The Beauty and the Bear - 88. fejezet

88. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Vigyorogva feküdtem szerelmem karjaiban. Ugyan volt egy kis kificamodásom a csuklómban a pofon miatt, de ez a vad, és heves szeretkezés mindenért kárpótolt. Egyszerűen csodálatos volt ez az együttlét Emmett és köztem. Bár azért próbáltuk visszafogni a hangunkat, hiszen mindenki itt volt. Ráadásul Carlisle még így is valószínűleg mindent hallott. El is gondolkodtam rajta, hogy nem helyes, amibe belevágtunk, de egyszerűen nem volt megállás. Emmett annyira heves és gyengéd volt egyszerre, hogy semmi erőm nem maradt az ésszerű gondolkodásra.

-         Az én kis feleségem talán még nem merült ki? – fordította maga felé az arcomat. – Pedig azt hittem, hogy elég hatásos voltam.

-         Az nem is kifejezés – nyújtózkodtam ki, mint egy jóllakott kiscica.

-         Akkor miért nem alszol? Késő éjjel van már – nézett rám gyengéden.

-         Igen, tudom, de olyan jó itt feküdni a karjaidban. Hallgatni a szívverésed, ahogy először hevesen dobog, szinte majd kiugrik a helyéből, azután pedig egyre lassabb ütemet diktálva megnyugszik, és újra felveszi a saját ritmusát – simultam még jobban a mellkasához. Szerettem ezt a hangot. Mindennél szebb volt.

-         Még hallgathatod eleget, amíg végleg meg nem áll száz éves korunkban – mondta nevetve.

-         Igen, csodálatos lesz az együtt töltött idő – bólintottam rá.

Egészen biztosan csodálatos lenne itt maradni, és együtt megöregedni, azután pedig, amikor eljön az ideje, akkor együtt elaludni az ágyban, és többé fel sem ébredni. Nehéz elképzelnem Emmettet, mint békésen üldögélő öregurat, de egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is imádnánk egymást.

-         Az egyszer biztos, de most már aludjunk, mert én bizony kimerültem – sóhajtotta Emmett.

-         Nahát, csak nem sikerült kifárasztanom a vidék bajkeverőjét? – húztam fel a szemöldököm.

-         Ami azt illeti, még a vidék bajkeverőjének is szüksége van pihenésre miután vagy négyszer elégedetté tette az asszonyát – kacsintott rám.

-         Jól van, elismerem, hogy csúcsteljesítményt nyújtottál – mondtam nevetve. – Bár a csúcsokat mindig meg kell dönteni – simítottam végig a mellkasán. – Holnap megpróbáljuk újra? Akkor már öt szerelmeskedést kellene kibírnod – kezdem el húzogatni a szemöldökömet, ahogy ő szokta.

-         Te ne tanuld tőlem el a hülyeséget, baby – csapott finoman a fenekemre. – Most pedig alvás, mert ahogy Anne babát ismerem reggel már itt fog tombolni a tejért, ami jár neki – mondta szerelmem határozottan.

-         Igen, ez több, mint valószínű – bólogattam hevesen.

Ha kell, akkor elkúszik idáig, aztán bekúszik az ágyba, és elveszi, ami kell neki. A kisasszony nagyon határozott, hogyha a pocakjáról van szó. Ezt a tulajdonságot valószínűleg az apukájától örökölte.

-         Jó éjszakát, kicsim – nyomott gyors csókot a számra. Majd néhány pillanattal később már aludt is.

-         Szeretlek – nyomtam puszit a mellkasára. Azután pedig kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán, és engem is elnyomott az álom.

Miután elaludtam ismételten a megszokott kép tárult elém, és én már jó barátként üdvözöltem Nathan szobáját, és benne barátaimat. Most is, mint az utóbbi időben mindig, szomorúan néztek rám, márpedig én boldog arcok emlékét szeretném magammal vinni.

-         Na, ne legyetek már ilyen savanyúak, még van egy éjszakánk mielőtt még kimondom a döntést. Szerelmemmel és Anne-nel pedig még két közös napunk van. Mit kívánhatnék még? Vagyis, persze, tudom, hogy mit kívánhatnék még, de akkor is, ez több, mint amiről valaha álmodtam, és boldogan fogok visszatérni az eredeti valóságomba, hogyha magammal vihetem ennek a boldog életnek a lehetőségét. Na és ki tudja, talán egyszer még valóra válhatnak az álmaim. Mi van, hogyha egyszer mégis sikerül valahogy, és teljesülnek az álmaim? Azt hiszem, hogy most már egészen máshogy látom a világot – mondtam mosolyogva.

-         Tetszik a bizakodó és boldog Rosalie Hale – mosolyodott el Nadine.

-         Tulajdonképpen nekem is – kezdett bele Nathan. – Bár nem értelek – folytatta aztán. – Én, személy szerint nem lennék boldog a tudattal, hogy lehettem volna őrülten boldog is. Én nem ezt választanám, talán még akkor se, hogyha tisztában lennék vele, hogy úgy lenne a helyes.

-         Ugyan már, Nathan, ne is mondj ilyeneket, mind tudjuk, hogy te is helyesen cselekednél, még akkor is, hogyha az nehéz lenne. Hiszen egyszer már megtetted – mondtam határozottan.

-         Igen, helyesen döntöttél akkor, amikor… tudod, szóval akkor is azt tetted, amit kellett – mondta Nadine határozottan.

-         Nem biztos, hogy megtettem volna, hogyha tudtam volna, hogy mi lesz a következménye – vágta rá Nathan.

-         Szerintem viszont megtetted volna, elég, ha mi hiszünk benned – szorítottam meg a kezét. – Na de, hol is tartunk az utunk során? – kérdeztem idegesen.

-         Nessie és Jacob következik – mondta Nadine határozottan.

-         Akkor menjünk, szeretném látni, hogy hogy vannak – mondtam határozottan.

-         Rendben, akkor már indulhatunk is – ölelte át mindkettőnk derekát Nathan.

Majd egy szempillantás alatt La Push partjainál találtam magam. Nessie behunyt szemmel állt a naplementében, miközben a hatalmas, kerek pocakját simogatta.

-         Vajon merre járhattok most? – suttogta halkan a nap felé. – Remélem, hogy nem esett semmi bajotok. Egyszer látnotok kell a kisbabánkat. Tudnotok kell, hogy boldog vagyok. Megtanultam írni, olvasni és számolni is. Minden éjjel biztonságban hajtom le a fejem a párnámra, egy meleg, kényelmes ágyban. Olyan életem van, amire mindig is vágytam, és amilyet ti is adni akartatok nekem, de mégis annyira hiányoztok. Nélkületek nem teljes ez az élet. Szükségem lenne rátok. Látnotok kellene, hogy boldogok vagyunk – gurult le egy könnycsepp a szeme sarkából.

-         Kicsim, tudod, hogy nem szabad felizgatnod magad – szorította magához Jacob gyengéden. – Bella van a vonalban – nyújtotta át mosolyognod a telefont.

-         Anya – kapta ki a kezéből azonnal. – Hol vagytok? Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan. – Afrikában? Hogy kerültetek oda? – kerekedtek ki a szemei. – Mindegy is. A lényeg, hogy jól vagytok mindannyian – mondta boldogan. – A pocakom? Hatalmas, már hetek óta megállás nélkül rugdalózik. Igazi kis vasgyúró, akár kisfiú lesz, akár kislány – mosolyodott el Nessie. – Apát? Hát persze, add őt is. Mindenkit puszilok, nagyon szeretlek titeket – mondta határozottan. – Apa? Igen, nagyon jól bánik velem – bólintott rá Renesmee. – Ne hívd már korcsnak légy szíves, igen, a tenyerén hordoz – mondta határozottan. – Jaj, apu – szusszantott Nessie. – Nem, nem mindig tudom, hogy mikor viccelsz, mert a férjemet állandóan gúnynevekkel illeted a telefonban – vörösödött el Nessie. – Jól van, tudom, hogy nem gondolod komolyan, de néha nagyon komolyan hangzik. – Én is nagyon szeretlek titeket, mindenkit – mondta mosolyogva. – Steve-t? Az meg kicsoda? – kérdezte döbbenten. – Micsoda? A nagyival van? Komolyan mondod? – sikkantott fel Nessie. – Istenem, mondd meg neki, kérlek, hogy gratulálok – mondta unokahúgom elképedve. – Nekem is nagyon hiányoztok. Akkor a jövő héten újra várom, hogy hívjatok. Kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra – mondta aggódva. – Igen, szia – mondta Renesmee határozottan. Majd bontotta a vonalat.

-         Jó hírek? – kérdezte Jacob reménykedve. Bár Nessie arcáról sütött a boldogság, tehát nem lehettek túlságosan rosszak a fejlemények.

-         Igen, jól vannak. A Volturit egyenlőre elvesztette a nyomukat. Alice néni könnyebben látja a jövőt, amióta mi itt vagyunk. Esme nagyit pedig egy Steve-n nevű vámpír próbálja ostromolni. Egyenlőre, még nem biztos magában a nagymama, hiszen még mindig viseli a nagyapától kapott gyűrűt, de Steve jó úton jár. Apa szerint Esme már táplál iránta gyengéd érzelmeket. Steve egyébként vegetáriánus vámpír. Esme kedvéért váltott életmódot. Azt hiszem, hogy ez már csak jelent valamit – lelkesen Renesmee.

-         Az már egyszer biztos – bólintott rá Jake.

-         Ráadásul a család többi tagja is nagyon jól van. A Volturi pedig egyszer csak feladja a keresést – mondta bizakodva.

-         Nocsak, az én kis angyalom azt hiszem, hogy ma valami nagyon pozitív hozzáállást kapott valakitől – mondta Jacob boldogan.

-         Ezek mindenképpen derűs hírek, és én nagyon örülnék, hogyha a nagyi is elengedné most már a gyászt. Már több, mint harminc éve, hogy a nagyapát megölték. Eleget gyászolt. Sőt, még talán sokat is. Carlisle soha nem akarta volna, hogy fájdalmai legyenek miatta – mondta Nessie határozottan.

-         Ebben én is egészen biztos vagyok  - puszilt Jake unokahúgom nyakába. – Na és, hogy vannak ma az én szépségeim? – kérdezte gyengéden. Majd finoman végigsimított Nessie gömbölyödő pocakján.

-         Egészen jól, ma hagyott enni rendesen végre – mondta boldogan.

-         Egyáltalán nem volt rosszulléted? – kérdezte Jacob gyengéden.

-         Nem, még egy egészen kicsit sem – mondta Renesmee büszkén.

-         Ezt már szeretem – simított végig kedvese arcán, majd gyengéd csókot nyomott a szájára.

Őszintén szólva sosem kedveltem Jacobot igazán, de el kell ismernem, hogy tényleg odavan Nessie-ért, és így már akármennyire is szeretném nem kedvelni, mégis úgy rézem, hogy kedvelnem kell. Hiszen, nem ő tehet róla, hogy farkasnak született, de ha ez a tény megmenti az unokahúgomat, és megmenti a család többi részét is, akkor nem érdekel, hogy az, ami.

-         Nem is olyan sötét ez a jövő, mint ahogy azt elsőre hittem – mosolyodtam el egy pillanatra.

Hiszen, Renesmee végre boldog. Alice a legjobb, aki vigyázhat a család többi részére. Az egyetlen hiba az, hogy nem együtt vannak. Együtt kellene boldognak lenniük. Na és persze, Esme nyilván Carlisle mellett volt a legboldogabb. Bár azon nem csodálkozom, hogy egy másik vámpír képes lenne fogadott anyánkért bármit megtenni, hiszen ő egy igazi tünemény. Soha nem találkoztam még létem során nála tisztább, és gyengédebb teremtménnyel.

-         Annyira talán nem – biccentett Nadine. – Talán megváltozott a döntésed? – kérdezte kíváncsian.

-         Azt azért nem mondtam. Nem hiszem, hogy képes lennék mindennek kitenni a családomat. Hiszen, végső soron így mégsem tökéletesen boldogok, holott azok lehetnénk. Úgy lesz a legjobb, hogyha visszamegyek a saját világomba. Most már tudom, hogy mindennek így kellett történnie. Nem véletlenül talált rám Carlisle. Oka volt annak, hogy így értem véget. Mármint, hogy az lett az új kezdetem, ami eredetileg lett. Most már tudom, hogy nekem hol a helyem – mondtam határozottan. – A családomnak nagyobb szüksége van rám, mint valaha is gondoltam volna. Talán mégis különleges vagyok egy icipicit még akkor is, hogyha nem vagyok képes rá, hogy saját gyermekem lehessen. Mindig is azt hittem, hogy üres az életem, egészen addig, amíg nem segítettem Bellának, hogy végre gyereksírás tölthesse be a Cullen villát. Így viszont, hogyha visszagondolok, és látom az alternatívát, úgy érzem, hogy nagyon is helyesen tették az égiek, hogy engem Carlisle útjába sodortak. A saját életem sokkal szebb lett így, hogy tudom, „mi lett volna, ha” – mondtam mosolyogva.

-         Most értetted meg a lényeget – jelent meg hirtelen Gabriel. Még csak egyszer találkoztunk, de mégis tudtam, éreztem, hogy ő megért engem.

-         Igen, azt hiszem, hogy már értem, hogy mitől volt szép az életem ott, ahol eddig éltem – mondtam határozottan.

-         Most egy olyan lépést tettél, amitől az egész életed megváltozik – szorította meg a kezem.

-         Igen, én is úgy hiszem, hogy az emlékeim segítségével, amelyeket nektek köszönhetek, így már egészen más fényben fogom látni a világot – bólintottam rá.

-         Akkor tehát két nap múlva visszatérsz? Hazamész? – kérdezte Gabriel.

-         Igen, most már biztos vagyok benne, hogy visszatérek – vágtam rá azonnal. Mire hirtelen egy sötét aura jelent körülöttem, ami hirtelen ezer és ezer darabra robbant szét, én pedig olyan tiszta és fényes lettem, amilyennek még soha életemben nem láttam magam. – Mi volt ez? – kérdeztem elámulva.

-         Ez volt az az érzés, ami miatt kétségek között vergődtél egész eddigi életed során, de most már semmi nincs, ami megakadályozná azt, hogy boldogan élhess – mondta Gabriel mosolyogva.

-         Köszönöm – néztem rájuk hálásan.

Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas kőszikla omlott volna le rólam. A saját gyermek további létem során is hiányozni fog, ez egészen biztos, de már van valami, amibe kapaszkodhatok. Az emlékek folyamatosan velem lesznek, és így mindig boldog leszek. Mindig tudni fogom, hogy helyesen döntöttem.

-         Boldogan, Rosalie – ölelt meg Gabriel egy pillanatra. – Te sokkal különlegesebb lény vagy, mint amilyennek hittelek – mondta komolyan. – Figyelni fogjuk a jövőd alakulását a jövőben is – szorított meg még egyszer. Azután pedig egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Ez furcsa – húztam össze a szemöldököm.

-         Mire gondolsz, mi a furcsa? – kérdezte Nathan döbbenten.

-         Ezekiel is hasonló szavakkal távozott, és ő is ugyanígy megölelt. Ez valami égi szokás? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem éppen – rázta meg a fejét Nadine. – Ami azt illeti, te vagy az első lelkem, aki iránt ekkora érdeklődést mutatnak – mondta határozottan.

-         Nos, ez azt hiszem, hogy mindenképpen hízelgő rám nézve – húztam ki magam büszkén.

-         Igen, mindenképpen jó jel – bólintott rá barátnőm. – Viszont most azt hiszem, hogy ideje visszamennünk a testedbe, mert Emmett ébredezik, és Anne is elkezdett kúszni a szülei felétek.

-         Hihetetlen, hogy képes mindig észrevétlenül kiszökni anyáék szobájából. Kis rosszcsont – mondtam kuncogva.

-         Valóban az – vigyorodott el Nathan is. – Elképesztő, hogy ilyen életrevaló, és eleven – fűzte hozzá elgondolkodva.

-         Igen, tényleg ilyen kis határozott már most, de ezt azt hiszem, hogy az apukájától örökölte – vágtam rá elégedetten.

-         Hát, te tényleg nem vagy elég izgága – biccentett Nathan nevetve.

-         Na, ezt majd ma éjjel megbeszélitek, de most már itt az ideje, hogy Rosalie visszakerüljön a családjához – mondta Nadine határozottan. Majd megfogta a kezemet, majd egy szempillantás alatt visszatett a testembe.

Ahogy kinyitottam a szemeimet, és felnéztem, már el is kellett mosolyodnom. Kislányom hatalmas mosollyal az arcán mászott felém, amikor pedig meglátta, hogy ébren vagyok hangos kacagásba kezdett. Azután pedig hirtelen leült, és a két kis kezével felém nyújtózkodott.

-         Hát itt a mami szeme fénye? – kérdeztem tőle boldogan. – Csak nem éhes az én angyalkám? – siettem oda hozzá, hogy felkapjam. Ő pedig azonnal húzni kezdte a hálóingem felső részét ezzel is jelezve, hogy mit szeretne.

-         Csak nem kiszökött az én okos kislányom már megint? – kérdezte Emmett nevetve. Mire Anne a két kis kezét a szeme elé tette, majd hirtelen elhúzta onnan, és kacagásba kezdett. – Ez az, nagyon okos kislány vagy. Apu jól megtanította neked az eltűnés művészetét.

-         Nem mondod, hogy megmutattad neki, hogy hogyan szökjön ki anya szobájából? – néztem rá döbbenten.

-         Még szép, hogy megtanítottam rá, hiszen reggel már korán éhes, így pedig tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy eljusson hozzád – mondta boldogan.

-         Emmett, a kicsik ilyenkor sírnak, és akkor a nagyik átviszik őket a mamájukhoz – magyaráztam a fejemet csóválva.

-         Ma…ma – nézett rám kislányom a hatalmas szemeivel.

-         Jézusom – kaptam a szám elé a kezem. – Hallottad? – kérdeztem meghatottan.

-         Hallottam bizony – ölelt át minket Emmett. – Kimondta a világ legfontosabb szavát – nyomott puszit a kis fejecskéjére. – Most pedig mondd szépen, hogy pa…pa – tagolta neki kedvesem.

-         Papapapa – kezdett bele Anne.

-         Ezt már nevezem – kapott lányunk még egy puszit. Én pedig a boldogságtól meghatottan kezdtem halk sírásba. Most kaptam meg életem legcsodálatosabb emlékét. Azt hiszem, hogy ezt a pillanatot akkor sem felejteném el, hogyha ki akarnák törölni az emlékezetemből…