The Beauty and the Bear - 160. fejezet

160. fejezet

(Rosalie szemszöge)

El sem hittem, hogy vége van. Tényleg győztünk. Annyira boldog voltam, hogy sikerült. Viszont az a tény egy kicsit sem tett boldoggá, hogy a lányom barátnőjét és Edward reménybeli kedvesét elvesztettük. Hogyan mondhatnám el neki, hogy nem tehet semmiről, amikor önmarcangolásban olykor jobb, mint a nagybátyja?

-          Rose – suttogta egy hang a fülembe halkan.

-          Nadine? – fordultam felé boldogan mosolyogva. – Úgy hiányoztál – fűztem még hozzá.

-          Nem is tudtad, hogy létezem, úgyhogy nem hiányozhattam – legyintett barátnőm. – Bár ettől még értékelem a gesztust, természetesen.

-          Jól van na, tudod, hogy hogyan értettem – legyintettem azonnal.

-          El kéne jönnöd egy kis időre, hogy tudjunk beszélni négy, illetve hatszemközt – mondta barátnőm kedvesen.

-          Várj, a többiek gyanút fognak, hogyha eltűnök, mielőtt Anne felébred – vetettem ellen.

-          Igaz, akkor gyere éjjel a tisztásra, ami nem messze áll a háztól – javasolta Nadine. – Emmettet rázd le valahogy.

-          Nem lesz könnyű, de megpróbálom – bólintottam rá azonnal. – Nem tudod, hogy Anne mikor ébred fel? Még valahogy el kell mondanom neki, hogy a legjobb barátnője meghalt a harcban. Vajon hogy fogja elviselni mindezt?

-          Erős lány, képes lesz túllépni rajta, de aggódj. Már szinte felnőtt – mondta határozottan. – Számodra pedig eljött az idő a választásra, úgyhogy estig gondolkozz el, hogy mi az, amit valójában akarsz.

-          Nem megyünk tovább egy másik alternatívába? – lepődtem meg. Hiszen azt mondta, hogy a variációk száma végtelen.

-          Tovább mehetünk, de akkor Lucifer lehet, hogy megint kedvet kap a játékhoz, így viszont most választhatsz a lehetőségeid közül. Ha vállalod a kockázatot, akkor természetesen tovább viszünk – fűzte még hozzá bizonytalanságomat látva. – Nem ezt ígértem ugyan a főnökeimnek, de sokszor keresek kibúvót – kuncogott fel.

-          Nem lehet, hogy egy másik alternatívában egy kicsikét más formában végződik ugyanez a történet? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Nem menthetsz meg mindenkit, Rose. A háború mindig áldozatokkal jár – mondta határozottan. – Viszont bármelyik variációt választod, egy lelket már megmentettél – mosolyodott el. - Illetve, ha az eredeti életed választod, akkor mégsem.

-          Irina? – csillant fel a szemem.

-          Van számára remény, a lelke egyébként nálunk van már egy ideje. Készül az új életre, de hiányzik neki a régi, jobban, mint hinnéd – mosolyodott el Nadine. – Bár az is igaz, hogyha visszaküldjük a földre, akkor semmire nem fog emlékezni az előző életéből. Bár megjegyzem halkan, én azt hittem, hogy te már eldöntötted, hogy mit szeretnél – fűzte hozzá halkan.

-          Mondjuk, hogy majdnem biztos vagyok benne – gondolkodtam el. Nem szeretném, hogy miattam legyen boldogtalan bárki is a családban.

-          Gondolkozz el rajta, Rose, és este gyere el hozzánk – simított végig a karomon gyengéden. – Nemes lélek vagy, Rosalie, de néha egy kis önzőség nem bűn – kuncogott fel Nadine. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Várj – szóltam utána, de akkora már köddé vált.

-          Ki várjon, kicsim? – jelent meg előttem Emmett. – Jól érzed magad?

-          Voltam már jobban is – sóhajtottam fel. Egy kicsit butának éreztem magam. Hiszen győztünk, mégsem tudtam, hogy mit akarok. Talán csak azért, mert Kathy-t és Sarah-t elvesztettük.

-          Még mindig haragszol, igaz? – sóhajtott fel Emmett.

-          Ami azt illeti, egyáltalán nem tetszett, amit műveltél – mondtam határozottan. – Egy harc kellős közepén átdobsz a csatamezőn. Mi lett volna, hogyha nem Demetri kap el?

-          Te nem emiatt vagy haragos, drágám – mondta kedvesem határozottan.

-          Mi másért lennék az? – kérdeztem kissé ingerülten.

-          Én is félek elmondani Anne-nek, hogy elvesztettük Kathy-t, de most az az elsődleges szempont, hogy minél előbb meggyógyuljon a lányunk fizikailag, azután majd a lelki sebei is meggyógyulnak idővel – ölelt magához Emmett gyengéden.

-          Az nem két perc lesz – sóhajtottam fel.

-          Valóban nem, de majd lassan elmúlik a fájdalom, ahogy mindig – mosolyodott el keserűen szerelmem.

-          Mi a baj, Emmett? – simítottam végig az arcán.

-          Csak még néha eszembe jut, hogy mit csinálhatnak anyáék. Vajon hogy van Sally, Alex és Lionel?

-          Biztosan jól vannak, Lionel vigyáz rájuk, és a szüleidre is – mondtam megenyhülve. – Ne aggódj miattuk, ők biztonságban vannak – nyomtam gyengéd csókot a szájára. – Hála az égnek most pedig már mi is – mosolyodtam el egy pillanatra.

-          Ébredeznek – jelent meg Esme az ajtóban.

-          Megyek – vágtuk rá egyszerre Emmett-tel. Hát igen, mindketten rajongunk a gyermekeinkért.

-          Én vállalom Anne-t – néztem komolyan szerelmemre. – Gabrielnek pedig azt üzenem, hogy nagyon szeretem.

-          Te is mondd meg a lányunknak, hogy imádom – biccentett Emmett. Majd felszáguldott az emeletre a fiúnkhoz. Én pedig azonnal a lányunkhoz siettem. – Kicsim – fogtam meg gyengéden a kezét.

-          Anya – nyögte Anne. – Fáj – kapta a karját a lába felé, de megállítottam a kezét.

-          Tudom, kedves, hogy fáj, de hamarosan jobban leszel – kezdtem el gyengéden simogatni az arcát. – Edward már elment nektek vérért.

-          Nagyon fáj, nagyapa, segíts, kérlek – kezdett el könnyezni Anne kétségbeesetten.

-          Nincs itthon több morfium, és a tested melege nagyon gyorsan elégeti a szert – szorította meg a kezét Carlisle. – Ha Edward megjön a vérrel, akkor minden rendben lesz. Csak egy kicsit kell már kibírnod.

-          A veszteségeink? Vannak? Dem?

-          Itt vagyok, kedvesem – válaszolta azonnal Demetri, és csókot nyomott Anne homlokára. – Minden rendben van, jól vagyunk a legtöbben – suttogta lányom fülébe diplomatikusan.

-          Mit jelent, hogy a legtöbben? – pattantak ki Anne szemei azonnal.

-          Gabriel, a fivéred megsérült – válaszolta Demetri.

-          Ugye nem súlyos – nézett ránk kérdőn.

-          Nem, Anne, jobban lesz hamar – jelent meg Jasper. – Lazulj el, Anne, egy kicsit elkábítalak, ne próbálj meg ellenkezni – mondta gyengéden fivérem.

-          Nem akarok elkábulni. Mondjátok el mi történt – mondta lányom gyengén, de határozottan. – Ki halt meg? Látom a szemeteken, hogy valaki meghalt. Igazam van?

-          Igen, igazad van – bólintottam rá. Joga van tudni.

-          Jasper, ne próbálj elkábítani – szólt rá lányom a nagybátyjára. – Tehát, ki?

-          Sarah – mondtam halkan.

-          Istenem – kapta a szája elé a kezét lányom.

-          Nem csak ő – folytattam tovább a mondandómat. Jobb, hogyha minél előbb túlesünk a dolgon. Csak ki kell mondanom a nevét, és utána megvigasztalnom őt. – Kathy-t is elvesztettük – mondtam ki az igazságot.

-          Nem, az nem lehet. Hol van? Látnom kell őt – vált Anne hirtelen hisztérikussá, majd megpróbált kikelni az ágyból, de Demetri erősen tartotta. – Ne, eresszetek el, látnom kell Kathy-t, nem halhatott meg. Ez tévedés. Talán elrabolták – kiabálta teljes erejéből. A következő pillanatban azonban elájult.

-          Jasper? – néztem bátyámra kérdőn.

-          Nem én voltam – rázta meg a fejét azonnal.

-          Carlisle, mi történt? – kérdeztem kétségbeesve.

-          Csak sokkot kapott. Nem baj, jobb lesz ez így. Így legalább nem fáj neki – mondta apánk határozottan. – Szüksége lesz egy kis időre, hogy feldolgozza az eseményeket. Mindenki szüksége lesz egy kis időre ezután. Túl sok volt a félelem, és a stressz, ez főleg Anne-t és Gabrielt viselte meg, hiszen nekik van emberi felük.  

-          Anne ennél sokkal erősebb – jelentettem ki.

-          Anne nagyon erős lány, és rendbe is fog jönni, amint kap egy kis vért. Bár én jobban örülnék, ha emberit kapna.

-          A lányom sosem akarna emberből táplálkozni – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.

-          Tisztában vagyok vele – válaszolta Demetri. – Nem is gondoltam, hogy akarata ellenére hozok neki egy embert, de néhány adag vért lophattam volna a kórházból.

-          Hagyjátok abba, ez nem tesz jót Anne-nek – szólt ránk Jasper.

-          Gabriel most már egészen jól van – lépett be Emmett boldogan. – Anne hogy érzi magát? – nézett körbe rajtunk kérdőn. – Elmondtad neki?

-          Igen, elmondtam, azért is kapott sokkot – bólintottam rá.

-          Ez azért valamilyen szinten várható volt – állapította meg Emmett.

-          Kathy, gyönyörű vagy – sóhajtott fel Anne álmában. – Gabriel, te is remekül nézel ki – mosolyodott el.

-          Szépet álmodik – lépett be Edward egy hatalmas üveg vérrel.

-          Mit lát?

-          Kathy olyan, mint a legtisztább angyal a világon. Hatalmas, hófehér szárnyai vannak, és boldogan mosolyog Gabriel oldalán. Olyan, mintha valóságos lenne. Legalábbis Anne tökéletesen valóságosnak látja.

-          Akkor valóságos is – mosolyodtam el. – Szerinted még alszik egy darabig? – néztem kérdőn Edwardra.

-          Még most kezd el beszélgetni Kathy-vel és Gabriellel, úgyhogy egy ideig még nem akar majd magához térni, legalábbis ebben majdnem biztos vagyok. Azt hiszem, hogy a tudatalattija valahogy magától megpróbálja meggyógyítani őt, ami önmagában is rendkívüli dolog. Igaz, Carlisle?

-          Még soha nem láttam ilyesmit – bólintott rá fogadott apánk. - Talán ez is egyfajta képesség. Na igen, Carlisle és az elméletei. Úgyis is ki fogja vizsgálni az ügyet, ez egészen biztos, ahogy mindig mindent ki szokott vizsgálni.

-          Akkor addig megnézem Gabrielt is – álltam fel lányom ágya mellől, majd puszit nyomtam a homlokára, és átsétáltam a fiamhoz.

-          Én pedig itt maradok – biccentett szerelmem. Én pedig hálásan pillantottam rá. – Drágám, ha voltam Gabrielnél is, akkor utána tudnál vigyázni a gyerekekre? Nagyon szomjas vagyok, szívesen elmennék vadászni.

-          Természetesen, bár nem örülnék, hogyha egyedül mennél – nézett rám szigorúan.

-          Ugyan már, nem lesz semmi baj – legyintettem.

-          Még nemrég ment el Marcus az embereivel – rázta meg a fejét Emmett. Edward, kérlek, segíts. Szükségem van néhány perc magányra, és nem mennék messzire, ígérem.

-          Nem lesz baja, majd én vigyázok rá – szólalt meg hirtelen Edward. Köszönöm. Vágtam rá azonnal gondolatban. Ő pedig alig láthatóan biccentett felém egy aprót.

-          Jól van, akkor menj csak, Rose, de vigyázz magadra, és légy nagyon óvatos – termett előttem, majd olyan lendülettel csókolt meg, hogyha nem tartja a derekamat, akkor le is huppantam volna a földre. – Szeretlek – mondta őszinte rajongással a hangjában. – Sosem fogom tudni meghálálni neked életünk két legnagyobb ajándékát. 

-          Én is szeretlek – mosolyogtam rá. Majd átsiettem a fiam szobájába.

-          Szia – vigyorgott rám, amit beléptem.

-          Nocsak, és én még aggódom érted, amikor te itt vigyorogsz? – mosolyodtam el én is.

-          Már megkaptam a véradagomat, úgyhogy határozottan elkezdtem gyógyulni – rántotta meg a vállát. – Egyébként, ha öt perccel korábban jössz, akkor még szenvedve találtál volna rám.

-          Azért egy kicsit eltúlozza a dolgot – kuncogott fel Renata. – Annyira nem szenvedett.

-          Vagy csak nem mutattam ki, mert a nők mégsem láthatnak gyengének – állapította meg nevetve. Mennyire az apja fia, egyszerűen hihetetlen. – Anne, hogy van? – kérdezte most már komolyan.

-          Alszik – válaszoltam őszintén.

-          Tudod, hogy nem így értettem – forgatta meg a szemeit fiam. – Tudja már?

-          Igen, már elmondtuk, jobb ez így – válaszoltam halkan.

-          Ebben egyetértünk – biccentett rá Gabriel. – Hallom vadászni mész – nézett rám kérdőn.

-          Igen, mindjárt indulok, csak előbb látni akartalak téged is – bólintottam rá.

-          Hozhatnál még egy kis vért, hogyha nem gond – nézett rám kérdőn. – Határozottan jót tesz a gyógyulásomnak.

-          Rendben van, hozok még nektek – vágtam rá azonnal. Hogyha jobban érzi magát tőle, akkor akár óránként is hozok vért.

-          Köszi – tárta ki felém a karjait fiam. Én pedig azonnal magamhoz öleltem.

-          Nincs mit – nyomtam puszit az arcára. – Pihenj még egy kicsit.

-          Az lesz – vágta rá már csukott szemekkel.

-          Menj csak, majd én vigyázok rá – ült el az ágy szélére Renata.

-          Rendben, sietek vissza – néztem rá hálásan. Ez a lány sokkal kedvesebb, mint valaha is gondoltam volna. Nem kellett sok idő, hogy elérjem a célomat, és a réten találjam magam. – Nadine, Nathan, itt vagyok – szólaltam meg csendesen.

-          Rose, kedveském. Egy remek kis ajánlathoz mit szólnál? – jelent meg hirtelen Lucifer.

-          Tűnj el, és vidd magaddal azt a köpönyegforgató nyelvedet is. Még egyszer nem versz át – vágtam hozzá azonnal.

-          Ugyan már – legyintett. – Meddig duzzogsz még egy kis játék miatt? Csak mókáztam egy kicsit.

-          A „kis mókád” miatt majdnem tönkretettem a családom életét – mondtam ingerülten. – Tűnj el innen nem foglak meghallgatni.

-          Nagy kár, pedig összehozhatnánk ketten egy olyan jövőt, ahol Kathy és Sarah túlélik a játékot – ajánlotta nyájasan.

-          Először is az élet nem játék, másodszor pedig az beláthatatlan következményekkel járna, ahogy azt Nadine is megmondta nekem. Úgyhogy akár békén is hagyhatsz.

-          Csatlakozom az előttem szólóhoz – jelent meg végre Nadine és Nathan. – Arról volt szó, hogy most már békén hagyod őket.

-          Ez volt az elmélet, de maradjunk annyiban, hogy támadt az ötletem – rántotta meg a vállát Lucifer.

-          Elképesztő, hogy mennyire nem lehet benned megbízni – nyögött fel Nadine.

-          Ilyennek születtem – állapította meg Lucifer. – Sebaj, azért jó volt újra látni téged, Rose. Mindig is szórakoztató jelenség voltál a számomra a rosszindulatoddal, és a gyermeki imádatoddal Royce iránt. Egyébként a volt vőlegényed hamarosan hozzám kerül. Nem akarnál játszani vele odalent? Biztosan a hasznodat tudnánk venni – ajánlotta vigyorogva.

-          Nem leszek olyan, mint te – válaszoltam határozottan.

-          Unalmas, ez a család végtelenül unalmas, úgy tűnik, hogy számotokra nincs remény – sóhajtott fel színpadiasan. Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

-          Sosem fog már leszállni rólunk? – forgattam meg a szemeimet.

-          Ne törődj vele, ő csak egyszerűen ilyen. Egyszer meg fogja unni, én emiatt nem aggódnék – legyintett Nadine. – Viszont most sokkal fontosabb dolgunk van – nézett rám komolyan. – Választanod kell a lehetséges jövőid közül.

-          Igen, tudom – bólintottam rá. – Be kell vallanom, hogy nehéz a döntés, mert mindegyik alternatívában volt valami vonzó, és többször megfogalmazódott bennem, hogy talán nem kéne bolygatni az életünket, a családom életét, és vissza kellene térnem az eredeti valóságomhoz, viszont be kell vallanom, hogy bármennyire is sajnálom Kathy-t és Sarah-t, én mégis ehhez a lehetőséghez vonzódom a leginkább. Mindig is vágytam gyermekre, és nagy családra, és most megadatott, hála nektek, és így Edward is könnyebben fog viszonyulni a kis Nessie-hez, ha eljön az idejük Bellával. Úgyhogy én megköszönöm ezt a csodálatos világot, amit teremtettetek nekem, és itt maradok.

-          Nem mi teremtettük neked, ha te magad jártad végig az utat – ölelt magához Nadine.

-          Azt hiszem, hogy eljött a búcsú ideje, Rose – szorongatott meg Nathan is.

-          Tessék? – néztem rájuk döbbenten.

-          Sajnálom, Rose, de mi adunk lehetőséget, ha pedig döntöttél, akkor eltűnünk. Semmire sem fogsz emlékezni abból, hogy mi történt valójában. Amikor elmegyünk, az emlékeid törlődnek rólunk, és csak ezt az egy világot fogod ismerni – magyarázta Nadine.

-          Nem lehetne, hogy kivételt tesztek, és meghagytok néhány emlékfoszlányt? – néztem rájuk könyörögve. – Annyira megszerettelek benneteket.

-          Mi is téged, Rose, de a világunk szabályai nem engednek kivételt, még veled szemben sem – mondta Nadine komolyan. – Ég veled, és élj olyan boldogan, amilyen boldogan csak lehetséges – szorított magához még egyszer.

-          Én is csak ezt tudom neked kívánni – nyomott puszit az arcomra Nathan.

-          Ti is éljetek boldogan. Szerettem volna táncolni az esküvőtökön – fűztem még hozzá szipogva.

-          Táncolni fogsz, Rose, efelől semmi kétség – kuncogott fel Nadine. – Vigyázni fogunk rátok odafentről, mindig – érintette a kezét gyengéden a homlokomra Nathan kezét fogva. Én pedig éreztem, ahogy a lábaim felmondják a szolgálatot, és ott ahol voltam elterültem a puha füvön. Aztán mintha csak visszafelé pörögtek volna az események mindent újra láttam, amit átéltünk, aztán magába szippantott a sötétség…

-          Rose, kedvesem, térj magadhoz – rázogatott két kar idegesen.

-          Emmett – nyitottam ki a szemem. – Mi történt?

-          Ezt én is kérdezhetném, már hat órája eljöttél vadászni, még jó, hogy Anne utánad küldött.

-          Anne? Hogy van? Felébredt már?

-          Igen, és sokkal jobban van – bólintott rá Emmett. – Azt mondta, hogy Kathy és Gabriel boldogok odafent a mennyországban – mosolyodott el szerelmem. – Azt hiszem, hogy nagyon szépet álmodott. Elmesélte, hogy Kathy-nek hatalmas, hófehér szárnyai is vannak. Állítólag még számunkra is van mennyország, ezt mondta a lányunknak.

-          Nem baj, legalább így könnyebben elengedi őt, és hamarabb megnyugszik – mondtam boldogan. – Egyébként pedig igaz – fűztem még hozzá.

-          Mi, kicsim?

-          Számunkra is van mennyország, pontosan itt és most – mosolyogtam szerelmemre.

-          Ezzel a ténnyel nem tudok vitatkozni – nevetett fel Emmett. – Gyere, menjünk haza a családunkhoz – segített fel a földről, majd gyengéden összekulcsolta az ujjainkat.

-          Igen, menjünk haza – egyeztem bele azonnal, majd elindultunk az otthonunk felé, ahol a hatalmas, és boldog családunk, már várt ránk…