The Beauty and the Bear - 86. fejezet

86. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Miután felébredtem Emmett azonnal éhesen támadt rám. Persze jó értelemben. Nagyon élveztem, hogy a libidója mit sem változott vámpírságához képest. Éjjel-nappal képes lett volna szeretkezni velem, és ez kifejezetten jól esett. Sőt. Én magam is így voltam ezzel a kérdéssel.

-         Ne haragudj, hogy felkeltettelek – simított végig a hátamon. – Na nem, mintha bánnám, hogy így történet – vigyorodott el kajánul.

-         Na persze, te kis kéjenc – böktem mellkason.

-         Mintha neked nem tetszett volna a helyzet. Az egész erdő hallotta a sikolyaidat, és az elégedett nyögéseidet – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-         Nem tagadom, hogy élveztem – adtam meg magam. Úgysem fog nyugton maradni, ameddig be nem vallom, hogy tényleg fantasztikus volt ez az ébresztő.

-         Na ugye – húzta ki magát büszkén.

-         Azért ne hízzon ennyire a májad, mert büntetésbe helyezlek – mondtam szigorúan.

-         Nem lennél képes így kitolni velem – vágta rá azonnal. Majd a fenekemre csapott egy aprót. Azután viszont hirtelen az erdő felé kapta a fejét, és felült a puskája után nyúlva.

-         Mi a baj? – szorítottam magamra a plédet.

-         Nem tudom, olyan érzésem van, mintha figyelnének – kezdte el az erdőt kémlelni.

-         Biztos vagy benne? – cikázott az én szemem is a fák között.

-         Általában megérzem, hogyha figyelnek, de ne aggódj, ez nem medve, és nem is állat, mert akkor Lucifer már elüldözte volna. Érdekes módon viszont, bárki is figyel minket. A lovam, mintha félne tőle. Nem akar a közelébe menni – magyarázta Emmett.

Ez viszont csak egyet jelenthet. Nem tévedtem tegnap. Vámpír van a közelben. Hiszen a ló tart tőle, és nem akar a közelébe menni. Úgy süvített végig az erdőn, mint egy árny. Vadászott, de nem ránk. Ezek szerint a családom tőlem függetlenül is ide jött tovább Rochester városából. Esme, Carlisle, és Edward itt vannak.

-         Talán csak egy átutazó volt, aki meglátott minket, és kíváncsiskodott – mondtam, amikor Emmett leengedte a puskáját.

-         Nem hiszem – rázta meg a fejét kedvesem. – Egy átutazó nem ugrik három métert felfelé egy fára – figyelt még mindig egy pontot. – Ez nem normális dolog. Elmegyünk innen, méghozzá most.

-         Emmett, Rose – vágtatott felén Lionel néhány pillanattal később.

-         Mi történt? – kérdezte Emmett azonnal.

-         Velem kell jönnötök – vágta rá. – Nincs idő magyarázkodni. Öltözzetek fel, és gyerünk. Nem várhatunk.

-         Történt valami Anne-nel? – pattantam fel idegesen. Majd egy szempillantás alatt felöltöztem.

-         Nem, Anne tökéletesen jól van. Az édesapád azonban kevésbé – vágta rá Lionel.

-         Mi történt? – kérdeztem félve.

-         Visszament Rochesterbe, hogy megvédje a becsületedet – kezdett bele barátunk.

-         Istenem – kaptam a szám elé a kezem.

Mondtam neki, hogy ne tegye ezt. Royce sokkal fiatalabb nála, és gyorsabb is. Apu nem egy párbajozó típus. Ha kétszer volt nála fegyver egész életében. Egyébként sem kellene már ilyesminek megtörténnie a mi korunkban.        

-         Mennyire súlyos? – kérdezte Emmett gondterhelten.

-         A jó hír, hogy ő nyert, Royce halott – mondta Lionel egy kis örömmel a hangjában. – A rossz az, hogy őt is eltalálta Royce lövése. A golyó csak súrolta ugyan, de nagyon rossz helyen. Ráadásul elfertőződött a seb. Próbáltam kitisztítani, és összevarrni, de nem javul. Azonban még van remény, mert jött egy nálam modernebb orvos is a városba, nála komolyabb orvosi felszerelések vannak. A feleségével és az öccsével jött – magyarázta Lionel. Hm… szóval Edward most Carlisle öccse. – Dr. Cullen már kezelésbe vette az édesapádat, de téged kéretett az apukád, úgyhogy muszáj volt jönnöm.

-         Már indulunk is vissza – vágtam rá azonnal.

Ez a legkevesebb, amit megtehetek az édesapámért. Akinek hiába mondtam, hogy ne legyen bolond. Értékelem, hogy megvédte az erényemet, de talán ez mégis túlzás volt. Annyit nem ért, hogy az életét kockáztassa. Hiszen itt senki nem nézett engem rossz nőnek a történtek után.

-         Gyere – kapott fel Emmett miután felöltöztem. Egy pillanattal később pedig már a lovunkon is ültem. – A holminkért majd visszajövök. Most az a lényeg, hogy minél előbb odaérjünk az édesapádhoz – mondta határozottan. Majd vágtázni kezdett Lionel után.

-         Biztosan jó kezekben van, apa, nincs miért aggódni – mondtam nyugtatóan.

Hogyha Carlisle vette kezelésbe, akkor nem eshet baja. Ő mindenkit a legjobb tudása szerint kezel a végsőkig. Ráadásul apa ismeri Dr. Cullent, ahogy Rochesterben mindenki, így egészen biztosan bízik is benne. Ez pedig megkönnyíti a kezelést.

-         Ez a helyes hozzáállás, kicsim – nyomott puszit a fejemre. – Ne aggódj, tudom, hogy minden rendben lesz.

-         Efelől semmi kétség – bólintottam rá.

-         Na, végre kezdett átérezni a pozitív hozzáállásban rejlő lehetőségeket – kuncogott fel. – Az én nevelésem.

-         Igen, te tanítottál meg rá, hogy hogyan kell, és nagyon hálás vagyok érte – bújtam a karjaiba óvatosan.

Nem akartam hátráltatni miközben irányította Lucifert. Bár, ha belegondolok, ez a ló már magától is könnyedén hazatalál. Ki tudja, hogy hányszor járta már meg ezt az utat, de az egészen biztos, hogy nagyon is sokszor. Néhány órával később pedig már be is rontottam a házba, ahol anya, apa és Anne volt.

-         Apa – rohantam volna oda hozzá. Esme azonban finoman elém állt, és nem engedett.

-         Várjon még egy percet, Ms. Hale – nézett rám gyengéden. – A férjem hamarosan végez az édesapja ellátásával, és akkor odamehet hozzá.

-         Már Mrs. McCharty – javítottam ki Esmét finoman.

-         Oh, ez esetben szívből gratulálok – mosolyodott el Esme.

Tehát Carlisle és Esme is itt van, akkor kizárásos alapon Edward volt az erdőben. Vagyis még mindig Edward van az erdőben. Tudtam, hogy nem hagyományos vámpír, hiszen nem támadott meg minket.

-         Anya, mondtam, hogy ne hagyd elmenni – öleltem át őt Anne-nel együtt, amikor ők is előkerültek.

-         Szerinted olyan könnyű visszatartani egy apát, aki meg akarja védeni a leánya becsületét? – kérdezte anya kissé rosszallóan.

-         Tudom, sajnálom, nem a te hibád – sóhajtottam fel. Majd átvettem az egyfolytában felém nyújtózkodó lányomat, és nyomtam az arcára egy puszit, mire ő gyöngyözően felkacagott.

-         Nem lesz baja, az édesapád jó kezekben van – jelent meg Sally is egy csésze teával, amint azonnal átnyújtott anyának.

-         Mégis, hogyha jutott haza ilyen sérüléssel? – jutott eszembe hirtelen. Rochestertől idáig elég hosszú az út.

-         Elhozatta magát idáig – vágta rá anya. – Ahelyett, hogy pihent volna, és meggyógyult volna.

-         Na és a törvény? Manapság már nem igazán szokványos megoldás ez a fajta elégtétel – néztem rájuk idegesen.

-         A törvénynek nem tetszett, hogy az édesapád igencsak öntörvényű volt, de miután tisztázódott minden elengedték a vádakat, és igazat adtak az apádnak – mondta anya határozottan.

-         Ez remek hír – mondtam megnyugodva. Még csak az kéne, hogy börtönbe is zárják miattam.

-         Rose – hallottam meg apa hangját.

-         Apa – kerültem ki a szobában kialakuló kisebb tömeget, és hozzá siettem. Carlisle-nak pedig esze ágában sem volt megakadályozni engem ebben. – Miért csináltad ezt? – bújtam hozzá óvatosan.

-         Csak nem hagyhattam, hogy igazságtalanul rosszat gondoljanak rólad, édesem. Viszont így most már tudják, hogy miféle alak volt ez a Royce. Én meg még bíztam benne, és hozzá akartalak adni – mondta ingerülten.

-         Apa, ez most már csak egy rossz emlék – simítottam végig a karján.

-         Igen, ez így van, szerencsére – bólintott rá azonnal.

-         Hogy van, rendbe fog jönni? – fordultam Carlisle felé.

-         Néhány hétig még pihenésre szorul majd, de rendbe fog jönni, ha betartja az utasításaimat – válaszolta kedvesen.

-         Köszönöm, Dr. Cullen – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy újra látom – fűztem még hozzá.

-         Én is örülök a találkozásnak, és annak is, hogy jó színben látom – biccentett Carlisle. – Aggódtunk Önért, amikor megtudtuk, hogy eltűnt.

-         Ez igazán kedves – szorítottam meg a kezét egy pillanatra.

-         Én most magukra is hagyom Önöket, de kérem, hagyja pihenni az édesapját. Csak néhány percet maradjon bent nála – mondta határozottan.

-         Rendben, ha így látja jónak – egyeztem bele azonnal. Hogyha apának pihennie kell, akkor pihennie kell. Nem én leszek az, aki útjába áll a felépülésének. Az egyszer biztos.

-         Köszönöm, akkor én már itt sem vagyok – sietett ki a szobából.

-         Jól vagy, kincsem? – simított végig apa az arcomon.

-         Azt hiszem, hogy ezt nekem kellene kérdeznem – fintorodtam el.

-         Jól van, tudom, hogy megkértél, hogy ne tegyem ezt, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy szégyenben vagy amiatt az alak miatt – mondta dühösen. – Az én lányomat nem bánthatja senki megtorlatlanul.

-         Hihetetlen, hogy egy lövéssel képes voltál győzedelmeskedni Royce felett, hiszen nem igazán voltál soha jó céllövő.

-         Hát, szokták mondani, hogy az ideg sok mindenre képessé teszi az embert – vágta rá azonnal.

-         Igen, ez mondjuk tényleg így van – bólintottam rá. – Apa?

-         Igen? – nézett rám kíváncsian.

-         Köszönöm – haraptam az ajkamba.

-         Ez természetes, Rosalie. Én mindig csak jót akartam neked, és most már látom, hogy neked Emmett a jó, csakis ő az igazi a számodra – mondta határozottan. – Mi sem lehetne nagyobb bizonyíték erre, mint ez a gyönyörű kislány – simított végig Anne lábacskáján.

-         Mrs. McCharty, elnézést, de itt az ideje, hogy az édesapja aludjon egy kicsit – dugta be a fejét Carlisle az ajtón.

-         Azonnal megyek – biccentettem rá. – Pihenj, apa, később visszajövök hozzád – nyomtam puszit az arcára.

-         Rendben van, Rose – hunyta le a szemeit szinte azonnal. Néhány pillanattal később pedig már szuszogott is.

-         Nem túl gyorsan aludt el? – néztem Carlisle felé aggódva.

-         Beadtam neki egy enyhe nyugtatót, hogy aludjon egy nagyot, úgyhogy ez természetes – vágta rá azonnal.

-         Akkor jó – sétáltam ki az ajtón, amit udvariasan kitárt előttem. – Hogyhogy elköltöztek Rochesterből? – kérdeztem hirtelen. Az én valóságomban miattam költöztünk, de most lehetett volna még néhány évük ott.

-         Csak átutazóban vagyunk, kaptam egy remek állásajánlatot északon – válaszolta Carlisle.

-         Eléggé meglepett minket, hogy itt találtuk Önöket, Ms. Hale – lépdelt be Edward az ajtón.

-         Mrs. McCharty – vágta rá Emmett azonnal.

Hm… ez amolyan hátrább az agarakkal megnyilvánulás volt. Nagyon fura, de valahogy határozottan imponált nekem, hogy Emmett ilyen reakciót produkált, amikor meglátta Edwardot.

-         Elnézést, akkor Mrs. McCharty – javította ki magát Edward. – A nevem, Edward Cullen – nyújtotta a kezét Emmett felé. – Carlisle Cullen öccse vagyok – fűzte még hozzá. Na persze, az öccse. Gondoltam magamban a szemeimet forgatva. Mire fogadott bátyám azonnal rám kapta a tekintetét. Ajaj, ezt most biztosan meghallotta.

-         Még mindig az én feleségem – csapta vállon Emmett Edwardot, aki azonnal magához tért a kábulatból.

-         Bocsánat, csak azt hittem, hogy hallok valamit – nézett rám Edward jelentőségteljesen.

-         Semmi gond – biccentett Emmett.

-         Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy hazamenjünk – nézett Esmére és Carlisle-ra.

-         Én még éjszakára megfigyelném Mr. Hale állapotát – vágta rá Carlisle azonnal.

-         Rendben, drágám, ahogy gondolod – nyomott csókot Esme a szájára. – Akkor holnap várunk – fűzte még hozzá.

-         Rendben, vigyázzatok magatokra – viszonozta Carlisle a csókot.

Majd Esme belekarolt Edwardba, és már ki is léptek az ajtónk. Előtte azonban még Edward egyszer jelentőségteljesen rám nézett. Azt hiszem, hogy most adtam okot nekik a továbbköltözésre. Pedig olyan jó volt látni őket. Hogy lehetek ilyen buta? Hogyan gondolhattam ilyeneket Edward jelenlétében? Mintha nem tudnám, hogy milyen képessége van.

-         Rose, hálás lennék, hogyha abbahagynád az ajtó fixírozását – szólt rám Emmett erélyesen, amitől azonnal magamhoz tértem. Ajaj, az én szerelmem bizony féltékeny. Csak tudnám, hogy miért, hiszen nem adtam rá okot szerintem.

-         Beszélhetnénk négyszemközt? – néztem rá kérdőn.

-         Éppen kérni akartam – bólintott rá. – Szerintem Anne-t addig bízd rá Sallyre, vagy az anyukádra.

-         Rendben – biccentettem. – Sally, megtennéd?

-         Hát persze – vette el tőlem azonnal Anne-t, aki azonnal keserves sírásba kezdett.

-         Mindjárt visszajövök hozzád, édesem – nyomtam puszit az arcocskájára. – Akkor mehetünk? – néztem férjemre kissé morcosan.

-         Igen, menjünk – nyitotta ki előttem a szobánk ajtaját.

-         Mégis mi a fenét képzelsz? Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék megcsalni téged, amikor számomra csak és kizárólag te létezel? Hogyan feltételezheted rólam, hogy más férfire egyáltalán csak ránézek.

-         Az a ficsúr sokkal jobban bámult téged, mint amennyire én türelmes vagyok – vágta rá azonnal.

-         Ő bámult engem, nem pedig fordítva, így van? – kérdeztem morcosan.

-         Az efféle selyemfiúk pontosan tudják, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy elcsábítsák a nőket – válaszolta dühösen.

-         Akkor kénytelen leszel megbízni bennem – vágtam hozzá egy kezem ügyébe akadó párnát.

-         Benned megbízom, de benne már kevésbé – mondta komolyan. – Mostantól sehová nem mész kíséret nélkül – fűzte még hozzá ellentmondást nem tűrve.

-         Na ne szórakozz velem, Emmett – kiáltottam fel. – Nem gondolod, hogy mindenhová gardedám fog kísérgetni?

-         De, pontosan így gondolom – vágta rá ellentmondást nem tűrve.

-         Álmodozz csak, de abból nem eszel. Van magánszféra is a világon – kiáltottam rá.

-         Lehet, hogy Rochesterben így volt szokás, de itt a nők nem találkozgatnak másik férfival csak úgy – emelte fel ő is a hangját.

Bennem pedig itt szakadt el a cérna. Mégis mi a fenét képzel rólam? Még, hogy én? Már miért bántanám meg azt, akit mindennél jobban szeretek? Dühömben pedig egy akkora pofon landolt Emmett arcán, amibe a kezem szó szerint belesajdult, vagy el is tört, mert könnybe lábadt a szemem.

-         A francba, most ezt muszáj volt? Adtam én okot neked arra, hogy kételkedj bennem? – sírtam el magam a fájdalomtól. Nagyon fájt a kezem, de Emmett látszólag meg sem érezte az ütésemet.

-         A fenébe is, kicsim, jól vagy? – próbálta meg megfogni a kezemet.

-         Nem, nem vagyok jól – szipogtam a kezemet szorítva.

-         Úgy sajnálom, nem tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartam veszekedni, egyszerűen csak leszállt az agyamra a vörös köd. Annyira figyelt téged ez az Edward, hogy azt hittem, hogy belsőségesebb ismered már Rochesterből, de tudom, hogy ez életem legnagyobb hülyesége volt. Tényleg nagyon sajnálom – mondta őszintén. – Kérlek, bocsáss meg nekem.

-         Csak többet ne feltételezz rólam ilyesmit – suttogtam halkan. – Én soha, de soha nem lennék képes megbántani téged. Hiszen csakis te vagy az, akit szeretek.

-         Tudom, soha többé nem fogok féltékenykedni, ígérem – nyomott puszit a számra. Én pedig hagytam. Tulajdonképpen így utólag belegondolva, talán még egy kicsit imponált is nekem azzal, hogy féltékenykedett miattam. – Azt hiszem, hogy meg kéne mutatnunk a kezed az orvosnak.

-         Igen, talán nem ártana – bólintottam rá. Majd hagytam, hogy kivezessen a szobánkból, és leültessen a nappaliban levő egyik fotelbe…