiamra, amikor felém fordult.

- Rendben, akkor már mehetünk is – állt fel óvatosan.

Majd besétált kedvesével a fürdőbe. Azután pedig a kád előtt behunyta a szemét, hogy levehessem Rose ruháit. Gyorsam megszabadítottam lányomat a felesleges daraboktól, majd kivettem Edward kezéből, és finoman a vízbe engedtem. Edward egy pillanatra sem lesett, tökéletes úriemberként viselkedett, mint mindig. Hiába voltak Rose-zal már igencsak bizalmas kapcsolatban, megadta a módját, hogy minden tiszteletet megadhasson a szerelmének.

- Khm…, akkor én most megyek is – mondta halkan. Majd már el is tűnt a szobából.

Én pedig elkezdtem megmosdatni Rose-t is. Először az arcát, és a haját mostam meg a tiszta vízzel, csak azután tértem át a kényesebb helyekre. Mikor fogadott lányom már tökéletesen tiszta volt, egy óvatos mozdulattal kiemeltem a kádból, és az előre elkészített plédre fektettem. Majd elláttam, legjobb tudásom szerint. Mivel én is átéltem a szülés utáni időszakot pontosan tudtam, hogy Rose-nak mire van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát az elkövetkezendő napokban. Nem telt sok időbe, amíg felöltöztettem, majd kíváncsian kikukucskáltam Rose szobájába, ahol Edward már az utolsó simításokat végezte. A matrac, és a lepedő már a helyén volt, az ágynemű pedig a garnitúrán. Ahogy meglátott engem elmosolyodott. Majd néhány párnát előkészített, hogy Rose kényelmesen feküdjön, és besietett érte a fürdőbe. Amint kiért vele a szobába, lefektette az ágyra, és betakargatta.

- Még biztosan aludni fog néhány órát – mondtam fiamnak, amikor lefeküdt mellé, és megfogta a kezét.

- Tudom, de szeretem nézni, amikor alszik – mosolygott rám.

- Rendben, akkor maradj csak. Én addig foglalkozom Anne-nel, Rosalie ételét már elkészítettem, csak szegénykémnek nem volt alkalma enni, de ha felébredt, akkor biztosan nagyon éhes lesz – suttogtam. Persze Edward hallotta, de Rose-t semmiképpen nem akartam felkelteni.

- Az jó lesz, köszönöm mindent, anya – kelt fel kedvese mellől, majd szívből megölelt.

- Nincs mit, kicsim. Bármikor – öleltem vissza. Majd néhány pillanat múlva elengedtem, és kisiettem Carlisle-hoz, aki már a pólyát adta vissza Anne-re. Annyira aranyos volt, ahogy próbálta lefogni a kis lábacskáit, amik egyfolytában mozogtam.

- Anne, tessék egy picit nyugton maradni – emelte fel az ujját Carlisle. Viszont a picit ez egy kicsit sem feszélyezte, mindig kibújtatta a lábát a pólyából. – Picur, légy szíves, és hagyd, hogy felöltöztesselek – fintorodott el szerelmem. Mindent megold egy csöppnyi baba kifog rajta. Ezen muszáj volt kuncognom.

- Várj, majd én – léptem melléjük és átvettem a pólyát kedvesemtől.

- Köszönöm. Hihetetlen, hogy milyen pici, és mégis mennyire izgága – sóhajtott fel Carlisle. – Nem mertem jobban megfogni, nehogy összetörjem.

- Nem hiszem, hogy te bárkiben is kárt tudnál tenni, de figyelj, nagyon egyszerű – mondtam mosolyogva. Majd puszit nyomtam a baba két kis talpára ezzel elterelve a figyelmét a mocorgásról, és néhány gyors mozdulattal bebugyoláltam. – Meg is vagyunk, pöttöm – emeltem fel a kicsit. Majd ismét ringatni kezdtem. – Elaltatom, rendben? – kérdeztem mosolyogva szerelmemtől.

- Persze, csak nyugodtan. Én pedig bemegyek a kórházba, és hozok neki és Rose-nak vitaminokat, lázmérőt, és mindent, amire szükségünk lehet. Sietek haza – mondta, majd gyors csókot nyomott az ajkaimra.

- Rendben, itt várunk – bólintottam rá.

Majd minden figyelmemet Anne-re fordítottam. Mivel a baba megtalálta az egyik hajtincsemet, amit azonnal a magáénak is érzett, úgyhogy minél közelebb akarta húzni magához. Soha nem gondoltam volna, hogy még valaha is tarthatok a kezemben egy ilyen apró kis csöppséget. Mindig is boldog voltam az új családommal, de most ha lehet, akkor még tökéletesebb lett az életünk, és minden vágyam az, hogy ez így is maradhasson. Remélem, hogy a jövő még sok szépet és jót tartogat a kibővült családunk számára. Amint a pici elaludt óvatosan belefektettem a kiságyába, és csak néztem. Figyeltem ezt az apró kis lényt, aki mindenki szívébe szeretetet, és boldogságot hozott.

The Beauty and the Bear - 7. fejezet

7. fejezet




(Rosalie szemszöge)



Már több, mint egy hete figyelem Edward és a saját bontakozó románcomat, és néha, hát mit ne mondjak, meglehetősen pirulásra késztet a látvány. Már nem csodálkozom rajta, hogy Bella annyiszor elpirult, amíg még ember volt, mert hát Edward tud valamit. Ezzel most nem akarom leszólni természetesen az én nagy mackómat, de lényeg a lényeg, hogy a bátyám másként bánik a nőkkel, mint az én Emmettem. Nem üt el poénokat, inkább zenét szerez, virágot szed az erdőben, alkalomadtán csak kedveskedik valami süteménnyel, vagy édességgel. Igazi klasszikus udvarlás, leszámítva, hogy nincs gardedámunk, és Edward nem csak egy-két csókot lop, hanem amennyit csak lehetséges. Ha nem tudnám, hogy ő Bellához tartozik, én pedig Emmetthez, akkor azt mondanám, hogy gyönyörű pár lennénk. Ő türelmes és gyengéd, én néha kicsit lobbanékony, és idegesítő, de Edward jól viseli a megpróbáltatásokat. Mindig minden kitörésemet, vagy sírógörcsömet a terhességnek tud be. Csak egyvalami nem tetszik. Szándékosan próbálja elrejteni az emberi énem elől, hogy mekkora baj is van velem. Carlisle legutóbbi vizsgálatánál már tisztán látszottak rajtam a rózsaszín foltok, amit az én emberi szemem nem látott meg, mert nem figyelem árgus szemekkel a tükröt, de mindenki más tökéletesen látja őket. A legfertőzőbb időszakában vagyok a betegségemnek, és a kisbabám még mindig bennem van. Most már száz százalékig biztos benne Carlisle, hogy a babám fertőzött, de nem mondja meg. Nem akarja, hogy még jobban legyengüljek, mint amennyire egyébként le vagyok gyengülve. A hegyekben tervezett kirándulásunkat is el kellett szalasztanunk Edwarddal, mert rosszul lettem. Nem akarják még közölni velem, de a legjobb esetben is csak néhány évem van hátra. Pontosan emlékszem még, hogy Carlisle milyen boldog volt, amikor egy orvosnak sikerült vegytiszta formában előállítani a penicillint, ami a szifiliszt gyógyítja. A dátum 1940 volt, még hét év van hátra addig. Nekem nincs már annyi időm, és a babámnak sem. Vagy hagyom, hogy Edward átváltoztasson, és a párjává tegyen, vagy meghalok emberként a gyermekemmel. Nem tudom, hogy az emberi énem mit akar, bár Nadine szerint mivel én ő vagyok, így tudnom kellene a választ. Már legfeljebb csak néhány évem van ezen a világon, ha egyáltalán van annyi, és utána vége lesz. Szép élet lehetett volna ez is, de azt hiszem, hogy érdekel a többi lehetőség is, ami elém tárul majd. Mindenesetre boldogan fogom ennek az életnek az emlékét magamban őrizni, ameddig csak létezem a földön. Edward, Esme, és Carlisle boldoggá tettek engem, minden módon, ahogyan egy kismamát, egy nőt, csak boldoggá lehet tenni. Szerettek, törődtek velem, vigyáztak rám, és reményt adtak. Mit várhatnék még ezen kívül? Ebben a valóságban nem vagyok vámpír, mégis kérdés nélkül maguk közé fogadtak. Még annál is nagyobb a lelkük, mint hittem, pedig eddig is nagyra tartottam őket.

Most is itt fekszem az ágyban, és egy hatalmas tálca reggeli van előttem. Már értem azt is, hogy Bella régen mit panaszkodott a túletetésről. Fogadott anyám tényleg túlzásba viszi a törődést néha. Esme rántottát készített nekem, amit teleszórt mindenféle zöldséggel, és sajttal, hogy még tartalmasabb legyen. Edward elkészítette a kedvenc, citromos-mézes teámat hozzá, míg Carlisle egy kis tálkában behozta nekem a szükséges vitaminokat. Mondjon nekem bárki is még egy nőt, akivel ennyire törődnek. Ha valaki csak feleennyi szeretetet kap, akkor már boldog ember lehet. Miután mindent megettem elégedetten dőltem el az ágyon, és elhatároztam, hogy ma pedig fel fogok kelni, és el fogok menni Edwarddal kirándulni, bármi áron. Vannak még dolgok, amelyeket mindenképpen szeretnék megtenni, még mielőtt…

- Ha állandóan csak a halálod napjával törődsz, akkor lemaradsz az apró, szép pillanatokról – tette a vállamra a kezét Nadine.

- Sajnálom, én csak, annyira lehangol a tudat, hogy alig van már időm rá, hogy anya legyek, és ember. Mindig is erre vágytam – mutattam végig a szobán. – Már most félek tőle, hogy milyen lesz elveszítenem a gyermekemet. Esme is önként ment a halálba a fia halála után, és azt hiszem, hogy én sem tennék másként.

Szerető család, gyermek, egy gyengéd férfi, ez minden, amire vágytam életemben. Soha nem kellett több, még az sem érdekelne már, hogyha szegény lennék, mint a templom egere, csak megoszthassam az életemet Emmettel, és együtt őszüljek, és ráncosodjak meg, miközben az unokáink azért nyaggatnak, hogy vigyük el őket cukrászdába.

- Úgy látom, hogy Emmettől sem akarsz elvonatkoztatni – vigyorodott el Nadine.

- Hé, te hallod a gondolataimat? – kérdeztem döbbenten. Ez nagyon nem szép. Utálom, hogyha a fejemben kutakodnak.

- Nem, én csak a vágyaidat látom, és azt kell, hogy mondjam, hogy csodálatos vágyaid vannak. Hétköznapi csodákra vágysz, és ez egy fantasztikus dolog. Volt olyan lelkem, aki csak gazdagságra vágyott, és inkább egy olyan alternatív valóságot választott, ahol gazdag volt, de magányos, egy olyan helyett, ahol szegény, de boldog családapa. Te egy családcentrikus, és gyengéd személyiség vagy, csak azután, ami veled történt magad köré fontál egy kemény burkot, amin csak Esmének, és Emmettnek sikerült igazán áttörnie. Na meg persze, most már Nessie-nek is. Bár az unokahúgodnak már a megfoganásakor nyert ügye volt nálad. Mindenesetre most láthatod, hogy érdemes megnyílni az arra alkalmas lények előtt. A saját családod előtt nem kéne bezárkóznod, hiszen tudod, hogy mennyire szeretnek téged. Ha esetleg visszamész majd hozzájuk, vagy, ha másik életekben találkozol velük, hagyd, hogy szeressenek, mert ők csak ennyit akarnak. Na, de most térjünk vissza kellemesebb témákra. Ma kirándultok Edwarddal – vigyorodott el.

- Tényleg? Képes leszek felkelni? – sóhajtottam fel boldogan. Végre, egy kis kikapcsolódás, és mozgás. Már alig vártam, hogy megint alkalmam nyíljon egy kis friss levegőre.

- Kérdések, kérdések – forgatta meg a szemét Nadine.

- Jól van na, csak izgatott lettem – haraptam be az alsó ajkam. Edward komolyan szokta venni a szép helyeket, úgyhogy biztosan csodálatos helyre visz.

Az emberi énem még pihengetett egy kicsit, majd lassan, megfontolt mozdulatokkal felállt az ágyról, és a szekrény felé vette az irányt. Még csak a második lépésnél járt, amikor az ajtó kivágódott, és egy szempillantás múlva megint az ágyon feküdt.

- Pihenned kell – dorgálta meg Edward halkan.

- Unatkozom – biggyesztettem le az ajkam. – Jó lenne egy kis friss levegő is – fűztem még hozzá. – Nekem is, és a babának is jót tenne egy kis friss, hegyi oxigénkúra. Kristálytiszta forrásból szeretnék inni, miközben egy pokrócba tekerve végignézem veled a naplementét, azon a helyen, amiről már annyit meséltél – mondtam kissé durcásan. – Kérlek – vettem elő a legártatlanabb hangomat. Majd a szempilláimat hevesen rebegtette simítottam végig az arcán. – Csak néhány órát.

- Boszorkány – sóhajtott fel Edward. Majd gyors csókot nyomott az ajkaimra. – Megkérem Esmét, hogy segítsen neked felöltözni, én pedig addig készítek neked néhány szendvicset, innivalót, édességet, és pokrócokat az útra. Viszont van egy feltételem – mondta komolyan.

- Rendben, hallgatom – egyeztem bele azonnal. Végre kirándulni megyünk. Nagyon tetszett a látvány, már megint. Érdekes módon éreztem minden érzését, tudtam minden gondolatát az emberi énemnek.

- Nem erőlteted meg magad, én viszlek fel a hegyre, de a réten, amin letelepszünk hagylak majd egy kicsit sétálgatni, és nyugodtan levegőzni, viszont nincs dombra felmászás, és hegyről lemászás. Csak sík talajon sétálgathatsz a friss levegőn – mondta komolyan. – Nos, ez az ajánlatom. Mit válaszolsz? – kérdezte kedvesen.

- Elfogadom a feltételeidet, de a réten tényleg hagynod kell sétálni, és nem állíthatsz meg két lépésenként, hogy megmérd a pulzusomat, mert úgy nem lehet teljes mértékben kikapcsolódni. Tudom, hogy csak óvni akarsz engem, amiért elképesztően hálás vagyok, de szükségem van egy kis térre. Megérted?

- Hát persze, ne aggódj, megfogadom, hogy hagylak önállóan sétálgatni, de csak látótávolságon belül – tette a kezét a szívére.

- Köszönöm, akkor meg is egyeztünk – mosolyogtam rá boldogan. – Akkor ha Esme bejönne egy kicsit és segítene, már indulhatunk is.

- Rendben, azonnal szólok neki. Csak még néhány kérdésre válaszolj. Milyen szendvicset kérsz, és milyen gyümölcsöt? – kérdezte lágyan.

- Pulykás szendvicset szeretnék, egy kis sajttal, és jól esne egy fürt szőlő is – mondtam lelkesen.

- Rendben, mire elkészülsz, addigra én is készen leszek – mosolygott rám, majd kisietett a szobából.

Néhány pillanattal később Esme lépett be a szobába, aki ezúttal egy gyönyörű méregzöld ruhakölteménnyel lepett meg engem. Fantasztikus darab volt. Fogalmam sincs, hogy honnan szerzi nekem ezeket a gyönyörű darabokat, de az biztos, hogy nem a saját ruhatáramból származnak. Emlékeznék rá, hogyha lettek volna ilyen csodálatos ruháim. Talán rá kéne kérdeznem? Bár az lehet, hogy nem lenne túl illendő.

- Mi zavar, kedvesem? – kérdezte Esme hirtelen. Közben pedig begombolta az utolsó gombokat a ruhám hátán.

- Hát, én csak nem tudom, hogy honnan vannak ezek a gyönyörű ruhák, amiket mindig rám adsz, mert ezek nem az enyémek, ez biztos – haraptam be az alsó ajkam.

- Nos, ezt nem lenne szabad elmondanom, de ezeket Edward vette neked. Kifejezetten kismama ruhák, mivel a te darabjaid között egyik sem volt kifejezetten kényelmes kismama fazon. Hiába nem vettél a ruhák alá fűzőt, hallotta a gondolataidban, hogy azok a ruhák gyakran szorítottak téged. Persze, karcsúbbnak tűntél bennük a fazon miatt, de egy kismamának nem kell szégyenkeznie a pocakja miatt. Így hát vett neked hét darabot ebből a fazonból. A hét minden napjára jut egy, így arra is van idő, hogy kitisztítassuk.

- Ezt nem fogadhatom el – ráztam meg a fejem. – Én szívesen visszafizetem az árukat. Biztosan nagyon drágák voltak. A férjemnek nagy vagyona volt, én nem akarom, hogy még ennél is nagyobb költségekbe verjétek magatokat miattam.

- Drágám, ne sértsd meg Edwardot. Ő igazi, klasszikus úriember. Ki fog futni a világból, hogyha bármit is ki akarsz fizetni. Te egy hölgy vagy, és ő ahhoz van szokva, hogy a hölgyek nem fizethetnek semmiért. Úgyhogy szokj hozzá a gondolathoz, hogy Edward mellett vastag marad a pénztárcád. Szükség lesz még arra az összegre kedvesem. Rengeteg holmit kell majd vennünk a kisbabádnak. Ágyat, zoknikat, rugdalózókat, cipőcskéket, kádat, takarókat, pelenkákat, egy szép, meleg pólyát, stb… A gyermekvállalás meglehetősen drága, de csodálatos dolog – lelkesedett be Esme.

- Sajnálom, hogy neked nem lehet – fogtam meg a kezét.

- Ugyan, drágám. Hiszen már nekem is van, kettő is. Talán nem pólyás korotok óta nevelgetlek titeket, de nekem most is csodálatos érzés anyának lennem. Itt vagytok nekem ti ketten, ráadásul olyan férjem van, akit álmomban sem mertem még csak kívánni sem – mondta őszinte boldogsággal a hangjában. – Talán nem pontosan olyan az életem, mint amilyenre vágytam, de nincs okom panaszra. El kell fogadnunk azt az utat, ami megadatott nekünk. Az élet számtalan lehetőséget tartogat a számunkra, és neked meg kell próbálnod a számodra legmegfelelőbb módon élni.

- Hm… Esme mindig is igen bölcs asszony volt – bólogatott Nadine hevesen. – Gyönyörű lelke van, egyszerűen elképesztő.

- Te ismered Esmét? – néztem rá döbbenten.

- Nem, de sokáig figyeltem, miután átváltozott. Alkalmas lélek volt, aki megérdemelt volna egy második esélyt, de nem sokkal az átváltozása után tökéletesen boldoggá tette Carlisle és Edward. Én csak az elégedetlen lelkeket tudok új útra terelni, de Esme a legkevésbé sem volt elégedetlen. Megtalálta azt, amit keresett az életben. Elfogadta, hogy bár saját babája nem lehet, de a sors adott neki helyette öt fogadott gyermeket és egy szerető férjet. Mindig is szerettem az ilyen önzetlen lényeket.

- Én mivel érdemeltem ki, hogy itt lehetek? – kérdeztem kíváncsian. – Esmét tökéletesen megértem, de azt, hogy én miért kaptam ezt a lehetőséget, azt egyáltalán nem értem.

- A válasz egyszerű. Vámpíréveid alatt megkeseredett nőből szerető feleséggé, és csodálatos nagynénivé nőtted ki magad. Hosszú folyamat volt, de a lelked rengeteget fejlődött, így jogod van egy új esélyhez. Hidd el, hogy értékesebb lény vagy, mint el tudnád képzelni – mondta komolyan. Majd végigsimított a karomon, és megint eltűnt. Én pedig újra minden figyelmemet Esmére és magamra összpontosítottam.

Már tökéletesen fel voltam öltözve, és a székben ültem, a tükör előtt. Esme pedig a hajamat fésülte ki, majd miután végzett bonyolult fonattal illesztette a hajzuhatagot a fejem tetejére. Fantasztikus frizurát készített a számomra, majd finoman maga felé fordított és kivette a fiókból a pirosítómat, és egy kis szemfestéket, meg persze a rúzst. Mosolyogva figyeltem, ahogy fogadott anyám feltesz az arcomra egy kis pírt, majd a szememet, és a számat lágyan kifesti. Éppen csak annyira, hogy látszódjon.

- Kész is vagyunk, gyönyörű vagy – mosolyodott el szélesen. – Nézd meg magad – biztatott, én pedig engedelmesen a tükör felé fordultam.

- Hű, köszönöm szépen, ez egyszerűen csodálatos lett. Ez nem is én vagyok – mondtam elámulva. Egyszerűen fantasztikusan néztem ki. Az ajkaim tűzpirosak voltak, az arccsontomon halvány rózsaszín pír futott végig, a szemeimet pedig enyhén zöld árnyalat díszítette, ami tökéletes harmóniában volt a ruhám színével. Már nagyon régen nem festettem ilyen csábítóan. – Ez fantasztikus, Esme – borultam a nyakába.

- Nagyon örülök, hogy tetszik, kincsem – ölelt át ő is. A baba pedig rúgott egy hatalmasat közöttünk. Erre mind a ketten hangos kuncogásban törtünk ki.

- Úgy tűnik, hogy szereti a nagyit – mosolyogtam fogadott anyámra.

- A nagyit? – kérdezett vissza Esme elámulva.

- Igen, hogyha nem zavar téged, hogy a kicsi majd esetleg a nagymamájának tekint – sütöttem le a szemeimet.

- Enyém a megtiszteltetés, köszönöm – mondta suttogva. Látszott a szemeiben, hogy már az örömkönnyeit hullatná, hogyha lehetséges lenne.

Halk kopogtatás zavarta meg a tökéletes pillanatot, majd nem sokkal később Carlisle dugta be a fejét az ajtón. Meglepetten nézhettem rá, mert csak elmosolyodott, majd belépett a szobába.

- Sajnálom, hogy megzavarom a hölgyeket, de Edward hívott, hogy hozzak neked néhány vitamint, és győződjek meg róla én magam is, hogy alkalmas vagy egy kirándulásra komplikációk nélkül. Egyébként is meg akarta ma lepni Esmét egy közös délutánnal – mondta boldogan. - Szóval, hogy érzed magad? – térdelt le elém. A sztetoszkópot pedig azonnal mellkasomra helyezte.

- Jól vagyok, és Edward szerintem túlreagálja a dolgot – forgattam meg a szemeimet.

- Csak neked akar jót – mosolyodott el fogadott apám. – Egyébként is szerettelek volna megvizsgálni délután, így egy kicsit előrébb hoztuk a dolgot. Örömmel jelenthetem, hogy minden rendben van, és már mehettek is - mosolyodott el. – Drágám, mit szólnál hozzá, hogyha a mai napot és éjjelt a kedvenc helyünkön töltenénk? Edward és Rose későn fognak hazaérni, és gondoltam, hogy együtt tölthetnénk egy kis időt kettesben – ölelte magához Esmét.

- Örömmel kirándulnék veled. Már nem is tudom, hogy mikor volt időnk utoljára kettesben tölteni némi időt – mondta fogadott anyám boldogan.

- Ez esetben, holnap reggel találkozunk, Rosalie. Ne erőltesd meg magad, és vedd be a vitaminokat. Jó mulatást – simított végig a karomon. Esme pedig megölelt, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Nektek is kellemes napot – szóltam még utánuk. Pontosan tudtam, hogy hallják, még akkor is, hogyha már messzebb járnak.

Úgy gondoltam, hogy amíg Edward elkészül, addig még gyorsan elintézem az emberi teendőimet. Mostanában egyre sűrűbben látogattam a fürdőt, bár állítólag ez is normális, hogyha a baba éppen rossz helyen nyom belülről.

- Rose? – hallottam meg Edward hangját.

- Egy perc és megyek – igazgattam még meg magamon a ruhámat.

Majd a tükörben is megvizsgáltam, hogy tökéletesen nézek-e ki. Mikor meggyőződtem róla, hogy minden rendben van kiléptem a fürdőből, és Edward elragadtatott tekintetével találtam szembe magam.

- Gyönyörű vagy – mondta elkápráztatva.

- Köszönöm – pirultam el.

- Ez az igazság – lépett elém, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra.

- Jól áll neked a vörös – vigyorodtam el miután elváltunk.

- Nem is gondoltam volna, hogy az én színem – törölte meg a száját. – Nem vagyok hozzászokva, hogy smink van rajtad, bár tagadhatatlanul tetszik, de te e nélkül is csodálatosan nézel ki.

- Egész nap bókolni fogsz, hogy piruljak, vagy megyünk kirándulni? – haraptam be az alsó ajkam.

- Nos, hogyha szeretnéd, akkor egész nap is csinálhatom ezt, de mehetünk, ha készen állsz. Csomagoltam neked mindent, amit kérhetsz, és hoztam néhány üveget, hogy megtölthessem neked friss forrásvízzel, ahogy ígértem – lengette meg előttem a piknik kosarat. Majd egy szempillantás alatt betekert egy hatalmas takaróval, felkapott és kisétált velem a házból. – Hunyd be a szemed, és kapaszkodj a nyakamba – suttogta a fülembe.

Én pedig azonnal engedelmeskedtem. Majd éreztem, ahogy a szél az arcomba fújt. Még csak néhány perce rohanhattunk, amikor Edward megállt. Azonnal kinyitottam a szemeimet, és kikukucskáltam a mellkasából. A látvány, ami a szemem elé tárult egyszerűen káprázatos volt. Nem találtam rá szavakat. Hegyek, ameddig csak a szem ellát, és mindenhol méregzöld fenyőfák, a nap pedig szinte egy magasságban volt velünk, és megvilágította az egész virágokkal borított mezőt, és a kristálytiszta folyót, amit átszelte a rét szélét. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Itt éltem születésemtől fogva, de még sosem fedeztem fel ezt a csodát.

- Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva. A bőre úgy csillogott, mint egy hatalmas gyémánt. Mindig is szerettem a látványunkat a napfényben. Káprázatos.

- Még sosem láttam ehhez foghatót – mosolyogtam rá boldogan.

- Ennek örülök – terítette le a plédet a puha fűre. Majd helyet foglalt, és kipakolta az ebédemet a kosárból. – Gyere, ebédelned kell – termett mellettem. Azután pedig finoman leültetett a pokrócra.

- Nemrég reggeliztem – forgattam meg a szemeimet. Majd a gyomrom, megcáfolva a szavaimat hatalmasat korgott. – Ezt nem hiszem el – morogtam az orrom elé.

- Ez természetes, tessék ebédelni. Egyébként, ha megfigyelted, már elég régen ettél utoljára. Carlisle közben hazaért emberi tempóban a kórházból. Ráadásul Esmével elég sokáig készülődtetek. Több, mint másfél órán át voltatok kettesben, csak nem tűnt fel neked, mert jól éreztétek magatokat. Ennyi boldog gondolat nem árasztotta el a házat még talán soha.

- Szeretek veletek lenni – mondtam őszintén.

- Mi is nagyon örülünk, hogy velünk vagy – simított végig az arcomon.

Ezután nem beszélgettünk többet, mert Edward ragaszkodott hozzá, hogy ebédeljek meg rendesen. Miután elfogyasztottam az étel nagy részét Edward ígéretéhez híven hagyott engem sétálgatni, de azért a karját felajánlotta, hogy biztosan ne eshessen semmi bajom. Csodálatos nap volt. Nem sokat beszélgettünk, csak élveztük egymás társaságát, és a nap végén összebújva figyeltük, ahogy a nap eltűnik a horizonton, és átveszi helyét az éjszaka sötétje.

- Ideje lenne mennünk – simított végig Edward a karomon. – Nem akarom, hogy megfázz.

- Nem fázom – fordítottam felé a fejemet.

- Még nem, de hideg lesz az éjjel, és vihar közeleg. Érzem, hogy fülledtebb az idő, mint kéne – mondta határozottan.

- Rendben, akkor menjünk – sóhajtottam fel.

- Visszajövünk még, ígérem – állított fel a plédről. Majd beletekert a takaróba, és villámgyorsan összeszedte a piknik kellékeinket. Ezután felkapott, és meg sem állt velem a házig. Csodálatos nap volt, ráadásul még nincs is vége.

 
 
Sziasztok! Elérkeztünk az első átvezető fejezethez a történetben, már csak néhány fejezet van hátra ebből a valóságból, és utána tovább lépünk. Most viszont beindulnak az események rendesen :) Puszi, Drusilla

The Beauty and the Bear - 6. fejezet

6. fejezet




(Rosalie szemszöge)



Nem tudom, hogy mióta aludhattam, csak azt tudtam, hogy nyugodt voltam, és békés. Jól éreztem magam ott, ahol voltam. Álmaimból gyengéd rázogatás, és simogatás szakított ki. Nem volt sok kedvem felkelni, de tudtam, hogy csak okkal ébresztenének fel álmomból, úgyhogy próbáltam kinyitni a szemem, bár nagyon fáradt voltam.

- Kedvesem, fel kell kelned egy kicsit – hallottam meg Esme lágy hangját. – Carlisle szeretne itthon megvizsgálni, és nemsokára indulnia kell a műszakjára, úgyhogy szeretne most vért venni tőled, és hozott haza néhány tesztet is, amit el szeretne végezni – simított megint végig az arcomon.

- Kelek – pislogtam rá álmosan.

- Nem kell, itt vagyok, Rosalie – lépett be a szobába Carlisle is.

- Edward? – kérdeztem kíváncsian. Azt ígérte, hogy mellettem marad.

- El kellett mennie vadászni, hogyha tökéletes biztonságban akar tudni téged, márpedig ezt akarja – mondta Carlisle kedvesen. – Azt üzeni, hogy sajnálja, hogy nem maradt végig melletted, de már nagyon nehezen bírta az illatodat ebben a kis szobában.

- Semmi baj, megértem – legyintettem. Tudom, hogy mennyire szörnyű érzés, amikor a kaparás a torkodban egyre csak rosszabb és rosszabb lesz.

- Most akkor, ha te is úgy érzed, megejtenénk egy vérvételt, és néhány gyors rutinvizsgálatot, azután pedig elvégzek a kórházban néhány tesztet. Mikorra várod pontosan a kicsit? Nagyjából hét hónapos lehetsz. Legfeljebb nyolc hetet jósolok még, amíg a kicsi odabent marad.

- Igen, így van, nagyjából annyi van hátra a terhességemből – bólintottam rá. Nem hiszem, hogy Carlisle tévedne.

- Rendben. A következő kérdésem az lenne, hogy a kicsi mennyire aktív? Sokat mocorog, vagy inkább nyugodt? – kérdezte miközben a fülére helyezte a sztetoszkópot.

- Elég sokat mocorog, azt hiszem, hogy ez jó jel, legalábbis nagyon remélem – simogattam meg a hasam. Mire a pici azonnal heves mozgolódásba kezdett. Hogyha állandóan mocorog, akkor túl nagy baj már nem lehet.

- Az nagyon jó, akkor nem lehet különösebb gond odabent – mosolyodott el Carlisle.

Nagyszerű, hátha a kicsinek nem lesz semmi baja. Bárcsak egészségesen születne, bár tudom, hogy erre vajmi kevés az esélyem, de reménykedni lehet. A vizsgálatokat fogadott apám nagyon gyorsan elvégezte, aminek örültem. Sosem kedveltem az orvosi vizsgálatokat. Bár ezzel biztosan nem vagyok egyedül a világon, de Carlisle vizsgálataitól nem féltem. Biztos voltam benne, hogy csak a legszükségesebb vizsgálatokat végzi el, amire tényleg szükségünk van a picivel.

- Készen is vagyunk – húzta ki a tűt a karomból Carlisle. – Ma a műszakom alatt letesztelem a véred mindenre, és mikor hazajövök, már többet tudok mondani. Addig is fogyassz sok zöldséget, és gyümölcsöt, bármit, ami jól esik. Esme hozott neked almát, szőlőt, epret, narancsot, áfonyát. Egyél bármelyikből, amelyiket szereted. Ezen kívül még van húsleves, és vegyes zöldköret pácolt csirkemellel. Engedelmeddel összeállítottam számodra egy változatos, és egészséges étrendet, amibe természetesen mindent belevettem, amire a szervezetednek szüksége van. Kérlek, kövesd az általam diktált étrendet, de közben természetesen, ha megkívánsz valamit, akkor azt nem kell megvonnod a szervezetedtől – magyarázta csendesen. Majd kezeivel óvatosan megtapogatta a hasamat, és hümmögött hozzá egy párat.

- Baj van? – kérdeztem idegesen.

- Nem, baj az nincs, de szerintem az előző orvosod kicsit elszámolhatta magát, mert a baba úgy érzem, hogy elkezdett befordulni a helyére. Nem fogod még két hónapig hordani, ez biztos. Hamarosan megszületik – mondta mosolyogva. Rajtam pedig lázas izgalom lett úrrá. Nemsokára anyuka leszek. Nem kell már sokat várnom rá, hogy a karjaimban tarthassam a kicsikémet. Biztosan gyönyörű lesz, és tökéletes.

- Bár már ott tartanánk – sóhajtottam fel boldogan.

Majd éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Az én kisbabám, ráadásul Carlisle fogja a világra segíteni őt. Ennél többet nem is kívánhatnék, csak Emmettet. Bárcsak ő lehetne a kicsi apukája. Annyira boldogok lehetnénk emberként. Nagy család, rengeteg kisbaba, és talán még néhány kutya is. Tökéletes élet.

- Mi a baj? Mi történt? – szakított ki Edward érkezése a gondolataimból. – Fáj valamije, vagy a kicsivel történt valami?

- Nem, semmi baj, örömömben sírok – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – könnyebbült meg. Majd odasétált mellém, és leült az ágyra, hogy megfogja a kezem.

- Én most megyek is – simogatta meg az arcomat Carlisle. Majd felkapta az orvosi táskáját, és Esmével a nyomában kisietett a szobából.

- Milyen volt a vadászat? – kérdeztem kíváncsian Edwardot.

- Semmi különös – rántotta meg a vállát. – Sajnálom, hogy itt hagytalak, de az illatod már nagyon kezdett csábítani.

- Ugyan, nem haragszom – szorítottam meg a kezét. – Úgy látom, hogy alaposan vadásztál – fűztem még hozzá.

- Igen, nagyon alaposan. Honnan tudod? – kérdezte kíváncsian.

- A szemeid nagyon szép halvány aranyszínűek. Tehát sokat ittál – mondtam csendesen.

- Szóval te még ezt is tudod rólunk, hogy mikor milyen színű a szemünk? – kérdezte mosolyogva. – Nagyon alapos kutatásokat végezhettél utánunk.

- Igyekszik az ember – haraptam be az alsó ajkam. – Carlisle szerint hamarosan megszületik – váltottam témát. Majd kezeimet a hasamra csúsztattam. Biztosan hallotta, hogy mit mondott Carlisle, de azért jó volt valakinek elújságolni a jó hírt.

- Ez nagyszerű – mondta boldogan. – Nem félsz? Mármint hallottam már néhány szülés előtt álló nő gondolatait, és sokan féltek a fájdalomtól, az esetleges komplikációktól, meg hasonló dolgoktól. Nem aggódsz amiatt, hogy milyen sokáig tart majd a vajúdás, a fájdalom?

- Egy picit félek, de sokkal inkább vagyok izgatott, és már alig várom, hogy a karjaimban tarthassam a kicsit. Biztosan tökéletes lesz – mondtam mosolyogva. Azt hiszem, hogy minden nőben van egy kis félelem a szülés miatt, de biztos vagyok benne, hogy csodálatos élmény lesz, még akkor is, hogyha nagyon fog fájni. Életet adhatok, a testem képes rá. Már csak néhány hét.

- Különleges vagy – mosolyodott el. – Teljesen más vagy, mint amikor először megláttalak. A baba megváltoztatott téged, méghozzá nagyon is jó irányba – bukott ki belőle.

Majd az ajkai vészesen közelíteni kezdtek az enyémek felé. Edward valóban nagyon jóképű, és kedves, már értem, hogy a jövőben miért lesz olyan különleges kapcsolata a szerelmével, de mi nem tartozunk így össze. Lehet, hogy a mostani énem másként gondolná, de nekem ez nem megy. Nem akarok belegázolni a lelkébe. Azt nem lennék képes megtenni vele.

- Edward? – fogtam két kezem közé az arcát. Majd egy gyors puszit nyomtam az arca jobb felére. – Én nagyon sajnálom, de mi nem lehetünk együtt úgy – ejtettem le a kezeimet. – Nem veled van a baj, hanem velem – fűztem még hozzá gyorsan.

- Miért nem akarsz velem lenni? Nem bántanálak, vigyáznék rád. Szeretnélek, szeretlek – nézett mélyen a szemeimbe.

- Engem máshoz rendelt a sors – haraptam be a számat.

- Igazán? Kihez? Ahhoz az Emmetthez, igaz? Akiről még álmodban is motyogtál – mondta összeszorított ököllel.

A következő pillanatban azonban már nem voltam a mostani testemben, és az idő, mintha visszapörgött volna. Edward megint az ajkaim felé közeledett, és ezúttal az akkori énem nem akadályozta meg abban, amit elkezdett. Csak behunyta a szemét, és engedett Edward gyengéd mozdulatainak. Karjait a nyaka köré fonta, és lassan hátradőlt az ágyon. Edward pedig egy halk morgás kíséretében követte a testét, de fölötte megtámaszkodott úgy, hogy a babát még véletlenül se nyomja össze.

- Bocsi, de vannak dolgok, amiknek meg kell történniük az alternatív valóságokban. Tökéletesen megértem, hogy te nem vagy rá képes, hogy Edwardra szerelmedként tekints, de az akkori éned boldog lenne vele, illetve boldog is lesz vele. A szülésre, és a lábadozásra még visszamehetsz a testedbe, de jobb lesz, ha egy ideig csak külső szemlélőként nézed végig az eseményeket. Történnek majd még dolgok, amik miatt nem akarsz a testedben lenni – magyarázta Nadine mellettem, majd el is pirult. Te jóságos ég! Edward, akinek Bella majd két évig könyörgött mire hajlandó volt vele, velem pedig ilyen gyorsan. Én, én… huh, juj, nem ez nem jó, mármint nem kételkedem Edward izé, teljesítményében, de azt hiszem, hogy erről nem akarok tudni. Na, de most foglalkozzunk a jelennel. Nadine biztosan haragszik rám, amiért állandóan keresztbe teszek mindenben, aminek meg kéne történnie.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem. - Nem akartam összekuszálni az alternatív valóságomat, csak nem tudom magam mégsem elképzelni úgy Edwarddal. Megpróbáltam, de nem ment.

- Tudom, vannak dolgok, amiket nem akarnak a lelkeim átélni egy-egy valóságban. Semmi gond. Tudom, hogy mennyire kötődtök egymáshoz Emmettel – simított végig a karomon.

- Ismerni fogom? Itt, meg fogom ismerni Emmettet? – kérdeztem kíváncsian.

- Már megint egy újabb kérdés – forgatta meg a szemeit Nadine. – Nem, kedvesem. Itt, ebben a valóságban, te, és Emmett nem fogtok találkozni.

- Meg fog halni két év múlva? A medve, meg fogja ölni? – kérdeztem kétségbeesve.

- Nem, felesleges lenne ráuszítanom a medvét, mert te nem leszel ott, hogy megmentsd. Emmett csakis miattad lett vámpír – mondta komolyan.

- Csakis miattam? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.

- Igen, abban az alternatív valóságban ő volt a tökéletes pár a számodra. Most viszont inkább figyeld magad. Lásd, hogy boldog lettél volna ezzel a rövidke élettel – fordította vissza fejem Edward és magam felé.

Még mindig csókolóztunk. Edward olyan természetesen simult az oldalamhoz, mintha mindig is ott lett volna mellettem. Az egyik kezével a tarkómat, míg a másikkal a hasamat simogatta, és gyengéden kóstolgatta az ajkaimat. Nem sokkal később pihegve fogtam két kezem közé az arcát, és egy utolsó, apró csók után elhúzódtam, hogy lélegzethez jussak. Kipirulva pihegtem az ágyon, és halvány mosoly bujkált az arcomon.

- Szépek vagyunk, azt hiszem – mosolyodtam el én is. – Bár egy kicsit perverznek érzem, hogy itt állok, és magamat nézem egy ilyen helyzetben.

- Hát, elismerem, néha van egy cseppnyi perverzitás a munkámban. Tudom, hogy nem Emmett, de hidd el, jó parti ez a srác. Edward igazi úriember, és bár Emmett nyilvánvalóan sokkal szabadabb és vidámabb, azért a makulátlan úriembereknek is megvannak az előnyeik – tette a vállamra a kezét Nadine. – Szeretnél visszamenni most, vagy inkább majd a szülésnél?

- Azt hiszem, hogy inkább majd a szülésnél – néztem rám bűnbánóan. Tudom, hogy Edward fantasztikus férfi, de számomra Emmett az igazi. Soha nem is akartam elképzelni magam másik férfival, mert ő volt a tökéletes.

- Nincs semmi gond, akkor mostantól csak nézzük, hogy mi történt volna, ha… - mosolygott rám kedvesen. – Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, kérlek, maradj. Jólesik a társaság – motyogtam magam elé.

Nem tudtam elszakítani a tekintetemet magamról. Amint Edward karjaiban pihegek, majd a lélegzetem lassan lenyugszik. Szorosan bújtam hozzá, és míg ő a hátamat cirógatta, addig én a mellkasát simogattam az egyik kezemmel. Az idillnek Esme vetett véget egy pillanatra, aki behozta nekem az ételt. Amint meglátott engem és Edwardot az ágyon, összebújva, azonnal szélesen elmosolyodott. Majd az ágy mellé lépett.

- Ne haragudjatok, hogy zavarlak, de ideje lenne enned valamit – mosolygott rám kedvesen.

- Egyáltalán nem zavarsz, Esme – próbáltam felülni.

Bár elég nehézkesen ment a hatalmas pocimtól. Edward azonnal a segítségemre sietett, és lassan felültetett, Esme pedig az ölembe helyezte a tálcát. Jó étvágyat kívánt, majd ki is ment a szobából. A kellemes illatok azonnal megcsapták az orromat, és boldogan emeltem fel a kanalat, hogy elfogyasszam a levesemet, majd pedig a sült húst, zöldségekkel. Desszertként még egy nagy adag epret is kaptam. Amennyire emlékszem az eper az egyik kedvenc gyümölcsöm volt, amikor még ember voltam. A leves után panaszosan nyújtóztam egyet. Nyilván nem volt kényelmes ülni. Ekkora pocakkal már sok dolog megerőltető lehet.

- Fáj a derekad? – kérdezte Edward aggódva.

- Igen, de ez normális. Már máskor is fájt. A terhesség vége az orvosok szerint elég nyűgös időszak, de mindjárt jobb lesz – mondtam szégyenlősen.

- Várj, talán segíthetek – csúsztatott kicsit előrébb az ágyon Edward.

Majd beült mögém, és finoman masszírozni kezdte a derekamat. Óvatosan érintett meg, legalábbis én úgy láttam, hogy így volt. Bár ki sem nézném Edwardból, hogy nem lenne gyengéd bármelyik nőhöz, akit választ.

- Ez nagyon jól esik – nyögtem fel elégedetten.

- Ennek igazán örülök, de most egyél tovább, szükségetek van a kalóriákra – mondta határozottan.

Én pedig engedelmesen folytattam az evést, míg Edward továbbra is masszírozta hátamat. Miután kivégeztem a sült húst, és a zöldségeket is, elégedetten dőltem Edward mellkasának, és a kis epres tálkát a pocakomra helyeztem. Majd jót kuncogtam azon, hogy a tálka könnyedén megállt a méretes hasamon. Így nekem csak csipegetnem kellett a gyümölcsöt. Megint csak mindent felfaltam a tálcáról, amit kaptam, és ezen mosolyognom kellett. Szerintem egész életemben nem ettem annyit, mint amennyit ezalatt a néhány nap alatt, amióta visszajöttünk Nadine-nal ebbe az alternatív valóságba. A gyümölcs után megint csak egyre laposabbakat pislogtam. Mostanában túlságosan is gyorsan elfáradok, ez biztosan nem normális. Erről beszélnem kell majd fogadott apámmal is. Mikor elszenderedtem Edward óvatosan levette a pocakomról az üres tálat, majd kényelmesen elhelyezett az ágyon, és betakart. Néhány órával később ébredtem fel legközelebb. Edward el sem mozdult mellőlem egész idő alatt. Mikor felébredtem a lábaim teljesen el voltak gémberedve, de egy kis mocorgás után már jobban éreztem magam. Nem akartam megint csak feküdni, úgyhogy Edward rosszallása ellenére óvatosan felkeltem az ágyból, és tettem néhány lépést. Először egy kicsit nehézkesen mentek az első lépések, de utána már kifejezetten jól esett mocorogni.

- Khm… szeretnék felöltözni – pirultam el, miután rájöttem, hogy egy szál hálóingben parádézom Edward előtt.

- Megkérem Esmét, hogy segítsen neked – mosolyodott el. Majd kisietett a szobából, de előtte még egy gyors csókot nyomott a számra.

- Köszönöm – szóltam utána, de már ott sem volt. A következő pillanatban pedig Esme állt előttem egy gyönyörű mély bordó ruhával a kezében.

A segítségével néhány perc alatt sikerült rendbe szednem magam, és már indultam is egy kicsit a szabadba. Szükségem volt végre egy kis friss levegőre. Annyi ideje voltam már a négy fal között. Mikor kiértem a teraszra azonnal mélyeket szippantottam a kristálytiszta erdei levegőből. Mindenhol fák vették körül a házat, és örökzöldek tették a tájat ellenállhatatlanná. Tökéletes volt.

- Hogy tetszik? – karolta át Edward a derekamat. Annyira más volt most, mint amilyennek megismertem. Talán hasonlított ahhoz az állapotához, amikor megismerte a szerelmet.

- Igazán csodálatos – dőltem hozzá teljes súlyommal. Jó érzés volt, hogy a karjaiban tartott. Royce sosem tett ilyesmit. Nem karolt át csupán azért, mert jólesett neki. Az érintések jóformán csak a házastársi életünkre korlátozódott a hálónkban. Nem volt romantika, és ehhez hasonló gyengédség.

- Szeretnéd látni a naplementét a hegyekben? Egyszerűen hihetetlen látvány – ajánlotta fel kedvesen. – Ha van hozzá kedved, és persze jól érzed magad, akkor holnap kirándulhatnánk is, és megmutatnám neked a legszebb helyeket a környéken.

- Nagyon tetszik az ötlet – mondtam lelkesen. Tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a környék. Majd a hirtelen jött hideg fuvallattól összeborzongtam. Hideg volt már, túlságosan is hideg az emberi testemnek.

- Várj, egy pillanat – mondta Edward.

Majd egy szempillantás alatt körbetekert egy hatalmas takaróval, hogy ne fázzak. Azután pedig az ölébe vett, és leült velem a kinti hintaágyba. Lassan ringatózott alattunk a hinta, miközben én mélyeket szippantottam a levegőből, és ezzel együtt Edward bódító illatából is. Mivel ember voltam, így az illata számomra is rendkívül csábítónak hatott, mint bármely nő számára. Órákon át ücsörögtünk odakint egy szót sem szólva csak élvezve a természet lágy ölét, ami az egész házat körülvette. Kétségkívül emberi életem egyik legcsodálatosabb napja volt, ha nem a legjobb.

- Szép látvány, igaz? – mosolygott rám Nadine.

- Igen, valóban csodálatos – viszonoztam a mosolyát. – Emmett és a többiek az én időmben ugye jól vannak? – kérdeztem hirtelen.

- Nincs semmi bajuk – mondta Nadine határozottan. – Nem fog velük történni semmi sem, amíg te végigjárod az utat, amit szeretnél.



(Emmett szemszöge)



Már lassan egy hete, hogy rátaláltunk Rose mozdulatlan testére Alice látomása után. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett vele, csak azt tudjuk, amennyit a látomásból megtudtunk. Egyszer csak összeesett és többé nem tért magához. Azt, hogy mi, vagy ki okozta nem tudjuk, de ha egyszer a kezem közé kaparintom a felelőst, akkor nem fogja túlélni a találkozást. Rose bébit senki nem bánthatja büntetlenül. Kiderítem, hogy mi történt vele, még akkor is, hogyha ez lesz életem utolsó cselekedete is.

- Semmi változás? – kukkantott be Esme.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem szomorúan. – Carlisle jutott valamire?

- Sajnos nem, minden létező ismerősét felhívta, még Arót is, de senkinek nincs még csak ötlete sem arra, hogy mi történt vele. Mindenki megpróbálja kideríteni, hogy mi történt, de még csak ötletünk sincs – lépett mellém fogadott anyám, és a vállamra tette a kezét.

- Tudom, és köszönöm – szorítottam meg Esme kezét.

- Nincs mit. Magatokra hagylak – ölelt magához egy pillanatra, majd kisietett a szobából.

Tudtam, hogy nekik is ugyanúgy hiányzik Rose, mint ahogy nekem. Nem, ez nem igaz, mert nekem jobban, de ők is nagyon szeretik. Alice szerint a jövőnk eltűnt. Rosalie jövője is, és az enyém is homályba veszett. Emiatt mindenki határozottan ideges, amit egy cseppet sem csodálok, hiszen ez azt jelenti, hogy mindketten megszűnünk létezni, záros határidőn belül. Nem akarok meghalni, de hogyha Rose nem jön vissza, akkor talán jobb is. Vajon egyáltalán vissza tud még jönni? Jasper azt mondja, hogy ez itt csak a teste. A jelleme, az érzelmei nincsenek benne. Csak egy héj, ahogy bátyám fogalmazott, Edward pedig egyetért vele. Se gondolatai, se érzései nincsenek. Vajon hol lehet most? Talán a lelke feladta? Sosem tudtam tökéletesen boldoggá tenni, hiszen nem voltam képes neki megadni a gyermeket, amire annyira vágyott, de azért nem hittem volna, hogy úgy neki is keseredhet, hogy valahogy elveszti önmagát. Én már semmit sem értek. Hiszen a minap még boldog volt, ha nem is száz százalékosan, de akkor is boldog. Én már mindent megpróbáltam, hogy visszatérjen hozzám. Meséltem neki az érzéseimről, amit halkan megjegyzek nem erős oldalam. Próbáltam Nessie elméletét, miszerint Csipkerózsikát játszik, és én vagyok a herceg, de hiába csókoltam meg, nem jött vissza. Carlisle acéltűvel már donorvért is vezetett a testébe, de semmi reakció. Jasper érzelmeket sugároz felé, de ez sem működik. Edward pedig az elmúlt két napban nagyon furcsán viselkedik. Mintha kerülné Rosalie gondolatát is. Talán így vezeti le a feszültséget, de nem értem, hogy hogyan lehet az, hogy napok óta alig képes Bella szemébe nézni, ráadásul az enyémbe se nagyon. Ha nem tudnám, hogy ez nevetséges, akkor azt hinném, hogy valamit elkövetett ellenünk, de hát mit tehetett volna, amivel megbántana minket. Áh, biztosan csak képzelődöm. Mindenesetre Jasper, és Alice szerint is furcsán viselkedik egy ideje. Komolyan már semmit sem tudok, és semmit sem értek, csak azt tudom, hogy vissza akarom őt kapni. Kell lennie megoldásnak, és mi meg fogjuk találni.

- Vissza foglak hozni, bébi. Ne félj – csókoltam meg az arcát. Majd mellé feküdtem az ágyra, és magamhoz húztam szerelmemet. Nem fogom elveszíteni, nem veszíthetem el.

The Beauty and the Bear - 5. fejezet

5. fejezet


Sziasztok! Remélem tetszeni fog :) A következő fejiben lesz Emmettes rész is :) Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)



Amikor kinyitottam a szemeimet, ki tudja, hogy mennyi idő után, pihenten, és nyugodtan ébredtem. Azonban a hely, ahol voltam nem a saját házam volt. Azonnal felismertem vámpírságom kezdetének helyszínét. Ugyanaz a vizsgálószoba, ugyanaz a ház, amiben Esme, Carlisle, és Edward a családjába fogadott. Tehát áthoztak magukhoz, amíg aludtam.

- Jó reggelt, kedvesem – lépett be a szobába Esme.

- Asszonyom – hajolt meg mögötte Edward.

- Jó reggelt – válaszoltam halkan. – Mennyit aludtam? – kérdeztem azonnal.

- Három napot, de semmi gond, közben Carlisle vénásan táplálta Önt és így a kicsit is – válaszolta Edward készségesen.

- Lehetne, hogy tegeződjünk? – kérdeztem csendesen.

Egy kicsit idegesítő volt, hogy a családom magáz engem. Bár akkoriban ez még teljesen normális volt, és ha azt vesszük, akkor most nem is a családom, de ez már részletkérdés. Ne magázzanak, még nem vagyok olyan idős. Bár a jelek szerint nem is leszek túlságosan idős, mikor véget ér a létem. Vajon milyen a halál? Békés, és könnyű, ahogy egyszer Bella beszélt róla?

- Természetesen tegeződhetünk, Rosalie. Megtiszteltetésnek veszem – hajolt meg ismét illedelmesen. – Engedelmeddel elhoztam neked egy bőröndnyi ruhát, és az ékszereidet is, nehogy valami eltűnjön. A komornád nem tudja tovább ellátni a feladatait, mert minden valószínűség szerint megőrült. Carlisle kezeli. Azt állítja, hogy egy elképesztően gyorsan mozgó, ember volt, aki megtámadott titeket, de állatias morgás tört a mellkasából. Ráadásul az emeleti ablakon hatolt be. Magát a támadót nem tudja azonosítani, mert túlságosan is gyorsan hagyta el a tett helyszínét. A támadót még keresik – magyarázkodott. – Nem kell aggódnod a házvezetőnő miatt, jó kezekben van, és hamar meg fog gyógyulni. Carlisle meg van győződve róla, hogy csak sokkot kapott – mondta el a valószínűleg megbeszélt szöveget Edward. Aha, sokkot kapott, vagy inkább vámpírt látott.

- Beszélnünk kell a gondolataidról – sóhajtott fel Edward. Nekem pedig kikerekedtek a szemeim.

- Én akkor magatokra is hagylak titeket – sietett ki Esme a szobából. – Az ebéd hamarosan készen lesz. Carlisle kéri, hogy ma még ne reggelizz, mert most vette ki a tűt pár órája a karodból, és előfordulhatna rosszullét.

- Rendben, úgy lesz – bólintottam rá azonnal. Carlisle tudja, hogy mit szabad, és mit nem.

- Leülhetek? – kérdezte Edward.

- Hát persze – sóhajtottam fel. Ezt nem fogom megúszni, akármennyire is szeretném.

- Nyugi, nem harapok – vigyorodott el. Haha, micsoda poén. Mikor lett olyan kis Humor Herold, mint Emmett? Miért jut mindenről Emmett az eszembe? Biztosan azért, mert annyira hiányzik.

- Ki az az Emmett? – kérdezte kíváncsian.

- Nem szeretnék róla beszélni, és gondolni sem fogok rá – morogtam rá.

- Ahogy akarod. Ez esetben térjünk vissza az eredeti kérdéshez – biccentett Edward. – Honnan tudod, hogy mik vagyunk, és miért tudsz ennyit a családunkról? – kérdezte kíváncsian.

- Huh, bele a közepébe, nem sokat teketóriáztál – ráncoltam össze a szemöldököm. Azt hittem, hogy finoman fog puhatolózni, nem csak úgy, durr bele.

- Nos, próbálgathatnék finomkodni is, de mindketten tudjuk, hogy nem vezetne eredményre. Elég makacs, és agyafúrt személyiség vagy, Rose. Bár be kell valljam, hogy ez határozottan imponáló a számomra, de néha elég idegesítő tudsz lenni. Egyébként remekül megy nekem a szorzótábla, és az abc betűivel sincsenek gondjaim, úgyhogy abbahagyhatnád ezt – mosolyodott el. Régen nem láttam ennyit mosolyogni. Bár meg kell, hogy valljam, hogy szeretem, amikor boldog. Jó érzés, amikor a családod felhőtlen, és elégedett. – Szóval, elmondanád, hogy honnan tudsz ennyit?

- Én, csak, rájöttem – néztem mélyen a szemébe. – Sosem ettetek egy bálon sem, mindig jéghidegek vagytok, amikor hozzátok érek, a szemetek pedig aranyszínű, ez nem egy klasszikus árnyalat. Na és a szépségetek, egyszerűen hihetetlen – mormoltam el a standard szöveget, és közben nem hagytam abba az abc ismételgetését sem, nehogy Edward kiszúrja a blöfföt.

- Rájöttél, hogy vámpírok vagyunk? Csak úgy? Nem eszünk, szépek vagyunk, aranyszínű szemünk van, tehát csak vámpírok lehetünk. Már megbocsáss, de ez nem túl hihető – forgatta meg a szemeit.

- Miért? Azért, mert úgy nézek ki, mint egy elkényeztetett buta liba, legalábbis szerinted, attól még lehetnek gondolataim, és lehet eszem is – szegtem fel az államat dacosan.

- Én soha nem mondtam rád semmi ilyesmit – mondta határozottan.

- Mondani tényleg nem mondtad, csak gondoltad – rántottam meg a vállam.

- Te is olvasol a gondolatokban? – kerekedtek el a szemei. Hogy mi? Ja, most azt hiszi, hogy én ezt onnan tudom, hogy láttam a fejében. Hé, ez nem is rossz ötlet. Várjunk csak nem lesz jó, ezzel gyorsan lebuknék. Talán, hogyha mással próbálkoznék. A szekrény mindjárt el fog dőlni, mert megreccsen a szerkezet, és Esme kedvenc porcelánkészlete ripityára törik.

- Nem éppen. Viszont mielőtt beavatnálak, siess ki a konyhába, mert Esme kedvenc porcelánkészlete el fog törni, ha nem kapod el őket – mondtam határozottan.

- Hogy mi? – döbbent meg.

- Csak bízz bennem, és menj – utasítottam.

Mire végre hallgatott rám. Egy kicsit „kölcsönveszem” Alice képességét, így legalább azt hiszik majd, hogy különleges vagyok, és sosem fognak rájönni, hogy azért tudom, mert így történt régen is. Bár felmerül a kérdés, hogy a múlt megváltoztatásától függetlenül a szekrény is feladja-e a küzdelmet a súly miatt. Remélem, hogy igen, mert ez az utolsó reményem. A következő pillanatban legnagyobb örömömre Esme felsikkantott.

- Vigyázz, Edward. Felborul – mondta kétségbeesetten.

- Ne aggódj, tartom – nyugtatta Edward fogadott anyánkat. – Vedd ki belőle a tányérokat.

- Azonnal – mondta gyorsan Esme. Majd néhány halk tányércsörömpölés után, Edward újra mellettem termett.

- Honnan tudtad, hogy mi fog történni? – fogta meg a vállaimat.

- Nem gondolatolvasó vagyok, hanem… - kezdtem bele a magyarázkodásba.

- Hanem látod a jövőt – fejezte be Edward helyettem a mondatot. – Nem, álljunk csak meg. Hogyha látod a jövőt, akkor láttad volna, hogy a férjed megcsal téged, és nem betegedtél volna meg a kisbabáddal együtt – nézett rám gyanakvóan.

- Nem látok mindent – hajtottam le a fejem.

Majd éreztem, hogy néhány pillanat múlva elkezdenek folyni a könnyeim. Miért kell mindig emlékeztetnie rá valakinek, hogy beteg a kicsikém, és még arra is, hogy a férjem, hogy megalázott engem? A fejemet a párnámba fúrtam, és elfordultam Edwardtól. Nem akartam, hogy végignézze a kiborulásomat.

- Edward – csattant fel Esme a konyhából.

- Tudom, anya, nem volt szándékos csak kicsúszott – mondta Edward együtt érzően. -Rose, ne haragudj, én nagyon sajnálom – simogatta meg lassan a hátam.

- Nem a te hibád – ráztam meg a fejem. – Egyedül hagynál egy kicsit? – kérdeztem halkan.

- Inkább gyere ide – fordított maga felé. – Nem lesz semmi baj, Carlisle megoldja – húzott oda magához.

Majd gyengéden átölelt. Furcsa érzés volt, de határozottan jól esett a hűvös karjaiba bújni. A fejemet a vállára hajtottam, és belemarkoltam az ingébe. Kényelmes volt ez a póz, ahogy teljes testemmel rátámaszkodhattam. Biztonságérzetet nyújtott. A pocakom az ölelésben a hasához nyomódott, és a pici azonnal heves kapálózásba kezdett. Biztosan azt hitte, hogy valaki simogatja a hasamat, vagy odatette a kezét, mert mindig olyankor szokott elkezdeni mocorogni.

- Ó, bocsánat – húzódott egy kicsit el tőlem. – Nem akartam megnyomorgatni a picit – nézett rám bűntudatosan.

- Nem azért mocorog, mert összenyomtad, hanem azért, mert azt hitte, hogy valaki meg akarja érinteni – mosolyodtam el. Kedves volt, hogy aggódott miattunk.

- Olyankor mocorog, hogyha megérintik? – biccentette oldalra a fejét.

- Olyankor biztos, hogy megmoccan, de máskor is szokott – mondtam boldogan. Ameddig ilyen kis aktív, addig biztosan nem lehet nagy baja.

- Kipróbálhatok valamit? – kérdezte Edward kíváncsian. Majd kezét a hasam felé közelítette.

- Csak nyugodtan – bólintottam rá.

Mire finoman a hasamra simította a kezét, és erőteljes koncentrációba kezdett. Sejtettem, hogy mit akar. Az én babám azonban nem olyan kis okos még. Nem hiszem, hogy önálló gondolatok táborát zúdítaná a kíváncsiskodóra.

- Na, hallasz valamit? – kérdeztem mosolyogva. Miután vártam néhány percet, de Edward csak a szemöldökét ráncolta.

- Nem igazán. Mintha gagyarászna odabent, de nincs értelme, csak jártatja a kis kezeit, és lábait – vette el a kezét a pocakomról.

- Talán csak nem érted a babanyelvet – vigyorodtam el. – Mr. „Mindent tudok” Cullen nem ért meg egy cseppnyi kisbabát? Nahát, milyen gondolatolvasó vagy te? – kérdeztem pimaszul. Majd a gyomrom hangosan korogni kezdett.

- A baba éhes. Most mondta – nevetett fel Edward.

- Ezt nem a kicsi mondta, hanem én – mondtam komolyan.

- Részletkérdés – legyintett. – Ennetek kell – fűzte még hozzá. Majd eltűnt, de néhány pillanat múlva ott is termett előttem egy hatalmas tálca kíséretében. – Nem tudtuk, hogy mit szeretsz, úgyhogy van húsleves, sült hús, hal, paradicsomsaláta, párolt zöldség, csokis és almás sütemény – sorolta a választékot. - Ha viszont mást szeretnél, akkor hozhatok valamit egy étteremből.

- Nem, köszönöm – tiltakoztam. – Ez bőven több, mint elég. Ha viszont lehetne, akkor a halat távolítsuk el – kaptam az orrom elé a kezem, amikor megcsapott a szaga. Úgy tűnik, hogy a baba nem kedveli a vízi élőlényeket.

- Oh, máris – futott át Edward arcán a felismerés. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a halas tányérral. Én pedig egy kicsit nyugodtabban lélegeztem fel.

- Oké, akkor halat többet nem készítünk neked – ült vissza mellém Edward. – A többi jó lesz, vagy kívánsz valami mást? – kérdezte kedvesen.

- Mondjuk válaszokat – haraptam be az alsóajkam. Tudnom kell, hogy mi történt a férjemmel, és hogy mi lesz most velem.

- Milyen kérdésre nem tudod a válaszokat? – kérdezte halkan. – Már mindent tudsz rólunk – mondta komolyan.

- Ki mentett meg? – szegeztem neki a kérdést. Ha neki szabad durr bele kérdezni, akkor nekem is. Tudnom kellett a választ. – Te ölted meg Royce-t? Igaz?

- Nem volt szándékos – hajtotta le a fejét. – Mármint, bocsáss meg, én sajnálom, hogy végeztem vele, de te nem hallottad a gondolatait. Bántani akart téged, aztán pedig ráfogta volna, hogy lezuhantál a lépcsőn, és összetörted magad a kicsivel együtt. Ezután pedig elhitette volna mindenkivel, hogy te voltál az, aki megbetegítette őt – motyogta maga elé.

- Értem – mondtam keserűen. Hogy mehettem hozzá egy ilyen mocskos férfihoz? Hová tettem a szemem? – Hogy értetted azt, hogy nem volt szándékos? – tettem fel a következő kérdést.

- Nos, erre egyszerű a válasz. Csak meg akartam akadályozni, hogy bántson téged, de amiket gondolt… - szorultak ökölbe a kezei. - Elszakadt bennem valami, és leereszkedett a vörös köd az elmémre. Csak a falhoz akartam csapni, de nem jól mértem fel a mozdulat erősségét, és azonnal meghalt a fejsérüléstől, amit okoztam. Nem ittam belőle természetesen – emelte maga elé a kezeit.

- Nem is feltételeztem rólad ilyesmit – fogtam meg a kezét.

- Nem félsz tőlem? – kerekedtek el a szemei.

- Megmentettél – mondtam határozottan. – Hidd el, hogy a férjemtől sokkal jobban féltem, mint tőled – fűztem még hozzá. Végül is ez igaz.

- Azt hittem, hogy gyűlölni fogsz. Ki kedvelne egy lelketlen gyilkost? Még most sem bánom igazán, hogy kioltottam az életét, pedig kellene. Ölni nem helyes – hajtotta le a fejét. Na álljunk csak meg. Mi folyik itt? Edward azt akarja, hogy kedveljem? Mármint, olyan érzésem van, mintha… nem, biztosan nem.

- Nem vagy lelketlen, és gyilkosnak sem tartalak, hiszen megmentetted az életemet, és a családoddal együtt törődtök velem. Nem is kívánhatnék ennyi kedvességet senkitől. Ti még csak nem is ismertek, mégis befogadtatok. Viszont lenne még egy kérdésem – kezdtem bele.

- Hallgatlak – nézett rám Edward komolyan.

- Honnan tudtad, hogy bajban vagyok? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, őszintén szólva követtelek a bál óta. Túl sokat tudtál rólunk, és nem akartam, hogy lebuktass bennünket – mondta őszintén.

- Miért mentettél meg? Hogyha ott hagysz a sorsomra, akkor megoldódik minden problémátok – kérdeztem értetlenül. Én otthagytam volna őt, hogy biztonságban legyen a családunk.

- Nem mindig a könnyebbik út a helyes. Sőt, kifejezetten sűrűn fordul elő, hogy a nehezebbik út a helyes – nézett a kezét fogó kezemre.

- Értem, ebben van igazság – mosolyogtam rá. Nadine! Tudnom kell valamit.

- Itt vagyok – bukkant fel Edward mögött. – Küldd ki a helyes fiút, és akkor tudunk sugdolózni a háta mögött – vigyorodott el.

- Egyél, éhesek vagytok – húzta ki lassan a kezét az enyémből. – Magadra hagylak néhány percre, és főzök neked egy teát. Esme elment vásárolni, Carlisle pedig egy óra múlva itthon lesz. Egy kis ideig még kettesben leszünk – mondta. Majd felállt és kisietett a szobából.

- Na, itt is vagyok – ült le mellém Nadine. – Tudod, hogy nagyon kíváncsi vagy? Mi lesz az élvezet az utazásban, hogyha mindig mindent tudni akarsz?

- Csak még ezt az egyet – néztem rá kérlelőn.

- Rendben – sóhajtott fel. – Még nem volt ilyen izgága lelkem soha, mint amilyen te vagy. Ne is kérdezd, úgyis tudom, hogy mit szeretnél tudni. A válasz pedig, igen. Edward nagyon kedvel téged. Még ő sem igazán tudja, hogy miért – kuncogott fel Nadine.

- Igazán kedves vagy, köszi – húztam el a számat.

- Jól van, csak vicceltem. Bár be kell ismerned, hogy eléggé körülményes teremtés vagy. Viszont visszatérve a kérdéshez. Igazából onnan lehet keltezni a vonzalmát, amikor teherbe estél. Ahogy boldogan mászkáltál a városban, és minden egyes gondolatod a kisbabád körül forgott. Soha többé nem volt olyan, hogy az érdekelt volna, hogy te milyen vagy, és neked mid van, hanem csakis az izgatott, hogy a babának jó legyen. Aztán elkezdtél jótékonykodni gyermeksegélyezéseknél, és egyre több pénzt költöttél, hogy az árváknak jó legyen, miközben arra is ügyeltél, hogy az adományokkal együtt a babád jóléte is biztos maradjon. Nagyon sokat fejlődött a jellemed a terhességed alatt, és Edward bár lassan jött rá, de napról napra többet érzett irántad – mondta Nadine mosolyogva.

- Edward a bátyám – mondtam komolyan.

- Itt nem feltétlenül – rázta meg a fejét Nadine.

- Na de én, nem is tudom. Hiszen nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, soha nem tekintettem rá úgy, én…

- Te most ismerkedsz vele, emlékszel? – fogta meg a kezem Nadine. – Akarsz külső szemlélője lenni az eseményeknek? Ha nem bírod tovább, akkor csak szólj. Bármikor kiszállhatsz a testedből, bár szerintem csupa kellemes élménnyel gazdagodna a lelked. Egyébként pedig, mielőtt még azzal jönnél, hogy nem akarod megcsalni Emmettet. Itt semmi sem kötelező a számodra. Az pedig, hogy hagyod, hogy Edward közeledjen feléd még nem bűn. Persze, csak, hogyha hagyod – mondta. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.

- Itt is vagyok – lépett be Edward. A kezében pedig egy kancsó, gőzölgő tea volt. Az illata egyszerűen remek volt. – Nem vagy éhes, vagy nem ízlik? – nézett az érintetlen tálcára.

- Én csak elgondolkoztam – mondtam kissé zavarban. Nem tudtam, hogy a hallottak fényében hogyan kéne viselkedtem Edwarddal.

- Semmi gond, de enned is kéne – mondta határozottan. – Egyébként gyönyörű vagy, amikor elpirulsz – mosolyodott el. Majd letette a teát az éjjeliszekrényre, és a fejével a tálca felé bökött. – Ha nem eszel, akkor nagy bajban leszek, mert Carlisle és Esme a lelkemre kötötték, hogy táplálkoznod kell. Légy szíves és viselkedj rendesen, különben kénytelen leszek én megetetni téged. Ha nem is vágysz most ételre, akkor gondolj a babádra. Neki szüksége van a kalóriákra – mondta komolyan.

Tudtam, hogy igaza van. Úgyhogy engedelmesen felemeltem a kanalat, és nekiestem a levesnek. Fantasztikus íze volt. Nem is emlékszem, hogy ettem-e már ennyire finomat. Gyorsan végeztem a tányérral, majd a főételhez fordultam. Ez is fantasztikus volt, de leginkább az édesség nyerte el a tetszésemet. Mindig is az almás sütemény volt a kedvencem, bár nem ettem túl sokat, hiszen vigyáztam az alakomra, ahelyett, hogy éltem volna. Megérte? Nem hiszem.

- Köszönöm, ez fantasztikus volt – dőltem vissza fáradtan a párnára. Persze csak miután az egész tálca tartalmát eltűntettem. Jézusom, ha ennyit eszek, akkor két hónap múlva már csak gurulni tudok majd.

- Egészségedre, és csak hogy megnyugtassalak, egy kicsit sem vagy kövér, Carlisle megmérte a pocakodat, mikor aludtál, és azt mondta, hogy milliméterre akkora, mint amekkorának lennie kell – mondta Edward nyugtatóan.

- Ez remek – sóhajtottam fel boldogan. Pedig meg voltam róla győződve, hogy túl sokat tömöm magam.

- Iszol egy kis teát? – tartotta elém a bögrét.

- Igen, köszönöm – vettem el a meleg italt. Majd jóízűen belekortyoltam. Mézes, citromos tea. Mindig is imádtam. Vajon honnan tudja, hogy így szeretem?

- A teadélutánokon mindenki elszörnyedve nézett téged, mert mindig mézet kértél a teádba, holott az úri nép szerint a cukor sokkal elegánsabb – rántotta meg a vállát. – Már akkor is figyeltelek – válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

- Erre soha nem gondoltam. Egyszerűen csak jólesett a méz – sütöttem le a szemeimet. Sosem gondoltam volna, hogy ez illetlenség. Bár egyszer Royce, mintha célozgatott volna, hogy jobb lenne, ha csak itthon innék mézes teát, de akkor még nem kombináltam össze a dolgot.

- Tudom, szerintem aranyos voltál – mosolyodott el. – Türelmesen csorgattad a kiszedőről a teába a mézet, hogy ne legyél illetlen, pedig közben azon gondolkoztál, hogy sokkal hatékonyabb lenne a saját kiskanaladdal pakolni a mézet a teába, mert azt utána bele is teheted a saját bögrédbe, és nem kell perceket várnod, hogy elkészüljön.

- Te rajtam nevettél minden teadélutánon? – kerekedtek el a szemeim. Mindig akkor nevetett fel, amikor készítettem a teát. Uramisten. Soha nem gondoltam volna, hogy nevetséges vagyok.

- Ne haragudj, de ha egyszer olyan aranyos voltál – mondta bocsánatkérően. – Egyébként elárulok egy titkot. Ezt a teát azzal a kanállal kevertem össze, amivel beletettem a mézet – kuncogott fel.

- Igazán? Nem szégyelled magad, hogy ilyen illetlen módon szolgálod fel az italomat? – kérdeztem tettetett felháborodással.

- Bocsásson meg, asszonyom, de sajnos nálunk csak ilyen kiszolgálásra telik – kért elnézést komolyan.

- Hát jó, így is hajlandó leszek meginni – rántottam meg a vállam. Majd egy újabb korty teát ittam a bögréből. – Hm… nagyon finom – sóhajtottam fel.

- Örülök, hogy ízlik – mondta Edward elégedetten. – Azt hiszem, hogy most már itt az ideje, hogy hagyjalak egy kicsit pihenni. Carlisle este meg akar vizsgálni, miután hazaért, hogy minden rendben van-e veletek. Aludnod kellene egy kicsit – állt fel az ágy mellől, de elkaptam a kezét.

- Velem maradsz? – néztem rá kérlelőn. Jól esett a társaság, és a közelsége is megnyugtatott.

- Ha szeretnéd, akkor igen, de pihenned kell. Úgyhogy aludnod kell, akkor is, ha itt vagyok – mondta komolyan.

- Ígérem, hogy úgy lesz, csak nagyon meleg van itt – kezdtem el kitakarózni.

- Ezen segíthetek – húzta csibészes mosolyra a száját. Majd a kezeit az arcomra és a nyakamra tette. – Így jobb?

- Igen, sokkal – sóhajtottam fel elégedetten. Majd néhány perc múlva elnyomott az álom. Boldog voltam a körülményekhez képest, és tökéletes biztonságban éreztem magam. Azt hiszem, hogy ettől az alternatív valóságtól nem kívánhatok többet.