The Beauty and the Bear - 151. fejezet

151. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Egyszerűen mindenki megfagyott a teremben, legalábbis a mi családunk, mert ha valakire nem számítottunk, akkor az Félix volt. Hiszen Demetri lett volna a logikus lépés olyan szinten, hogy Anne érte bármit megtenne, és abban az esetben, ha úgy érezné, hogy veszélyben van a szerelme, akkor inkább önként itt maradna, és nem törődne semmi mással, csak azzal, hogy Dem ne legyen veszélyben. Ezzel szemben Félixet bármikor gondolkodás nélkül elintézné, amint lenne rá alkalma. Bár, hogyha innen nézzük a dolgot, akkor azt hiszem, hogy mégsem logikátlan lépés Félixet választani, hiszen Anne nagyon, de nagyon nem kedveli ezt az alakot. Sőt, mi több, én sem bánnám, hogyha csak egy rakás hamu maradna belőle. Bár jelenleg jobb lenne, ha mégis túlélné ezt a találkozást Anne-nel.

-          Nos, Anne, részemről kezdheted is, ne várass bennünket tovább – mondta Aro mosolyogva. Félix pedig odaállt Anne elé, és felé nyújtotta a kezét.

-          Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Félix – állapította meg Anne, majd megfogta Félix kezét, ami szinte azonnal égni kezdett. Viszont érdekes módon a kezénél nem ment tovább a láng, mintha a lányom már képes lenne egy helyre koncentrálni a képességét, hogyha akarja.

-          Anne, kicsim, koncentrálj – szólalt meg hirtelen Demetri. – Képes vagy rá, és ezt mind tudjuk – folytatta nyugtató hangon. Félix lángoló keze pedig, egyszer csak elkezdett kialudni, és olyan lett, mintha semmi sem történt volna vele az imént.

-          Azt hiszem, hogy eleget láttunk – állapította meg Aro. – Úgy látom, hogy még nem teljesen készültél fel a hazatérésre, Anne, bár mindenképpen sokat fejlődtél és ez nagyon jó hír – mondta tettetett elégedettséggel.

-          Nem öltem meg, és nem tettem kárt benne – vágta rá Anne azonnal.

-          Valóban így történt, de ehhez szükséged volt egy kis segítségre – válaszolta Aro.

-          Ami annyit tesz, hogy ha Demetri velem van, akkor tökéletesen tudom irányítani a képességemet.

-          Valóban, csakhogy Demetri a mi családunkhoz tartozik, tehát akkor lehet a közeledben, hogyha itt maradsz – válaszolta Aro azonnal.

-          Talán nem távozhat szabadon senki a Volturi falai közül? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Ez egy nagyon jó kérdés – szólaltam fel én is a lányom mellett azonnal. Most rengeteg vámpír van itt, így mindenki megtudhatja, hogy milyen is Aro valójában. Ha pedig tartani akarja a róla eddig hibásan kialakult „Igazságos vezető” image-t, akkor kénytelen lesz minket elengedni a megállapodás értelmében.

-          Senki sem kényszerítette rá Demetrit, hogy beálljon a családunk soraiba, önként tette, és természetesen önként is távozhat – vágta rá Aro azonnal. – Bár nem hiszem, hogy távozni szeretne a saját otthonából – nézett Demre jelentőségteljesen.

-          Ha távozni szeretne, akkor szabadon távozhat? – kérdezte Anne Arót komolyan.

-          Természetesen – bólintotta rá Aro. – Már csak a kérdés, hogy szeretne-e távozni veletek. Miért kellene vállalnia a ti életmódotokat. Az talán nem lenne számára börtön?

-          Sosem kényszerítenénk rá, hogy vállalja a mi életmódunkat, hogyha nem akarja – vágta rá Anne azonnal.

-          Képes lennél együtt élni egy olyan vámpírral, aki embereket öl? – kérdezte Aro kíváncsian.

-          Hogyha ez a döntése, akkor természetesen, igen – vágta rá Anne. – Mi nem befolyásoljuk a szabad akaratot, soha senkinél sem.

-          Szép szavak, de nehezen hiszem, hogy nem próbálta már ki Demetri a kedvedért az állati vért – állapította meg Aro.

-          Valóban kipróbálta már az állati vért, de ezt is saját akaratából tette, nem pedig azért, mert ultimátumot adtam neki – válaszolta Anne higgadtan. – Demetri, miért nem szólalsz már meg? – fordult Anne szerelme felé. Én magam sem értettem, hogy miért nem szólal már meg végre.

-          Nincs mit hozzáfűznöm a történtekhez, Anne – válaszolta higgadtan.

-          Dehogy nincs, el kell döntened, hogy itt maradsz, vagy velünk jössz, most, hogy már bizonyítottam – nézett rá Anne dühösen.

-          Anne, várj, ne csinálj jelenetet, megfenyegették – fogta meg lányom karját Edward hirtelen. – Aro ultimátumot adott neki, miszerint vagy itt marad, és ezzel téged is ideláncol, vagy elmehetünk vele együtt, de akkor szép lassan egyesével eltűnik a családunk. Ha most jelenetet csinálsz, akkor Aro nyilvánosan le tud járatni téged, vagy közveszélyesnek titulál, és tömlöcbe zárat – suttogta Edward lányom fülébe halkan. Én is éppen csak hallottam, mert közvetlenül mellettük álltam.

-          Ez igaz? – fordult Demetri felé dühösen.

-          Anne, egyszerűen csak nem vagyok biztos benne, hogy el akarom hagyni az otthonomat – válaszolta Demetri meglehetősen szűkszavúan.

-          Tehát inkább nem mondasz semmit – bólintott rá Anne. – Ez esetben nem lesz más választásom, és el kell hagynom ezt a helyet a családommal, és Kathy-vel együtt. Elég időt töltöttünk már Volterra falai között. A csomagok készen vannak? – fordultam családom felé.

-          Igen, mindent becsomagoltunk, már csak a te holmid van hátra – válaszoltam lányomnak azonnal.

-          Akkor az egyezségünk értelmében most azonnal indulhatunk is, igazam van, Aro? Átmentem a vizsgán, miszerint nem ölök meg senkit a képességemmel, legalábbis akaratom ellenére.

-          Hát, ami azt illeti, nem magadtól… – kezdett bele Aro.

-          Az egyezség csak arról szólt, hogy elmehetek, ha nem ölök meg senkit, akit te választasz ki nekem, nem volt egyéb kikötés – húzta ki magát Anne. – Vagy talán nincs igazam?

-          De igen, szó szerint idézted a megállapodást – bólintott rá Marcus. – Szerintem hagyjuk ezt az ügyet, többen is látták, hogy Anne képes uralni a képességét, és egészen biztos vagyok benne, hogy a családja kordában tudja tartani, a megállapodás, pedig megállapodás, ily módon szabadon távozhatsz a családoddal – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na, de bátyám – szólt közbe Caius.

-          Szerintem hagyjuk ezt az ügyet, mint már mondtam. A Cullen család távozni kíván, és ahogy szabadon jöttek, úgy szabadon távozhatnak is – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Marcus. – Mi mindig betartjuk a szavunkat, így van Aro? – fordult ezúttal másik testvére felé.

-          Természetesen – vágta rá Aro, valószínűleg jobb híján, hiszen a testvére szava legalább annyira számít a vámpírvilágban, mint az övé. Az, hogy egymás között, hogy intézik el a dolgokat ezután már nem a mi gondunk.  

-          Ez esetben, köszönjük a vendéglátást, és távozunk is – mondta Anne határozottan.

-          Ennyi? Ilyen könnyen elhagyod Demetrit? – kérdezett Aro a lányom után, mikor elindult kifelé a teremből.

-          Megvolt az esélye, hogy együtt legyünk, de én nem erőltetek semmit senkire. Nálunk mindenki maga dönthet a sorsáról, és Demetri úgy döntött, hogy marad, én pedig úgy döntöttem, hogy hazamegyek – vágta rá Anne ridegen, majd kivonult a teremből.

-          Anne, én… – próbálkozott volna Demetri, de hirtelen meggondolta magát, és inkább hallgatott.

-          Várjatok meg minket kint, kérlek – néztem a családomra, miután Anne bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

-          Demetrit tényleg megfenyegették, nem csak Anne miatt mondtam – mondta Edward határozottan. – Ezt nyugodtan mondd meg neki.

-          Rendben van, úgy lesz – bólintottam rá. – Hamarosan jövünk, és indulhatunk is haza.

-          Addig mindent előkészítek – mondta Esme gyengéden.

-          Köszönöm – öleltem magamhoz egy pillanatra. Majd benyitottam lányom szobájába. Aki éppen mérgesen dobálta a dolgait egy táskába.

-          Öt perc, és indulhatunk – nézett rám egy pillanatra.

-          Anne…

-          Nem érdekel most, anya, a lényeg, hogy minél előbb eltűnjünk innen. Rendben? Egy perccel sem akarok több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj – mondta határozottan.

-          Talán nem ártana, ha…

-          Nem akarok beszélni vele – vágott a szavamba. – Egyszerűen elmegyünk innen, és kész. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot. Eddig mást sem hallottam, mint, hogy ő majd megoldja, vagy van egy terve, ki tud juttatni minket. Most, hogy én kijuttatom magunkat nem tart velünk. Ezt mivel magyarázod?

-          Kicsim, Edward is megmondta, hogy megfenyegették – mondtam nyugtatóan. – Valószínűleg csak aggódik miattad, és a családodért.

-          Te most miért véded? Eddig mindent elkövettél, hogy távol tarts tőle. Örülnöd kéne, hogy elmegyünk, méghozzá nélküle – vágta hozzám dühösen.

-          Anne, most dühös vagy, teljes joggal, de ez még nem jogosít fel arra, hogy mindenkivel dühöngj – szóltam rá komolyan. – Edward sosem hazudik, és ezt te is tudhatod, ha ő azt mondja, hogy Demetri egy fenyegetés miatt marad itt, akkor az így is van.

-          Anya, ezt ne most beszéljük meg, kérlek, minél előbb távozni szeretnék ebből a várból, vagy vele, vagy nélküle, nem érdekel jelenleg csak az, hogy újra szabadok legyünk – mondta határozottan. – Álljunk csak meg. Demetri az egyetlen nyomkereső, ha mi most el akarnánk tűnni, akkor csak ő lenne képes megtalálni…

-          Ne lovald bele magad ebbe a gondolatmenetbe, ugyanis, ha velünk jönne, és el akarnánk tűnni, akkor sem találnának meg minket, hiszen a világ legjobb nyomkeresője velünk lenne – vágtam bele a gondolatmenetbe.

-          Igazad van – sóhajtott fel. – Akkor valami más lesz az igazi ok. Vagy nincs is ok, csak én szeretném belemagyarázni – húzta el a száját lányom. – Mindegy, nem akarok most ezen gondolkodni, csak haza akarok menni – sóhajtott fel. – Mehetünk? – csukta be a táskáját.

-          Hát persze, kincsem, már indulhatunk is – öleltem magamhoz egy pillanatra. – Csak még összeszedem a piperetáskát a fürdőben, addig te nyugodtan menj ki a többiekhez – ajánlottam a lehetőséget.

-          Az nagyon jó lenne, köszönöm szépen – bólintott rá lányom. Majd egy szempillantás alatt kimenekült a szobából. Én pedig azonnal elindultam a fürdőszobába, de éppen, hogy beértem egy ismeretlen férfi termett előttem.

-          Rose, itt az idő – fogta meg az arcomat hirtelen. Még ellépni sem volt időm, aztán hirtelen képek sora kezdett cikázni az agyamban…

-          Várj, fiam, még nincs itt az idő – rántotta el tőlem egy másik férfi.

-          Gabriel mit művelsz? – kérdezte Nathan, igen, már emlékszem rá.

-          Még várnunk kell egy kicsit az emlékei visszaadásával. Amíg nem érnek elég messze a vártól, addig az emlékei nincsenek biztonságban – mondta a Gabriel nevű határozottan. – Egy kicsit belenéztem a jövőbe, és nem ez a helyes pillanat.

-          Értem, akkor vissza kell csinálnunk az egészet – mondta Nathan határozottan. Én pedig azt sem tudtam, hogy mi történik.

-          Felejtsd el, ami itt történt… - fogta a két keze közé az arcomat Gabriel, előttem pedig hirtelen elsötétült a világ.

-          Kicsim, jól érzed magad? Térj magadhoz, hallod? – éreztem meg egy apró pofont az arcomon.

-          Emmett? – néztem rá döbbenten.

-          Mi van veled, kicsim? – kérdezte szerelmem bizonytalanul. – Vámpírok nem szoktak sokkos állapotban állni fürdőszobákban, de nálad ez meglehetősen gyakori, és ez nagyon nem tetszik nekem.

-          Nem tudom, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egyszerűen csak nagyon elgondolkodtam – próbáltam kimagyarázni a dolgot. Tényleg nem volt ötletem, hogy miért álltam itt, mint egy rakás szerencsétlenség.

-          Minket is sokkolt a helyzet, de Anne nem szeretne tovább itt maradni, úgyhogy kérlek, gyere, és induljunk most azonnal, mert egyre hisztérikusabb kezd lenni. Jasper próbálja visszafogni, de lassan már idegesebb, mint a lányunk – dobálta be a piperéket a táskába szerelmem. Majd kézen fogott, és maga után húzott.

-          Anya, mi tartott ennyi ideig? – nézett rám Anne könnyes szemmel.

-          Bocsánat, én csak elgondolkodtam – szorítottam meg a kezét.

-          Majd otthon átgondolunk mindent – mondta Anne határozottan. – Ez még nem lefutott ügy. Szerintem Demetri tervez valamit – súgta nekem halkan.

-          Biztosan így van, kincsem – bólintottam rá azonnal. Én magam sem hittem, hogy ilyen egyszerűen feladná azt, ami a lányom és közte van. Anne különleges lány, és ezt Dem is tudja, ebben egészen biztos vagyok.

-          Köszi, csak ezt akartam hallani – sóhajtott fel Anne. – Akkor menjünk – fűzte még hozzá.

-          Cullenek – állt elénk Félix.

-          Hiába próbálsz megfélemlíteni, akkor is el fogok menni a családommal együtt – mondta Anne dühösen.

-          Ne aggódj, csak azért jöttem, hogy kikísérjelek téged a családoddal együtt, méghozzá Aro kérésére. Semmi trükk, semmi veszély. Én csak szeretnélek kikísérni, és megköszönni, hogy nem öltél meg, amikor megtehetted volna. A Mester ugyanis abban reménykedett, hogy gondolkodás nélkül megölsz, és akkor nem lesz több gondja azzal, hogy ideláncoljon téged örökre – magyarázkodott Félix. – Szóval a lényeg, hogy köszönöm, hogy nem öltél meg.

-          Be kell vallanom, hogy nem csak rajtam múlott, de valamilyen szinten örülök neki, hogy nem tettem meg – válaszolta Anne halkan.

-          Ha ez segít valamit, akkor bocsánatot kérek a viselkedésemért – fűzte még hozzá Félix.

-          Nos, talán egy kicsit így már jobban örülök neki, hogy nem öltelek meg, ugyanis a jelek szerint képes vagy a megbánásra – biccentett Anne. – Most viszont kérlek, kísérj ki minket, és mindenki élje tovább a saját életét, ha lehet.

-          Természetesen – bólintott rá Félix. – Gyertek utánam – indult el előttünk, mi pedig gondolkodás nélkül követtük. Nem telt bele, csupán néhány percbe, és már a vár külső ajtajánál jártunk. Nem igazán tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, méghozzá ilyen könnyedén. Egyszerűen kisétálunk innen. Bár ebbe inkább csak akkor akarok belegondolni, hogyha már tényleg kiléptünk az ajtón, illetve kapun. – Meg is érkeztünk – nyitotta ki a kaput előttünk Félix.

-          Oké, hol van a trükk? – kérdezte Anne kíváncsian.

-          Nincs semmiféle trükk, Anne, tényleg azért küldtek, hogy kikísérjelek benneteket – vágta rá Félix.

-          Edward? – fordult lányom nagybátyja felé.

-          A gondolatai sem árulkodnak semmiféle trükkről. Ha gondolod, akkor mehetünk, ha tényleg ezt akarod – mondta Edward komolyan.

-          Ez esetben induljunk – biccentett Anne. Majd elindult az erdő felé, mi pedig gondolkodás nélkül követtük.

-          Szerinted odamehetek hozzá? Képes vagyok uralni a szomjamat – lépett mellém Kathy kissé bizonytalanul.

-          Azt hiszem, hogy örülne neked – szorítottam meg Kathy kezét biztatóan. Kathy pedig azonnal a lányom mellé sétált. Én pedig reménykedtem benne, hogy legalább a barátnője egy kicsit jobb kedvre tudja majd deríteni…