The Beauty and the Bear - 84. fejezet

84. fejezet

(Nadine szemszöge)

Azt hiszem, hogy mindent elrendeztem, amit tudtam. Rosalie még két hétig itt lesz, ez idő alatt éjszakánként találkozunk, és megmutatjuk neki a lehetséges alternatívákat, azután pedig eldönti, hogy hová szeretne menni, és én oda fogom vinni. Elviszem a kiválasztott valóságba, és kitörlöm az emlékeit mindenről, ami történt, de azután is figyelni fogom. Hiszen a barátnőm. Nem hagyhatom, hogy valaha is bármi baja essen. Azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

-         Hogy vagy? – jelent meg Ezekiel.

-         Én most már elég jól – válaszoltam határozottan. – Kathy, hogy érzi magát? – kérdeztem kíváncsian.

-         Most már sokkal jobban van. Gabriel sokat foglalkozik vele, és Rose jövője is érdekli. Jobban, mint valaha is hinnéd – mosolyodott el Ezekiel.

-         Mire gondolsz pontosan? – húztam fel a szemöldököm.

-         Meglátogatta őt, hogy segítsen meghozni a helyes döntést – vágta rá Ezekiel. – Azt hiszem, hogy Rose-nak ez nagyon is sokat jelentett. Legalábbis amennyire külső szemlélőként meg tudtam állapítani.

-         Ez nagyon jó hír – bólintottam rá. Még mindig nem tudtam hova tenni Gabriel kedvességét, de mindenesetre hálás voltam neki, hogy próbál ő is segíteni a barátnőmön. – Luciferről van valami hír?

-         Nem, amióta megmutatta Rosalie-nak a döntései lehetséges következményét, azóta háttérbe szorította magát. Még csak sejtelmünk sincs, hogy most miben sántikál.

-         Nála sosem lehet tudni, mindenesetre most biztosan nagyon elégedett magával – morogtam az orrom alatt.

-         Nadine, Lucifer nem tehet róla, hogy ilyen. A rossz oldalra is szüksége van a világnak, különben minden túl tökéletes lenne, és az emberek már nem értékelnék a jó dolgokat.

-         Tudom – sóhajtottam fel. Luciferre is szüksége van a világnak, de néha annyira idegesítő és bosszantó, hogy a legszívesebb mégiscsak megszabadulnék tőle.

-         Mindenesetre most magatokra hagylak titeket Nathan-nal. Este pedig menjetek el Rose-hoz, ahogy szoktatok. A biztonság kedvéért figyelni foglak titeket a távolból.

-         Rendben van, köszönjük – egyeztem bele azonnal.

-         Nincs mit – mosolygott rám. – Nathan mindjárt itt lesz – mondta még majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. Végül is, mit tehetnék még. Egészen biztos, hogy ez a helyes döntés. Hiszen nem nekem kell eldönteni, hogy Rose-nak mi lesz a legjobb. A döntés mindig is az övé volt, én csak a lehetőségeket mutathatom meg neki. Bár ez az utazás nagyon különleges, mert eddig még soha nem tudott az alany a következményekről. Talán Rosalie sorsa tényleg csak az lehet, hogy vámpír maradjon? Előfordulhat, hogy számára csakis ez az egyetlen alternatíva lehetséges? Mármint ahhoz, hogy boldog és elégedett legyen? Vagy talán a családja nagyon prioritást élvez, mint ő maga? Na de ki számára? Az ő számára fontosabbak, vagy ő fontosabb az ő számukra? Hogy is van ez? Még soha életemben nem voltam bizonytalan egyetlen egy védencemmel kapcsolatban sem, de most nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet.

-         Szia, kicsim – jelent meg Nathan hirtelen. – Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian.

-         Rosalie-n gondolkodtam – mondtam határozottan.

-         Ezt valahogy sejtettem – ült le az ágyra. – Min gondolkodtál? – kérdezett rá azonnal.

-         Azon, hogy talán ennek így kell lennie. Talán Rose tényleg ott volt jó helyen, ahol eredetileg volt. Én lázadtam a vezetők ellen, mint mindig, de ők megmondták, hogy nem jó ötlet bolygatni Rose-t. Azt hiszem, hogy kivételesen talán igazuk volt – sóhajtottam fel.

-         Nos, ha igazuk is volt, akkor szereztél Rosalie-nak néhány szép percet – vágta rá Nathan.

-         Csakhogy ezekből a szép percekből semmire sem fog emlékezni – mondtam szomorúan.

-         Ha csak – gondolkodott el Nathan.

-         Ha csak? – lettem kíváncsi.

-         Hogyha megkérdeznénk erről Rose-t, és az égieket is, akkor lehetséges, hogy meghagyhatnánk neki néhány emlékképet. Természetesen csak akkor, hogyha mindenki így érzi.

-         Talán nem is rossz ötlet, de az is lehet, hogy nem túl jó ötlet – gondolkodtam el. – Talán jobb lenne Rose-nak, hogyha nem emlékezne semmire. Miért ábrándozzon olyan életre, ami nem lehet?

-         Miért ne emlékezhetne a szép pillanatokra? – kérdezett vissza azonnal.

-         Talán akkor sokat szomorkodna olyan dolgok miatt, amiket sosem kaphat meg – állapítottam meg.

-         Valóban van rá esély – egyezett bele Nathan is. – Talán rá kéne hagynunk a döntést.

-         Talán, de nem tudom, hogy mi lenne a jobb – mondtam feldúltan.

Mindig is a legjobbat akartam neki, de talán nem az a legjobb, hogyha én próbálom meg eldönteni helyette, hogy mi legyen az emlékei sorsa.

-         Nos, van még két szabad hetünk, addig elintézhetjük, hogy Rose megkapja a döntési lehetőséget, a végén pedig feltesszük neki a kérdést. Szerintem így működhet a dolog – mondta Nathan határozottan.

-         Egészen jó ötletnek tűnik – mosolyodtam el. Talán ez tényleg járható út. Sőt, azt hiszem, hogy valóban ez a legjobb megoldás.

-         Hát persze, hogy jó ötlet – húzta ki magát Nathan büszkén. – Na gyere, megbeszéljük az égiekkel.

-         Rendben, menjünk – fogtam meg a felajánlott kezet, majd hagytam, hogy Nathan maga után húzzon a nagyterembe…

(Rosalie szemszöge)

Az életem annyira csodálatos itt. Egyszerűen nem tudom, hogy mitől lehetnék még ennél is boldogabb. Minden pillanatot ki kell használnom, amennyit csak képes vagyok. Emmett, én, és Anne. Az életem legcsodálatosabb pillanati.

-         Na mit csináljunk ma? – húzott vissza Emmett a padlóra.

-         Mit szólnál némi reggelihez? – kérdeztem izgatottan. Annyira vágytam egy kis finomságra. Egy szelet kenyérre, teára és gyümölcsökre.

-         Nos, ami azt illeti, ez egy nagyon is jó ötlet – lelkesedett fel Emmett.

-         Tudtam, hogy mindig csak a pocakodra tudsz gondolni – böktem mellkason.

-         Nem, ez így nem igaz, két dologra tudok egyfolytában gondolni – simított végig a combomon.

-         Te kis perverz – kuncogtam fel. – Előbb az evés, utána pedig tárgyalhatunk a másik dologról, amire szintén egyfolytában tudsz gondolni.

-         Hm… igazán tetszetős ajánlat – egyezett bele azonnal. – Visszatérünk rá reggeli után. Délután pedig elmehetnénk kirándulni. Kereshetnénk néhány szezonális gyümölcsöt az erdőben nassolni. Tudom, hogy szereted az ilyesmit.

-         Ez fantasztikus ötlet – bólintottam rá azonnal. – Úgyis régen sétáltunk már együtt az erdőben. Még sok helyet meg kell mutatnod nekem.

-         Az már egyszer biztos – vigyorodott el. – Különleges helyre foglak elvinni ma ezt garantálom – kacsintott rám. – Viszont előtte kérek szépen egy nagy adag, finom kenyeret, kolbásszal, és hagymával – mondta határozottan.

-         Rendben van, megkapod, te addig készíts kávét és teát, addig én megterítek. Jó lesz így? – néztem rá kíváncsian.

-         Igen, ez nagyszerű ötlet – pattant fel azonnal, és már el is sietett, hogy elkészítse a reggeli italokat.

Én pedig felöltöztem gyorsan, azután pedig már el is kezdtem készíteni a szendvicseket. Néhány perccel később pedig már rakosgattam is őket a tányérokra. Szerelmem pedig megjelent egy nagy adag kávéval, és egy adag teával. Emmett nem igazán rajongott a teáért, de én jobban szerettem a teát, mint a kávét.  

-         Oh, gyors voltál, mint a villám – néztem rá mosolyogva.

-         Siettem vissza hozzád – vágta rá azonnal. – Egy perccel sem szeretnék kevesebb időt eltölteni nélküled, mint amennyit muszáj.

-         Ezzel én is így vagyok – vigyorogtam rá.

-         Ajaj, kezdesz olyan lenni, mint én, ez tetszik – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-         Ne szokj hozzá nagyon – néztem rá kihívóan.

-         Pedig hozzá tudnék szokni – csapott egy aprót a fenekemre. – Na, de most reggeli, aztán kirándulás.

-         Jól van, részemről rendben van – bólintottam rá azonnal.

Majd mind a ketten leültünk és elfogyasztottuk a reggelinket. Az étel után pedig megmosakodtunk egy közeli tóban, és elindultunk Emmett kedvenc helyei felé. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hová megyünk, de egyáltalán nem kellett csalódnom, amikor odaértünk. A hely, nagyon, hogy is mondjam. Emmettes volt. Talán ez a legjobb szó rá. Ugyanis a rét egy részén össze-vissza sziklák voltak, mintha csak ő dobálta volna szét őket, ahogy vámpír korában is csinált ilyesmit, hogy bosszantsa az arra tévedő kutatókat, hogy vajon hogyan kerülhettek oda a sziklák a semmiből. Bár tisztában voltam vele, hogy ezt most nem ő csinálta.

-         Na mit szólsz hozzá? – kérdezte lelkesen.

-         Nagyon érdekes hely – válaszoltam azonnal. – Még sosem láttam ehhez hasonló tisztást. Hogyan kerültek ide a sziklák?

-         Hát tudod, néhány ló csodákra képes. Én csináltam. Tetszik? – kérdezte kisfiús bájjal a hangjában.

-         Nagyon is tetszik – nevettem fel. – Bosszantani akartad a helyi kutatópalántákat? – kérdeztem kíváncsian.

-         Hát ezt meg honnan tudod? – tette csípőre a kezeit. – Te biztosan nem csináltál ilyesmit – mondta határozottan. – A lányok nem is szoktak ilyen csínyeket kitalálni.

-         Valóban nem szoktam – vágtam rá azonnal. – Viszont belőled kinézem, hogy kitalálsz ilyeneket.

-         Hm… túl jól ismersz – húzta össze a szemeit. – Azt hiszem, hogy nem árulhatom el neked minden titkomat, mert a végén még túl sokat fogsz tudni.

-         Én viszont úgy gondolom, hogy minél többet tudok, annál jobb a helyzet – mondtam határozottan. – Mégiscsak ismernem kell a férjemet töviről hegyire, nem igaz?

-         Akkor viszont nem ártana, hogyha én is tisztában lehetnék minden egyes titkoddal, nem gondolod? – kérdezte kedvesem kihívóan.

-         A nők mindig titokzatosak, úgyhogy mindent nem tudhatsz – vágtam rá határozottan.

-         Nah, persze, mindig ezzel takaróztok, ti boszorkák. A fehérnép mindig talál indokot, hogy megtartsa magának a kis titkait – húzta el a száját Emmett.

-         Ez már csak így van rendjén – rántottam meg a vállam. – Szokj hozzá a gondolathoz, mert ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.

-         Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod kihozni belőle – csóválta meg a fejét.

-         Akkor a nők mégsem akkora rejtély, ahogy azt a férfiak folyvást állítják, hiszen te is tudtad, hogy ez fogom tenni…

-         De hát…

-         Na és, ha tudtad, hogy ezt fogom mondani, akkor nem is vagyok olyan titokzatos kis boszorkány, mint ahogy az előbb állítottad.

-         Na álljunk csak meg…

-         Ebből pedig az következik, hogy a férfiak füllentenek, amikor azt mondják, hogy a nők kiismerhetetlenek – fejeztem be vigyorogva a mondanivalómat. Emmett pedig csak hápogott, mint egy hal. Erre már nem tudott mit reagálni, én pedig csak jóízűen nevettem a kínján.

-         Na megállj, asszony, ezért most alaposan megnevellek – indult meg felém Emmett.

Én pedig azonnal nevetve menekültem el előle. Már azt hittem, hogy el is tudok futni a férjem karmai közül, de hirtelen furcsa érzésem támadt, és mintha egy sebesen száguldó valamit láttam volna elsuhanni az erdő mélye felé. Szerelmem pedig kihasználva a pillanatnyi sokkomat azonnal elkapott.

-         Láttad azt az előbb? – kérdezte még mindig arra nézve, ahol látni véltem valamit, vagy valakit.

-         Miről beszélsz, kicsim? – kérdezte döbbenten. Majd ő is elkezdett abba az irányba figyelni, amerre én.

-         Semmit, talán csak valami állat volt – legyintettem.

Ugyan már, hiszen attól, hogy én nem vagyok már vámpír, vagy legalábbis itt nem vagyok vámpír, attól még lehetnek ezen a vidéken. Viszont, hogyha tényleg vámpír volt, akkor miért nem támadt ránk? Miért nem ölt meg minket? Csak két vámpírcsaládról tudok, aki nem támad emberekre, márpedig, hogyha ebben a valóságban is csak ők vannak, akkor vagy egy családtagunk száguldott el a fák között, vagy a Denalik vannak a közelben valamiért. Habár az is előfordulhat, hogy csupán képzelődtem, vagy megint Lucifer játszadozik. Végül is angyal is lehet gyors, mint a villám. Akár égi, akár pokolbéli.

-         Valószínűleg csak egy szarvas riadt meg tőlünk – válaszolta szerelmem lágyan. – Ha medve lett volna, akkor támadt volna, ők nagyon védik a területüket. Nincs mitől félned – simított végig a karomon.

-         Rendben van, ha te mondod, akkor hiszek neked. Te jobban ismered az erdőt – mosolyogtam rá.

-         Hogyha mégis félsz, akkor visszaviszlek a magas lesre – ajánlotta a lehetőséget.

-         Nem kell, hiszen nálad van a puskád, minden eshetőségre – mondtam határozottan. – Tökéletesen megbízom benned.

-         Köszönöm, kicsim – nyomott hálás csókot a számra.

-         Ez természetes – vágtam rá határozottan.

Ha valakiben megbízhatom bárhol, bármelyik világban, akkor az csakis Emmett. Bár nem tagadhatom, hogy Edward egy kicsit elkápráztatott az előző lehetőségben. Tényleg olyan volt, mint egy védelmező oroszlán, egészen végig. Azt hiszem, hogy most már értem, hogy miért vonzódik hozzá minden nő. Edward bár olykor túlgondoskodó és idegesítő, de az tény, hogy egy igazi úriember, aki mindig figyel rá, hogy kedvesen bánjon a hölgyekkel.

-         Akkor itt az ideje, hogy elvigyelek a kedvenc forrásomhoz, ahol akár meg is mártózhatnánk.

-         Hm… emlékszem arra a helyre – vigyorodtam el.

-         Oké, akkor a másik kedvenc forrásomhoz, ugyanis nem ugyanoda megyünk, ahová legutóbb vittelek – villantak meg a szemei.

-         Nocsak, te titokban romantikus lélek vagy – néztem rá döbbenten.

-         Nekem is lehetnek titkaim, asszony – nyomott gyors csókot a számra. Majd egy hirtelen mozdulattal a vállára kapott.

-         Hát te meg mit művelsz? – kérdeztem döbbenten.

-         Megnevellek – kuncogott fel. – Elcipellek a forráshoz, és beleugrom veled ruhástól a tóba – kezdett el futni.

-         Megőrültél? Éjszaka meg fogunk fagyni visszafelé – kezdtem el kapálózni.

-         Úgy lenne, ha az előrelátó férjed nem hozott volna magával pokrócokat, és nem gyűjtött volna előre gyújtóst egy tábortűzhöz, amiket Lucifer szépen hoz utánunk a hátán – mondta büszkén.

-         Nocsak, ma tele vagy meglepetésekkel – lepődtem meg ismét.

Emmettnek ezt az oldalát még nem is nagyon ismertem. Bár azt meg kell hagyni, hogy hozzá tudnék szokni. Így hát hagytam magam. Emmettnek úgy tűnik, hogy pontos terve van egész napra, én pedig nem szeretném elrontani az ötleteit, így hagytam, hogy elfusson velem a tóig, és még akkor sem tiltakoztam, amikor nekifutásból belevetette magát velem együtt. Sőt, még

tetszett is ez a fajta bolondozás. Önfeledten fröcsköltük egymást, és olykor még a víz alá is süllyesztettük a másikat, de egyikünk sem bánta. Életem legcsodálatosabb pillanatai voltak. Vámpírként soha nem játszottunk ilyesmit egymással. Bár, a kádba tény, hogy néha beugrott velem, de annak általában a fürdőszoba látta a kárát, főleg a kád, de ez most egészen más volt. A hangulat, az érzések, a vágyak, amiket felkeltett bennem minden egyes apró mozdulat és tett. Ekkor döbbentem rá, hogy megváltoztam az utazás alatt. Méghozzá gyökeresen. Megtanultam élvezni az életet. A létezést. Mintha az a Rosalie, aki sokszor tartott a túl sok érzelemtől egyszerűen eltűnt volna, és egy másik, életvidám, és kedves Rose vette volna át a helyét. A létezésem felfordult, és nem csak ebben az egy értelemben. Egész életemben azt hittem, hogy egy lélek nem tud változni, jó, vagy rossz, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nagyon is képes vagyok a változásra, csak akarnom kell ezt a csodát, és akkor megtörténik, ahogy itt és most. Lehetek ez a Rosalie. Akár vámpírként is lehetek ilyen. Miért ne?

-         Fáradt vagy? – szakított ki Emmett a gondolataimból. – Nagyon elmerengtél.

-         Nem, csak gondolkoztam – mosolyogtam rá.

-         Na és min? – kérdezte kíváncsian.

-         Rajtunk, azon, hogy milyen tökéletes most minden – bújtam hozzá.

-         Bizony, és csak egyre jobb lesz – kapott a karjaiba. Majd gyengéden lefektetett a pokrócra, mellém bújt, majd mindkettőnket betakart. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem kezdeményezett szeretkezést. Csak átölelt engem, gyengéden és lágyan. – Miért vagy így megszeppenve? Szerinted egy férfi nem vágyhat néha csak egy összebújásra? – kérdezte szemrehányóan.

-         Dehogynem – fészkeltem magam hozzá még közelebb. – Még tetszik is a dolog – fűztem még hozzá.

-         Nagyon helyes – nyomott puszit a tarkómra. – Aludj jól, baby – motyogta még, majd egyenletes szuszogásba kezdett.

-         Neked is jó éjszakát – mondtam mosolyogva. Néhány perccel később pedig engem is elnyomott az álom…