The Beauty and the Bear - 77. fejezet

77. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A ruhába néhány perc alatt sikerült is belebújnom, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Egyszerű volt, de mégis tökéletes, és Sally tehetségének hála tökéletesen simult rám, úgy, hogy a szülés utáni apró hibákat tökéletesen eltakarta. A kis pocak, ami még megvolt egyáltalán nem volt feltűnő, míg a dekoltázsomat nagyon is kiemeltük, ezzel is ellensúlyozva minden mást. Pontosan olyan, mint amilyenről minden lány álmodna.

-         Édesem, káprázatos vagy – lett könnyes anya szeme.

-         A fiam nagyon szerencsés férfi – mosolyodott el Emmett anyukája is.

-         Gyönyörű vagy – kapta a szája elé a kezét Sally és Vera is. Anne pedig csak lelkesen tapsikolt, amikor meglátott. Majd hozzám kúszott a földön, és felfelé kezdett nyújtózkodni.

-         Nem-nem, édes, a maminak, most mennie kell – vette fel anya óvatosan a kislányomat.

Aki erre morcosan gügyögni kezdett, de most anyának igaza volt. Így csak puszit nyomtam a kislányom fejecskéjére, és hagytam, hogy anya magával vigye, hogy felöltöztesse őt, majd együtt hozzák a kispárnát, amin a gyűrűink lesznek.

-         Erre van a menyasszony? – dugta be a fejét Lionel az ajtón. – Hűha, csodaszép vagy, Rose – mosolyodott el, amikor meglátott. – Indulhatunk? – kérdezte kedvesen.

-         Igen, felkészültem – bólintottam rá azonnal.

-         Ez esetben, szabad? – nyújtotta felém a karját.

-         Igen, köszönöm – karoltam bele azonnal.

-         Várj, a fátylad – kapott el minket Sally. Majd egy szempillantás alatt feltűzte a kontyomra a hófehér csipke fátylat.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-         Nagyon szívesen. Na indulás, Emmett már biztosan tűkön ül – mondta határozottan.

-         Hát, ami azt illeti, nagyon remélem, hogy tényleg így van – mondtam boldogan. – Én már alig várom, hogy láthassam őt az öltönyében.

-         Oh, hidd el, hogy jól néz ki – kacsintott rám Lionel. – Igaz, hogy nem annyira jól, mint én, de magához képest nagyszerűen – mondta határozottan.

-         Nekem már ez is tökéletesen megteszi – nevettem fel.

-         Elég alacsonyan tartod a lécet – morgolódott Lionel az orra alatt, de közben arcrepesztően vigyorgott is.

-         A kis gyűrűhordár elkészült? – kérdeztem kicsit hangosabban, hogy anya meghalljon.

-         Már itt is vagyunk – lépett anya boldogan.

Azonnal kislányomra pillantottam, akin csodálatosan állt a halvány rózsaszín ruhácska, a hozzá tartozó zoknival, és egy apró masnival a hajacskájában. Egyszerűen imádnivaló volt, mint mindig. Most azonban valahogy még inkább szépséges volt.

-         Hát ki ez a világszép lány? – léptem oda kislányomhoz. Aki rögtön nevetni kezdett. – Tudod, hogy nem illik szebbnek lenni a menyasszonynál az esküvő napján? – néztem rá komolyan. Mire csak még jobban kacagni kezdett. – Hajaj, apád lánya vagy, ez tisztán látszik – sóhajtottam fel. – Már most pimaszkodsz velem, mi lesz később? – csikiztem meg a pocakját. Majd felcsendültek a harangok. Amire azonnal felkaptam a fejem.

-         Itt az idő, Rosalie – mondta Lionel határozottan. Majd elindult velem az oltár felé.

-         Azt hiszem, hogy kicsit azért ideges vagyok – nyeltem egy nagyot, amikor a templom elé értünk.

-         Ez természetesen – biccentett Lionel. – Azt hiszem, hogy a világ még nem látott teljesen nyugodt menyasszonyt soha életében – kuncogott fel a kísérőm. – Ne aggódj, amint meglátod a nagydarab leendő férjedet az oltárnál, azonnal megnyugszol – paskolta meg a kezem. – Mély levegőt – adta ki az utasítást.

-         Oké – sóhajtottam egy nagyot.

-         Mehetünk? – nézett rám kíváncsian.

-         Igen – bólintottam.

Mire az ajtók kinyíltak előttünk, és én megláttam szerelmemet, aki azonnal a hozzá illő stílusban rám kacsintott, és ha nem templomban lettünk volna, akkor egész biztosan még füttyentett is volna. Az én Emmettem már csak ilyen volt, de így imádtam mindig is. Az életkedvét, és a temperamentumát mindig is irigyeltem. Lionel el is indult, de én egy pillanatra megtorpantam.

-         Rose, mély levegő, és gyere – súgta Lionel.

Én pedig azonnal felocsúdtam a pillanatnyi soktól. Nem attól voltam megszeppenve, hogy férjhez megyek. Egyszerűen csak jó volt elmerülni Emmett tekintetében, ami engem hívott. Éreztem, és láttam is a szemeiből, hogy ő is épp annyira várta ezt a pillanatot, ahogy én vártam. Egyszerre elszállt minden gondolat a fejemből, és csak őt láttam. Mintha senki más nem lett volna a teremben rajtunk kívül. Amikor pedig odaértünk szerelmem elé, az a pillanat maga volt a megtestesült boldogság. Ahogy a kezem átvette Lionel kezéből olyan volt, mintha szikrák pattantak voltak ki közöttünk, és kellemes bizsergéshullámok futottak végig az egész testemen. Megszűnt a külvilág, és én csak őt láttam. A pap elkezdte a szertartást, és én megbabonázva, a boldogságtól úszva ismételtem el minden egyes szót. Miután pedig mindketten kimondtuk azt az apró, de világot jelentő „igen” szócskán, a pap házastársakká nyilvánított minket, majd elvettük a gyűrűinket, amelyekre eddig a kislányunk vigyázott, hogy egymás ujjára húzzuk, és végre elcsattanhatott az első hitvesi csókunk. Ez a csók most más volt, mint a többi. Megvolt benne az eddig is ismert szenvedély és gyengédség kellemes egyvelege, de volt még itt valami más is, ez az első hitvesi csók olyan más volt most, mint vámpírként. Egészen más érzések cikáztak keresztül rajtam, amik még sokkal, de sokkal jobbak voltak, mint vámpírként, pedig már akkor is elképesztően boldog voltam.

-         Üdvözöljük Mr. és Mrs. McCharty-t – mondta a pap lelkesen. Mire a tömeg tapsolni kezdett, ami Anne-nek is nagyon tetszett, mert ő is utánozni kezdte őket. Mi pedig, ha nehezen is, de elváltunk egymás ajkaitól.

-         Szeretlek – mosolygott rám Emmett.

-         Én is, szeretlek – simítottam végig az arcán.

Majd a barátaink, és családunk felé fordultunk, hogy mindenki, aki szeretne gratulálni tudjon. Ezután pedig egymást ölelve indultunk át a lakodalmas házba, hogy elkezdődhessen a lakodalom. Nem volt messze a lakodalmas ház, úgyhogy néhány perc alatt át is értünk. Nekem kicsit furcsa volt, hogy már világosban elkezdődött a vigadalom, mert felénk este volt szokás neki kezdeni, de itt a jelek szerint egész napos lakodalmak szoktak lenni, amit én egyáltalán nem bántam. Boldogan táncoltam mindenkivel, aki csak felkért, és nevetve figyeltem Anne-t, ahogy megszökik anyától, és az asztalon négykézláb mászva megkeresi a szalonna darabokat, amit Emmett szokott neki adni mindig. Igazi rosszcsont, mint az apja.

-         Szabad gratulálnom a házasságkötéséhez, Ms. Hale? – kapott el hirtelen egy túlságosan is ismerős hang. Rémülten fordultam hátra, és azonnal felismertem az apámat. – Hát Royce mégis csak igazat mondott. Azért tűntél el, mert egy utolsó cafka vagy, mint az anyád – vágta hozzám.

-         A te drága Royce-od azt is elmondta, hogy mi történt az esküvőnk előtt? Hogy mit tett velem a barátaival? – rántottam ki a karom a kezei közül.

-         Ajánlom, hogy távozzon – termett mellettem Emmett. Anya pedig valószínűleg elbújt valamerre Anne-nel együtt, aminek most nagyon is örültem.

-         Nem fogok elmenni, tudnom kell, hogy a lányom miért árult el. Bár, elég nyilvánvaló. Úgy látszik tévedtem, nem az anyád szökött ehhez a férfihoz, hanem te – mondta vádlón.

-         Az a vadállat megbecstelenített részegen, a barátaival együtt – csattantam fel. – Azért nem mentem haza, mert soha többé nem akarom látni azt az alakot. Ha vele értesz egyet, akkor tűnj el innen, hogyha felfogtad, hogy mit tett velem, akkor pedig gondold át a dolgot, és ha normálisan tudsz viselkedni, akkor maradj itt az esküvőnkön, mert itt a helyed – mondtam határozottan. A fenébe is, ez az én esküvőm, és boldog leszek, az apámmal együtt, vagy akár nélküle is, de botrányt nem vagyok hajlandó eltűrni.

-         Az édesanyád hogyan talált rád? – kérdezte halkan.

-         Ő tovább kerestetett, mint te – állapítottam meg. – Mint láthatod, sikerrel is járt – tártam szét a karjaimat.

-         Azt hittem, hogy megszöktél, mert meggondoltad magad – hajtotta le a fejét apa.

-         Nem vagyok annyira szeszélyes, mint hiszed – vágtam vissza.

-         Tudhattam volna, hogy nem vagy – nézett rám bocsánatkérően.

-         Még lehetünk család, ha akarod – fogtam meg a kezét. Mégiscsak az apukám. Talán lehet még idevaló férfi belőle.

-         Hálás lennék érte, ha képes vagy megbocsátani nekem, és persze az édesanyád is – mondta határozottan.

-         Szerintem ez megoldható – bólintottam rá mosolyogva.

-         Ez esetben igyekszem visszanyerni a bizalmatokat – mosolyodott el ő is. – Azt hiszem, hogy a férjedet is ideje lenne nyugodtabb körülmények között megismerni – nézett Emmettre. Férjem még mindig nemtetszéssel szemlélte az apámat, de ha én kérem, akkor biztosan megenyhül majd az irányába.

-         Emmett McCharty, bár a nevét azt hiszem, hogy már pontosan tudod – mutattam be a férjemet hivatalosan is.

-         Örvendek – nyújtotta felé apa a kezét. Emmett azonban habozott elfogadni azt. Mire elővettem a lehető legkönyörgőbb tekintetemet, amire csak felsóhajtott, és elfogadta apám felajánlott kezét.

-         Köszönöm – suttogtam halkan, hogy más ne hallja meg. Erre szerelmem pedig csak elmosolyodott.

-         Még valamit tudnod kell – kezdtem bele halkan.

-         Igen? – nézett rám apa kérdőn.

-         Emmettnek és nekem már nem ez az első esküvőnk. Már megesküdtünk hivatalosan a tárgyalás előtt, de akkor nem volt lakodalom.

-         Nem baj, jobb későn, mint soha – legyintett apa.

-         Ennek fényében, akkor most már elmondhatom neked, hogy meg is született az első unokád néhány hónappal ezelőtt – folytattam mosolyogva.

-         Már nagyapa vagyok? – kerekedtek ki apa szemei. – Kislány, vagy kisfiú? – kérdezte kíváncsian.

-         Kislány, a neve, Anne – mondtam boldogan.

-         Megismerhetem? – kérdezte óvatosan.

-         Anya – szóltam egy kicsit hangosabban. Anyu pedig azonnal megjelent a karjaiban az éppen majszoló kislányunkkal.

-         Hasonlít rád – mosolyodott el apa. – Te is ilyen voltál kiskorodban. Szakasztott másod, csak kicsit nagyobbacska kiadásban.

-         Anya is mindig ezt mondja, bár szerintem Emmettre is hasonlít – mondtam komolyan.

-         Hála az égnek, csak egy kicsit – kuncogott fel apa. – Ne értsétek félre, de mégiscsak egy kislány – mentegetőzött apa, amikor meglátta férjem arcát.

-         Jogos – nevetett fel Emmett, majd hátba veregette apát. Amin muszáj volt anyával együtt elmosolyodnunk. Talán nem is lesz ez olyan rossz.

-         Ma még itt maradok a lányom esküvőjén, ha nem baj, de holnap visszautazom Rochesterbe – mondta határozottan.

-         Miért nem maradsz tovább? – kérdeztem kíváncsian.

-         Először meg kell védenem a lányom becsületét, majd utána együtt leszünk – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Apa, ez már felesleges. Ki hinné most már el, hogy így történt. Már elmúlt azóta több, mint két év. Mindenki elfelejtette Rosalie Hale-t.

-         Hatalmas tévedés. Még mindig mindenki azon töpreng, hogy mi történhetett veled, és meg is fogják tudni. Így mindenki tisztában lesz vele, hogy milyen ember is a volt vőlegényed. Az a tenyérbemászó, utolsó patkány – mondta dühösen. – Meg fog fizetni ezért. Lehet, hogy az apja a főnököm, de nem bánhat így a lányommal egy férfi sem. Ha tudtam volna. Hogyha elmondtad volna, akkor én már régen…

-         Apa, nyugodj meg, a szíved – csitítottam azonnal Nem hiányzik egy szívroham.

-         Egyébként, hogyan kerültél ide? Miért menekültél ilyen messzire?

-         Ez az én hibám – sétált oda hozzánk Lionel is. – Én találtam meg Rose-t, és magammal hoztam. Orvos vagyok, és sürgős beavatkozásokra volt szüksége a lányának, így nem próbáltam megtalálni a családját. Nem is tudtam, hogy egyáltalán van-e családja, így elhoztam magammal. Egy hónapig volt kómában, és még a nevét sem tudtuk. Visszamenni pedig nem tudtam, mert állandó felügyeletre szorult hetekig – magyarázta Lionel az akkori szörnyű helyzetemet.

-         Hát ennyire súlyos volt? – hökkent meg apa. – Az a vadállat, ha visszaértem Rochesterbe, akkor azonnal elintézem azt a ficsúrt. Még hogy kezet emelt a lányomra. Bántalmazta őt, amikor nekem folyamatosan azt ecsetelte, hogy a tenyerén fogja hordozni, és imádni. Ez tarthatatlan állapot. Nem fogom hagyni, hogy tovább játssza a kis játékait.

-         Apa, már semmi értelme, hogy veszélybe sodord magad. Hidd el, hogy jobb lenne, ha békében élnénk. Nem akarok többé rá gondolni. Ez ma az esküvőm napja, és boldog vagyok a kedvesemmel. Ő hozzám való, szeret engem, és boldogok vagyunk együtt. A kisbabánk is hűen tükrözi, hogy mennyire jó páros vagyunk – kérleltem.

-         Hogy maradhatott benned ennyi kedvesség azok után, amin keresztülmentél? – sóhajtott fel apa.

-         Az, ami történt nem az én hibám volt. Talán pontosan ez kellett ahhoz, hogy találkozzak életem szerelmével. Itt és most boldog vagyok, és szeretném, hogyha ez így is maradna – karoltam bele óvatosan apába. Talán félreismertem. Hiszen nem hittem volna róla, hogyha megtudja, hogy mi történt, akkor ilyen kedves lesz hozzám. Azt hittem, hogy kételkedni fog a szavamban.

-         Felkérhetlek egy táncra, kicsim? – nyújtotta felém a kezét. – Persze, csak akkor, ha a férjed is beleegyezik.

-         Csak egész nyugodtan – mondta Emmett mosolyogva. – Én addig táncolok a kishölggyel – nyúlt a lányunk után. Majd lassan keringeni kezdett vele, amit Anne nagyon is élvezett. Én pedig minden figyelmemet apámra fordítottam, aki gyengéden szorított magához, és lassan keringeni kezdett velem a lassú dal ütemére.

-         Annyira sajnálom, édesem. Nem fordítottam elég figyelmet rád – simított végig a hátamon. – Tudnom kellett volna, látnom kellett volna, hogy Royce milyen ember, de elvakított a boldogság, hogy te ennyire hozzá akarsz menni, hiszen ez mindenképpen jó fényt vetett a családra. Emmettel viszont tényleg boldog vagy? – váltott témát hirtelen.

-         Igen, ő tökéletes a számomra. Nagyon szeretem őt – bólintottam rá. – Mindig olyan kedves, gyengéd, és vigyáz rám. Minden egyes lépésemet figyeli, ahogy a lányunkét is. Nagyon jó ember.

-         Ezt örömmel hallom. Sajnálom, hogy félreismertem, de nagyon féltékeny lettem az édesanyádra – sóhajtott fel apa. – A férjed úgy védte, mint egy igazi tigris, és ez bizony gyanakvásra adott okot. Nem is kevésre. Tudod, az édesanyád mindig is gyönyörű volt, és a férfiak nem véletlenül nézték meg mindenhol. Csodálatos asszony.

-         Valóban, viszont ő csak téged szeret. Beszélgettünk rólad – pirultam el egy kicsit. – Az az igazság, hogyha fiatalabb lennél, akkor még én is beléd szerettem volna, azok alapján a dolgok alapján, amiket anya mesélt rólad.

-         Valóban? Hát még mindig szeret? – kérdezte apa reménykedve.

-         Szerintem nagyon is szeret téged továbbra is – bólintottam rá. – Még akkor is, hogyha néha elég nehéz eset vagy. Sőt, meglehetősen nehéz eset – kuncogtam fel. – Nem is gondoltam volna, hogy tudsz ilyen szerelmesen és reménytelin nézni. Mindig a komoly arcodat láttam, amikor dolgozni mész, vagy munkából jössz haza. Habár be kell vallanom, hogy nagyon is tetszik ez az oldalad.

-         Nos, sajnálom, hogy most látod először, kedvesem – simított végig az arcomon. – Viszont, ha nem bánod, akkor most nagyon szívesen felkérném az édesanyádat is egy táncra, hogyha hajlandó velem táncolni.

-         Biztosan hajlandó lesz – bólintottam rá azonnal.

-         Én nem vagyok ebben olyan biztos. Hiszen kezet emeltem rá. Kezet emeltem erre a csodálatos asszonyra, kérdés nélkül. Bár be kell vallanom, hogy nagyon feldúlt a tény, hogy hazudott nekem arról, hogy hová megy. Ezért is voltam annyira hajthatatlan, és őrült. A tárgyaláson már kezdtem rájönni, hogy mennyire nem volt igazam, de akkor már késő volt, így elkezdtem gyártani a saját kis elméletemet arról, hogy mi lehet anyád és Emmett között. Azután pedig már csak az érdekelt, hogy kiderítsek mindent. Így kerültem ide vissza is, hozzátok. Felbéreltem egy magánnyomozót, aki rátalált a megoldásra. Meglátott téged a gyerekekkel, és azonnal jelentett nekem. Ezért is jöttem vissza. Meg kellett tudnom az igazságot.

-         Mond el ezt őszintén anyának is, és meg fog bocsátani, hidd el, én tudom – mondtam határozottan.

-         Szeretlek, kincsem. Ez akkor is így van, hogyha éppen valami őrültséget teszek, vagy mondok.

-         Tudom – nyomtam puszit az arcára. Majd elengedtem apát, hogy újra egymásra találhasson anyával.

-         Asszony, táncolsz velem? – termett előttem szerelmem.

-         Boldogan – pukedliztem egyet gyorsan. Majd kedvesem karjaiba vetettem magam, és boldogan bújtam hozzá, egészen addig, amíg gyorsabb ütemre nm váltott a zene.

-         Jól érzed magad? Boldog vagy velem? – kérdezte gyengéden.

-         Igen, soha nem voltam még ilyen boldog – karoltam át a nyakát szorosan. Majd megcsókoltam. Mire az egész násznép üdvrivalgásba kezdett.

A lagzi csak egyre jobb és jobb lett, anya is egyre többet táncolt apával, és mindenki jól érezte magát. Tökéletes volt minden, ahogy elképzeltem. Hat óra körül anya odajött hozzám még Anne-nel. Akivel félrevonultam, és megetettem a mai nap folyamán még utoljára. Majd elengedtem anyával és apával, hogy aludjon egyet. Éjfélkor pedig a menyasszonytánc után szerelmem hirtelen felkapott engem, és elindultunk a nászi ágyunk felé. Amit megint csak tapssal jutalmazott a násznép.

-         Mulassatok, és igyatok kifulladásig, vagy addig, amíg én ágyban tartott az asszonykát – kiabált vissza Emmett. Mire fütyülések, és kiáltozások egyvelege törte meg a zenét.

-         Emmett – böktem mellkason.

-         Miért? Ez igaz, egy ideig nem kelsz fel az ágyunkból – nyomott puszit a nyakamra.

-         Azért szétkürtölni nem kell – mondtam határozottan.

-         Nem kell, de ma minden szabad – kacsintott rám. - Tudod, hogy mióta várok már erre?

-         Azóta, amióta én is – mondtam határozottan.

-         Jó ezt hallani – mondta szerelmem. Majd egy szempillantás alatt az ágyunkon találtam magam, és tudtam, hogy ez lesz életem legfergetegesebb éjszakája…