The Beauty and the Bear - 108. fejezet

108. fejezet

Sziasztok! Jövő héten a frissítés ezen a blogom is elmarad szabadság miatt :D Viszont az utána való héten menetrend szerint hozom a frisst! Puszi, Drusilla

 

(Rosalie szemszöge)

Komolyan mondom, hogy csak az úrinői méltóságom, és a józan eszem tartott vissza attól, hogy le ne tépjem ott helyben ennek az őrültnek a fejét. Még, hogy trükközök. Nem elég, hogy zaklat minket, még a lányomat is halálra rémíti, és eléri, hogy megszökjön. Szegény kislányt. Lehet, hogy a lányom felnőtt nőnek néz ki, de egyáltalán nem az. Még csak egy ijedt kislány.

-          Hölgyem, várjon – jelent meg mellettem Demetri.

-          Ugyan miért? Minden perc számíthat – vágtam hozzá a szavakat.

-          Tudom, de rossz irányba megy. A kisasszony a másik irányba tart, csak erre is hagyott nyomokat, hogy tévútra csalja Önt – mondta egy fokkal kedvesebben, mint ahogy este viselkedett.

-          Anne nagyon okos, de szerintem ennyire azért nem agyafúrt – állapítottam meg.

-          Nézze, én nyomkövető vagyok. Méghozzá a világon a legjobb, úgyhogy szerintem akkor jár a legjobban, hogyha hallgat rám, és követ engem – mondta határozottan. – Megtalálom a lányát, és utána békén hagyom Önöket. Hogyha hazudott volna, akkor már rájöttem volna, de az az igazság, hogy nehéz ezt kimondani, de hiszek Önöknek. Bár még soha életemben nem hallottam ilyesmiről, de természetesen ettől még előfordulhat. Még mi sem tudhatunk mindent. Végül is soha nem volt nő, aki túlélte volna a velünk való találkozást.

-          Most azt hiszi, hogy ettől félek magától, vagy azt, hogy a csodálója lettem? – néztem rá undorodva.

-          Nézze, hölgyem, maga azt hisz, amit akar, de én még soha nem voltam úgy nővel, hogy a másik fél ne akarta volna. Azt nem tagadom, hogy nem vagyok tisztában az erőmmel, hogyha elvesztem a fejem. A hölgyek azonban mindig megkapták a nekik járó végtisztességet – mondta határozottan.

-          Oh, és ettől jobb lesz a szeretteiknek? – kérdeztem a szemeimet forgatva.

-          Nem, nem lesz jobb, de ettől még tény, hogy nem szándékosan bántalmaztam a lányokat, akik megfordultak a szobámban – rántotta meg a vállát.

-          Nos, már ez is több, mint amit egy volterrai vámpírtól valaha is elvártam volna. Azt hiszem, hogy maga viszonylag úriemberszerű – állapítottam meg. Bár nem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondoltam a dolgot. Sőt, egyáltalán nem voltam biztos a dologban. Sokkal inkább undorodtam már a gondolattól is, hogy egyáltalán csak eszébe jut hozzáérni még egyszer a lányomhoz.

-          Azt hiszem, hogy ezt bóknak vehetem – állapította meg.

-          Ez mindenképpen nézőpont kérdése, de azt hiszem attól, hogy együtt keressük a lányomat még nem kell társalognunk – állapítottam meg fáradtan.

-          Ez valóban így van, de gondoltam megpróbálok barátkozni, mert, ha a Mester tudomást szerez a lányáról, akkor nyilván meg fogja Önöket hívni Volterrába.

-          Majd megpróbálom udvariasan visszautasítani a szíves invitálást – vágtam rá.

-          Az nem olyan egyszerű, hölgyem – rázta meg a fejét Demetri mosolyogva. – Nem lehet csak úgy visszautasítani egy ilyen meghívást.

-          Majd meglátjuk – sóhajtottam fel. – Messze van még a lányom? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, történetesen már egy ideje figyel minket a ház mögül – súgta oda, hogy csak én hallhassam.

-          Akkor, köszönöm a segítségét, és most távozhat is – nyújtottam felé a kezemet. Ennyit azért megérdemelt, amiért elvezetett a gyermekemhez.

-          Ma beérem ennyivel, mert nyilván a kisasszonyt is felzaklatná a jelenlétem, és elhagyom a várost is, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk – hajolt meg előttem. Majd egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség. Én pedig odalopóztam a sikátorhoz, amire Demetri mutatott az imént. Nem sokkal később pedig valóban megláttam egy összegömbölyödött kupacot a sötétben.

-          Kincsem – ültem le mellé. Mire azonnal kinézett a köpenye alól. A szemei könnyesek voltak, és reszketett, mint a nyárfalevél.

-          Hagyj békén, anyu – görbült le a szája.

-          Nem hagylak, édesem – vágtam rá azonnal. – Hogy tehettél ekkora butaságot? Hiszen tudod, hogy mi nem tudunk nélküled élni – öleltem magamhoz. – Még egyszer ne merészelj ilyet csinálni, mert száz éves korodig szobafogságra ítéllek – mondtam határozottan.

-          Nem tudsz, mert elmegyek – vágta rá makacsul, de azért belecsimpaszkodott a vállaimba.

-          Nem mész te sehová, kislányom – vágtam rá határozottan.

-          De igen, csak megálltam itt éjszakára, mert nem mertem tovább menni – harapott az ajkába.

-          Drágám, ha már világgá mész, akkor legalább lopj pénzt, vagy vigyél némi ékszert – csóváltam meg a fejem. – Akkor tudtál volna szállást foglalni magadnak.

-          Nem kell szállás, jó volt ez így, csak nem szeretem a sötét helyeket – állapította meg.

-          Tisztában vagyok a ténnyel – mosolyodtam el. – De azért egy sötét sikátort választottál búvóhelyedül.

-          Talán más is fél tőlük, és nem jönnek ide – állapította meg.

-          Mi lenne, hogyha végre hazamennék? Vagyis, vissza a szállodába? Te is tudod, hogy soha, de soha nem foglak elengedni – mondtam határozottan.

-          Igen, sejtettem, ezért próbáltam meg gyorsan eltűnni – harapott az ajkába. – Csak valahogy miután eltávolodtam a szállodától már nem tűnt akkor ötletnek, mint amikor kiterveltem. Ne haragudj rám – bújt hozzám szorosan.

-          Dehogy haragszom, te butus, de most már gyerünk vissza a szállodába, és még egyszer ne merészeld rám hozni a szívbajt, mert akkor hatalmas nagy bajban leszel, megértetted? – álltam fel. Majd magam után húztam Anne-t is. Aki úgy simult hozzám, mint egy kiscica, és halkan lépteld mellettem.

-          Mondd csak, hogyan találtál rám? – kérdezte egy idő után.

-          Demetri Volturi segített – vallottam be az igazat. Annak úgysincs értelme, hogyha átverem őt. Jobb, hogyha mindennel tisztában van.

-          Segített neked megtalálni engem? De hát miért? – nézett rám lányom értetlenül.

-          Na látod, ezt én sem értem – vágtam rá azonnal. – Hm… egész messzire jutottál – állapítottam meg, miután nagyjából fél órával később visszaértünk a szállodánkhoz.

-          Hát, nagyon igyekeztem, de a jelek szerint messze nem eléggé – motyogta az orra alá.

-          Anne, ne hibáztasd magad semmiért, mert nincs rá okod – vágtam rá komolyan. Majd bevezettem a szobánkba a lányomat. Amint kinyitottam az ajtót, mintha egy tornádó sodort volna minket a falhoz. Majd négy erős kart éreztem magam, és a lányom körül. – Hát ti? – kérdeztem döbbenten. Miután eljutottam odáig, hogy szóhoz jussak.

-          Alice látta, hogy mi fog történni, és iderohantunk, ahogy csak bírtunk – vágta rá Emmett. – Azt hiszem, hogy rekordot döntöttünk – állapította meg. - Hogy gondoltad, hogy megszöksz? – fordult most lányunk felé.

-          Nem akartam nektek rosszat – nyelt egy nagyot Anne.

-          Buta kislány, te soha nem lehetsz teher a családodnak – vágta rá Emmett azonnal.

-          Igen, tudom, de kivételesen én akartalak megvédeni titeket – sóhajtott fel Anne.

-          Ez nagyon érett gondolkodás, de ott még nem tartunk, hogy neked kellene megvédened a szüleidet. Főleg nem engem. Az én dolgom, hogy vigyázzak a családomra – mondta Emmett ellentmondást nem tűrve. – Reggel ezért még számolunk, de most menj, és fürödj meg. Gabriel már előkészítette a fürdődet. A család többi tagja pedig nagyjából reggel érkezik. Mi egy kicsit elhúztunk a többiektől.

-          Azért remélem, hogy nem látott meg titeket senki. Mármint…

-          Drágám, nem vagyok ostoba, csak féltettelek titeket. Bár igaz, ami igaz, Edward is nehezen viselte, hogy ne rohanjon úgy, mint mit, de sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön a többiekkel. Hátha hallanak valamit reggel a városban, amikor megérkeznek – magyarázta szerelmem.

-          Edward is jön, és a többiek is? – kérdezte lányom fülig pirulva. Majd halványan elmosolyodott, és már el is tűnt.

-          Semmit nem értem el – szusszantottam dühösen.

-          Hát, ez nézőpont kérdése – rántotta meg a vállát Emmett. – Engem ráébresztettél arra, hogy a lányunknak sokkal jobb lehetőség, hogyha Edwardot választja, mint egy Volturi ficsúrt.

-          Nem, a lányunknak még senkit sem kell választania, még gyerek. Majd, ha elmúlt legalább tizenhat éves, és nem csak testileg, akkor tárgyalhatunk udvarlókról – vágtam rá.

-          Kincsem a lányod nem csak testileg, de szellemileg is érettebb a koránál – csitított szerelmem.

-          Még maradjon egy ideig kislány – vágtam rá ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, nyugalom, én csak megállapítottam, hogy ha már kettő közül lehet választani, akkor inkább Edward legyen a választás – vágta rá Emmett.

-          Mondd csak, mit nem mondasz el? – néztem rá kíváncsian. – Alice látott valamit, igaz? – kérdeztem rá.

-          Látott néhány dolgot, de mint tudod, ez a döntések alapján bármikor megváltozhat – kezdett bele bizonytalanul.

-          Na, halljam – sóhajtottam fel. Jobb, hogyha tudok mindent. Az a legegyszerűbb.

-          Alice két lehetőséget látott Anne jövőjében. Pontosabban hármat, ha jól értettem. Az egyik eset Demetri és ő Volterrában, a második Edward, ő és két gyermek, a harmadik eset, amit egyikünk sem értett, az pedig egy gyermek és ő, de férfi sehol. Ha eközül a három lehetőség közül lehet választani, akkor én személy szerint az Edwarddal és gyermekekkel közös jövőjét pártolom.

-          Van ott negyedik lehetőség is, csak még nem tudunk róla – legyintettem. – A jövőben olyan sok minden változik meg, csupán néhány pillanat alatt. Nem kell túl nagy feneket keríteni a történetnek. Legalábbis szerintem. Majd minden kialakul a saját ütemében – mondtam határozottan. – Alice látomásai változnak, ezt mindannyian tudjuk. Anne a számára legjobb útra fog jutni, az, hogy hogyan jut el odáig pedig legyen az ő dolga.

-          Ha így gondolod, akkor én nem vitatkozom az anyai ösztöneiddel, kicsim – nyomott gyors csókot a számra szerelmem.

-          Helyes, velem kár is vitatkozni – vágtam rá elégedetten. – Rendezkedj be a szobámban, addig én megnézem Gabrielt, és Anne-t – ajánlottam a lehetőséget.

-          Jól van, de ne dorgáld meg nagyon – bökött a fejével a gyerekek ajtaja felé.

-          Ne aggódj, nem haragszom rá. Valamilyen szinten megértem, hogy megijedt és elmenekült. Csak minket és a testvérét akart védeni.

-          Tudom, de ettől még nagy butaság volt. A lányunk általában nagyon érett, felnőtt gondolkodású, de ez a tette most meglehetősen gyermeki volt – mondta szerelmem határozottan.

-          Igen, tisztában vagyok vele – biccentettem. – De most már tényleg megyek és rájuk nézek – fűztem még hozzá. Majd besiettem az ajtón. Gabriel már az ágyban feküdt, Anne viszont még nem volt sehol.

-          A húgod? – kérdeztem kíváncsian. – Ugye nem?

-          Dehogy, a fürdőben van. Rákapcsolódtam – mondta teljes meggyőződéssel. – Minden rezdülését érzékelem, úgyhogy nem tud megint megszökni innen.

-          Ez nagyszerű – ültem le halkan az ágy szélére. - Hogy vagy, édesem? Mi történt, amíg nem találkoztunk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Anya, csak néhány nap volt. Ennyi idő alatt nem igazán történik sok dolog – nevetett fel.

-          Na, de mégis – néztem rá érdeklődve.

-          Semmi nem történt, anyu. Hiányoztatok – ült fel az ágyban, majd szorosan magához ölelt.

-          Ti is nekem, Gabriel. Nagyon is – vágtam rá azonnal. Olyan jó volt ismét a karjaimban tartani a fiamat is. Imádom a lányomat, de a fiam ugyanolyan fontos a számomra természetesen.

-          Csak eljutottam Párizsba, nem igaz? – kuncogott fel fiam. – Bár, nem igazán így terveztem az ideutat.

-          Hogy érted ezt? – kérdeztem meglepetten.

-          Miután Alice látott titeket a Volturi őrrel apa egyszerűen bezsongot. Egy táskába belehajított néhány dolgot magának, és néhányat nekem, azután pedig csak a száguldásra emlékszem. Minden olyan elképesztően gyorsan történt. Egészen idáig rohantunk, nem is emlékszem az útra sem, csak próbáltam követni apát a legjobb tudásom szerint. Elég félelmetes volt, amit előadott, de azt hiszem, hogy én sem tettem volna a helyében másként. Féltett benneteket, ahogy mindenki más is – mesélte el Gabriel.

-          Sajnálom, hogy megijesztettünk benneteket – néztem rá bűnbánóan.

-          Ugyan, ez egyáltalán nem a ti hibátok – legyintett. – Viszont Anne végre kimászott a kádból, és azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy aludjak egyet, mert jóideje nem pihentem már, és lefutottam a lábaimat is – ásított egy nagyot.

-          Pihenj csak, életem – nyomtam puszit a homlokára. Majd betakargattam. Éppen ekkor jött ki Anne a fürdőből.

-          Hogy vagy, Anne? – fordultam felé aggódva.

-          Jól vagyok, most már – mosolygott rám. – Főleg, hogy Gabriel is itt van – fűzte még hozzá. – Furcsa volt távol lenni tőle. Szerintem megharagszik, hogyha bebújok mellé? Jó lenne most a közelében lenni – harapott az ajkába.

-          Neked mindig van itt hely – emelte meg a takarót csukott szemmel Gabriel. – Gyere csak, hugi – fűzte még hozzá. Mire Anne az ágyra pattant, és boldogan simult bele bátyja ölelésébe. – Hiányoztál – nyomott puszit az arcára.

-          Te is nekem – vigyorodott el fiam. Hát igen, ezt a vigyorgást egészen biztos, hogy az apjától tanulta. Más nem tud ilyen vigyort mereszteni a világra.

-          Aludjatok, kedveseim – nyomtam puszit mindkét homlokra.

Majd betakargattam őket, és hagytam, hogy pihenjenek. Én pedig azonnal visszamentem Emmetthez, aki magát nem meghazudttolva egy szál semmiben feküdt az ágyamon, és egy cseppet sem zavartatta magát. Sőt, ahogy láttam, mulatatta a helyzet, mivel igencsak lefagytam a nyíltságától. Már nem is emlékszem, hogy mikor voltunk utoljára ilyen helyzetben. Mármint, hogy Emmett ilyen meglepetéssel várt rám, de meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik a dolog.

-          Na mi a helyzet, asszony? Talán nem tetszik a látvány? Mi ez a kislányos zavar? – kérdezte pimaszul.

-          Csupán megleptél, de azt egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik a látvány. Sőt – kezdtem el én is ledobálni magamról a ruhákat.

-          Hm… tetszetős ez a hozzáállás – kacsintott rám.

-          Csak várd ki azt, ami még ezutá jön – dobtam félre a ruhámat, hogy Emmett jól láthassa az új fehérneműmet, ami a jelek szerint igencsak izgatóan hatot rá, mert felpattant az ágyról, és egy szempillantás alatt ráhajított engem, majd rám vetette magát…