The Beauty and the Bear - 89. fejezet

89. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Ez az utolsó egész napom, amit itt tölthetek a családommal. Mármint az emberi életem lehetséges családjával, és már dél van. Amióta Anne kimondta az első szavait a világ mintha teljesen megállt volna, de az idő mégis pergett a maga medrében, bármennyire is jó lett volna most megállítani.

-         Min gondolkodsz, édes? – ölelt át Emmett hátulról.

-         Csak azon, hogy milyen jó itt lenni – vágtam rá azonnal.

-         Mármint a tűzhely mellett kétfélét főzni, hogy Anne is, és a férjed is ehessen végre? – kérdezte lelkesen.

-         Mármint itt, veletek lenni, mindegy, hogy éppen mit csinálok – magyaráztam a helyzetet.

-         Nos, az egyszer biztos, hogy ritka szép volt ez a reggel. Nem is tudtam, hogy mit reagáljak, amikor a kislányunk megszólalt. Egyszerűen csodálatos volt. Váratlan, és gyönyörű. Szavakba sem lehet önteni azt, amit éreztem – bólintott rá kedvesem.

-         Hát igen, az egyszer biztos, hogy nem mindennapi pillanat volt – telt meg ismét a lelkem melegséggel.

Nem is reméltem, hogy Anne kimondja, hogy „mama”, még mielőtt el kell mennem. Ez olyan emlék, ami egy életen át megmarad majd az emlékezetemben. Ez egészen biztos.

-         Boldog vagy? – kérdezte vigyorogva.

-         Az nem is kifejezés – vágtam rá azonnal.

-         Akkor miért nem maradsz itt velem? – kérdezte hirtelen a hang. Ez nem Emmett, az már egyszer biztos.

-         Lucifer – vágtam hozzá a forró fakanalat.

-         Bocsi, édes, de ezt nem hagyhattam ki. Mindjárt elrepülsz itt nekem a boldogságtól, gondoltam, segítek a földön maradni – mondta vigyorogva. Miközben felvette az eredeti alakját.

-         Nem sokáig lesz már alkalmam efféle boldogságban repkedni, úgyhogy hagyj békén, ez még az én napom, úgyhogy ne rondíts bele, ha kérhetném – mondtam határozottan.

-         Hé, nyugi, nem akarom elrontani a napodat – emelte fel védekezően a kezeit. – Csupán próbáltam érzékeltetni, hogy minden napod lehetne ilyen, hogyha elfogadnád, hogy a családod, akik már tulajdonképpen nem is a családod veszteséget szenvednek el a döntésed miatt. Élet az életért, nincs ebben semmi bonyolult. Mit számít egy vámpír? Esme talál magának másik párt. Akkor hol a gond? – kérdezte kíváncsian. – Maradhatnál itt, ahol igazán boldog vagy, és nem csak a boldogságod egyre halványodó emlékébe kell kapaszkodnod – búgta ellenállhatatlanul.

-         Maradhatnék, ha helyesnek érezném, vagy nem érdekelnének a többiek, de én mégis vissza akarok menni, méghozzá nemcsak azért, mert Carlisle meghalt, hanem magam miatt is. Mert én voltam az, aki megmentette a családot attól az egész helyzetből, amibe most belecsöppentek. Fontos voltam. Az az egy döntésem fontos volt mindenki szempontjából, és én büszkén hoznám meg újra ezt a döntést, ott a helyem, közöttük – mondtam határozottan.

-         Ezzel Anne-t örökké arra ítéled, hogy várjon egy másik alkalmas anyára a váróban, amire igen kicsi az esély – vágta rá Lucifer.

-         Nem, mert ő soha nem érkezhetne meg az én valódi valóságomban, így nincs ilyen veszély – vágtam vissza.

-         Biztos vagy benne, hogy mindent elmondtak neked a barátaid? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Nincs okom kételkedni bennük – vágtam rá.

-         Úgy látom, hogy nálad tényleg nincs esélyem, Rosalie Hale – mosolyodott el Lucifer. – Méltó ellenfelem voltál, kevés ilyen teremtménnyel találkoztam eddig, ehhez pedig csak gratulálni tudok – nyújtotta felém a kezét.

-         Hol a trükk? – néztem rá kérdőn.

-         Semmi trükk nincsen, esküszöm – tette a szívére a kezét. Vagy a szíve helyére? Nem tudom, hogy mi lenne a pontos meghatározás.

-         Remélem, hogy most láttalak utoljára, és ezt ne vedd személyeskedésnek, légy szíves – fogadtam el a jobbját.

-         Én viszont azt remélem, hogy még találkozunk, bár erre igen kicsi az esély – válaszolta. – Ha oldalt váltanál, vagy esetleg izgalmasabb férjre vágynál, akkor…

-         Tudom, hogy kihez forduljak – forgattam meg a szemeimet.

-         Helyes – biccentett Lucifer.

-         Viszlát, Rose – rántott magához Lucifer egy pillanatnyi ölelésre, majd köddé vált.

-         A soha viszont nem látásra – sóhajtottam fel.

-         Hát te meg kivel beszélsz, baby? – lépett be a konyhába Emmett kíváncsian.

-         Csak hangosan gondolkodtam – vágtam rá azonnal.

-         Ó… és megzavartam az eszmefuttatást? – nézett rám vigyorogva.

-         Nem, már éppen befejeztem – mondtam boldogan.

-         Akkor jó, mert Anne már kezd elég türelmetlen lenni, és ami azt illeti, én is elég éhes vagyok – mondta határozottan.

-         Ti mindig éhesek vagytok – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

-         Ez már részletkérdés, tehát mikor kapunk enni? – kérdezte lelkesen.

-         Mondjuk, bírjatok ki még tíz percet – néztem elgondolkozva az ebédünkre.

-         Rendben, azt hiszem, hogy annyit még csak túlélünk valahogy – bólintott rá kedvesem. – Addig halálra csiklandozom a lányunkat – jelent meg ördögi vigyor szerelmem arcán.

-         Emmett – szóltam utána komolyan. Néhány pillanattal később azonban már csak a lányunk kacagását hallottam. – Azért arra figyelj oda, hogy a lányunk a játék hevében jusson némi levegőhöz is – kiabáltam ki a szobába.

-         Ne aggódj, arra azért vigyázok – mondta határozottan.

Én pedig mosolyogva főztem tovább az ebédünket. Majd miután elkészült Anne számára elkészítettem a levesét, amibe rengeteg zöldséget és húst is aprítottam, hogy megkapja a megfelelő mennyiségű és minőségű ételt.

-         Gyertek, készen van az ebéd – néztem ki rájuk, de már mindketten az igazak álmát aludták.

Biztosan elfáradtak a játék hevében. Emmett a hátán feküdt az ágyunkon, míg kislányunk a mellkasán helyezkedett el, két kis lábacskája lelógott apukája két oldalán, a feje pedig Emmett mellkasán pihent, nagyjából a szíve felett. Úgy látszik, hogy Anne-nek is nagyon tetszik az apukája szívverése, akárcsak nekem. Olyan megnyugtató hangja van. Én is bármikor el tudnék szenderedni, amikor hallgatom a zenéjét. Nem is akartam felkelteni őket, hiszen olyan békésen, és édesdeden szunyókáltak, hogy inkább én magam is melléjük telepedtem, és behunytam a szemem. Majd hirtelen fel is pattantam. Nem akarok elaludni, még nem. Még szeretnék egy kis időt eltölteni velük, és csak nézni őket. Nézni, ahogy békésen alszanak.

-         Kételkedsz, gyermekem? – kérdezte egy hang. Majd megjelent mellettem egy alak is. – Még nem ismersz engem, a nevem, Malakiás – mondta kedvesen. – Gabriel és Ezekiel testvére vagyok.

-         Oh, nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig azonnal elfogadta a felajánlott karomat.

-         Részemről a szerencse, Rose – mondta mosolyogva. – Most viszont térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Kételkedsz magadban, gyermekem?

-         Nem, egyáltalán nem kételkedem a döntésemben, csupán igyekszem kiélvezni az időmet – mondtam határozottan.

-         Oh, akkor Gabriel már járt nálad – mondta mosolyogva.

-         Ami azt illeti, igen, nagyon jót beszélgettünk – bólintottam rá.

-         Ennek igazán örülök – nézett rám kedvesen.

-         Megkérdezhetem, hogy miért jöttél? – kérdeztem kíváncsian. – Mármint, ne értsd félre, nagyon örülök, hogy veled is megismerkedhetek, még mielőtt hazamennék, de nem igazán értem, hogy mit keresel itt? Hiszen Nadine és Nathan hamarosan hazavisz, tehát már nem igazán lehet dolgod errefelé – magyaráztam meg azonnal az elméletem. Nem akartam megbántani az érzéseit, de nem értettem, hogy miért jött ide.

-         Semmi különös okom nem volt rá, Rosalie. Csupán meghallottam a kétségeid hangját, és gondoltam, lejövök, hogy megkérdezzelek, biztos vagy-e a döntésedben.

-         Igen, tökéletesen biztos vagyok magamban – mondtam tökéletesen határozottan.

-         Na és ez volt az a mondat, amit hallani szerettem volna – mondta mosolyogva. – Különleges lény vagy, Rose. Még soha, senki nem mondta ki előttem ilyen határozottsággal a döntését, ami visszavezette őt az eredeti valóságába. Nadine valóban jól választott, amikor téged hozott el az utazásra.

-         Miért? Ezt nem értem – néztem rá értetlenül. – Elhozott, hogy utána visszavigyen ugyanoda, ez mitől annyira különleges?

-         Az a különleges benne, hogy tudod, és érzed, hogy itt milyen az életed. Hogy milyen lehetne az életed, és te mégis hazamész, és miért? Tiszta, és önzetlen szeretetből. A kötelék miatt, amit a családod iránt érzel. Ettől vagy olyan különleges, Rose. Bebizonyítottad saját magadnak, hogy képes vagy boldog lenni ott, ahol eddig éltél, és most már semmi nem fog megakadályozni ebben. Ugyanott leszel, ahol eddig is, de mégis boldogabban, mert most már tudni fogod, hogy ez volt a te döntésed – magyarázta halkan. – Kezded már érteni?

-         Igen, értem a lényeget, de nekem mégis furcsa, hogy ez ennyire nagy dolog a szemetekben – sóhajtottam fel.

-         A lényeg, hogy mi értjük a miérteket, és a hogyanokat – szorította meg a kezem kedvesen. – Örülök, hogy biztos vagy magadban, és sok szerencsét kívánok neked a további hosszú, és végtelen életedhez – lehelt apró csókot a kezemre.

-         Köszönöm – mondtam mosolyogva. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Csak nem kész az ebéd? – hallottam meg hirtelen Emmett hangját.

-         Bizony, hogy készen van – vágtam rá azonnal.

-         Akkor irány a konyha – mondta határozottan. – Már nagyon éhes vagyok – sóhajtott fel. – Nem lenne baj, hogyha? – nézett Anne-re.

-         Dehogy, menj csak ebédelni, én addig figyelek a lányunkra – vágtam rá azonnal.

-         Köszi – nyomott gyors csókot a számra.

Majd egy szempillantás alatt elsüvített a konyha irányába. Én pedig letelepedtem Anne mellé, és néztem, ahogy kislányom békésen alszik. Annyira kecses és apró volt. Azt hiszem, hogy én is ilyen lehettek kiskoromban. Apró szőkésbarna tincsek, pirospozsgás arc, ívelt, telt ajkacskák. Nem, Anne nem olyan, mint én voltam. Még annál is sokkal, de sokkal szebb. Nem is tudom, hogy milyen szóval tudnám jellemezni ennek az apró lénynek a tökéletességét. Csak azt tudom, hogy mennyire fog hiányozni nekem. Tisztában vagyok vele, hogy az volt az egyetlen helyes döntés, amit meghoztam, de akkor is, annyira fog nekem hiányozni ez az élet. Annyira tökéletes volt itt minden. Szinte már mesébe illő. Gondolataimból apró kezek simogatása ébresztett fel. Én pedig azonnal mosolyogva néztem le kislányomra.

-         Szia, kincsem – emeltem fel magamhoz. Mire egy hatalmasat ásított, és azonnal hozzám bújt. – Úgy látom, hogy te még nem szakadtál el teljesen álomországtól – nyomtam puszit a buksijára. Mire még egy hatalmasat ásított. – Te kis álomszuszék – kezdtem el ringatni. Viszont tévedtem, mert a kislányunk egyáltalán nem tervezte, hogy visszaalszik. Sőt, egyre éberebb lett a kis rosszcsont. Néhány pillanattal később pedig már mindenfelé csiklandozott engem a kis kezeivel. – Oh, ezt apukádtól tanultad, igaz? – nevettem fel. – Nem mondod, hogy apu már ilyen rosszasságokra tanított meg téged? – csiklandoztam meg a kis talpát.

-         Dehogynem – lépett be Emmett egy sült hússal a kezében, amin közben lelkesen csámcsogott. – A lányomnak tudnia kell rosszalkodni, különben mi értelme a gyerekkornak? – kacsintott Anne-re. Aki azonnal felé kezdett nyújtózkodni, és a kis szájával cuppogtatni.

-         Na nem, azt neked még nem szabad – néztem Emmettre határozottan.

-         Ugyan már, anyu, hadd érezzen ízeket. Vigyázok, hogy ne szaladjon a torkára a husi, ne aggódj. Ezelőtt is rágcsáltunk már csontot, igaz, kisasszony? – vette át tőlem a kislányunkat, aki azonnal rácuppant a csont végére.

-         Hihetetlenek vagytok – szusszantottam fel. – Kint áll egy egész tepsi szaftos sült hús, ti pedig egy csonton rágódtok – forgattam meg a szemeimet.

-         Egy neked köszönhetően, nagyon is ízletes és finom csonton, mivel beleivódott minden fűszer – mondta szerelmem. Anne pedig egyetértően cuppantott egy hatalmasat, mintha értene abból bármit is, ami itt folyik.

-         Na jól van, elnézem nektek, mert ennyire édesek vagytok így együtt – adtam be a derekam.

-         Helyes – kuncogott fel Emmett. – Na és, meséljenek az én szívem hölgyei, vajon mit csináljunk délután? Bárhová boldogan elviszlek titeket.

-         Mit szólnátok, hogyha oda mennénk, ahol először találkoztunk? A tóhoz, nem messze Sally, Lionel és Alex házához. Annyira csodálatos az a hely. Nagyon jó lenne, hogyha a délután ott töltenénk.

-         Szerintem ez egy remek ötlet – vágta rá Emmett. – Te mit gondolsz, kisasszony? – nézett kérdőn Anna-re, aki csak babanyelven gügyögött valamit. – Szerintem ezt vehetjük beleegyezésnek – állapította meg szerelmem.

-         Igen, én is úgy gondolom – bólintottam rá.  – Akkor össze is készítek egy kis elemózsiát, és pokrócokat is, na meg persze meleg ruhát mindhármunk számára – kezdtem el tüsténkedni. – Addig megetetnéd a lányunkat? – néztem rá kérdőn.

-         Hát persze, hogy megetetem a kiscsajt - vágta rá azonnal. – Na gyere, szépségem, addig eszünk egy finomat, amíg anyu elkészül a piknikre – mondta neki gyengéden.

Majd kisétált a konyhába a kislányunkkal együtt. Én pedig azonnal lelkesen pakolni kezdtem. Majd úgy döntöttem, hogy át is öltözök. Úgy éreztem, hogy a legtökéletesebb ruha, amiben elköszönhetek a szeretteimtől az a bordó lesz, amit Emmett annyira imád rajtam.  Azt kell, hogy mondjam, hogy furcsa érzés lesz hazamenni. Már annyira hozzászoktam, hogy ember vagyok. Eszem, alszom, ha megütöm magam, az fáj. Különös lesz, hogy nem leszek már ember. Tudom, hogy életem jelentős részét vámpírként éltem le, de szokták mondani, hogy a „jót könnyű megszokni”. Azt hiszem, hogy most velem ez történt. Nem volt nehéz megszoknom ezt az életet.

-         Na, gyere, megnézzük, hogy a mami elkészült-e már – szakított ki szerelmem hangja a merengésből. Én pedig azonnal széles mosollyal ajándékoztam meg szerelmemet, és lányunkat, ahogy beléptek a szobába. – Indulhatunk, baby? – nézett rám kérdőn.

-         Igen, készen vagyok – bólintottam rá. Mire szerelmem azonnal kivette a kezemből a táskát, és átadta nekem Anne pici testét.

-         Minden rendben? – nézett rám bizonytalanul, amikor magamhoz szorítottam gyönyörű gyermekünket, és egy pillanatra elrévedtem. Csak szerettem volna egy életre magamba szívni az illatát, annyi emléket szeretnék elvinni, amennyit csak tudok.

-         Hát persze, minden a legnagyobb rendben – mosolyogtam rájuk. Ők nem fogják érzékelni a változást. Hiszen csak számomra változik a világ. Mindenki másnak természetes lesz a helyzet, rajtam kívül.

-         Akkor induljunk – fogta meg a kezem a szabad kezével, és húzni kezdett a kijárat felé.

Nem sokkal később pedig már a tavunknál is voltunk. Tényleg ez volt a legtökéletesebb hely, ahol befejezhettem az itteni létemet. Itt találkoztunk először. Emmett szokásához híven hozta a formáját, és emlékezetessé tette azt a napot. Szokták mondani, hogy úgy kerek a történet, hogyha ott ér véget, ahol elkezdődött. Életem legcsodálatosabb napját töltöttük el a kis tó partján. Olyan napot, ami méltó emléke lesz ennek a csodálatos életnek, amire egy örökkévalóságon át emlékezni akarok. Az élet, amire mindig is vágytam. Emmett a pokrócon fekszik, és a lányunkat emelgetni. Miközben Anne kitárt karokkal, és kacagva fogadja a röptetést. A pillanatok, amikor Emmett mindkettőnket átölel, és szorosan tart, mintha mi lennénk számára a világ legnagyobb kincsei. A pancsolás a vízparton. Amikor Anne a vizes kis kezeivel összeborzolja Emmett sötét tincseit. Csodálatos pillanatok. Ennél méltóbb befejezést soha nem is kívánhatnék a történetemnek. Az este azonban előbb eljött, mint szerettem volna. Reméltem, hogy ez a nap soha nem ér véget, de mégis esteledni kezdett. Így visszamentünk a házunkba.

-         Lefektetem Anne-t – ajánlkozott Emmett.

-         Nem alhatna kivételesen velünk? Olyan szép volt ez a nap – néztem rá kérlelőn.

-         Dehogynem – mosolygott rám kedvesen. Majd kislányunkat kettőnk közé fektette, én pedig azonnal hozzájuk bújtam. – Szeretlek titeket – mondta szerelmem. Majd puszit nyomott az alvó kislányunk fejére. Az én számra pedig egy gyengéd csókot. – Jó éjszakát – hunyta le a szemét fáradtan.

-         Aludjatok jól, drágáim – suttogtam halkan. Majd nem tettem semmi mást, csak néztem őket. Minél tovább próbáltam nyitva tartani a szemeimet, de mégis csak elért az álom néhány óra múlva. Végül is egy ember nem tud a végtelenségig ébren maradni. – Ég veletek – suttogtam csukott szemmel. Majd hagytam, hogy elragadjon az álmok világa. Egyszer úgyis meg kellett, hogy történjen…