The Beauty and the Bear - 150. fejezet

150. fejezet

(Nathan szemszöge)

Sokat tűnődtem azon régen, hogy milyen érzés lehet az égiek között lenni, és terelgetni az embereket, pontosabban a lelkeket a helyes út felé. Én mindig is vágytam rá, hogy a helytelen útról visszaterelhessek valakit a helyes útra, és ne kövessen el más olyan hibát, mint amilyet én elkövettem, és ezért a pokolra kerültem, de most, hogy itt vagyok, kénytelen vagyok rájönni, hogy mégsem minden annyira könnyű, és egyértelmű, mint ahogy elképzeltem, még idefent sem. Hiszen mi a helyes? Hogyha egy lányt tökéletesen letérítünk a már járt útról, és próbálunk neki hosszú, küzdelmes munkával tökéletes életet adni, vagy jobb lenne, hogyha nem feszegetnénk a dolgokat ott, ahol egyszer már megtörtént, ami megtörtént. Vajon Rose megtanult volna őszintén boldog lenni az eredeti világában, vagy soha nem heverte volna ki, hogy nem lehet saját gyermeke? Vajon most boldog lesz, vagy hogyha ezt az utat választja, akkor egy kínkeserves jövő vár rájuk, ami folyamatos meneküléssel fog telni? Nem tudhatjuk, hiszen mi főleg megfigyelünk, és segítünk a halandóknak, ez esetben kivételesen vámpíroknak, de helyes beavatkozni a körforgásba?

-          Ajaj, olyan fejet vágsz, mintha megcsapott volna a gondolat az élet végtelen körforgásáról – jelent meg mellettem Lucifer.

-          Szerintem tűnj el innen, hogyha nem akarod, hogy a földbe döngöljelek – morogtam rá.

-          Nagyon félelmetes, de még mindig én vagyok az erősebb, és ezt szeretem kihasználni is, hogyha rémlik – villantotta rám a gonosz mosolyát. – Egyébként, hogy van a kislány? Kezdi összekaparni magát a kis koktélom után?

-          Szerencsére Ezekiel gyors volt – vágtam rá mérgesen.

-          Hm… a jó öreg Ezekiel. Meglehetősen unalmas, hogy mindig olyan tökéletes. Ha engem kérdezel, akkor szerintem egy kicsit teátrális a fiatalember.

-          Ezt most pont te mondod? Te kerítesz állandóan túl nagy feneket a megjelenésnek, és a tökéletes kidolgozásnak, hogy minél tovább szenvedhessenek a lelkek.

-          Ha már csinálok valamit, akkor rendesen csinálom, ez tökéletesen egyértelmű, vagy talán nem így gondolod? Szóval, mennyire gyógyult már meg a kis barátnőm? Remélem, hogy egy-két napon belül újra találkozhatunk, hogy megünnepelhessük együtt a győzelmemet – mondta elégedett vigyorral a képén.

-          Néha annyira jól esne bemosni egy nagyot neked, csak azért, mert jólesik, ennyi, nem kell hozzá semmi mást fűzni – sóhajtottam fel vágyakozva.

-          Hidd el, olykor én is így érzek veletek kapcsolatban, hiszen meglehetősen bosszantó életformák vagytok a számomra. Bár gyakran szórakoztatóak is, ezért is nem szívesen bántalmazlak titeket.

-          Csak Nadine-t – állapítottam meg.

-          Nos, maradjunk annyiban, hogy ő volt rosszkor rossz helyen, ez még a legjobbakkal is előfordulhat – válaszolta hanyagul. Micsoda felfuvalkodott hólyag. Ez egyszerűen hihetetlen. – Egyébként is szeretek az útjába állni. Szórakoztató jelenség a cicuskád.

-          Ezt rólad semmiképpen nem lehet elmondani – húztam el a számat.

-          Valahol mindig is sejtettem, hogy nem kedvelted a társaságomat – mondta elégedett vigyorral az arcán.

-          Nem is értem, hogy honnan veszed ezt a butaságot – forgattam meg a szemeimet. – Viszont kérdezhetek valamit komolyan? – néztem rá kíváncsian.

-          Az attól függ, hiszen ismersz. Nem tudhatod, hogy őszintén válaszolok-e rá, vagy inkább füllentek valamit – rántottam meg a vállát.

-          Valamiért úgy érzem, hogy egyre kevésbé töröd magad azon, hogy tönkretedd a Cullen családot, vagyis főleg Rose-t – néztem mélyen a szemeibe.

-          Fogalmam sincs, hogy honnan veszed ezt – nevetett fel.

-          Ne próbálj meg hülyének nézni, könnyedén keresztbe tehettél volna már most nekünk, belekukkantottam a lehetséges jövőbe – mondtam magabiztosan. Egyébként nem is hazudtam, mert tényleg megnéztem. – A másik fele pedig, hogy tudom, hogy blöfföltél Bellával kapcsolatban. Megnéztem, hogy mi történne, hogyha Edward későn érne oda. Elsősorban nem halna meg, és nem változtatná át őt, mert Carlisle meg tudná menteni. Készítettem egy alternatívát arra is, amit mondtál, ha Bellát Edward átváltoztatná, akkor sem kezdene ámokfutásba.

-          Ebben az alternatívában benne volt az is, hogy segítek neki egy kicsit a harag gerjesztésében? – nézett rám kérdőn.

-          Nem, az természetesen nem volt benne az alternatívában, de tudom, hogy Bella nem lenne gyilkos, látszik rajta – vágtam rá magabiztosan.

-          Ezt nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáljuk, nem igaz?

-          Engem nem tudsz átverni, volt időm figyelni téged néhány évszázadon át, és láttam, hogy többeket is elengedtél, akiket meg tudtál volna szerezni – néztem rá komolyan. – Valahol a pokol legmélyebb bugyraiban van némi kis lelkiismereted, legalábbis én így látom.

-          Ne próbáld meg bebeszélni nekem, hogy bármiféle érzést is táplálok az élvezeten kívül, amit a lelkek kínzása okoz. A lelkizés a ti stílusotok, én pedig a való világ vagyok. Nem pedig egy nagy adag rózsaszín maszlag, amiben a cukormázas lelkek éldegélnek a haláluk után – válaszolta vörösen izzó szemekkel.

-          A hirtelen jött agresszivitás azt sugallja, hogy mégiscsak igazam van – mondtam elégedetten.

-          Ne nevettess – forgatta meg a szemeit. – Viszont adok neked egy lehetőséget, ha már ennyire látod bennem a jót. Miért is ne tehetnék egy javaslatot, hogy mindenképpen jól járjon akár mindenki.

-          Halljuk – néztem a szemébe kíváncsian.

-          Ha én nyerek, aminek nagyon erős az esélye, akkor adok egy lehetőséget, hogy megmentsd a Cullen családot, vagy a kérdéses családtagot.

-          Na és mi lenne a lehetőség, amit felajánlasz?

-          Megmentheted őket, hogyha visszatérsz a pokolba, és megtisztult – villantotta rám a szemeit.

-          Megtisztulok? – kérdeztem értetlenül. Azt nem az égieknél szokás?

-          Igen, hogyha önként átesel a szertartáson, aminek a segítségével kiölünk belőled mindent, ami emberi, és így elfoglalhatod a helyed mellettem, mint a jobb kezem. Van benned lehetőség, Nathan.

-          Ilyen ígéretet nem teszek – vágtam rá azonnal.

-          Nem is kell, ha eljön az idő, akkor tiéd lesz a döntés – mondta komolyan. – Én türelmes vagyok, egyszer majd eljutunk odáig, hogy választ adj az ajánlatomra. Ebben azért megegyezhetünk, vagy ehhez sincs elég vér a pucádban?

-          Ebben maradjunk, bár sosem kell meghoznom ezt a döntést, ebben egészen biztos vagyok – húztam ki magam büszkén.

-          Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Mindenesetre jobbulást kívánok a kis angyalkádnak, remélem, hogy nem volt túl nagy a dózis, és lassan összeszedi magát – mondta, miközben meg akarta veregetni a vállamat, de én azonnal elhátráltam előle.

-          Ezt te magad sem gondoltad komolyan – vontam fel a szemöldököm. Majd biztosan hagyom, hogy hozzám érjen, amikor most mérgezte meg Nadine-t ugyanígy.

-          Ti égiek, túlságosan gyanakvóak vagytok – nevetett fel, majd el is tűnt.

-          A földbe döngölést ettől meg nem úszod meg. Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad a menyasszonyom megmérgezését – szóltam utána. Majd én is mentem tovább a dolgomra, hiszen itt volt az ideje, hogy megnézzem Kathy-t, Anne-t, Rose-t, és a többieket is. Plusz tervezek egy kis magánakciót, aminek keretében Rosalie visszakapja az emlékeit, mert éppen itt az ideje…

(Rosalie szemszöge)

Hát elérkezett ez a reggel is. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak a lányomnak, vagy, hogy hogyan bátorítsam őt, amikor kiáll Aro elé, és minden valószínűség szerint elé lökik Demetrit, akin be kell bizonyítania, hogy képes uralni a képességét. Az utolsó tíz kísérlet mondjuk szerencsére tökéletesen sikerült, így annyira nem vagyok ideges, mint egyébként lennék, de akkor is félek egy kicsit. Mi lesz, hogyha Anne mégsem lesz képes uralkodni magán, vagy esetleg szándékosan felhergelik, hogy ne legyen rá képes, és ezzel kényszerítsék a maradásra. Hogyan lenne rá lehetőség, hogy ezt az egészet elkerüljük?

-          Anya, bejöhetek? – kopogtatott be Anne az ajtón.

-          Hát persze, kincsem – vágtam rá azonnal.

-          Félek – termett előttem hirtelen. Majd a karjaimba bújt.

-          Nincs mitől, drágám, nagyon ügyes leszel, és utána hazamegyünk – mondtam határozottan.

-          Kedves, hogy ezt mondod, de látom rajtad, hogy még te magad sem gondolod komolyan – sóhajtott fel.

-          Ne butáskodj, én minden további nélkül megbízom benned – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Tényleg? – nézett mélyen a szemembe.

-          Igen, tényleg – bólintottam rá azonnal. – Nem lesz semmi baj, mert képes leszel uralni a képességed. Ezt pedig onnan tudom, hogy az én lányom vagy, és az én lányom pontosan olyan, mint amilyen én vagyok. Heves, de ha szükséges, akkor higgadt, és bármire képes a családjáért. Menni fog, estére pedig már itt sem leszünk – mondtam teljes meggyőződéssel.

-          Gondolod? – mosolyodott el Anne. – Hiányzik Gabriel. Ő mindig vissza tudja fogni a heves vérmérsékeltemet.

-          Hamarosan melletted lesz ő is – simítottam végig az arcán.

-          Nem csak hamarosan, már itt is van – jelent meg fiam az ajtóban.

-          Te meg mit keresel itt? – dörrentem rá azonnal. Eddig legalább az egyik gyermekem biztonságban volt.

-          Aro és Anne fogadásának híre ment az egész vámpírvilágban. Valószínűleg szándékosan kiszivárogtatta valamelyik Volturi a dolgot, hogy legyen kellő mennyiségű szemtanú az esetről, hogy Anne veszélyes, ezért joggal tartja itt őt Aro – mondta fiam komolyan. – A nagyiék már a nagyteremben vannak, ahogy mindenki más is.

-          A francba, egy világ előtt akar próbára tenni – kezdte el tördelni az ujjait Anne.

-          Ezt tulajdonképpen a hasznunkra fordíthatjuk – gondolkodtam el.

-          Na és mégis, hogyan? – nézett rám Anne kétségbeesve.

-          Nagyon egyszerűen – vágtam rá egyértelműen. – Hogyha kiállod a próbát, és bebizonyítod, hogy ura vagy a képességednek, akkor arra számos tanúnk lesz, hiszen Aro idecsődített szinte mindenkit. Vagyis kénytelen lesz megtartani a szavát, ha tetszik neki, ha nem – magyaráztam elégedetten. Talán most kivételesen ez a bájgúnár saját maga alatt vágta a fát. Legalábbis nagyon remélem.

-          Tudjátok, hogy nem bírom a tömeget – nyögött fel lányom és a kezét azonnal a szája elé szorította.

-          Hé, nyugalom, húgi, mély levegő, nehogy most legyél nekem rosszul, ha már ennyi mindent kiálltál sikeresen – mondta Gabriel szigorúan.

-          Igen, a testvérednek teljesen igaza van, szedd össze magad, és ments meg mindenkit, akit szeretsz, csupán néhány perc alatt. Erős lány vagy, és tudom, hogy meg tudod csinálni – mondtam határozottan. – Én hiszek benned – fogtam a két kezem közé az arcát, és mélyen a szemébe néztem.

-          Ahogy én is – vágta rá Gabriel is azonnal.

-          Legalább ti hisztek bennem, ha már én nem tudok hinni magamban – motyogta az orra alá.

-          Csak úgy, ahogy eddig, csak higgadtan, gondolj valami szépre, a nyugalomra, és minden rendben lesz. Ha már ennyiszer sikerült, akkor most is fog.

-          Eljött az idő, Anne – jelent meg Demetri az ajtóban. – A Mester hívat téged, és a családod – mondta határozottan, és a hangja is furcsán csengett. Nem volt benne az a gyengédség, amivel mindig szólni szokott a lányomhoz. Ez mindenképpen különös.

-          Jól vagy, Demetri? – kérdeztem rá inkább. Vagy én hallom rosszul a hangsúlyt, amit erősen kétlek, vagy valami történt.

-          Természetesen jól vagyok, Rose, csak tegyétek, amit mondtam – vágta oda nekem, majd eltűnt.

-          Az az elmélete, hogyha utálom, akkor esetleg könnyebb lesz megölnöm, ha hiba csúszik a számításainkba, ezért reggel óta undokoskodik – magyarázta Anne a szemeit forgatva Dem viselkedését.

-          Szerelmes férfi, ne aggódj, Anne, apád se sűrűn gondolkodik logikusan. Elvakítja őket a szerelem, ahogy gyakran bennünket is – mondtam mosolyogva.

-          Ha én ilyen leszek, akkor könyörgőm lőjetek le – nézett ránk Gabriel kétségbeesve. – Ez őrület.

-          Nyugi, te biztosan nem leszel ilyen, nem a te stílusod előadni a közömböst – morgolódott lányom.

-          Csak próbálja megkönnyíteni a helyzeted – mondtam nyugtatóan. – Most viszont már tényleg ideje lenne indulnunk, még mielőtt feldühítjük Arót.

-          Úgy bizony – lépett be szerelmem a szobába. – Gyere, Rose, menjünk. Gabriel majd kíséri a húgát. Te pedig csak nyugodtan, bármi is történjék – simított végig lányunk arcán Emmett.

-          Tudom, mély levegő, koncentráció, higgadtság, csak menjünk már – karolt bele Anne a bátyjába.

-          Jól van, mind ott leszünk veled – nyomtunk puszit Emmett-tel a homlokára. Majd elindultunk a trónterem felé, ahol már mindenki ránk várt. Pontosabban a lányunkra. Mi kevésbé voltunk érdekesek, hála az égnek. Na nem, mintha az jobb lenne, hogy pont Anne-t szúrta ki magának a Volturi vezetője. Viszont az is tény, hogy Anne sokkal erősebb, mint amilyen én valaha is leszek. Így egészen biztos, hogy ő képes lesz itt és most helytállni a családjáért.

-          Áh, végre megérkezett a Cullen család többi része – mosolyodott el elégedetten. – Már mindannyian nagyon vártunk téged, Anne – nyújtotta kezét a lányunk felé. Anne pedig a kezébe helyezte a sajátját. – Akár el is kezdhetjük, hogyha gondolod.

-          Végül is ezért vagyunk itt, nem igaz? – állapította meg Anne. – Szóval, kit választottál? – kérdezte, bár azt hiszem, hogy mindannyian tudtuk a választ a lányom kérdésére.

-          Félix, Félixet választottam ki – mondta Aro határozottan. A teremre pedig egy csapásra síri csend borult. Ez nem éppen az a helyzet, amire felkészültünk…