The Beauty and the Bear - 83. fejezet

83. fejezet

(Nadine szemszöge)

Feldúltan mentem vissza az égbe, és már alig vártam, hogy tanácskozhassak a többiekkel a kialakult helyzetről, így amint a szobámba értem, máris érveket kezdtem el gyűjteni amellett, hogy törölnünk kell Rosalie teljes emlékezetét, de éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, még Lucifer gonoszságát felhozva sem. Valamit márpedig ki kell találnom annak érdekében, hogy megoldjam a helyzetet. Nem hagyhatom, hogy Rose boldogtalan legyen. Túlságosan is jó lélek ahhoz, hogy ne kapjon szép életet.

-         Mi a helyzet, kicsim? Mi volt a baj Rosalie-val? – kérdezte aggódva.

-         Lucifer olyasmit mutatott neki, amit nem kellett volna. Aminek nem volt itt az ideje, még nem volt rá készen – mondtam feldúltan.

-         Megmutatta, hogy az alternatív valóságnak ára van – bólintott rá Nathan.

-         Igen, de túl korán – vágtam rá. – Még nem volt kész a lelke a veszteségre.

-         Nadine, erre soha nem lehet felkészülni – mondta határozottan. – A veszteség nem olyasmi, amire készül az ember. Egyszerűen megtörténik, mert a világ nem tökéletes, de ha nem lenne veszteség az életben, akkor hogyan értékelnénk az életet? Ha mindenki örökké élne, és minden tökéletes lenne, akkor nem élveznék az emberek az apró dolgokat. A sok boldog együtt töltött percet. A hormonok játékát. Nagyon-nagyon sok dolog létezik a földön, ami miatt érdemes embernek lenni.

-         Rose is éppen ezt szeretné – vágtam rá. – Rosalie minden vágya, hogy szerethessen, kisbabái legyenek, és élhessen, ősz hajú nagymamaként figyelje, ahogy az unokái szaladgálnak az udvaron. Nem érdemli meg ezt a jövőt?

-         Dehogynem érdemli meg, és ha ezt választja, akkor meg is fogja kapni, de meg kell hagynunk neki a lehetőséget, hogy visszamenjen a saját valóságába, hogyha ezt választja. A szabad akarat nálunk még szent dolog, nem úgy, mint Lucifernél – mondta határozottan.

-         Van igazság abban, amit mondasz, de nem mindenben értünk egyet, bár ez nem feltétlenül baj, de akkor is szeretném, hogyha megértenék az én érvelésemet is – magyaráztam halkan. – Mindenesetre szeretném, hogyha Rose nem Lucifer miatt választana mást, mint, amit igazán szeretne.

-         Lucifer tulajdonképpen most nem hazudott, hiszen mi is megmutattuk volna a veszteséget, ami a családját éri mindenképpen. A lényegen még ő sem változtatott – simított végig a karomon.

-         Nem hiszem, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy megtudja az igazat – válaszoltam. Viszont sajnos éreztem, hogy Nathan-nek igaza van. Nem akartam elfogadni a tényt, de azt hiszem, hogy nem tudok több érvet felhozni a memóriatörlés érdekében. Rosalie tudatában fog maradni mindennek. – Nem tudok elég jó érvekkel előállni, igaz? – kérdeztem szomorúan.

-         Sajnos attól tartok, hogy nem – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy mindent elkövetnél a barátnőd érdekében, de még engem sem sikerült meggyőznöd arról, hogy helyes lenne elcsenni Rose emlékeit.

-         Tudom, ez elég siralmas – sóhajtottam fel.

-         Nem, tulajdonképpen egyáltalán nem siralmas – vágta rá azonnal. – Elgondolkodtál rajta, hogy hogyan tudnál segíteni azon, akit igazán megszerettél. Szerintem holnap éjjel, még az utazásunk előtt beszélj vele. Ezt meg kell beszélnetek. Mindkettőtöknek szüksége van erre szerintem.

-         Igen, azt hiszem, hogy igazad van – bólintottam rá. Jobb lesz, hogyha nyílt kártyákkal játszunk, és Rosalie szabad akaratából dönthet bármiről.

-         Jobban érzed magad? – ölelt magához kedvesen.

-         Hát ezt nem mondhatnám – húztam el a számat. – Az igazság az, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű, de nem akarom, hogy Rose az útja végén másnak mondja el az érzéseit, és a gondolatait. Együtt indultunk el, úgyhogy együtt is fejezzük be az utazást.

-         Ez egy nagyon is helyes hozzáállás – vágta rá azonnal. – Ettől vagy te tökéletes Végzet Angyala.

-         Nem, már te vagy a Végzet Angyala – mosolyodtam el.

-         Te pedig az igazi Főangyal – mondta büszkén. – Egy csodálatos Főangyal, aki mindig tudja, hogy mit kell tennie.

-         Most mégis tanácstalan vagyok – sóhajtottam fel. – Ráadásul a kérésemet sem intézhetem majd Rose-hoz, amire mindennél jobban vágytam.

-         Mi volt az? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem szeretném elmondani, már úgysem fontos – motyogtam halkan. Már nem fog sikerülni az, amit kiterveltem, ez szinte biztos, úgyhogy nem is nagyon akarom erőltetni a dolgot. Hiszen mi értelme lenne halvány reményekbe kapaszkodni?

-         Biztos vagy benne, hogy nem akarod elmondani? – kérdezte aggódva.

-         Még túl korai lenne – nyeltem egy nagyot. – Megígérem, hogy egyszer el fogom mondani, hogy mi lett volna a kérésem Rose-hoz, de most még túlságosan korai lenne. Légy hozzám egy kicsit türelmes, kérlek.

-         Rendben van, ahogy szeretnéd – egyezett bele. Bár láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog, de még meg akartam tartani a kis titkomat magamnak. Majd ha már nem lesz ilyen közeli a remény, akkor beavatom Nathant is.

-         Köszönöm – nyomtam gyors puszit a szájára. – Menjünk és beszéljünk a tanáccsal, azt hiszem, hogy itt az ideje mindent tisztáznunk. Ezekiel is azt mondta, hogy Rose még két hetet kap. Gondolom, hogy ez idő alatt még szeretne teljes életet élni, ezért nem akarom húzni az időt. Neki is jobb, hogyha van ideje elbúcsúzni attól a világtól, amelyet szeret, vagy amelyiket éppen elhagyja.

-         Igen, ezt legalább megérdemli, ez egészen biztos – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Egyébként miért vagy olyan biztos benne, hogy a dolgok ismeretében nem a mostani életét választja? – kérdezte kíváncsian.

-         Azért, mert mi magunk formáltuk a lelkét még tökéletesebbé, mint amilyen valójában volt. Rosalie rengeteget változott az utazásaink során. Megtanulta, hogy hogyan élhet boldog életet, akár anélkül is, hogy nem ember. Boldog vagyok, hogy megismerhettem a benne rejlő szépséget, akárhogy is dönt.

-         Igen, én is örülök, hogy volt alkalmam megismerni – biccentett.

-         Nos, akkor menjünk, azt hiszem, hogy ezen jobb lenne minél előbb túlesni – sóhajtottam fel halkan. Ő pedig bátorítóan megszorította a kezemet…

(Rosalie szemszöge)

Keserű reggelre ébredtem, annak ellenére is, hogy Emmett szorosan magához ölelt. Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de azt tudtam, hogy mi az, amit figyelembe kell vennem a döntésemnél. Akármennyire is imádom ezt a világot, nem biztos, hogy itt kéne maradnom, mert azzal elrontok egy másikat. Ebbe még nem is gondoltam bele igazán. Eddig elég kedvező volt számomra a helyzet, mert azt hittem, hogy nem kell majd ilyesmin gondolkodnom. Hiszen az első valóságban Bella és Edward boldogok voltak, még akkor is, hogyha nem volt gyermekük. Viszont most, így, hogy Esme elvesztette Carlisle-t már egészen más a helyzet. Hiszen hogyan is élhetnék boldogan itt, amikor tudom, hogy a fogadott anyám mit él át miattam egy másik valóságban. Hogyan engedhetném, hogy Carlisle meghaljon, és vajon milyen láncreakciót indítana ez el. Hiszen, ha Carlisle meghal, a családom egészen biztosan nem nyugszik addig, amíg meg nem bosszulják a halálát, és abba valószínűleg mindannyian belehalnak. Nem is beszélve arról, hogy annak ellenére, hogy a többiek kijutottak a Volturi még üldözni fogja őket. Aro soha nem adná fel, főleg, hogy több tehetséges vámpír is akad a családunkban. Egész életükben menekülniük kellene, és az nem lenne élet. Renesmee nem élhet így, és a többiek sem. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy hogyan lábalhatnának ki ebből a helyzetből. Viszont ez felvet egy másik kérdést is. Hogyha én nem vagyok, akkor ilyen szomorúan alakul a családom sorsa? Hogy lehetek ennyire fontos láncszem ebben a kis gépezetben, amikor én soha nem voltam a legkedvesebb, vagy a legmegértőbb családtag. Sőt, én voltam az, aki állandóan húzta a száját. Miért vagyok ilyen jelentős a családunk sorsában? Nem értem.

-         A jelentőséged belőled fakad. Soha nem az lesz a legfontosabb láncszem egy családban, aki annak látszik. Mint már biztosan hallottad a látszat csal – jelent meg egy idegen férfi előttem.

-         Ki vagy te? – kérdeztem döbbenten.

-         Gabriel vagyok, Ezekiel testvére, és azért jöttem, mert érzem, hogy milyen kétségek gyötörnek, gyermekem – ült le velem szemben. Én pedig gyorsan Emmettre pislantottam. – Ne aggódj, mélyen alszik, és nem is fog mostanában felébredni, tettem róla. Sok megbeszélnivalónk van.

-         Na és mi lenne az a sok megbeszélnivaló? – kérdeztem kíváncsian. – Már tudom, hogy nem lehetnek boldogok a többiek, hogyha én a boldogságot választom.

-         Azért a helyzet nem ilyen egyszerű – mosolyodott el Gabriel.

-         Mi más bonyolultság lehetne benne? – kérdeztem vissza.

-         Csak az bonyolult, amit te magad teszel azzá, ez csak komplikált, mondjuk – magyarázta halkan. – A lényeg az, hogy te különleges vagy. Misem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy őszintén gondolsz a családodra. Hiszen nem akarod, hogy bárkinek is baja essen közülük, és ez egy csodálatos dolog. Mindenképpen a lelked szépségét fényesíti tovább, hogy tökéletesen eltűnt az „én központúságod”. Még soha nem láttam ilyen lélekfejlődést ilyen rövid idő alatt létezésem során.

-         Még mindig nem értem, hogy miről kéne beszélnünk. Nem hiszem, hogy engem szeretnél fényezni azzal, hogy meglátogattál engem.

-         Valóban nem, én csak azt szeretném, hogyha helyesen döntenél, de mindezt úgy tennéd, hogy utána ne bánd meg – magyarázta. – Szeretném megakadályozni, hogy hatalmas hibát kövess el, vagy, hogy rossz szájízzel fejezd be az utazásod. Ezért fogok elmesélni neked egy történetet. Méghozzá a sajátomat, ami hatalmas galibát okozott a világban anno, és amiért most az én felelősségem, hogy elvesztettünk egy angyalt.

-         Még ti is követtek el hibát odafenn? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Tudod a kíváncsiság veszélyes dolog. Veszélyesebb, mint azt bárki gondolná. Az én hibám is abból adódott, hogy túlságosan kíváncsi voltam. Szerettem volna megtudni, hogy milyen az élet az égen kívül. Hogy milyen lehet embernek lenni, és élni. Milyen a szerelem, a vágy, az ételek valódi íze, és még sok hasonló dolog. Így hát néhány hétre szabadságra mentem az égi kötelezettségeim alól a fivéreim kérése ellenére – gondolkodott el.

-         Ebben én még nem találok semmi rosszat, vagy halálos bűnt – állapítottam meg.

-         Nem is a kíváncsiságommal volt a baj, hanem azzal, hogy a felelőtlenségem miatt a testvéreim meggyengültek, és Lucifer könnyedén játszadozhatott a földi képviselőink gondolataival. Valótlan dolgokat mutatott nekik, és néhány másik embernek is, hogy boszorkányokat, természetfeletti lényeket lássanak a jólelkű fiatal lányok helyett. Tulajdonképpen Nadine és Nathan eddigi sorsa is az én lelkemen szárad. Hogyha akkor nem saját magamra és a vágyaimra gondolok, akkor nem ütötte volna fel a fejét a boszorkányüldözés. Ha az égben vagyok, ha a helyemen maradok, akkor megakadályozhattuk volna Lucifer akkori ámokfutását. Azóta is gyötör a bűntudat, hogy lejöttem. Bár azt nem mondhatom, hogy megbántam volna, mert egy csodálatos hónapot volt szerencsém eltölteni egy kivételesen tökéletes lány társaságában, aki megtanított rá, hogy mi az a szerelem, és az az igazi szeretet.

-         Na és hol van most az a lány? Biztosan boldogok voltatok, amikor újra együtt lehetettek – mosolyodtam el.

-         Az a lány nem emlékszik rám, mert kitöröltem az emlékeit, és soha nem is fog – vágta rá azonnal. – Nem lehetek befolyásolható, vagy megzsarolható. Hogyha lennének kedvesei az égi vezetőknek, akkor ők lennének Lucifer elsőszámú célpontjai. Hiszen mivel is lehetne minket ennél jobban kínozni, vagy kizökkenteni? Ez a lehető legegyszerűbb módja annak, hogy valakit tönkretegyünk, és Lucifer pontosan tudja ezt.

-         Ez szomorú – sóhajtottam fel.

-         Valamit valamiért, Rose – vágta rá azonnal. – Talán nem vagyok tökéletes, és nincs szerelem, társ az életemben, de rengeteg gyermekem van. Sokkal több, mint amennyiről egy ember csak álmodhat. Bár tény, hogy van köztetek javíthatatlan is, de a többségetek jólelkű és kedves lény. Ezért is szeretjük annyira az embereket. Mindig változnak, de valahogy legbelül mindig ugyanazok maradnak.

-         Hogy ez milyen igaz – mosolyodtam el.

-         Igazabb, mint hinnéd – bólintott rá. – A lényeg, hogy akár ebben a valóságban élsz, akár abban, amiből eljöttél, egy dolog mégis ugyanaz maradt. Méghozzá az Emmett iránti végtelen szerelem, ami sokkal nagyobb kincs, mint ahogy azt az emberek többsége gondolná. Nem vagy egyedül a világban, és soha nem is leszel. Egyébként pedig minden alternatív valóságnak megvan a maga szépsége, és sötét oldala is. Ez adja meg az egyensúlyt az egyes valóságokban. Mert ahol fény van, ott árnyék is van, és ezen senkinek nincs hatalmában változtatni. Egyik világ sem tökéletes, neked csak azt kell eldöntened, hogy melyikben tudnál boldogan, és bűntudat nélkül élni. Ez a lényeg. Olyan világot válassz, ahol te tudsz boldogan élni, bűntudat és fájdalom nélkül.

-         Azt hiszem, hogy kezdem érteni, hogy mire gondolsz pontosan – válaszoltam halkan.

A lényeg talán soha nem is az volt, amit hittem, egyszerűen csak nem láttam tovább a saját orromnál. Bár ha belegondolok az anyaság hiánya miatt sosem voltam tökéletesen boldog, de Nessie nagyon sokat adott nekem, amiért van okom boldognak lenni a saját világomban is. Akármennyire is imádom Anne-t, nem tehetem meg ezt a családommal. Emmett ott is velem lesz, és ott is éppen ilyen pajzán és bohókás lesz. Én pedig megtanultam végre túljutni a problémáimon. Még soha nem láttam és éreztem ilyen tisztán mindent.

-         Nos, a gondolataid alapján érted a lényeget – mosolyodott el Gabriel.

-         Hallod a gondolataimat? – döbbentem meg. – Akkor éppen olyan bosszantó vagy, mint Edward – kuncogtam fel.

-         Ami azt illeti, ez is egy jel, hogy hová tartozol. Minden apró rezdülésed és gondolatod visszaköszön az eredeti valóságod felé. A szíved most mindkét irány felé húz, de csak az egyik világot választhatod.

-         Azt hiszem, hogy tudom, hogy mit akarok – haraptam az ajkamba.

-         Ne mondd el nekem, még ne. Két hét hosszú idő, és sok minden megváltozhat ennyi idő alatt. Ha rám hallgatsz, akkor kiélvezed ennek a két hétnek minden egyes pillanatát, és csak az utolsó pillanatban döntesz, amikor már tiszták a gondolataid. Amikor mindent tökéletes látsz magad előtt, az utat, amit választani akarsz – magyarázta halkan.

-         Azt hiszem, hogy megfogadom a tanácsodat, és kiélvezem a megadatott időt – biccentettem. Ez a legkevesebb, amit még meg kell itt tennem.

-         Helyes, ez a beszéd gyermekem – mondta büszkén. – Remélem, hogy nyújtottam némi vigaszt a számodra – simított végig a karomon.

-         Igen, azt hiszem, hogy most már sokkal jobban vagyok, mint ahogy este voltam, köszönöm.

-         Örömmel tettem – mondta lágyan. Majd egy szempillantás alatt eltűnt, pontosan olyan gyorsan, ahogyan érkezett.

-         Hát te már ébren vagy, édesem? – ölelt magához Emmett hirtelen. – Rosszul aludtál? – kérdezte, amikor hozzábújtam.

-         Nem, dehogy, egyszerűen csak felébredtem. Azt hiszem, hogy korán elaludtam – magyarázkodtam. Két hét, ennyi idő még csak a miénk, és én két hét alatt többet fogok élni, mint bármelyik ember, vagy vámpír, ezt már most tökéletesen tudtam…