The Beauty and the Bear - 91. fejezet

91. fejezet

(Nadine szemszöge)

Amikor Rose kimondta a végleges döntését hirtelen látomásom támadt. Még soha életemben nem történt velem ilyesmi. Ez egy nagyon különleges angyali képesség. Most viszont nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy minden mozzanat, minden értelmet nyert, ami idáig vezetett. Most már készen áll minden arra, hogy Rose és a Cullenek jövője összeforrjon, csak egy kicsit másképpen, mint ahogy eredetileg történt. Már csak meg kell tudnom, hogy a hármak hogyan is gondolták pontosan ezt az egészet, hiszen Ezekiel azt mondta, hogy majd rájövök. Most rájöttem, de még vannak kérdéseim. A jövő már körvonalazódik, de egy kicsit megmásítva. Vajon lehet-e két világ csak kicsit eltérő, de mégis tökéletes? Ez a kérdés.

-         Kicsim, mit láttál? Mitől lettél ennyire izgatott? – kérdezte Nathan kíváncsian.

-         Azt hiszem, hogy támadt egy ötletem, de fel kell keresnünk Ezekielt, hogy választ adjon néhány kérdésemre.

-         Akkor menjünk most azonnal, hiszen, ha Rose felébred, akkor már nem lesz megoldás, és ottmarad, ahol van – vágta rá kedvesem.

-         Nem, mert olyan helyen van, ahol még semmi nincs eldöntve – vágtam rá.

-         Ezt nem teheted, hogyha emberi és vámpíri élet között lebeg, akkor folyamatosan fájdalmai vannak. Ég a tűzben, ami a két világ között tartja – mondta Nathan idegesen.

-         Éppen ezért kell sietnünk – vágtam rá.

-         Rosalie már döntött, miért nem törődsz bele? – kérdezte kedvesem kíváncsian.

-         Azért, mert csakis a családja érdekében döntött úgy, ahogy. Nem maga miatt akart újra vámpír lenni. Néhány óra szenvedés bőven megérné neki, hogyha tudná, hogy az ügyében igyekszem eljárni, illetve igyekszünk eljárni – mondtam ellentmondást nem tűrve. – De most siessünk, mert már nincs sok időnk.

-         Jól van, akkor menjünk, mert nem szeretném, hogyha tovább kellene ott lennie, mint amennyit muszáj – mondta Nathan komolyan.

-         Nem is lesz ott túl sokáig. Gyerünk – ragadtam meg a kezét. Néhány pillanattal később pedig ott is voltunk Ezekiel szobájánál. Azonnal bekopogtattam az ajtón. Ezekiel pedig már várhatott minket, mert egy szempillantás alatt kinyitotta az ajtót.

-         Nem igazán tudom, hogy én mit tehetnék Nadine – kezdett bele idegesen.

-         Mi az, hogy nem tudod, hogy mit tehetnél? Gondolj bele, hiszen a Cullenek idő előtt érkeztek meg Tennessee vidékére. Ez nem lehet véletlen.

-         Valóban nem lehet véletlen – bólintott rá azonnal. – Ellenben semmi közünk ehhez az egészhez. Mi azt hittük, hogy te és Nathan hoztátok ide a Cullen családot, de ha nem ti, és nem mi voltunk, akkor kicsoda?

-         Hát ez egy nagyon jó kérdés – bólintottam rá. Majd mindhárman gondolkodóba estünk. – Tulajdonképpen mindegy is, hogy ki és hogyan hozta ide – szólaltam meg egy idő után. – A lényeg, hogy mit tehetünk?

-         Nos, én nem tudom, hogy ti mit tehettek, de én nem tehetek semmit. Úgyhogy ti, mint a Végzet Angyala, és Lehetőség, ki kell találnotok, hogy mi legyen. Én nem befolyásolhatlak benneteket. Viszont jó lenne, hogyha sietnétek, mert Rosalie számára ez az állapot a legkevésbé sem lehet kellemes – mondta mentorom határozottan.

-         Rendben, akkor gyorsan kitalálunk valamit – vágtam rá.

Majd megragadtam Nathan kezét, és magam után húztam. Néhány pillanattal később pedig már Tennessee mezőin voltunk, ahol Emmett éppen találkozott azzal a bizonyos medvével. A mostani állás szerint ez nem történt volna meg, mert Rose éppen akkor szült, amikor Emmettnek vadásznia kellett volna. Viszont most alternatívákat gyártunk, úgyhogy ez a megfelelő kiindulópont.

-         Azt hiszem, hogy vegyük úgy, hogy Rose éppen szül otthon, Emmett pedig nem tudja, mert már vadászni ment, amikor Rosalie-nál megindult – ajánlotta Nathan.

-         Rendben, lássuk, mi történhet? – kezdtem el gondolkodni. - Edward nem jó, ő nem biztos, hogy úgy döntene, hogy megmenti az életét. Nem hagyná szenvedni azt biztos, de át sem változtatná – gondolkodtam hangosan.

-         Ezzel egyetértek – bólintott rá Nathan. – Carlisle-hoz mit szólsz? – kérdezte kíváncsian.

-         Carlisle most próbál elhelyezkedni a közeli orvosi rendelőben, nem érhet ide éppen akkor – vágtam rá.

-         Akkor kizárásos alapon marad, Esme – mondta Nathan határozottan.

-         Tulajdonképpen valóban ő a legtökéletesebb megoldás – csillantak fel a szemeim. – Esme sosem hagyná, hogy bárki is meghaljon, hogyha van esélye megmenteni. Ráadásul az anyai szeretete határtalan, így képes lesz átváltoztatni Emmettet anélkül, hogy megölné – mosolyodtam el.

-         Rendben, ez egy jó elmélet, de így Rosalie egyedül marad a gyermekével Emmett nélkül. Ember lesz, és a kislányuk is, de özvegyként fog élni. Vagy abban a tudatban, hogy a férje beijedt, és magára hagyta őt a gyermekükkel – mondott ellent Nathan.

-         Talán, de Emmett, ha már képes lesz rá, visszatérhet hozzá – érveltem. – Talán átváltoztatja a lányukkal együtt.

-         Nem rossz elmélet, de nehezen hiszem, hogy Edward és Carlisle valaha is belemenne abba, hogy Emmett visszatérjen az otthonába – ellenkezett szerelmem.

-         Rendben van, akkor állj elő másik lehetőséggel – javasoltam elgondolkodva.

-         Oké, mindjárt – motyogta az orra elé.

-         Mi lenne, ha Rose és Emmett egyszerre változnának át a nászúton, amikor Anne a nagyszülőknél van – javasolta.

-         Akkor a kis Anne árva marad. Rose szíve pedig megszakad, hogyha nem láthatja többé a lányát. Legalábbis ez szerintem nyilvánvaló – érveltem.

-         Nem lesz egyszerű ez a helyzet – szusszantott fel Nathan.

-         Nem mondtam, hogy egyszerű lesz, de biztosan van mindenki számára ideális megoldás – vágtam rá. – Nem lehet, hogy ne találjuk meg a megfelelő megoldást, hogyha összedugjuk a fejünket.

-         Mi lenne, hogyha nem kevernénk bele ebbe az egészbe Rose szüleit. Mi lenne, ha egyszerűen csak nem találnák meg Rose-t. Ebben az esetben Rose és Emmett magával viszi a kicsit a nászútra.

-         Vagy megkérik Sally-t és Lionelt, hogy vigyázzanak rá – mondtam azonnal.

-         Oké, én próbálok ötletelni, de hálás lennék, hogyha segítenél nekem – válaszolta durcásan.

-         Próbálkozom, de nem megy minden olyan könnyen. Rose nem akarja, hogy a vámpírcsaládja bajba kerüljön miatta, de ember sem maradhat. Meg kellene találnunk a megfelelő köztes megoldást. Biztosan van olyan – néztem rá bocsánatkérően.

-         Biztosan van, csak azt nem tudom, hogy mi lenne az – biccentett Nathan. – Várj csak, eszembe jutott valami – villantak meg a szemei. Majd karon ragadott, és valahová magával vitt…

(Rosalie szemszöge)

Továbbra sem tudtam, hogy hol vagyok, és mi történik velem, de abban biztos voltam, hogy ez nem normális. Ez nem normális dolog. Biztosan nem történhet meg így. Nekem most otthon kellene lennem a többiekkel vámpírként, ahogy döntöttem. Ehelyett itt vagyok ezen a különös helyen, ahol folyamatosan hasít belém a fájdalom. Bár már annyi ideje tart, hogy szinte nem is érzem a lángokat. Azt hiszem, hogy hamarosan vége lesz. A kérdés már csak az, hogy meg fogok halni, vagy új élet vár rám? Esetleg Lucifer elrabolta a testem, és Nadine kiszabadít engem, Nathan segítségével? Vajon melyik lehetőség a valós? Biztosan történt valami, ami miatt itt ragadtam. Gondolataimat emlékképek milliói szakították félbe, de egyik sem az én emlékem volt. Vagyis én voltam az emlékekben, de velem ez soha nem történt meg.

-         Mi történik? – kérdeztem hangosan. Választ azonban senkitől sem kaptam. Így inkább kíváncsian kezdtem el figyelni a különféle képeket.

Az első képen Emmett vadászni van, és a medve megtámadja, de én nem vagyok ott, hogy megmentsem őt. Viszont Esme igen. Ő az, aki rohan felé, majd leteperi a medvét, és azonnal kitekeri a nyakát. Azután pedig Emmett fölé hajol. A szemei éjfeketék, és vérszomjról árulkodnak, de amikor az arcára néz, valami megváltozik. Az arca most már nem vérszomjat tükröz, hanem melegséget, és szeretetet.

-         Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta Esme gyengéden.

Majd fölé hajolt, és hirtelen a nyakába harapott. Azután pedig, amilyen hirtelen belemélyesztette a fogait Emmettbe, olyan gyorsan ki is húzta őket onnan. – Ez most nagyon fog fájni, de utána minden rendben lesz – simított végig az arcán. Majd egy határozott mozdulattal felemelte őt, és rohanni kezdett. Gondolom hazament. Ahogy berontott az ajtón Edward feldúlt arcával találta szembe magát.   

-         Ezt mégis, hogy képzelted, Esme? – kérdezte idegesen. – Ez az ember Rosalie Hale férje. Az itteni legfőbb gazdaság ura. Keresni fogják.

-         Megtalálni viszont nem – vágta rá Esme. – Elköltözünk, és kész – mondta határozottan.

-         Nem az a baj, hogy elköltözünk, hanem az a gond, hogy mit fognak hinni, hogyha Emmett nem kerül elő, és a teste sem? A felesége és a gyereke abban a hitben fogja leélni az életét, hogy a férje magára hagyta egy gyerekkel. Gyávának fogják hinni, és nem tartják majd tiszteletben az emlékét.

-         Rosalie sosem hinne ilyet senkiről. Hiszen ismeri a férjét. Azt fogja hinni, hogy meghalt a medvetámadásban. A véres kabátja ott maradt az erdőben – vágta rá Esme. – Jár neki egy esély, hogy éljen, és talán egyszer olyan lesz, mint mi, és visszatérhet, hogy elhozza a családját.

-         Azt nem teheti meg, hiszen te is tudod. A Volturi nem engedné, hogy egy ember legyen a felesége. Át kellene változtatnia akkor őt is.

-         Most már kár ezen vitatkoznunk, Edward – mondta Esme határozottan. – Ő most már át fog változni, és a mi családunkhoz fog tartozni – vágta rá ellentmondást nem tűrve. Majd a kép megszakadt, és hirtelen egy új vette át a helyét…

A következő kép az volt, hogy Emmett és én a kis tóparton fekszünk a pokrócon, és alszunk, majd hirtelen neszt hallunk, a távolban pedig vadak tűnnek fel. Talán medvék, de az is lehet, hogy farkasok, ilyen távolról nehéz lenne megállapítani.

-         Rose, kelj fel, menekülnünk kell – ráz fel Emmett az álmaimból. Én pedig kissé kábán nézek fel a szemeibe.

-         Mi a baj? – kérdezem álmosan.

-         Farkasok tartanak felénk. Azonnal fel kell másznunk egy fára – mondja idegesen.

-         Rendben – tértem magamhoz szinte azonnal. Egy szempillantás alatt felkaptam a ruháimat, és Emmett segítségével már másztam is felfelé. Az állatok azonban már egyre közelebb voltak hozzánk. – Emmett, gyere már – sikoltottam fel, amikor megláttam az egyiket egészen közelről.

-         Jövök, te csak ne nézz le, és menj tovább – kiabált nekem. Majd fájdalmasan felordított. Az egyik elkapta a lábát.

-         Emmett – sikoltottam fel, amikor eltűnt alólam. Azután pedig hallottam, ahogy lehuppant a földre.

-         Maradj fent, ne törődj semmivel, csak maradj fent – mondta fájdalmasan. – Anne nem maradhat egyedül.

-         Nem, nem hagyhatsz minket egyedül – mondtam, majd leugrottam a fáról, és megpróbáltam neki segíteni, de a következő pillanatban belém is szörnyű fájdalom hasított.

Az utolsó dolog, amit még láttam, hogy két kar fonódik körém, és a világ elsötétült… Amikor pedig legközelebb felébredtem, már vámpír voltam. Ezt onnan tudom, hogy mindent vörösben láttam, és nem volt más dolog, ami fontosabb lett volna számomra a vérnél, de hirtelen eszembe jutott Anne. A mi gyönyörű, kicsi lányunk. A vér utáni vágyam pedig mintha egy pillanat alatt elszállt volna. Azt hiszem, hogy ezt érezhette Bella is, amikor átváltozott. Akármennyire is fontos volt a számára a vér jelen pillanatban, mégis Renesmee volt az első a számára. Mindennél fontosabb…

A következő emlékkép arról szólt, hogy hármasban kirándulunk a tónál. Jól érezzük magunkat. Anne nevet, mert Emmett csiklandozza a pocakját. Én pedig mosolyogva figyelem őket, miközben kicsomagolom az ebédünket. Gyönyörű pillanatok. Majd a kép megváltozik. Emmett arca hirtelen rémületet tükröz. Majd felpattan a kislányunkkal a kezében, és felviszi egy fára.

-         Mit művelsz? – szaladtam utánuk. – Ez veszélyes.

-         Még mindig nagyobb biztonságban van itt, mint odalent – mutatott a távolba.

-         Akkor lovagoljunk el – vetettem ellent.

-         Lucifer már messze jár, mert megijedt – mutatott megint a távolba, ahol még láttam a lovunk körvonalait.

-         Le ne mássz – szólítottam fel, amikor lefelé jött.

-         Ne aggódj, alaposan az ághoz rögzítettem Anne-t, most pedig te következel – mondta határozottan. – Indulj – tett fel egy ágra. Mássz fel hozzá, és nyugtasd meg – adta ki az utasítást. – Ne félj, itt vagyok, mögötted – fűzte még hozzá.

-         Tényleg itt vagy? – néztem le, de Emmett nagyon gondolkodóba esett. – Azonnal gyere tovább – sikoltottam fel.

-         Nem bír el hármunkat ez a fa – nyögött fel kétségbeesetten. – Átmegyek arra a másik közelire, de ti ne mozduljatok el innen – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Nem fogsz elérni odáig – ráztam meg a fejem sírva.

-         Dehogynem fogok elérni odáig, csak figyelj – vágta rá szerelmem.

Majd leugrott a fáról, és rohanni kezdett a másik felé. A medve már nagyon közel járt hozzá, de még fel tudott kapaszkodni a faágra, és onnan még egy kicsit feljebb.

-         Jól vagy? – kérdeztem rémülten.

-         Minden rendben – vágta rá azonnal. – Ne félj, ha estig nem érünk vissza, akkor Lionel keresni kezd minket, addig pedig kibírjuk idefent is. Talán csak az étel miatt jöttek ide, és utána elmennek – mutatott a két medvére, akik vígan lakmároztak a nekünk szánt ebédből.

-         Nagyon remélem, hogy tényleg csak az ebédünk miatt vannak itt – nyeltem egy nagyot. Nem akartam így meghalni. Meg akartam menteni a kislányunkat. Bármi áron. Neki nem eshet baja. Ha nekünk távoznunk is kell az élők sorából, Anne-nek élnie kell. Békében, szeretetben és boldogságban.

-         Ne félj, kijutunk innen – mondta Emmett határozottan. – Nézz rám – kiabálta, amikor lemondóan sóhajtottam. – Azt mondtam, hogy kijutunk, megértetted? –

-         Igen, értem – bólintottam megadóan.

Ezután a kép megint megváltozott, és mi már mindketten egy-egy ágyon feküdtünk, és vonaglottunk a fájdalomtól, miközben Esme Anne-t próbálta megvigasztalni. Emmett ezek szerint tévedett. Mégsem jutottunk ki onnan. Viszont Anne jól van. Ez a legfontosabb. Anne életemben van, és jól van. Csakis erre vágytam, és ez az álmom megvalósult…

A kép ismételten eltűnt, és valahogy az emlékképpel együtt a fájdalmam is megszűnt. Vagy csak már ténylegesen sem érzek semmit? Nem tudtam, hogy mi az igazság. Vagy már nem érzem a fájdalmat, vagy már tényleg nem fáj semmi.

-         Rose, kicsim, nyisd ki a szemed – hallottam meg szerelmem gyengéd hangját a fülem mellett. Én pedig engedelmeskedtem neki, és kinyitottam a szemeimet. – Isten hozott, baby – sóhajtott fel Emmett megkönnyebbülten.

-         Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

-         Nem emlékszel semmire, kicsim? – kérdezte döbbenten.

-         Hol vagyok? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Egy kicsit sem volt ismerős a hely.

-         Itthon vagy, drágám. A családoddal – hallottam meg Esme hangját.

-         Hazaértem? – kérdeztem boldog mosollyal az arcomon. – Azt hittem, hogy már sosem jutok el idáig – szorítottam magamhoz Emmettet boldogan.

Végre hazaértem. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire hiányzott nekem. Most már teljes lesz az életem vámpírként. Ebben biztos vagyok. Ezt pedig csakis Nadine-nak köszönhetem. Remélem, hogy hamarosan találkozhatom vele újra, és persze Nathannel is. El kell mondanom nekik, hogy mennyire hálás vagyok ezért az utazásért…