20. fejezet
(Emmett szemszöge)
Már három hét telt el a balesetünk óta, és én szinte teljesen felépültem, a szerelmem viszont még mindig az ágyat nyomja, és alig tud felkelni néhány órára. Ha nem támadtam volna neki, akkor soha nem történhetett volna meg ez.
- Mi aggaszt, fiam – ült le mellém anya.
- Az én hibám, hogy ilyen súlyos az állapota – mutattam Rose ajtaja felé.
- Ez butaság. Mindenkinek vannak nézeteltérései, csak ez most balul sült el – simogatta meg a karomat. – Apáddal is volt, hogy alaposan összevesztünk, és akkor szerezte a sérüléseit, mert kint aludt a pajtában, amikor betörtek. Akkor úgy éreztem én is, hogy hibás vagyok, de néhány héttel később rájöttünk, hogy egyikünk sem tehetett róla. A szerelmesek néha követnek el hibákat. Nem szándékosan fordulnak elő ezek a dolgok, de néha megesnek. Tanultok majd a hibáitokból, ahogy az apád és én is tettük. Nem olyan nehéz az egész, mint amilyennek látszik. Összesimultok majd – magyarázta biztatóan.
- Igen, remélem. Viszont nem támadom le a kérdéseimmel addig, amíg teljesen meg nem gyógyult – mondtam határozottan.
- Ahogy érzed, drágám, de nekem most mennem kell. Holnap újra eljövök hozzátok. Hogyha gondolod, akkor szívesen látjuk Rose-t mi is, ha esetleg környezetváltozást szeretne – ajánlotta anya kedvesen.
- Az nagyon jó lenne, azt hiszem. Örülnék, hogyha Rosalie nálunk is lenne egy kicsit. Majd beszélek Lionellel, hogy már kibírna-e egy kicsivel hosszabb utat is.
- Rendben, fiam. Akkor én most már tényleg megyek – puszilta meg az arcomat. – Vigyázz rá, most nagyon törékeny.
- Tudom, mindenki folyton ezt mondja, de azért előtte ne hangoztassátok, mert érzékenyen érinti a téma – suttogtam halkan.
- Oh, értem, persze, egy szót se – egyezett bele azonnal anya. Azután pedig még egy puszit nyomott az arcomra, és elsietett. Még biztosan főzni akar valamit apának is, amit meg is értek.
Miután elment úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Rose-nak most egyébként is jobb, hogyha minél többet alszik, mert akkor sokkal gyorsabban gyógyul. Legalábbis Lionel ezt mondta. Bár az is lehet, hogy csak azért etet ilyesmivel, hogy békén hagyjam a betegünket, mert különben állandóan szórakoztatnám. Lionel szerint nem feltétlenül jó értelemben. Nem is értem igazából, hogy mi a problémája a humorommal. Szerelmem jókat szokott nevetgélni rajta. Séta után be is megyek hozzá, hogy szórakoztassam egy kicsit. Néhány órácskát legfeljebb, utána megint hagyom majd aludni. Talán meglephetném valamivel. A szamócát imádja, terem az erdőben, nem messze innen egy egészen kellemes vad fajtája. Szerintem biztosan örülne neki. Nem is kellett érte messzire mennem. Levettem a kalapomat, és annyi szamócát szedtem bele, amennyit csak lehetett, azután pedig visszaindultam vele a házhoz. Amint beléptem egy vigyorgó Sally állt meg előttem.
- Jókor jössz, épp most ébredt fel – mondta boldogan. – Ezt majd én megmosom és beviszem nektek. Már ideje lenne neked is pihenni egy kicsit. Egyébként ma sokkal jobban van, mint a baleset óta bármikor. Úgyhogy talán bevallhatnád neki, hogy mit szeretnél. Egy romantikus vacsora, gyertyafény, kettesben.
- Mióta lettél te ilyen kis kerítőnő? – kérdeztem mosolyogva.
- Amióta nagyon megkedveltem, és nem szeretném, hogyha eltűnne innen. Úgyhogy mindkettőtöknek az lenne a legjobb, hogyha beletörődnétek, hogy egymáshoz tartoztok. Rosalie már úgysem mehet haza Rochesterbe, de itt már szerintem, itthon érzi magát, csak még egy picit győzködni kell a letelepedésről.
- Nem akarom letámadni, majd akkor, hogyha már teljesen felépült. Most még kiszolgáltatott állapotban van, és nem lenne tisztességes most megkérni a kezét – vetettem ellent. Szegénykén még a végén azt hiszi, hogy hozzám kell jönnie, pedig ez természetesen nem kötelező. Hisz még alig ismer.
- Mióta lettél te makulátlan úriember, a vad vérbeli cowboy helyett? – kérdezte Sally döbbenten.
- Amióta szerelmes lettem ebbe a nőbe – rántottam meg a vállamat.
Mintha nem tudná, hogy mi a helyzet. Nem nagyon szeretek nyíltan beszélni az érzéseimről. Jobb az ilyesmi négyszemközt, azzal a személlyel, akire vonatkozik.
- Csak kimondtad – lejtett Sally egy kisebb örömtáncot. – Tudtam… tudtam… tudtam.
- Szerintem ezt elég sokan tudták, mert nem igazán titkoltam – forgattam meg a szemeimet. – Mindenesetre, hogyha nem haragszol, akkor most már meglátogatnám a kedvesemet – indultam meg a szoba felé.
- Persze, menj csak. Mindjárt viszem a gyümölcsöt, addig viselkedjetek – szaladt ő is a konyha felé.
Én pedig elsétáltam a szobához, és bekopogtam az ajtón. Tudtam, hogy úgy is „Szabad” lesz a válasz, de szerettem betartani ezt a kis illemszabályt. Sosem lehet tudni, hogy éppen mi történik odabent. Lehet, hogy nincs teljesen felöltözve, vagy csak nincs kedve társasághoz. Semmiképpen sem akartam megzavarni azzal, hogy csak benyitok.
- Szabad – jött a vidám válasz. Na, jó kedve van, már ez is valami. Akkor most biztosan nem fáj a feje, ami remek hír.
- Szia – dugtam be a fejem az ajtón.
- Szia – mosolyodott el boldogan. – Gyere be – hívogatott az apró kezeivel.
- Nem kell kétszer mondanod – csuktam be magam mögött az ajtót.
- Egyébként ez a te szobád is, úgyhogy nem kell engedélyt kérned rá, hogy belépj – jegyezte meg.
- Régebb óta a te szobád, és nem szerettelek volna zavarni semmiben – mondtam komolyan.
- Te sosem zavarsz – mondta pirulva.
- Igazán? – villantak meg a szemeim.
- Igen, igazán – bólintott rá.
- Ez esetben le sem tudsz majd rázni magadról – dörzsöltem össze a tenyeremet elégedetten.
- Te se engem, úgyhogy azt hiszem, hogy ezt tudom vállalni – mondta lelkesen. – Egyébként, mit állsz ott? Gyere, helyezd magad kényelembe – paskolta meg maga mellett az ágyat.
Én pedig azonnal odasétáltam, és letelepedtem mellé. Rose azonnal hozzám simult. Olyan természetes volt ez a mozdulat, mintha mindig is így feküdtünk volna egymás mellett. Imádtam őt magamhoz ölelni, és minden jel szerint neki sem volt ellenére hozzám bújni. Már éppen kezdett volna egyenletesen szuszogni, amikor kopogtatás törte meg a csendet, majd Sally lépett be a szobába, a nagy tál szamócával, amit szedtem.
- Sziasztok – lépdelt hozzám mosolyogva.
- Szia – válaszoltuk egyszerre.
- Meghoztam a szamócátokat, amit Emmett szedett. Előre is bocsi, de Alex mosás közben elcsent belőle egy kicsit.
- Ugyan már, csak nyugodtan. Be is jöhet még, hogyha szeretne még egy kicsit – ajánlotta Rose azonnal.
- Nem hiszem, megígértem, hogy elmegyek vele szedni, unatkozik mostanában, mert nem akar zavarni. Kell neki egy kis mozgás. Addig ti maradjatok csak pihenni. Lionel elment vadászni, úgyhogy néhány órára magatokra hagyunk titeket, megint. Addig is vigyázzatok magatokra – nézett ránk szigorúan. Majd kisietett az ajtón.
- Van néhány szabad óránk – fordultam szerelmem felé vidáman. Megint miénk a ház.
- Na és mit tervezel erre a néhány órára? – kérdezte kíváncsian.
- Nem is tudom? Mit lehet csinálni, az ágyban? – gondolkodtam el.
- Ez most költői kérdés volt? – kuncogott fel Rose.
- Nem-nem – ráztam meg a fejem. – Én is azt szeretném a legjobban, de még korai lenne. Úgyhogy valami egyéb elfoglaltság kell.
- Hát jó, ez esetben nem tudom, nem igazán töltöttem még ennyi időt ágyban, mint mostanság – szontyolodott el.
- Tudsz pókerezni? – villantak meg a szemeim.
- Az meg mi? – nézett rám döbbenten.
- Egy kártyajáték – vágtam rá azonnal. Tehát nem tud pókerezni.
- Kockázni? – próbálkoztam újra.
- Azt tudok. Apával néha játszottunk esténként – mosolyodott el. – Nem sokat játszottam még, de nagyjából tisztában vagyok a szabályokkal.
- Na, akkor itt az ideje, hogy komolyan elkezdj foglalkozni a kockázással. Bár úgy sincs semmi esélyed, mivel verhetetlen vagyok – húztam ki magam büszkén.
- Mostanáig talán az voltál, de ez pont ma fog megváltozni – nézett rám elszántan.
- Már félek – kerekedtek ki a szemeim.
- Van is mitől – húzta ki magát. – Szerencsés kezem van az ilyesmihez – tördelte meg apró ujjait.
- Jól van, akkor hozom is a kockákat – pattantam fel az ágyról. Majd Alex szobájába siettem, hogy elcsenjem tőle a játékhoz szükséges táblát, és dobókockákat.
Csapunk egy hosszú, akár éjszakába nyúló kockapartit. Na de mi lesz a tét? Tét nélkül nem érdekes a játék. Viszont most ötletem sincs, hogy mi legyen a díja a nyertesnek, vagy a büntetése a vesztesnek. Hm… nehéz ügy, de biztosan kitalálunk valamit.
- Mi tart már ennyi ideig? – panaszkodott kedvesem. – Unatkozom – fűzte hozzá bánatosan.
- Már nem sokáig – siettem vissza a kellékekkel. Majd amint odaértem, rögtön az ágyra pattantam. – Tehát, mi legyen a tét? – kérdeztem szikrázó szemekkel.
- Tét? Miért, fogadni akarsz? – kérdezte döbbenten.
- Még szép. Milyen egy jó kis muri fogadás nélkül? – húzogattam meg a szemöldököm.
- Hát, nem is tudom, hogy mit ajánlhatnék, amid még nincs meg – gondolkodott el.
- Ajánl fel nekem egy hetet kettesben – mondtam ki hangosan az ötletemet. Egy hét alatt összeszedem magam, és megkérem a kezét, végre. Ráadásul, hogyha kettesben vagyunk, akkor garantáltan romantikus lesz, és nem kínos.
- Rendben, de akkor ne lepődj meg, ha veszíteni akarok – pirult el megint.
- Mit kérsz te tőlem, hogyha én veszítek? – kérdeztem kíváncsian.
- Öhm… mondjuk, egy hetet kettesben? – vigyorodott el.
- Így nem lesz túl nagy tétje a versengésnek – ráztam meg a fejem.
- Tegyük még hozzá, hogy a vesztes főz és mosogat egész héten – ajánlotta a lehetőséget.
- Hm… nem is rossz. Megegyeztünk – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig azonnal megrázta azt.
Ezután pedig azonnal már-már vérre menő küzdelembe kezdtünk azért, hogy ki legyen az áldozat, aki főzni és mosogatni fog. Őszintén szólva, én még nem is nagyon erőltettem eddig a főzést, úgyhogy elég béna látványt nyújtanék. Győznöm kell! A harc órákon keresztül tartott, és mély elégedettséggel vettem tudomásul, hogy akármennyire is szerencsés keze van Rose bébinek, én akkor is ügyesebb vagyok, legalább ebben.
- A csudába – szusszantotta mérgesen, majd eldőlt az ágyon. – Te nyertél.
- Visszavágót? – kérdeztem lelkesen.
- Azt hiszem, hogy ha nem baj, akkor inkább szeretném elnapolni a visszavágót. Kimerültem, már megint – görbült le a szája. Nem sokkal később pedig egy könnycsepp csillant meg gyönyörű szemében.
- Ugyan már, ezért még nem kell itatni az egereket. Lionel megmondta, hogy egy jó darabig fáradt leszel még. Majd elmúlik – legyintettem.
- Egyszer biztosan, de addigra meg fogtok unni engem. Amióta itt vagyok, azóta mindenki engem ápol – mondta panaszosan.
- Nem is igaz, engem is ápolnak ám. Mit gondoltál, kisajátíthatod a környék egyetlen jó orvosát? – dorgáltam meg tettetett sértődöttséggel. – Az én orvosom volt előbb Lionel, és ne is álmodj róla, hogy megkaphatod a pozíciómat.
- Ne aggódj – mosolyodott el. – Ha rajtam múlik, akkor a lehető legkevesebbszer fogom igénybe venni a gyógyítód szolgáltatásait.
- Ez a minimum, ha már néha napján kölcsönadom neked is – biccentettem elégedetten.
- Idióta vagy, ugye tudod? – csóválta meg a fejét vidáman.
- Valóban az, de mindenki így szeret – rántottam meg a vállamat.
- Uh… ennyi ego egy testben – mondta ironikusan. – Mondd csak, mennyire szűkös odabent neked a hely? Csak mert úgy gondolom, hogy ennyi elégedettség nem fér el egy kamionban.
- Csak féltékeny vagy a Mesterre – mondtam önelégült vigyorral az arcomon.
- Hát végre kitaláltad, hogy miért figyellek árgus szemekkel, te csábító – kacsintott rám. Imádom ezt a nőt, komolyan. Félelmetes, hogy mennyire képes felvenni a poénokat. Valamint elengedni a füle mellett a kellemetlenségeket.
- Azt hittem, hogy fáradt vagy – néztem rá összeszűkített szemekkel. – Ne csipkelődj, hanem aludj egyet inkább.
- A kettő nem zárja ki egymást – ásított egy nagyot.
Én pedig magamhoz húztam törékeny kis testét, és megvártam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Akár egy életen át, vagy egy örökkévalóságon át is itt lennék mozdulatlanul, amíg láthatom, hogy kedvesem boldogan, egyenletesen, és nyugodtan szuszog a karjaimban. Imádom ezt az egészet. Fantasztikus.
- El fogok aludni – suttogta halkan.
- Jól teszed, én is azt fogom tenni nemsokára – mondtam határozottan.
- Rendben, akkor jó éjszakát – emelte fel a fejét egy kicsit a mellkasomról.
Én pedig felkuncogtam a látványon, ahogy csukott szemekkel, édesen csücsörített egy csókért. Olyan volt, mint egy ártatlan kislány, aki félve, pirulva kér csókot a szerelmétől. Amit én boldogan megadtam neki. Ő bármit megkaphat, amit csak kíván.
- Neked is jó éjszakát, kicsim – mormoltam a fülébe, majd elnyomott az álom.
„Álmomban egy hatalmas réten jártam, és boldog voltam, de hirtelen feltűnt mellettem két alak. Egy gyönyörű nő, aki féltő tekintettel nézett rám. A másik oldalon pedig egy fiatal férfi volt. Ő sem volt ellenszenves, sőt, semmi bajom nem volt vele, de a nő, és a férfi ellenszenvet táplált egymás iránt, ebben biztos voltam.
- Mit választasz, Rose?
- A boldogságot – mosolygott rám Rosalie.
Ennek hallatán pedig én is elmosolyodtam. Én jelenteném számára a boldogságot? Bár ezt nem is olyan nehéz elképzelni, hiszen ő az én boldogságom kulcsa. Tehát a szerelmünk örökké boldoggá tesz majd bennünket. Mi mást kívánhatnánk még?
- A boldogságot, de hol? – kérdezte a férfi komolyan.
- Ott, ahová mindig is tartoztam – válaszolta szerelmem határozottan.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte a lány.
- Igen, teljesen biztos – mondta szerelmem. Majd legördült egy könnycsepp az arcáról. – Ezt választottam. Az élet lemondásokkal jár. Valamit nyerek, valamit veszítek, de van, ami ugyanolyan fontos mindenhol – mosolygott rám.
- Legyen hát – legyintett a lány. Majd a kép eltűnt. Én pedig felébredtem, és semmit sem értettem az egészből. Mi történt? Mi volt ez? Miféle választás? Ki az nő, és az a férfi? „
(Nadine szemszöge)
Boldogan figyeltem a védencemet, aki bár nem volt a lehető legjobban testileg, de lelkileg talán még soha életében nem volt ilyen kiegyensúlyozott és boldog. Öröm volt nézni, hogy mennyire természetesen simulnak egymáshoz. Minden mozdulatuk követte a másik rezdüléseit. Tökéletes pár. Mindegy, hogy melyik világot választja, ahol Emmett ott van, ott elképesztően összeillő párt fognak alkotni. Lehetnek akár emberek, akár vámpírok, mindegy, ők összeillenek, mintha csak egymásnak teremtették volna őket. Hogy lehetséges az, hogy az ég vezetői, akik mindig a lehető legjobb megoldásra törekszenek, nem adnak nekik igazi esélyt. Megérdemlik. Ez látszik minden rezdülésükből, minden egyes együtt töltött pillanatból. Imádom őket már csak nézni is. Az pedig, hogy én magam segíthetek nekik megtalálni, hogy melyik élet az igazán nekik való, hatalmas megtiszteltetés. Nagyon megszerettem Rose-t, mintha csak a testvérem lenne. A nővérem, akinek bármit megtennék a boldogságáért. Semmi más nem számít, csak az, hogy neki jó legyen. Márpedig neki jó lesz, akkor is, hogyha addig élek. Oké, ez most nagyképű szöveg volt, hiszen én nem tudok meghalni, de a lényeg azért benne volt a mondanivalóban, azt hiszem.
- Nadine, gyere fel – hallottam meg a vezetők hangját.
- Mit parancsolnak, uraim? – jelentem meg azonnal előttük.
- Mostantól megváltoznak a szabályok, Nadine – mosolyodtak el.
- Ezt, hogy értik? Van egy megállapodásunk, és ezt nem szeghetik meg. Én vagyok a Végzet Angyala. Tehát az én dolgom kiválasztani, hogy kinek van esélye – mondtam határozottan.
- Ez így is van, de bemutatunk neked valakit, aki minket fog képviselni a Rose-hoz hasonló nehéz ügyekben. Mivel te nem hallgatsz ránk, ezért szükségünk van valakire, aki kordában tart minket, és megadja az esélyt a helyes döntésre.
- Minden döntés helyes, csak más, és más. A lényeg, hogy a védencem boldog legyen – lettem dühös. Nem igaz, hogy nem tudnak leakadni már rólam, illetve Rosalie és Emmett ügyéről.
- Valóban van ebben is igazság, de mi tudjuk, amit tudunk, és szükség van Lehetőségre – mondta komolyan.
- Lehetőség? Miről beszélnek?
- Azt hiszem, hogy rólam… - hallottam meg az ismerős hangot.
- Te meg mi a fenét képzelsz magadról? – ordítottam rá…
