The Beauty and the Bear - 149. fejezet

149. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Egyáltalán nem voltam nyugodt. Már majdnem letelt az egy hét, amit Anne megígért Arónak, de a lányom még mindig nem volt ura teljesen a képességének. Fejlődött valamennyit, az egyszer biztos, de annyit sajnos nem, amennyit kellene ahhoz, hogy magabiztosan kijelenthessük a tényt, hogy bármikor vissza tudja fogni a képességét, márpedig egészen biztos, hogy Aro Demetrit fogja kiválasztani arra a célra, hogy tesztelje Anne önuralmát.

-          Rose, kérlek, higgadj már le – szólt rám Emmett, amikor már nem is tudom, hogy hányadik kört róttam a szobánkban.

-          Hogyan, amikor megfogja ölni? – álltam meg idegesen előtte.

-          Nem fogja – vágta rá Emmett egyértelműen.

-          Honnan vagy ennyire biztos benne? – néztem rá kérdőn.

-          Azért, mert a lányunk szeretni Demetrit, és soha nem lenne képes bántani, úgyhogy nincs miért izgulni. Amiatt jobban aggódom, hogy hogyan fogjuk kivinni őt is, és Kathy-t is, na meg persze Demetri is jönni akar. Ez azért nem lesz egyszerű, és még egy jól kidolgozott tervünk sincs.

-          Akkor itt maradunk – jelentettem ki.

-          Na és mi lesz Gabriellel? Örökké magára hagyjuk, vagy visszahozzuk ide őt is? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Nem fogunk itt maradni. Meglesz a megoldás.

-          Legalább az egyikünk pozitívan látja ezt a világot – sóhajtottam fel.

-          Valakinek muszáj, hogyha te teljesen kiborultál, kicsim – ölelt magához gyengéden.

-          Én csak tudom, hogy mit éreztem, amikor majdnem elvesztettelek, és nem akarom, hogy ezt Anne-nek is át kelljen élnie – motyogtam a mellkasába.

-          Sziasztok – rontott be Edward az ajtón hirtelen.

-          Hé, van egy ajtó ezen a szobán, legalábbis így emlékszem – állapítottam meg.

-          Bocsánat, de ez nagy hír – mondta Edward határozottan.

-          Akkor mond – néztem rá izgatottan. Ha Edward ennyire bezsongott egy hírtől, akkor tényleg komoly lehet. Ennyire már ismerem.

-          Anne megcsinálta, Demetri az előbb hozzá tudott érni – mondta elégedetten.

-          Micsoda? Egész éjjel gyakoroltatok? – döbbentem meg.

-          Igen, Anne nem akarta feladni, de most elment aludni, mert nagyon fáradt – bólintott rá Edward.

-          Lehet, hogy a fáradság miatt nem ellenállt most Demetrinek, vagy tényleg egyedül csinálta meg? – merült fel bennem a kérdés.

-          A lényeg, hogy sikerült, nem? – vigyorodott el szerelmem.

-          Azért, majd ha felébredt próbáljuk meg újra, de igen, tényleg nagy dolog, hogy végre sikerrel járt – mondtam tárgyilagosan. Jobban szerettem volna, hogy teljesen biztosra megyünk az ügy kapcsán.

-          Öhm… őszintén szólva egy kicsit több lelkesedésre vártam, ahogy Anne is ezt fogja várni tőled, Rose, mivel te vagy számára a példakép, úgyhogy holnap próbálj meg egy picivel lelkesebb lenni, amikor elmesélni neked, hogy mi történt – állapította meg Edward, majd ahogy jött, úgy távozott is.

-          Durva voltam? – néztem Emmettre az ajkamba harapva.

-          Voltál már kedvesebb, és bizakodóbb is – rántotta meg a vállát szerelmem. – Én személy szerint úgy döntöttem, hogy betudom a dolgot az anyai aggódásnak, de amikor a lányunk idejön és elújságolja a dolgot, akkor legyél kicsit bizakodóbb, ha kérhetném.

-          Rendben van, megígérem – bólintottam rá.

-          Helyes, most pedig elmegyünk vadászni – adta ki az utasítást.

-          Miért? – néztem rá értetlenül.

-          Mikor is voltál utoljára vadászni? Láttad mostanában a szemeidet? Már nem csak feketén, hanem sötétebbek, mint az éjszaka. Lefogadom, hogy már rendesen kaparhat a torkod, ha nem ég még szabályosan.

-          Most, hogy így mondod, nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára – gondolkodtam el. – Viszont nem érzem úgy, hogy annyira szörnyű lenne.

-          Akkor vagy az anyai ösztöneid nyomják el a szomjadat, vagy egyre nagyobb az önuralmad, vagy a kettő keveréke – gondolkodott el szerelmem. – A lényeg, hogy most azonnal elmegyünk vadászni – mondta határozottan.

-          Rendben, menjünk, majd a többiek vigyáznak Anne-re, amíg nem vagyunk itt – egyeztem bele. Különös, hogy egyáltalán nem éreztem a szomjamat, pedig ennyire idő alatt már akár veszélyessé is válhattam volna.

-          Ez magától értetődő – állapította meg Alice az ajtóban. – Északkelet felé menjetek, arra lesz néhány friss medve – fűzte hozzá pöttöm húgunk mosolyogva.

-          Köszi, húgi – pörgette meg Emmett a levegőben.

-          Igazán nincs mit, na tűnés, már itt az ideje, hogy lazuljatok egy kicsit – mondta Alice komolyan. – Megjegyzem, ha a vadászat után szeretnétek egy kicsit ellazulni, akkor van egy forrás a medvéktől nyugatra úgy négy-öt percre – kacsintott ránk.

-          Ez remekül hangzik – villantak meg szerelmem szemei.

-          Nem kéne minél előbb…

-          Nem, nem kéne – vágta rá Emmett és Alice egyszerre. -

-          Pont itt az ideje, hogy egy kicsit elenged magad, mostanában túlságosan karót nyelt lettél – mondta húgom rosszallóan. – Mindannyian feszültek vagyunk, de azt is tudom, hogy hogyan vezetheted le a feszültséget, még akkor is, hogyha ez kicsit perverz – kuncogott fel.

-          Akkor nekem máris tetszik, akármit is láttál – villantak meg Emmett szemei. – Indulás – kapta el a karom, és maga után húzott az erdőbe vezető folyosó felé.

-          Jó mulatást – kiáltott utánunk Alice. – Egyébként Anne nagyjából tíz óra múlva fog felébredni.

-          Köszi, Alice – kiáltottam vissza.

-          Alice már csak Alice – nevetett fel szerelmem. Majd mindketten újult erővel futottunk keresztül a folyosón, néhány perccel később pedig már ott is voltunk az erdőben, és elindultunk arra, amerre Alice javasolta.

-          Hm… már érzem is – szippantottam egy mélyet a levegőből, és a vámpír énem azonnal eluralkodott rajtam. Talán tényleg túlságosan régen vadásztam, mert most elsöprő erejű szomjúság tört rám, amit ha akartam volna, sem tudtam volna megfékezni. Amint pedig megláttam a medvéket egy szempillantás alatt ugrottam rá az egyikre, és azonnal átharaptam a torkát. Nem tartott sokáig, amíg végeztem vele. Azután pedig azonnal a következő állat után vetettem magam.

-          Úgy látom, hogy mégiscsak szomjas voltál – állapította meg Emmett mellőlem.

-          Talán csak azért nem éreztem eddig, mert Anne kivételével csak vámpírok vannak a várban – állapítottam meg.

-          Megvan rá az esély, én is kevesebb szomjat érzek azóta, amióta itt vagyunk – bólintott rá Emmett azonnal. – Mindenesetre erre nem árt figyelnünk a jövőben, nehogy kiéheztessük magunkat.

-          Mindenképpen jobban fogok vigyázni rá – bólintottam rá azonnal.

-          Jobban érzed magad? A negatív hozzáállás is lehet egy tünete a szomjúságnak.

-          Azt hiszem, hogy sokkal jobban vagyok, köszönöm, hogy kirángattál a saját magamnak épített kis burkomból.

-          Igazán nincs mit, legalább látod, hogy néha én is tudok komoly lenni a vicces álarcom alatt.  

-          Soha nem kételkedtem benne, hogy szükség esetén tudsz komoly is lenni – vágtam rá határozottan.

-          Még szerencse, hogy jól ismersz. Tudom, hogy néha úgy tűnhet, hogy nem állok mindenben melletted, de ez nincs így, remélem, hogy ezt tudod.

-          Hogyne tudnám – bólintottam rá.

-          Na, megnézzük azt a forrást? Anne még alszik egy ideig – nézett rám kérdőn.

-          Miért is ne? Mostanában elhanyagoltam magunkat, nagyon sajnálom.

-          Nincs miért bocsánatot kérned. Mindketten feszültek voltunk mostanában – mondta Emmett kissé szomorúan. – Viszont biztosan megoldjuk – fűzte még hozzá. – Én hiszem, hogy képesek vagyunk békében és épségben kijutni innen. Most viszont nem szeretnék túl sokat gondolkodni – kapott a karjaiba hirtelen. – Irány a forrás, egy kicsit feleleveníthetjük az első találkozásunkat – nevetett fel.

-          Elég buta tréfát űztél a lányokkal akkoriban – róttam meg mosolyogva.

-          Csak teszteltem a hölgyek vagánysági fokát, de csak te mentél át a rostán.

-          Azért, mert csak én illek hozzád – vágtam rá azonnal.

-          Ehhez nem férhet kétség – ugrott be velem a vízbe ruhástól.

-          Hé, mit művelsz? – forgattam meg a szemeimet.

-          Ne aggódj, mire végzünk, addigra megszáradnak – villantak meg a szemei, majd szenvedélyesen megcsókolt. Nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni. Sőt örömmel viszonoztam a csókot és elkezdtem megszabadítani őt a ruháitól, ahogy ő is tette az én ruháimmal. – Hiányoztál – morgott fel, amint eggyé váltunk.

-          Te is nekem – válaszoltam egy elégedett sóhaj kíséretében.

-          Most már eleget beszélgettünk – mormolta Emmett a nyakamba. Én pedig átadtam magam az édes kínnak, amit szerelmem folyamatosan táplált bennem.

(Nadine szemszöge)

Nem sokat érzékeltem a külvilágból, de úgy éreztem, hogy lassan ideje lenne kinyitnom a szemeimet. Nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mi történt. Az egyik pillanatban még vigyáztam Anne-re és Demetrire, azután pedig a képe elvágták. Teljes szakadás.

-          Kicsim? Magához tér – kiáltott fel szerelmem.

-          Ne kiabálj, Nathan, nagyon fáj a fejem – nyögtem fel halkan.

-          Fog is még fájni egy darabig – hallottam meg Ezekiel nyugtató hangját. – Még jó, hogy Gabriel időben felhozott. Ez most nagyon ügyes kísérlet volt Lucifertől az eltávolításodra. Na és jó hír, hogy megint ezzel az ócska trükkel próbálkozott.

-          Ez miért is jó hír? – kérdezte Nathan kissé ingerülten.

-          Mert legutóbb is akkor próbálkozott az ilyen elfuserált tervével, amikor már nagyon közel volt a győzelmed, és meg akarta változtatni a végkimenetelt. Ebből az következik, hogy most is érzi a vesztét – magyarázta Ezekiel.

-          Nos, ez tényleg nem hangzik rosszul – vigyorodtam el. Ezekielnek igaza van. Akkor is elértem a célom, és ezek szerint már most is közel járok a megoldáshoz. – Menjünk és kapjuk el a grabancát – próbáltam meg felülni, de azonnal vissza is zuhantam a párnára.

-          Ez még elég korai lenne, gyermekem – mondta Ezekiel gyengéden. – A méreg már elkezdett kiürülni belőled, és az ellenszer is kifejtette a hatását, de adj még magadnak legalább egy napot.

-          Mi történt, amíg nem voltam magamnál? – néztem rájuk kérdőn.

-          Egyelőre minden rendben van. Anne és Demetri között van némi nézeteltérés, Anne és Aro egyezsége miatt – kezdett bele Nathan.

-          Várjatok, miféle egyezség? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ami azt illeti, Anne nagyon bátor volt – kezdett bele Nathan nyugtatóan.

-          Igen, tovább – mondtam türelmetlenül.

-          Anne és Aro megegyeztek, hogy még egy hétig Volterrában marad a Cullen család.

-          Utána pedig hazamehetnek? – húztam fel a szemöldököm. Ez eléggé nem Aróhoz méltó cselekedet lenne.

-          Ami azt illeti nem ilyen egyszerű a helyzet. Anne megígérte Arónak, hogy bizonyítja, hogy képes uralkodni a képességén, akkor elmehetnek a családdal együtt, ha viszont megtagadja a próbát, akkor maradni fog, de a családja akkor is szabadon távozhat.

-          Ez pontosan mit is takar? Mármint a próba – tettem fel a következő kérdésemet.

-          Aro kiválasztja egy tagját a családjának, és Anne kipróbálja rajta, hogy képes-e uralkodni magán, vagy sem.  

-          Hiszen ez őrültség – nyögtem fel elégedetlenül. Ezt nem lett volna szabad hagyni.

-          Anne szabad akaratából határozott így, és mint ilyen, nekünk nincs jogunk megmásítani a döntését – vágta rá Ezekiel.

-          Hiszen ez nyilvánvalóan egy furmányos csapda – mondtam határozottan. – Aro természetes, hogy Demetrit fogja választani erre a célra. Akarja, hogy Anne bűntudatában inkább maradjon ott, ahol van, Demetrivel együtt.

-          Szerintem viszont Anne már előállt valami tervvel, és a megfogalmazás sem volt tökéletesen konkrét – állapította meg Nathan.

-          Vagyis?

-          Vagyis, ha Anne átmegy Aro kis próbáján, akkor szabadon távozhat Demetrivel együtt, hiszen megegyeztek, hogyha képes uralkodni a képességén, akkor távozhat – mondta Ezekiel elégedetten. – Na és persze, Kathy is velük mehet, hogyha akar.

-          Nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű lenne – ráztam meg a fejem. – Aro mindenképpen jól akar járni.

-          Lehetséges, de a mondandóját nem tökéletesen fogalmazta meg – vágta rá Ezekiel. – Ez tökéletesen elég ahhoz, hogy a család távozhasson – mondta elégedetten.

-          Majd meglátjuk, nem hiszem, hogy ilyen könnyedén elengedné őket Aro – vetettem ellent.

-          Nem nagyon tehet mást, jelen helyzetben – mondta Nathan. – Bár az tény, hogy ki fog találni valamit. Nem hiszem, hogy ilyen könnyen hagyja magát legyőzni.

-          Ne keressétek benne is csak a rosszat, talán Aro is tud jót cselekedni – állapította meg Ezekiel.

-          Ezt biztosan nem gondoltad komolyan – csóváltam meg a fejem.

-          Nekem mindig a jót kell keresnem az emberekben, és a vámpírokban is. Hiszen égi vagyok, és mint ilyen feltételezem, hogy mindenkinek van egy jó énje, legfeljebb csak jól elrejti – kuncogott fel halkan.

-          Mindig meg tud lepni, hogy mennyi szeretet és együttérzés van benned – sóhajtottam fel.

-          Így jöttem létre, Nadine. Változni pedig nem nagyon tudok, bár egyáltalán nem is akarok, úgyhogy én hiszem, hogy még Aróban is van egy cseppnyi jó, csak nagyon jól elvan rejtve valahol.

-          Alaposan el van rejtve. Már-már annyira, hogy még maga Aro sem tudja majd előásni magából – állapítottam meg.

-          Most inkább pihenj, holnap visszatérünk a dologra, addig is vigyázok rájuk, ne aggódj – simított végig az arcomon szerelmem. Én pedig lassan megint elszenderedtem…