The Beauty and the Bear - 152. fejezet

152. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Ahogy egyre távolodtunk Volterra várának hatalmas falaitól a megkönnyebbülés mellett egy különös érzés is a hatalmába kerített. Még nincs vége a történetünknek, ez egészen biztos. Demetri nagyon furcsán viselkedett, és Anne még inkább. Dem soha nem adná fel a harcot, hogy boldog lehessen a lányommal. A lányom pedig még életében nem beszélt így senkivel sem, akit szeretett. Volt ebben egy kis színjáték is, legalábbis úgy éreztem, vagy talán csak tévedek. Anne őszintének tűnt, de Demetri nagyon furcsa volt. Talán szándékosan adta elő a megfélemlítettet, hogy a világ vámpírtársadalmának jelentős része hallja Edward gondolatait arról, hogy Demetrit megfenyegették, hogy ne menjen el. Habár Edward nem volt túl hangos, de a vámpírfülek túlságosan is jók, hogy ne halljanak meg mindent. Legalábbis néhányunké biztosan.

-          Mi a baj, baby? – kérdezte szerelmem kíváncsian. – Hát nem ezt akartuk? Végre kijutottunk.

-          Valóban kint vagyunk, de az ár, amit ezért fizettünk egyáltalán nem tetszett – mondtam halkan.

-          Te sem gondolod komolyan, hogy ennyivel vége van? – nézett rám Emmett döbbenten. – Nem hiszem, hogy Félixet Aro küldte, vagy hogyha ő is küldte, akkor biztosan nem azzal a szándékkal, amivel jött.

-          Hát ezt meg hogy érted? – kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél.

-          Rajtam kívül tényleg senkinek nem tűnt fel, hogy Félix egy levelet csúsztatott a lányunk nyitott táskájába? – forgatta meg a szemeit szerelmem.

-          Hogyan? – kérdeztem döbbenten. Miért tett volna Félix ilyesmit.

-          Pontosan úgy, ahogy mondtam – vágta rá szerelmem. – Na most, az a levél, vagy egy fenyegető üzenet Arótól, hogy észrevétlenül térjünk vissza a várba, vagy végünk. A másik lehetőség pedig, hogy a levelet Demetri küldte magyarázatként Anne számára. Többször is láttam a várban, hogy Demetri, és Félix gyanúsan elkülönül, és pusmog valamin. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezzel még nincs vége Anne és Demetri történetének – mondta szerelmem határozottan.

-          Ezt te sem gondolhatod komolyan – vontam fel a szemöldököm. – Talán egy kicsit túlmisztifikálod a helyzetet. Erősen kétlem, hogy Félix a mi oldalunkon állna.

-          Akkor miért köszönte meg, hogy Anne életben hagyta? – kérdezett vissza kedvesem.

-          Fogalmam sincs, talán csak trükk – rántottam meg a vállam.

-          A lényeg, hogy a levélnek biztosan lesz jelentősége. Így, vagy úgy, de fontos a jövőnkre nézve. Egyébként pedig teljesen egyértelmű, hogy ha el akarunk tűnni, akkor más nem lesz, aki megtalálhat, csakis Demetri, tehát Aro nem fogja bántani, csak akkor, hogy nagyon komoly okot ad erre – mondta szerelmem elszántan. – Van még remény.

-          Még szép, hogy van – vágta rá Jasper is. – Amíg Demetri megoldja valahogy a várból való kijutást, addig nekünk is van időnk kitalálni a pontos stratégiát.

-          Én pedig figyelem Demetrit, méghozzá folyamatosan, ahogy Arót is – vágta rá Alice.

-          Én majd vigyázok Anne-re és Kathy-re – vágta rá Edward. – Egy időre eltűnünk hármasban.

-          Mi pedig segítünk Jaspernek kidolgozni a tervet – vágta rá Carlisle és Esme.

-          Hogy mi? Itt mindenki megőrült? Nem válhatunk szét pont most – néztem körbe a családomon.

-          Dehogynem, mert pontosan azt várják, hogy együtt maradunk, ezért sokkal jobb, hogyha szétválunk – nézett rám Jasper komolyan.

-          Egyáltalán nem pártolom, hogy Edward elvigye magával Anne-t és Kathy-t – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Csak akkor mehetnek el, hogyha én is velük megyek.

-          Rose – kezdte volna szerelmem.

-          Nem, ebből nem engedek, én és Gabriel velük megyünk – néztem rá komolyan.

-          Nem anya, én apával és a többiekkel maradok. Segítek kidolgozni a tervet – mondta fiam komolyan.

-          Gabriel, te még…

-          Én? Túl fiatal vagyok ehhez? Mert Anne nem túl fiatal még a szerelemhez? Még csak egy kislány. Te is pontosan tudod, és én is, hiszen egyidős vagyok vele – vetette ellen fiam. – Tehát, ti menjetek Edwarddal, mert vele biztonságban lesztek, én pedig segítek apáéknak. Maradjunk ennyiben.

-          Hol a kisfiam, aki nemrég még pityergett, hogy el kell válnia tőlem? – néztem rá hitetlenül.

-          Megtanult néhány dolgot, amíg távol voltunk egymástól. Például stratégiai könyveket tanulmányozott arról, hogy hogyan lehet a lehető leghatékonyabban kijutni a szorult helyzetekből, és hogyan lehet láthatatlanná válni, hogyha a helyzet azt kívánja – húzta ki magát fiam büszkén.

-          Úgy látom, hogy nekem nem sok beleszólásom lesz ebbe az egészbe – húztam el a számat.

-          Ez nem ellened szól szerelmem, egyszerűen csak szeretnénk meglepni őket – ölelt magához Emmett gyengéden. – Bár az egyáltalán nem tetszik, hogy te és én különváljunk.

-          Nem a legjobb megoldás, de hidd el, hogy ez most így jobb, mert te vagy az erő a családban, és ha támadnak, akkor az otthonunkban fognak támadni – mondta Jasper határozottan.

-          Jól van, elfogadom a véleményeteket, hiszen ti sokkal jobban értetek az ilyesmihez, mint én – sóhajtottam fel megadóan. Minden jel szerint a családom már döntött, így nem sok értelme van vitatkozni velük. Habár, ha jobban belegondolok, akkor igazuk van, talán most tényleg az a biztonságos, hogyha váratlan döntéseket hozunk.

-          Köszönjük – biccentett rá mindenki.

-          Akkor mi indulhatunk is hegyekbe – mondta Edward határozottan.

-          Hogy mi? Itt, Olaszországban akarsz maradni? Megőrültél? – néztem rá úgy, mint egy bolondra.

-          Minél közelebb vagyunk, annál kevésbé fognak észrevenni – vágta rá Edward.

-          Azért van egy határ, legalább egy kicsit menjünk távolabb a tűztől – néztem bátyámra kérlelőn. – Nem akarok túl közel maradni, kérlek.

-          Én is nyugodtabb lennék – állt mellém szerelmem, amiért hálás pillantást kapott ajándékba.

-          Jól van, legyen, akkor menjünk a hegyekben egy kicsit távolabb – bólintott rá Edward is, amitől rögtön megkönnyebbültem.

-          Haza sem megyünk legalább néhány napra? – kérdezte Anne csalódottan.

-          Kész a poggyász, kár lenne várni – mondta Kathy gyengéden.

-          A poggyászt tíz perc bepakolni – morgolódott tovább kislányom.

-          Anne, ezt a kis utat még meg kell tennünk a hazatérés előtt. Ígérem, hogy nem lesz hosszú kitérő, és utána mindannyian nagyon boldogok leszünk – ölelte magához Edward Anne-t, aki azonnal belebújt az ölelésébe.

-          Köszi – húzódott el néhány pillanattal később lányom tőle.

-          Bármikor – mosolygott rá Edward.

-          Akkor most már tényleg mindenki menjen a dolgára – mondta Jasper határozottan. Ezután elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a megbeszélt útvonalon át. Mi a hegyekbe, a többiek pedig haza…

(Anne szemszöge)

Nagyon különösen éreztem magam. Amióta elhagytuk a várat, valami megváltozott bennem. Ott annyira dühös voltam Demetrire, de most, nem is haragszom rá, hanem inkább hálás vagyok, amiért kijuttatott minket a várból. Eléggé furcsa, és ellentmondásos érzések. Nem szoktam ilyen csapongó érzelmekkel rendelkezni. Azt hiszem, hogy az utóbbi napok túlságosan felkavartak.

-          Hé, ne csüggedj, Anne, egészen biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul – szorította meg a kezem Kathy. Annyira megértő volt, pedig ő is miattam lett vámpír, pedig soha életemben nem kívánnám ezt senkinek, aki ember lehet. Hiszen tervei voltak. Kisbabát is szeretett volna. A szerelme is eltűnt az életéből, és ez mind miattam történt.

-          Én ebben nem vagyok olyan biztos – sóhajtottam fel. – Nagyon sajnálom, hogy Gabriel eltűnt az életedből – néztem rá bocsánatkérően.

-          Kicsoda tűnt el? – gondolkodott el Kathy.

-          Senki, Kathy, csak Anne kicsit össze van zavarodva – szólt közbe Edward.

-          Na, de Edward? – néztem rá mérgesen.

-          Majd később megbeszéljük – vágta rá. – Addig is menjünk, és foglaljuk el a hegyi házunkat.

-          Rendben, legyen, ahogy szeretnéd – egyeztem bele.

Végül is a legjobb, amit most tehetek az az, hogyha hallgatok a családomra. Ők mindig is tudták, hogy mit kell tenni, bármilyen helyzetben. Egészen biztos vagyok benne, hogy most sem lesz semmi gond. Nem tartott sokáig, hogy odaérjünk a házhoz, én pedig azonnal kipakoltam, mert úgy gondoltam, hogy most itt leszünk egy ideig. Kathy természetesen a mellettem lévő szobát kapta meg, hogy bármikor átosonhasson egy kis éjszakai csacsogásra. Bár sütizni, és csokizni már csak én fogok, de ettől még tarthatunk csajos estéket. Már éppen a kis szütyőm kipakolásán dolgoztam, amikor hirtelen a kezembe akadt egy apró boríték, amit biztosan nem én tettem bele. Akkor viszont ki lehetett az? Mindenestre kibontom, mivel nekem címezték.

„Drága Anne,

Ha ezt a levelet olvasod, akkor minden tökéletesen a terv szerint zajlik. Hogyha továbbra is minden jól megy, akkor három nap múlva találkozhatunk, méghozzá az erdőben, a hegyen, ahol megszálltatok. Igen, tudom, hogy mi a családod terve, hiszen én magam is része vagyok a kidolgozásnak, és igen, ismerlek, tudom, hogy nem maradtál a környező hegyekben, hanem távolabb mentél, de ha valaki meg tud találni bárhol a világon, akkor az én vagyok. Kérlek, ne haragudj a családodra, amiért nem avattak be, történetesen Jasper segített az egészet kivitelezni, mert neki is tetszett a tervem. Ami azt illeti nincs rá garancia, hogy sikerül, de kezdetnek az is bőven elég, hogy te kijutottál a családoddal. A többit már majd megoldom. Legalábbis remélem. Még egyszer sajnálom azt a kis közjátékot, ami a nagyteremben zajlott, de valahogy el kellett hitetnünk, hogy gondolkodás nélkül elmennél, mert nem szeretsz a várban lenni. Nagyon reméltem, hogy így fogsz reagálni, mert ez volt a kulcsfontosságú része a tervnek. Egyébként ezt még nem lett volna szabad elmondanom az Edwarddal kötött megállapodásom szerint, de egyszerűen nem voltam képes téged kétségek között hagyni napokig. Már most hiányzol. Szeretlek.

Demetri

Ui.: Utánad viszem a végzetcserjédet, mert itt hagytad, bár valószínűleg tisztában vagy a ténnyel. Remélem, hogy azért hajlandó leszel szóba állni velem, amikor újra találkozunk.

-          Te jó ég, ezt az egészet a családom tervelte ki Demetri segítségével? A nagyteremben Edward csak a színjáték miatt adta elő, hogy Demet megfenyegették, azért, hogy eljöjjek a várból velük? Mindezt pedig a hátam mögött találták ki? De hát mikor tudták ezt kivitelezni? Én már kezdek semmit sem érteni.

-          Kicsim, hogy érzed magad? – dugta be anya a fejét a szobám ajtaján.

-          Megvagyok – vágtam rá gyorsan. Majd a levelet a hátam mögé rejtettem.

-          Mi volt a levélben, ha szabad megtudnom? Arótól jött? Megfenyegetett? – tette fel a kérdéseit anya.

-          Nem Aro küldte, hanem valaki más – válaszoltam halkan. – Egyébként honnan tudsz te a levélről? Talán te rejtetted el a táskámban? – néztem rá kíváncsian.

-          Ha én rejtettem volna el a táskádban, akkor miért kérdezném? – kérdezett vissza.

-          Nem tudom, talán mert nem akarod elárulni magad – állapítottam meg mosolyogva. Nagyon hálás voltam a családomnak és Demetrinek a cselért, ami eddig szerencsére működik, és nagyon remélem, hogy minden úgy fog történni, ahogy kigondolták.

-          Anne, kérlek, ne beszélj rébuszokban. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – tárta szét a karjait anya értetlenül.

-          Rose nem tudott semmiről, ahogy Kathy sem – lépett be Edward is a szobámba.

-          Miről nem tudtam? – fordult anya azonnal Edward felé.

-          Arról, hogy az utolsó napunk Volterrában tökéletes forgatókönyv szerint zajlott – válaszolta nagybátyám. – Demetri segített nekünk kijutni. Az egyetlen apró malőr az volt, hogy Aro Félixet választotta ki Demetri helyett. Bár, mint tudjuk, ezt még nem lett volna szabad megtudnotok – fűzte még hozzá kissé morcosan. – Demetri csak nem bírta ki.

-          Szerintem sokkal jobb így, hogy most már tudok mindent. Értelmet nyert egy-két dolog ezután a levél után.

-          Na jó, miért nem avattatok be? – nézett anya dühösen Edward felé.

-          Mert mind tudjuk, hogy nem lettél volna képes végignézni Anne szenvedését. Még nekünk is csak nagyon nehezen sikerült – nézett rám Edward bocsánatkérően. – Ráadásul arra végképp nem számítottunk, hogy még Félix is elkezd kételkedni a Volturiban, bár ez pont kapóra jön most Demetrinek.

-          Kételkedni kezd? – néztem rá kérdőn.

-          Igen, Félix őszintén megijedt, hogy meg fog halni, mert Aro gondolkodás nélkül odavetette neked, hogy égesd el. Aro terve az volt, hogy eléggé gyűlölöd Félixet ahhoz, hogy gondolkodás nélkül végezz vele. Mind tudjuk, hogy nem akadályozta volna meg az embere halálát. Félix most őszintén hálás neked, és kivívtad a tiszteletét, viszont Aro irányába már nem mutat akkora hűséget, mint eddig. Sőt, a gondolataiból azt olvastam ki, hogy neki is megfordult a fejében, hogy otthagyja Volterrát, méghozzá minél előbb. Azt hiszem, hogy bár nem szándékosan, de elültettük a kételyt a vezetőkkel kapcsolatban nem is egy Volturi gondolataiban, ez még határozottan az előnyünkre válhat. Ráadásul mivel sokan látták azt, ami közöttünk és a Volturi között történt, így talán egy ideig le vagyunk védve. Hiszen gyanús lenne, ha hirtelen eltűnnénk.

-          Ti alaposan kiterveltetek mindent – állapítottam meg mosolyogva. Majd odasiettem Edwardhoz, és szorosan magamhoz öleltem. – Köszönöm.

-          Nincs mit, kincsem. Ki segítsen neked, hogyha nem a családod? – nyomott puszit a fejem búbjára. Az én szívemben pedig újra feléledt a remény. Talán mégis lehet boldog vége a történetünknek?