The Beauty and the Bear - 77. fejezet

77. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A ruhába néhány perc alatt sikerült is belebújnom, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Egyszerű volt, de mégis tökéletes, és Sally tehetségének hála tökéletesen simult rám, úgy, hogy a szülés utáni apró hibákat tökéletesen eltakarta. A kis pocak, ami még megvolt egyáltalán nem volt feltűnő, míg a dekoltázsomat nagyon is kiemeltük, ezzel is ellensúlyozva minden mást. Pontosan olyan, mint amilyenről minden lány álmodna.

-         Édesem, káprázatos vagy – lett könnyes anya szeme.

-         A fiam nagyon szerencsés férfi – mosolyodott el Emmett anyukája is.

-         Gyönyörű vagy – kapta a szája elé a kezét Sally és Vera is. Anne pedig csak lelkesen tapsikolt, amikor meglátott. Majd hozzám kúszott a földön, és felfelé kezdett nyújtózkodni.

-         Nem-nem, édes, a maminak, most mennie kell – vette fel anya óvatosan a kislányomat.

Aki erre morcosan gügyögni kezdett, de most anyának igaza volt. Így csak puszit nyomtam a kislányom fejecskéjére, és hagytam, hogy anya magával vigye, hogy felöltöztesse őt, majd együtt hozzák a kispárnát, amin a gyűrűink lesznek.

-         Erre van a menyasszony? – dugta be a fejét Lionel az ajtón. – Hűha, csodaszép vagy, Rose – mosolyodott el, amikor meglátott. – Indulhatunk? – kérdezte kedvesen.

-         Igen, felkészültem – bólintottam rá azonnal.

-         Ez esetben, szabad? – nyújtotta felém a karját.

-         Igen, köszönöm – karoltam bele azonnal.

-         Várj, a fátylad – kapott el minket Sally. Majd egy szempillantás alatt feltűzte a kontyomra a hófehér csipke fátylat.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-         Nagyon szívesen. Na indulás, Emmett már biztosan tűkön ül – mondta határozottan.

-         Hát, ami azt illeti, nagyon remélem, hogy tényleg így van – mondtam boldogan. – Én már alig várom, hogy láthassam őt az öltönyében.

-         Oh, hidd el, hogy jól néz ki – kacsintott rám Lionel. – Igaz, hogy nem annyira jól, mint én, de magához képest nagyszerűen – mondta határozottan.

-         Nekem már ez is tökéletesen megteszi – nevettem fel.

-         Elég alacsonyan tartod a lécet – morgolódott Lionel az orra alatt, de közben arcrepesztően vigyorgott is.

-         A kis gyűrűhordár elkészült? – kérdeztem kicsit hangosabban, hogy anya meghalljon.

-         Már itt is vagyunk – lépett anya boldogan.

Azonnal kislányomra pillantottam, akin csodálatosan állt a halvány rózsaszín ruhácska, a hozzá tartozó zoknival, és egy apró masnival a hajacskájában. Egyszerűen imádnivaló volt, mint mindig. Most azonban valahogy még inkább szépséges volt.

-         Hát ki ez a világszép lány? – léptem oda kislányomhoz. Aki rögtön nevetni kezdett. – Tudod, hogy nem illik szebbnek lenni a menyasszonynál az esküvő napján? – néztem rá komolyan. Mire csak még jobban kacagni kezdett. – Hajaj, apád lánya vagy, ez tisztán látszik – sóhajtottam fel. – Már most pimaszkodsz velem, mi lesz később? – csikiztem meg a pocakját. Majd felcsendültek a harangok. Amire azonnal felkaptam a fejem.

-         Itt az idő, Rosalie – mondta Lionel határozottan. Majd elindult velem az oltár felé.

-         Azt hiszem, hogy kicsit azért ideges vagyok – nyeltem egy nagyot, amikor a templom elé értünk.

-         Ez természetesen – biccentett Lionel. – Azt hiszem, hogy a világ még nem látott teljesen nyugodt menyasszonyt soha életében – kuncogott fel a kísérőm. – Ne aggódj, amint meglátod a nagydarab leendő férjedet az oltárnál, azonnal megnyugszol – paskolta meg a kezem. – Mély levegőt – adta ki az utasítást.

-         Oké – sóhajtottam egy nagyot.

-         Mehetünk? – nézett rám kíváncsian.

-         Igen – bólintottam.

Mire az ajtók kinyíltak előttünk, és én megláttam szerelmemet, aki azonnal a hozzá illő stílusban rám kacsintott, és ha nem templomban lettünk volna, akkor egész biztosan még füttyentett is volna. Az én Emmettem már csak ilyen volt, de így imádtam mindig is. Az életkedvét, és a temperamentumát mindig is irigyeltem. Lionel el is indult, de én egy pillanatra megtorpantam.

-         Rose, mély levegő, és gyere – súgta Lionel.

Én pedig azonnal felocsúdtam a pillanatnyi soktól. Nem attól voltam megszeppenve, hogy férjhez megyek. Egyszerűen csak jó volt elmerülni Emmett tekintetében, ami engem hívott. Éreztem, és láttam is a szemeiből, hogy ő is épp annyira várta ezt a pillanatot, ahogy én vártam. Egyszerre elszállt minden gondolat a fejemből, és csak őt láttam. Mintha senki más nem lett volna a teremben rajtunk kívül. Amikor pedig odaértünk szerelmem elé, az a pillanat maga volt a megtestesült boldogság. Ahogy a kezem átvette Lionel kezéből olyan volt, mintha szikrák pattantak voltak ki közöttünk, és kellemes bizsergéshullámok futottak végig az egész testemen. Megszűnt a külvilág, és én csak őt láttam. A pap elkezdte a szertartást, és én megbabonázva, a boldogságtól úszva ismételtem el minden egyes szót. Miután pedig mindketten kimondtuk azt az apró, de világot jelentő „igen” szócskán, a pap házastársakká nyilvánított minket, majd elvettük a gyűrűinket, amelyekre eddig a kislányunk vigyázott, hogy egymás ujjára húzzuk, és végre elcsattanhatott az első hitvesi csókunk. Ez a csók most más volt, mint a többi. Megvolt benne az eddig is ismert szenvedély és gyengédség kellemes egyvelege, de volt még itt valami más is, ez az első hitvesi csók olyan más volt most, mint vámpírként. Egészen más érzések cikáztak keresztül rajtam, amik még sokkal, de sokkal jobbak voltak, mint vámpírként, pedig már akkor is elképesztően boldog voltam.

-         Üdvözöljük Mr. és Mrs. McCharty-t – mondta a pap lelkesen. Mire a tömeg tapsolni kezdett, ami Anne-nek is nagyon tetszett, mert ő is utánozni kezdte őket. Mi pedig, ha nehezen is, de elváltunk egymás ajkaitól.

-         Szeretlek – mosolygott rám Emmett.

-         Én is, szeretlek – simítottam végig az arcán.

Majd a barátaink, és családunk felé fordultunk, hogy mindenki, aki szeretne gratulálni tudjon. Ezután pedig egymást ölelve indultunk át a lakodalmas házba, hogy elkezdődhessen a lakodalom. Nem volt messze a lakodalmas ház, úgyhogy néhány perc alatt át is értünk. Nekem kicsit furcsa volt, hogy már világosban elkezdődött a vigadalom, mert felénk este volt szokás neki kezdeni, de itt a jelek szerint egész napos lakodalmak szoktak lenni, amit én egyáltalán nem bántam. Boldogan táncoltam mindenkivel, aki csak felkért, és nevetve figyeltem Anne-t, ahogy megszökik anyától, és az asztalon négykézláb mászva megkeresi a szalonna darabokat, amit Emmett szokott neki adni mindig. Igazi rosszcsont, mint az apja.

-         Szabad gratulálnom a házasságkötéséhez, Ms. Hale? – kapott el hirtelen egy túlságosan is ismerős hang. Rémülten fordultam hátra, és azonnal felismertem az apámat. – Hát Royce mégis csak igazat mondott. Azért tűntél el, mert egy utolsó cafka vagy, mint az anyád – vágta hozzám.

-         A te drága Royce-od azt is elmondta, hogy mi történt az esküvőnk előtt? Hogy mit tett velem a barátaival? – rántottam ki a karom a kezei közül.

-         Ajánlom, hogy távozzon – termett mellettem Emmett. Anya pedig valószínűleg elbújt valamerre Anne-nel együtt, aminek most nagyon is örültem.

-         Nem fogok elmenni, tudnom kell, hogy a lányom miért árult el. Bár, elég nyilvánvaló. Úgy látszik tévedtem, nem az anyád szökött ehhez a férfihoz, hanem te – mondta vádlón.

-         Az a vadállat megbecstelenített részegen, a barátaival együtt – csattantam fel. – Azért nem mentem haza, mert soha többé nem akarom látni azt az alakot. Ha vele értesz egyet, akkor tűnj el innen, hogyha felfogtad, hogy mit tett velem, akkor pedig gondold át a dolgot, és ha normálisan tudsz viselkedni, akkor maradj itt az esküvőnkön, mert itt a helyed – mondtam határozottan. A fenébe is, ez az én esküvőm, és boldog leszek, az apámmal együtt, vagy akár nélküle is, de botrányt nem vagyok hajlandó eltűrni.

-         Az édesanyád hogyan talált rád? – kérdezte halkan.

-         Ő tovább kerestetett, mint te – állapítottam meg. – Mint láthatod, sikerrel is járt – tártam szét a karjaimat.

-         Azt hittem, hogy megszöktél, mert meggondoltad magad – hajtotta le a fejét apa.

-         Nem vagyok annyira szeszélyes, mint hiszed – vágtam vissza.

-         Tudhattam volna, hogy nem vagy – nézett rám bocsánatkérően.

-         Még lehetünk család, ha akarod – fogtam meg a kezét. Mégiscsak az apukám. Talán lehet még idevaló férfi belőle.

-         Hálás lennék érte, ha képes vagy megbocsátani nekem, és persze az édesanyád is – mondta határozottan.

-         Szerintem ez megoldható – bólintottam rá mosolyogva.

-         Ez esetben igyekszem visszanyerni a bizalmatokat – mosolyodott el ő is. – Azt hiszem, hogy a férjedet is ideje lenne nyugodtabb körülmények között megismerni – nézett Emmettre. Férjem még mindig nemtetszéssel szemlélte az apámat, de ha én kérem, akkor biztosan megenyhül majd az irányába.

-         Emmett McCharty, bár a nevét azt hiszem, hogy már pontosan tudod – mutattam be a férjemet hivatalosan is.

-         Örvendek – nyújtotta felé apa a kezét. Emmett azonban habozott elfogadni azt. Mire elővettem a lehető legkönyörgőbb tekintetemet, amire csak felsóhajtott, és elfogadta apám felajánlott kezét.

-         Köszönöm – suttogtam halkan, hogy más ne hallja meg. Erre szerelmem pedig csak elmosolyodott.

-         Még valamit tudnod kell – kezdtem bele halkan.

-         Igen? – nézett rám apa kérdőn.

-         Emmettnek és nekem már nem ez az első esküvőnk. Már megesküdtünk hivatalosan a tárgyalás előtt, de akkor nem volt lakodalom.

-         Nem baj, jobb későn, mint soha – legyintett apa.

-         Ennek fényében, akkor most már elmondhatom neked, hogy meg is született az első unokád néhány hónappal ezelőtt – folytattam mosolyogva.

-         Már nagyapa vagyok? – kerekedtek ki apa szemei. – Kislány, vagy kisfiú? – kérdezte kíváncsian.

-         Kislány, a neve, Anne – mondtam boldogan.

-         Megismerhetem? – kérdezte óvatosan.

-         Anya – szóltam egy kicsit hangosabban. Anyu pedig azonnal megjelent a karjaiban az éppen majszoló kislányunkkal.

-         Hasonlít rád – mosolyodott el apa. – Te is ilyen voltál kiskorodban. Szakasztott másod, csak kicsit nagyobbacska kiadásban.

-         Anya is mindig ezt mondja, bár szerintem Emmettre is hasonlít – mondtam komolyan.

-         Hála az égnek, csak egy kicsit – kuncogott fel apa. – Ne értsétek félre, de mégiscsak egy kislány – mentegetőzött apa, amikor meglátta férjem arcát.

-         Jogos – nevetett fel Emmett, majd hátba veregette apát. Amin muszáj volt anyával együtt elmosolyodnunk. Talán nem is lesz ez olyan rossz.

-         Ma még itt maradok a lányom esküvőjén, ha nem baj, de holnap visszautazom Rochesterbe – mondta határozottan.

-         Miért nem maradsz tovább? – kérdeztem kíváncsian.

-         Először meg kell védenem a lányom becsületét, majd utána együtt leszünk – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Apa, ez már felesleges. Ki hinné most már el, hogy így történt. Már elmúlt azóta több, mint két év. Mindenki elfelejtette Rosalie Hale-t.

-         Hatalmas tévedés. Még mindig mindenki azon töpreng, hogy mi történhetett veled, és meg is fogják tudni. Így mindenki tisztában lesz vele, hogy milyen ember is a volt vőlegényed. Az a tenyérbemászó, utolsó patkány – mondta dühösen. – Meg fog fizetni ezért. Lehet, hogy az apja a főnököm, de nem bánhat így a lányommal egy férfi sem. Ha tudtam volna. Hogyha elmondtad volna, akkor én már régen…

-         Apa, nyugodj meg, a szíved – csitítottam azonnal Nem hiányzik egy szívroham.

-         Egyébként, hogyan kerültél ide? Miért menekültél ilyen messzire?

-         Ez az én hibám – sétált oda hozzánk Lionel is. – Én találtam meg Rose-t, és magammal hoztam. Orvos vagyok, és sürgős beavatkozásokra volt szüksége a lányának, így nem próbáltam megtalálni a családját. Nem is tudtam, hogy egyáltalán van-e családja, így elhoztam magammal. Egy hónapig volt kómában, és még a nevét sem tudtuk. Visszamenni pedig nem tudtam, mert állandó felügyeletre szorult hetekig – magyarázta Lionel az akkori szörnyű helyzetemet.

-         Hát ennyire súlyos volt? – hökkent meg apa. – Az a vadállat, ha visszaértem Rochesterbe, akkor azonnal elintézem azt a ficsúrt. Még hogy kezet emelt a lányomra. Bántalmazta őt, amikor nekem folyamatosan azt ecsetelte, hogy a tenyerén fogja hordozni, és imádni. Ez tarthatatlan állapot. Nem fogom hagyni, hogy tovább játssza a kis játékait.

-         Apa, már semmi értelme, hogy veszélybe sodord magad. Hidd el, hogy jobb lenne, ha békében élnénk. Nem akarok többé rá gondolni. Ez ma az esküvőm napja, és boldog vagyok a kedvesemmel. Ő hozzám való, szeret engem, és boldogok vagyunk együtt. A kisbabánk is hűen tükrözi, hogy mennyire jó páros vagyunk – kérleltem.

-         Hogy maradhatott benned ennyi kedvesség azok után, amin keresztülmentél? – sóhajtott fel apa.

-         Az, ami történt nem az én hibám volt. Talán pontosan ez kellett ahhoz, hogy találkozzak életem szerelmével. Itt és most boldog vagyok, és szeretném, hogyha ez így is maradna – karoltam bele óvatosan apába. Talán félreismertem. Hiszen nem hittem volna róla, hogyha megtudja, hogy mi történt, akkor ilyen kedves lesz hozzám. Azt hittem, hogy kételkedni fog a szavamban.

-         Felkérhetlek egy táncra, kicsim? – nyújtotta felém a kezét. – Persze, csak akkor, ha a férjed is beleegyezik.

-         Csak egész nyugodtan – mondta Emmett mosolyogva. – Én addig táncolok a kishölggyel – nyúlt a lányunk után. Majd lassan keringeni kezdett vele, amit Anne nagyon is élvezett. Én pedig minden figyelmemet apámra fordítottam, aki gyengéden szorított magához, és lassan keringeni kezdett velem a lassú dal ütemére.

-         Annyira sajnálom, édesem. Nem fordítottam elég figyelmet rád – simított végig a hátamon. – Tudnom kellett volna, látnom kellett volna, hogy Royce milyen ember, de elvakított a boldogság, hogy te ennyire hozzá akarsz menni, hiszen ez mindenképpen jó fényt vetett a családra. Emmettel viszont tényleg boldog vagy? – váltott témát hirtelen.

-         Igen, ő tökéletes a számomra. Nagyon szeretem őt – bólintottam rá. – Mindig olyan kedves, gyengéd, és vigyáz rám. Minden egyes lépésemet figyeli, ahogy a lányunkét is. Nagyon jó ember.

-         Ezt örömmel hallom. Sajnálom, hogy félreismertem, de nagyon féltékeny lettem az édesanyádra – sóhajtott fel apa. – A férjed úgy védte, mint egy igazi tigris, és ez bizony gyanakvásra adott okot. Nem is kevésre. Tudod, az édesanyád mindig is gyönyörű volt, és a férfiak nem véletlenül nézték meg mindenhol. Csodálatos asszony.

-         Valóban, viszont ő csak téged szeret. Beszélgettünk rólad – pirultam el egy kicsit. – Az az igazság, hogyha fiatalabb lennél, akkor még én is beléd szerettem volna, azok alapján a dolgok alapján, amiket anya mesélt rólad.

-         Valóban? Hát még mindig szeret? – kérdezte apa reménykedve.

-         Szerintem nagyon is szeret téged továbbra is – bólintottam rá. – Még akkor is, hogyha néha elég nehéz eset vagy. Sőt, meglehetősen nehéz eset – kuncogtam fel. – Nem is gondoltam volna, hogy tudsz ilyen szerelmesen és reménytelin nézni. Mindig a komoly arcodat láttam, amikor dolgozni mész, vagy munkából jössz haza. Habár be kell vallanom, hogy nagyon is tetszik ez az oldalad.

-         Nos, sajnálom, hogy most látod először, kedvesem – simított végig az arcomon. – Viszont, ha nem bánod, akkor most nagyon szívesen felkérném az édesanyádat is egy táncra, hogyha hajlandó velem táncolni.

-         Biztosan hajlandó lesz – bólintottam rá azonnal.

-         Én nem vagyok ebben olyan biztos. Hiszen kezet emeltem rá. Kezet emeltem erre a csodálatos asszonyra, kérdés nélkül. Bár be kell vallanom, hogy nagyon feldúlt a tény, hogy hazudott nekem arról, hogy hová megy. Ezért is voltam annyira hajthatatlan, és őrült. A tárgyaláson már kezdtem rájönni, hogy mennyire nem volt igazam, de akkor már késő volt, így elkezdtem gyártani a saját kis elméletemet arról, hogy mi lehet anyád és Emmett között. Azután pedig már csak az érdekelt, hogy kiderítsek mindent. Így kerültem ide vissza is, hozzátok. Felbéreltem egy magánnyomozót, aki rátalált a megoldásra. Meglátott téged a gyerekekkel, és azonnal jelentett nekem. Ezért is jöttem vissza. Meg kellett tudnom az igazságot.

-         Mond el ezt őszintén anyának is, és meg fog bocsátani, hidd el, én tudom – mondtam határozottan.

-         Szeretlek, kincsem. Ez akkor is így van, hogyha éppen valami őrültséget teszek, vagy mondok.

-         Tudom – nyomtam puszit az arcára. Majd elengedtem apát, hogy újra egymásra találhasson anyával.

-         Asszony, táncolsz velem? – termett előttem szerelmem.

-         Boldogan – pukedliztem egyet gyorsan. Majd kedvesem karjaiba vetettem magam, és boldogan bújtam hozzá, egészen addig, amíg gyorsabb ütemre nm váltott a zene.

-         Jól érzed magad? Boldog vagy velem? – kérdezte gyengéden.

-         Igen, soha nem voltam még ilyen boldog – karoltam át a nyakát szorosan. Majd megcsókoltam. Mire az egész násznép üdvrivalgásba kezdett.

A lagzi csak egyre jobb és jobb lett, anya is egyre többet táncolt apával, és mindenki jól érezte magát. Tökéletes volt minden, ahogy elképzeltem. Hat óra körül anya odajött hozzám még Anne-nel. Akivel félrevonultam, és megetettem a mai nap folyamán még utoljára. Majd elengedtem anyával és apával, hogy aludjon egyet. Éjfélkor pedig a menyasszonytánc után szerelmem hirtelen felkapott engem, és elindultunk a nászi ágyunk felé. Amit megint csak tapssal jutalmazott a násznép.

-         Mulassatok, és igyatok kifulladásig, vagy addig, amíg én ágyban tartott az asszonykát – kiabált vissza Emmett. Mire fütyülések, és kiáltozások egyvelege törte meg a zenét.

-         Emmett – böktem mellkason.

-         Miért? Ez igaz, egy ideig nem kelsz fel az ágyunkból – nyomott puszit a nyakamra.

-         Azért szétkürtölni nem kell – mondtam határozottan.

-         Nem kell, de ma minden szabad – kacsintott rám. - Tudod, hogy mióta várok már erre?

-         Azóta, amióta én is – mondtam határozottan.

-         Jó ezt hallani – mondta szerelmem. Majd egy szempillantás alatt az ágyunkon találtam magam, és tudtam, hogy ez lesz életem legfergetegesebb éjszakája…

The Beauty and the Bear - 76. fejezet

76. fejezet

(Rosalie szemszöge)

A nap meglehetősen gyorsan elszállt, és én egyszer csak azon kaptam magam, hogy már az ágyamban fekszem, Anne pedig édesen szundikál a kiságyában. Mosolyogva figyeltem a kislányomat, aki halk sóhajokkal az ajkain aludt, és néha-néha meg-meg mozdult egy kicsit, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Nem tudtam betelni a látványával a mai napig sem. Annyira ártatlan, és apró volt. Tökéletes. Mindig ez jutott eszembe róla, akárhányszor csak rápillantottam. Az apró rózsaszín ajkai, az erős, mégis finom vonásai. Tökéletes visszatükrözte az apukáját is, és engem is. Megvoltak benne a nőies tulajdonságok, de mégis erős volt, mint az apukája. Látszott rajta, hogy soha nem lesz elesett, szerencsétlen lélek, az én legnagyobb örömömre.

-         Drágám, hát te még nem alszol? – lépett be anya az ajtón döbbenten.

-         Mindjárt lefekszem, csak nehéz elszakadni tőle – mondtam mosolyogva.

-         Hát ezt látod megértem. Én is imádtalak nézni téged, amikor aludtál – sétált mellém anya. – Nincs miért aggódnod. Jó helye lesz nálam holnap éjjel – simogatta meg az arcomat.

-         Ebben soha nem is kételkednék, csak furcsa lesz, hogy nem lesz ilyen közel hozzám – magyaráztam halkan.

-         Édesem, ez lesz az igazi nászéjszakátok, nem szabad, hogy bárki is ott legyen veletek. Ez a ti éjszakátok. A szerelem éjszakája. Ha nem tudnám, hogy most már késő, akkor ma éjjel mondanál el neked, hogy mire számíthatsz, hogy milyen az első együttlét, és hogy mire figyelj oda, hogy minden rendben legyen – fogta meg anya a kezem. – Tudom, hogy már elkéstem ezzel, de azért jó belegondolni, hogy megtehettem volna. Talán, ha előbb észreveszem a jeleket, amelyek Royce ellen szóltak. Talán, ha nem örül apád annyira, amikor megkérte a kezed, akkor nem tudtak volna bántani. Látnom kellett volna a szemeiben, hogy milyen az igazi valója.

-         Ne törődj most ezzel, anya – szorítottam meg a kezét. – Nem a te hibád volt. Nem is az enyém. Egyedül az övé. Alattomos, gonosz ember, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert pénze van bármit megtehet, bárkivel – borzongtam meg az emlékek hatására. – Emmett viszont egészen más. Ő, tökéletes férj, és apa. Mellette boldogok leszünk Anne-nel. Tudom, hogy soha, még csak egyetlen gondolatával sem bántana bennünket, és ez sokkal több, mint elég. Egyáltalán nem bánok semmit, mert így jutottam el ide, Emmetthez. Mit kívánhatnék még – mutattam körbe a szobán és az alvó kislányomon.

-         Azt hittem, hogy te szereted a fényűző életet, de látom már, hogy mégis jobban hasonlítasz rám, mint apádra. Szerencsére – kuncogott fel anya.

-         Hát, annak azért örülök, hogy a külsejét egyáltalán nem örököltem – haraptam az ajkamba. Elég pocakos férfi lett belőle, pedig régen nem volt ilyen.

-         Hát igen, az elkényelmesedett élet ezt hozza ki a legtöbb emberből – sóhajtott fel anya. – Bár sosem volt kifogásom a mackós férfiak ellen – mondta komolya. – Bár, amint látom neked sincs.

-         Emmett azért ilyen, mert nagyon izmos – védtem meg azonnal szerelmemet.

-         Nem is mondtam, hogy kövér – emelte fel anya a kezeit védekezően. – Csupán annyit mondok, hogy annak ellenére, hogy izmos, hatalmas nagy teste is van. Mármint, tényleg óriási – illusztrálta anya a karjaival férjem hatalmas méreteit.

-         Igen, tényleg ilyen hatalmas – mutattam én is nevetve.

-         Na, de most már itt az ideje az alvásnak, édesem, mert holnap gyönyörűnek kell lenned – adta ki anya az utasítást. – Majd én vigyázok Anne-re, te aludj nyugodtan a másik szobában.

-         Biztos? – kérdeztem bizonytalanul.

Amióta Anne megszületett, azóta minden éjszakát itt töltött mellettünk a kiságyban. Nem tudom, hogy el tudok-e szakadni tőle egy egész éjszakára.

-         Igen, biztos. Ne aggódj miatta, jól elleszünk, már úgyis átalussza az éjszakát. Én pedig azonnal szólok, hogyha felébred. - Egyébként sem mehet veletek a nászútra.

-         Egyelőre úgy gondoltuk, hogy elhalasztjuk a nászutat, amíg Anne elég nagy nem lesz, hogy vagy velünk jöhessen, vagy pedig itthon maradhasson valakivel – magyaráztam halkan. Tény, hogy örültem volna egy igazi nászútnak, de Emmettel egyetértettünk abban, hogy így lesz most a legjobb.

-         Rendben, akkor a nászúttal még vártok, de ma éjjel neked is sokat kell aludnod, hogy indulás. Rózsafürdő a másik szoba fürdőjében. Tessék lazítani, és aztán ágyba bújni, ez anyai parancs.

-         Igenis, anyu – nyomtam puszit az arcára. – Szia, kincsem – dobtam egy puszit a kislányomnak is.

Olyan gyönyörű volt, ahogy aludt. Majd átvonultam a vendégszobába, és azonnal belemerültem a finom, rózsaszirmokkal teleszórt fürdővízbe. Igaza van anyának, holnap tökéletesen kell kinéznem. Nem vallhatok kudarcot életem legtökéletesebb napján. Hiszen ez mégis csak különleges alkalom. Jó ideig lazítottam a fürdőben, majd egy meleg köntösbe burkolózva azonnal el is aludtam.

Álmomban azonban furcsa helyen jártam. Minden gyönyörű volt, és hófehér, de sem Nadine, sem Nathan, sem pedig Ezekiel nem volt ott. Egy férfi állt nekem háttal, aki, amikor megfordult én azonnal lefagytam.  

-         Jasper? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-         Igen, hölgyem? – hajolt meg előttem.

-         Jasper, én vagyok az – léptem hozzá közelebb.

-         Sajnálom, de attól tartok, hogy összetéveszt valakivel – mondta határozottan fogadott bátyám.

-         De hiszen… - kezdtem bele, de el is hallgattam.

Csak akkor jöttem rá, abban a pillanatban, amikor határozottan tiltakozni kezdett, hogy ebben a világban nem ismerjük egymást. Soha nem változtam át. Nem találkoztam a Cullen családdal, nem voltam a tagja, így bárkit látnék a saját világomból, senki sem tudná, hogy ki vagyok én valójában. Más lettem, és ők is mások lettek.

-         Bocsásson meg, hölgyem, de biztosan nem ismerem Önt – nézett rám bocsánatkérően. – A feleségemet keresem, az imént még a kezemet fogta, aztán már itt voltam. Hol is van az az itt? – nézett rám kíváncsian. Gondolom azt várta, hogy majd én tudok választ adni a kérdéseire. Csakhogy nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi történik.

-         Üdvözöllek, Jasper Cullen – jelent meg egy angyal Jasper előtt.

-         Hölgyem – hajolt meg előtte is Jasper. – Hol vagyok? Hol van, Alice? Jól van? Ugye nem esett baja?

-         Az égben van a lelked, Jasper, a feleséged pedig a földön – válaszolta gyengéden a hang.

-         Meghaltam? – kerekedtek ki bátyám szemei.

-         Még nem – rázta meg a fejét az angyal.

-         Meg fogok halni? – kérdezte csüggedten. – Alice, ugye Alice életben marad? – kérdezte aggódva.

-         Még nem biztos, hogy bárki meghal. A váróban vagyunk – mondta lágyan. – A feleséged nincs veszélyben.

-         Hála az égnek – sóhajtott fel Jasper megkönnyebbülten. – Hogy kerültem az ég várójába? Hiszen hidegvérű gyilkos voltam, ráadásul elég hosszú ideig.

-         Az ég befogadja azokat, akik rászolgálnak, Jasper. Te a saját természetedet győzöd le, nap, mint nap. Véded és szereted a feleségedet, és a családodat. Odaadó és hű férj vagy. Emberéleteket is megmentettél már életed során. A gyermekeink mind megbotlanak az úton, amit járnak, a lényeg viszont az, hogy hogyan akarnak élni, milyen elveket követnek. Te nem vagy rossz lélek, Jasper.

-         Úgy gondolja? – kérdezte fivérem döbbenten.

-         Nem csak én gondolom így – rázta meg a fejét nevetve. – Az efféle döntések mindig nehezek a számunkra. A világ változik, a lelkek változnak, az idők változnak, az emberek mások lesznek, de vannak örökérvényű igazságok, amelyek minden vitán felül állnak.  

-         Akkor azt hiszem, hogy ez több, mint megtisztelő a számomra – mosolyodott el Jasper. – Miért nem emlékszem, hogy mi történt velem?

-         Mert még semmi sem biztos. Még nem tudjuk, hogy megtörténik-e, ezt csupán a jelekből szűrtük le.

-         Na és ő ki? – mutatott rám kíváncsian. – Talán ő is Volterrában van? – fürkészte végig az arcomat. – Nem emlékszem, hogy láttam volna már.

-         Nem, Jasper, ez a helyzet ennél sokkal bonyolultabb – vett észre engem is a lány. Eddig keresztülnézett rajtam, ez elég különös. – Nadine – kiáltotta el magát hirtelen. Mire barátnőm azonnal megjelent.

-         Hogy kerülsz te ide? – kerekedtek ki a szemei azonnal.

-         Jasper, ő hogyan került ide? – szegeztem neki a kérdést. – Mit keres a váróban? Egy vámpír nem hal meg csak akkor, ha…

-         Ki hozott ide? – ragadta meg a vállaimat.

-         Azt hittem, hogy ti – válaszoltam azonnal. – Hiszen elaludtam, és utána itt találtam magam. Jasper pedig már itt volt.

-         Sayara? – fordult Nadine a másik angyal felé.

-         Jaspernek ide kellett jönnie, de, hogy a védenced, hogy került ide, arról fogalmam sincs – tárta szét a karjait a lány.

-         Lucifer nem tudta ide hozni, tehát csakis egy égi volt képes rá, hogy felhozza őt. Méghozzá nagyhatalmú éginek kellett lennie. Csak egy teljes jogú angyal, vagy vezető képes ilyesmire. Rose, téged most visszateszünk a testedbe, én pedig a végére járok végre ennek a dolognak – mondta ellentmondást nem tűrve.

Majd kézen fogott, és visszavitt a testembe. Rémülten pattantak ki a szemeim, és azonnal felültem az ágyban. Jasper. Mi történik Jasperrel? Miért került a váróba? Vajon Alice-nek végig kellett néznie, ahogy a férje meghalt? Jasper azt mondta, hogy „az imént még a kezét fogta”. Alice a kezét fogta, amikor ő valószínűleg meghalt. Ez nem történhet meg. Alice nem élhet át ilyesmit, az nem élné túl.

-         Rose – ült le Nadine az ágyam szélére.

-         Mi volt ez az egész? – kérdeztem azonnal. – Mi fog történni? Mit titkoltok, és miért? Egyszer úgyis meg kell tudnom – csattantam fel.

-         Meg fogod tudni, ha már biztos lesz a dolog – vágta rá azonnal. – Addig is – érintette hirtelen a kezét a homlokomhoz. Nekem pedig már nem volt időm rá, hogy elhúzódjak előle.

-         Nadine? – kérdeztem kábán. – Mit keresel itt? – dőltem el az ágyon. Mintha álmodtam volna valamit, de nem emlékszem rá.

-         Csak jöttek gratulálni, és sok sikert kívánni a holnapi naphoz – nyomott puszit az arcomra barátnőm. – Ma éjjel a testedben hagylak, és hagyom, hogy kipihend magad a nagy nap előtt.

-         Ez kedves tőled – mosolyogtam rá.

-         Igazán nincs mit. Még a holnap éjszakát is megkapod, végül is egyszer van nászéjszakád – kacsintott rám kedvesen.

-         Igen, valóban csak egyszer megyek férjhez a terveim szerint – bólintottam rá nevetve.

-         Jó éjszakát, kedves. Holnap megnézlek, ahogy az oltár felé sétálsz, és kimondod azt az apró, de annál többet jelentő „igen” szócskát.

-         Rendben, örülnék, ha eljönnétek Nathannel – mosolyogtam rá.

-         Ott leszünk, természetesen – ígérte meg. – Most viszont aludj, az arának nem lehetnek karikásak a szemei – mondta nevetve.

-         Majd igyekszem sokáig elhúzni a szépítő alvást – mondtam mosolyogva.

-         Helyes, jó éjszakát – illant le Nadine a szobámból. Én pedig azonnal visszafeküdtem, és magamra húztam a takarómat, néhány perccel később pedig már aludtam is.

Reggel, illetve gondolom, hogy reggel arra ébredtem, hogy valaki az arcomat simogatja, egy másik kéz azonban egészen máshol járkált. Azonnal kipattantak a szemeim, és mosolyogva néztem le kislányomra, aki a takaró alá bújva, és némi ügyeskedéssel eljutott a céljáig. Hát igen, néhány hónaposan reggel még szeret cicizni, és nem várja meg az engedélyt, hogyha éhes, akkor éhes, és megszerzi, amit szeretne. Igazi kis rosszcsont.

-         Jó reggelt, kicsim – mosolygott rám anya. – Ne haragudj, de Anne hajthatatlan volt. Nem volt hajlandó semmit megenni, csak a mellemet próbálta megszerezni, de mivel az enyém üres, gondoltam behozom hozzád – mondta nevetve.

-         Semmi gond, már úgyis ébredeztem – vágtam rá azonnal. Anne pedig mit sem törődve velünk csak lelkesen cuppogott a takaró alatt. – Hány óra van? – kérdeztem kíváncsian.

-         Kilenc óra múlt néhány perccel – válaszolta anya lágyan. – Még van két óránk, hogy elkészülj.

-         Akkor egy lazító fürdő még belefér – mondtam határozottan.

-         Természetesen bele – bólintott rá anyukám azonnal. – Mindjárt el is készítem neked a fürdődet. Rózsa, vagy levendula illatot szeretnél? – kérdezte kedvesen.

-         Legyen most levendula, ma különleges nap van – haraptam az ajkamba.

-         Igen, ez nagy nap egy lány életében – bólintott rá anya. – Rendben, akkor legyen levendula – nyomott puszit a homlokomra. Majd egy szempillantás alatt elillant. Anne pedig lassan abbahagyta az evést kikukucskált a takaró alól.

-         Szia, kincsem – mosolyogtam rá. – Mondd azt, hogy anya – betűzte le a szót. – Vagy azt, hogy apa – formáltam meg minden egyes betűt alaposan a számmal.

-         Br…

-         Ne, nem jó, nem azt kérdem, hogy br…, hanem azt, hogy anya, vagy azt, hogy apa – magyaráztam neki még egyszer.

-         Br…

-         Oké, akkor ezzel még várunk egy kicsit. Úgy látom, hogy még nem akarod kinyitni még rendesen azt a csöpp kis szádat.

-         Br… - mondta nevetve.

-         Rendben, legyen, ahogy te mondod, remélem, hogy ez most egy boldog br… volt – csikiztem meg a meztelen pocakját. Olyan édes volt, amikor csak pelus volt rajta. – Mi ez itt? Hát mi ez itt? – fogdostam meg az apró babahájat, ami a combocskáján volt. Ezen pedig kislányom újra jóízűen felnevetett.

-         Hát ti mit műveltek? – lépett be Sally mosolyogva. – Na felkészültél a nagy napra? – kérdezte izgatottan.

-         Igen, már alig várom – bólintottam rá boldogan.

-         Helyes, akkor én vigyázok a rosszcsontra, amíg te megfürdesz, utána pedig már veheted is fel a ruhát, mert hamarosan itt az idő.

-         Igen, tudom – pattantam ki az ágyból Anne-nel együtt. A lányomat azonban Sally tényleg azonnal elcsente a karjaimból. – Hé – néztem rá panaszosan.

-         Fürdés után visszakapod, de még a kisasszonynak is fel kell öltöznie – nézett a lányomra komolyan. – Egy gyönyörű, gyűrűhordó, koszorúslányka leszel – pörgette meg Sally a levegőben. Anne pedig csilingelően kacagni kezdett.

-         Oké, akkor csak ügyesen, sziasztok – integettem oda nekik.

Majd besuhantam a fürdőszobába, ahol már egy tele kád várt rám. Azonnal levetkőztem és elmerültem a habokban. Közben pedig azon merengtem, hogy mennyire más volt az esküvőnk, amikor mindketten vámpírok voltunk. Aznap éjjel nem aludtam. Alice és Esme végig pörögtek körülöttem, és tökéletesítették a csokromat, a ruhámat, a fátylamat, a cipőmet, a hajamat, a sminkemet és mindent, amit csak lehetett, míg én egy szemernyi fáradság nélkül ültem a székben, és mosolyogtam. Magabiztos voltam, és tökéletes. Most viszont apró karikák vannak a szemem alatt, olyan izgatott vagyok, mint talán még soha, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy nehogy elájuljak. Próbálok minél mélyebb levegőket venni, és reménykedem, hogy nem fogok egyszer csak összecsuklani az izgalomtól. Mennyire más érzelmek, mennyire más világ ez. A másik esküvőm is csodálatosan szép volt, de ezt valahogy sokkal érzékibbnek, sokkal különlegesebbnek érzékelem. Annyira másmilyen vagyok. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is az valójában, ami lejátszódik bennem most, ebben a pillanatban.

-         Kicsim, ideje lesz kijönnöd – jelent meg anya a köntösömmel. – El kell kezdened felöltözni, ha nem akarunk elsietni semmit. Márpedig gondolom, hogy nem akarunk. Igaz? – simított végig anya az arcomon.

-         Dehogyis akarunk – vágtam rá azonnal. A következő pillanatban pedig már benne is voltam a puha, meleg köntösömben. A lányok kint már vártak rám. Anya egy gyönyörű nyakláncot adott nekem, ami még a dédnagymamámé volt.

-         Valami régi – nyomott puszit az arcomra.

-         Ez gyönyörű – mosolyogtam rá. – Köszönöm.

-         Nincs mit kincsem.

-         Valami új – lengetett meg előttem Sally egy ledér harisnyatartót. – Emmett ettől meg fog őrülni – kacsintott rám, majd a lábamra húzta.

-         Köszönöm – mondtam hálásan.

-         Bármikor – legyintett barátnőm.

-         Valami kék, és valami kölcsön – vett elő Vera egy dobozt, amiben egy csodálatos kis diadém volt.

-         Ez az, amit? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Igen, ez az a kis diadém, amit még az esküvőmön viseltem – bólintott rá legjobb barátnőm.

-         Hiszen erre évekig spóroltál, mégis kölcsönadod nekem? – kérdeztem meghatottan.

-         Igen, mert tudom, hogy szerencsét fog hozni neked – vágta rá azonnal. – Abban is biztos vagyok, hogy nagyon fogsz rá vigyázni.

-         Köszönöm – öleltem magamhoz szorosan.

Tudtam, hogy milyen fontos neki egy a diadém. Emlékszem, amikor kinéztük az ékszerésznél. Felajánlottam, hogy megveszem, de Vera szigorúan megtiltotta. Annyit azonban megtehettem, hogy megbeszéltem a bolt tulajdonosával, hogy ne adják el a diadémot csak és kizárólag Verának, aki részletre fog fizetni. Igazán megérte a fáradságot ez a darab, amint látom, mert gyönyörűen karban van tartva.

-         Nagyon szívesen – mondta kedvesen.

-         Na, nincs pityergés lányok, a fiam egy óra múlva vár rád az oltárnál, hogy gyerünk, nincs egy vesztegetnivaló percünk sem – lépett be Emmett anyukája. – Hadd lássuk a menyemet. Már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen ruhát készítettetek.

-         Máris – kuncogtam fel. Majd a ruhámért nyúltam. A lányok pedig már ott is voltak mellettem, és segítettek magamra ölteni a káprázatos esküvői ruhámat…

The Beauty and the Bear - 75. fejezet

75. fejezet

SZIASZTOK!  EZ MOST EGY KICSIT KÖNNYEDEBB ÁTVEZETŐ FEJI, DE NEMSOKÁRA MEGINT BEINDULNAK AZ ESEMÉNYEK :D PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Ennek a helyzetnek a fele sem volt tréfa. Pontosan tudtam, hogy nagy baj van. Hiszen bármennyire is nem akartam elfogadni a tényt, akkor is nyilvánvalóvá vált, hogy áruló van közöttünk. Ilyen közel még soha senki nem férkőzött a másik oldalról a védencemhez, vagy annak családjához. Nem stimmel az egész helyzet.

-         Kathy, hívj össze öt angyalt, akikben feltétel nélkül megbízol – mondtam határozottan. – Őrség kell a védenceink mellé, hogy ne változtassák meg a folyamatot az alternatív valóságban.

-         Rendben, már megyek is. Beosszam őket? – kérdezte kíváncsian.

-         Igen, mindenképpen legyen huszonnégy órás az őrség. Ha bárki látja az árnyat, akkor jelentsen.

-         Igenis – hajolt meg gyorsan Kathy, azután pedig el is tűnt.

-         Ezekiel, van időd továbbra is vezetni Rose-t? Mert akkor rákoncentrálnék a problémára – mondtam komolyan.

-         Részemről rendben, lesz egy találkozóm délután, de estére szabad vagyok – mondta kedvesen.

-         Köszönöm, hogy segítesz – mondtam hálásan.

-         Nincs mit, ez természetes – mosolygott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Édesem, higgadj le – ölelt magához Nathan. – Van egy ötletem, hogy ki lehet a sötét árny.

-         Nyilvánvalóan Lucifer – vágtam rá azonnal.

-         Nem feltétlenül. Ő páholyból szereti nézni az eseményeket, amit sikerül összehoznia. Szerintem inkább a kedvenc fekete angyala lesz, akit megőrjítet, és abszolút kegyetlenné nevelt maga mellett.

-         Szerintem pedig nem bízná másra a piszkos munkát – vetettem ellent. – Bár teljesen mindegy, hogy ki az az árny, mert csak az a lényeg, hogy el kell kapnunk – fűztem még hozzá.

-         Nem, ez nem ennyire egyszerű. Ha Lucifer csinálná, akkor erőteljesebb lenne az érzésed a rosszal kapcsolatban. Ez a sötét angyal most csak megfigyel.

-         Na és te honnan vagy ennyire jól tájékozott és határozott? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ha most azzal akarsz jönni, hogy gyanús vagyok neked, akkor ezt a beszélgetést most azonnal szüntessük is be, mielőtt még veszekedés lenne a dologból – mondta határozottan.

-         Milyen gyorsan eltereled a témát – villantottam rá a szemeimet.

-         Eszednél vagy, Nadine? – mordult rám.

-         Nagyon is – vágtam rá azonnal.

-         Ennyi erővel téged is meg lehetne gyanúsítani, mert hozzá akartál menni ahhoz a szörnyhöz – válaszolta dühösen. – Talán szívesen mentél volna le hozzá, nem igaz? – villantak meg a szemei. – Egyébként pedig, ha így állsz hozzá a kapcsolatunkhoz, akkor azt hiszem, hogy a mai nap hátralévő részét inkább a saját szobámban töltöm el.

-         Jobb is lesz – morogtam rá.

-         Szerintem is – szusszantott fel dühösen.

Amikor viszont eltűnt előlem már meg is bántam, amit az imént a fejéhez vágtam. Hogy is gondolhatok rossza Nathanről? Miért vagyok ilyen önfejű, és balga? Hiszen ő soha nem ártott nekem. Miért mondtam neki ilyeneket?

-         Nathan – siettem volna utána, de a szobáját zárva találtam. – Kérlek szépen, bocsáss meg, tudom, hogy ostoba voltam. Nem gondoltam komolyan semmit, csak valahogy dühbe gurultam. Nem feltételeznék rólad ilyesmit soha. Ne haragudj rám, kérlek.

-         Soha többé ne merj ilyesmit feltételezni rólam – nyílt ki az ajtó résnyire.

-         Nem fogok, ígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen őrült kirohanásom. Nem is tudom, hogy honnan jött ez az egész. Azt hiszem, hogy csak idegesebb vagyok a kelleténél. Talán segíthetnél nekem megoldani ezt a problémát – simítottam végig a mellkasán kihívóan.

-         Komolyan azt hiszed, hogy bármi is lesz azok után, hogy éppen az imént feltételezted rólam, hogy áruló vagyok? – húzta fel a szemöldökét.

-         Miért, nem lesz? – biggyesztettem le az ajkam.

-         Nem tudom – gondolkodott el. – Azt hiszem, hogy megérdemelnél némi büntetést az előbbi kis akciód miatt – vágta rá határozottan.

-         Szeress ma, büntess holnap – próbálkoztam tovább.

-         Micsoda életbölcsességeket hallok tőled mostanában – kuncogott fel.

-         Nagyon igyekszem – vigyorodtam el.

-         Hát, mondjuk, hogy elgondolkodom az ügyeden – mondta komolyan. Nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Hát ennyi volt. Megsemmisülve fordultam el az ajtajától, majd indultam el a saját szobám felé. Amikor hirtelen felkapott, és a következő pillanatban már az ágyán is találtam magam.

-         Azt hittem, hogy…

-         Hát igen, haragudnom kéne, de talán, ha beengedlek a szobámba, akkor eleget tudsz tenni az engesztelési folyamatoknak – vigyorgott rám.

-         Na és, mit szeretnél, hol kezdjem az engesztelést? – kérdeztem mosolyogva. – Talán itt? – nyomtam puszit az arcára. – Vagy itt? – haraptam finoman a nyakába.

-         Jó irányban keresgélsz – nyelt egy nagyot szerelmem.

-         Oh, akkor talán itt? – haraptam a kulcscsontjába. Mire azonnal felnyögött. Tudtam én, hogy hol vannak a legérzékenyebb pontjai. – Azt hiszem, hogy ez egyértelmű válasz volt.

-         Talán – markolt a fenekembe, ami belőlem csalt ki egy kéjes nyögést. – Látod, én is ismerem már azokat a bizonyos gyenge pontokat – csókolt a nyakamba. Ezzel ismét jóleső sóhajt kicsalva belőlem.

-         Mit szólnál, hogyha egy kicsit későbbre halasztanánk azt a megbeszélést – haraptam az ajkamba szégyenlősen. Nem lenne szabad eltérnem a tárgytól, főleg nem főangyalként, de egy órácskán talán már nem sok dolog múlik.

-         Hűha, nagyon jól csinálhatok valamit, ha elérem, hogy csak az enyém legyél legalább egy órácskára – csillantak fel szerelmem szemei.

-         De tényleg csak egy órád van – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Annyi idő bőven elég lesz – kezdte el lehámozni rólam a ruháimat.

Ahogy én is elkezdtem megszabadítani őt a saját holmijától. Egy percet sem szerettem volna elvesztegetni a következő csodálatos pillanatainkból. Végül is, azt hiszem, hogy teljes mértékben normális dolog, hogy meg akarjuk ünnepelni az eljegyzésünket. Hm… eljegyzés. Pedig azt hittem, hogy nekem már minden földi örömömről le kellett mondanom, de mégis kapok egy kis ajándékot a sorstól. Illetve talán Rose-nak hála kettőt is. Majd meglátjuk, hogy sikerül-e…

(Rosalie szemszöge)

Az utóbbi hónapokban mindig Ezekiel jött hozzám, és kínosan ügyelt arra, hogy ne nagyon jussunk előbbre a történet fonalát illetően. Több hónapnyi éjszaka utazás alatt egyetlen egy nap telt el Edwardékkal Volterra várában. Egy csiga is gyorsabban mutatta volna meg a sorsuk alakulását. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik az egész alternatív valósággal. Hát nem meghatározott az az egy valóság, amit éppen mutatnak? Mármint persze, van több lehetőség, hiszen Alice látomásai is úgy alakulnak, ahogy a döntéseink. Tehát az alternatívák is nyilván úgy alakulnak, ahogy a döntéseink. Akkor viszont miért várunk még mindig a végkifejlettel? Egyszer úgyis meg kell tudnom, hogy mi fog történni.

-         Kicsim, merre jársz? – simított végig Emmett a hátamon.

-         Tessék? Ne haragudj, mit is kérdeztél? – néztem szerelmemre.

-         Figyeld Anne-t – mutatott a kúszó kislányunk felé, aki éppen belecsimpaszkodott az egyik szekrénybe, és próbálgatta a kis lábait.

-         Még nem fog felállni, az korai lenne – legyintettem.

-         Lehet, de ettől még izgalmas nézni a ténykedését – kacsintott rám szerelmem.

-         Nos, ez kétségtelen – kuncogtam fel, amikor Anne megszerezte az apukája kesztyűjét, és azonnal a szájába tömte.

-         Hé, kislány, azt nem kéne szétcsócsálni – pattant fel Emmett, majd elvette tőle a kesztyűt. Mire Anne természetesen panaszos sírásba kezdett. – Ajaj, ezt ne, ezt a szemet, és ezt a remegő szájat ne – vette fel azonnal kedvesem. – Nem sírunk, nem sírunk kicsikém – dajkálta meg a lányát. Anne pedig már csak szipogott. – Gyere, keresünk neked valamit, ami szétrághatsz, de kis rágcsáló – sétált ki vele a konyhába.

-         Emmett, ugye tudod, hogy még nem ehet meg akármit – siettem utána. Anne szájában azonban már ott volt a szalonnabőr. – Drágám, azt még nem tudja elrágni – léptem elé.

-         Elrágni nem, de csócsálni igen, és tetszik neki, nézd csak meg az arcát – mutatott az édesen cuppogó kis szájra.

-         Persze, hogy tetszik neki, mert kapott a papin kívül valami mást – morogtam halkan.

-         Nyugi, én is rágcsáltam ilyet már ilyen idős koromban, úgyhogy nem lesz baja. Látod, én is szép nagyra nőttem – ölelt magához a fél kezével. A másikban pedig Anne továbbra is lelkesen majszolt.

-         Jól van, de kolbászt még nem adhatsz neki – adtam ki a szigorú utasítást. – Arról eshetnek le darabok, és megfulladhat.

-         Rendben, ígérem, hogy kolbászt nem adok neki – emelte esküre a kezét.

-         Helyes, neked pedig készítek egy adag almát – nyomtam puszit kislányom arcára, aki csilingelően kacagni kezdett. Majd visszatömte a szájára a bőrdarabot.

-         Anyukád mikor érkezik? – kérdezte Emmett kíváncsian. – Már nagyon készül, hogy beköltözzön a mellénk felépített házába.

-         Igen, teljesen fel vagy pörögve tőle, hogy a szomszédunk lesz. Alig várja, hogy vigyázhasson az unokájára a tanítási napok alatt, és így én se leszek messze Anne-től. Így minden tökéletes lesz – mondtam elégedetten.

-         Azért még koncentráljunk előbb a holnap esedékes lagzinkra, Mrs. McCharty – csókolt a nyakamba Emmett.

-         Igen, mindenképpen. Jó, hogy végre lesz alkalmunk rá. Sajnálom, hogy elhalasztottuk, de egyszerűen nem tudtam aludni Anne-től, és nem lettem volna túlságosan szép hatalmas karikákkal a szemem alatt – sóhajtottam fel.

-         Sebaj, időnk azért még van, hála az égnek – kacsintott rám szerelmem. – Na és persze, most már Anne is átalussza az éjszakát.

-         Igen, nagyon jó, egyre könnyebb, ahogy növekszik. Na és persze egyre kommunikatívabb és édesebb lesz, ahogy növekszik.

-         Igen, én is imádom a rosszasságait – nyomott puszit a kislányunk arcocskájára.

-         Ma akkor ugye otthon alszol? – kérdeztem hirtelen. Végül is, nem aludhatunk együtt a nászéjszakánk előtt. Szeretnék hagyománytisztelő esküvőt.

-         Miért is? – kérdezte döbbenten.

-         Azért, mert ez az utolsó éjszakánk a házasélet előtt, és így szokás – vágtam rá határozottan.

-         Ne mááár – kezdett el nyűgösködni. – Hogy fogok aludni, hogyha mászol rám az éjszaka?

-         Miért másznék rád? – húztam fel a szemöldököm.

-         Miután elalszol, azután mindig fel szoktál rám mászni. Ösztönösen húzod fel magad rám. Éjszakánként már alig várom, hogy megmozdulj, mert akkor tudom, hogy szorosan hozzám fogsz simulni – nyomott csókot a számra. – Hogy fogok jót aludni nélküled – vált morcossá a hangja.

-         Holnap mindent bepótolunk. Érted? Mindent – nyomtam a csípőmet az ágyékához.

-         Hm… folytasd, jól hangzik – simított végig a fenekemen.

-         Édesem, most nem lehet, majd ha Anne alszik – csitítottam szerelmem azonnal fellobbanó vágyát.

-         Na jól van, de ezt még be fogom hajtani rajtad. Ma éjjel alaposan aludt ki magad, mert holnap éjjel alaposan megsétáltatlak, azután pedig éjszaka sem lesz esélyed lehunyni a szemed, hacsak nem az élvezettől – harapott a nyakamba.

-         Csábító az ajánlatod, remélem, hogy betartod a szavad – villantak meg a szemeim.

-         Még jó, hogy megtartom a szavam. Lesz neked, jaj – csókolt meg szenvedélyesen. Majd gyors puszit nyomott a lányunk feje búbjára is. – Mennem kell, kicsikéim – sóhajtott fel Emmett. – A munka nem vár meg.

-         Menj csak – bólintottam rá. Nem szívesen engedtem el, de tudom, hogy muszáj mennie.

-         Hát nem sokat akartál győzködni, hogy maradjak – biggyesztette le az ajkát.

-         Csak, mert tudom, hogy úgy nehezebb az elválás – sóhajtottam fel.

-         Na, szépen kivágtad magad, egye fene megbocsátok, de ebből nem csinálunk rendszert – mondta komolyan.

-         Ígérem, hogy jó leszek, és holnap mindenért kárpótollak – búgtam a fülébe.

-         Ne kísérts, asszony, mert nem indulok el soha – mormolta a fülembe.

-         Na, menj, és vigyázz magadra – tessékeltem ki az ajtón, miközben elcsentem Anne-t a kezéből.

-         Sziasztok – adott még egy puszit mindkettőnknek, majd elindult, hogy rendet tartson a házuk táján.

-         Szia – integettem utána. Anne pedig utánozta a kézmozdulatokat. – Ez az, ügyes vagy, kincsem. Intsél pápát apunak – fogtam meg a kis kezét, és határozottabban megráztam, hogy Emmett is lássa a mozdulatsort.

-         Sziasztok – érkezett meg elénk Sally. Majd leszállt a lóról, és azonnal Anne felé nyújtotta a kezeit. – Szia, prücsök, hát te már milyen nagy baba vagy – nyomott puszit az apró kezekre.

-         Bizony, és csak egyre nagyobbak leszünk. A végén még akkorára nő, mint az apukája.

-         Csak nem – tiltakozott azonnal Sally. – Mármint, ne érts félre, imádom Emmettet, de nem hiszem, hogy olyan nagyra kéne nőnie, mint amilyen nagy az apukája. Nem lenne túl nőies.

-         Ez mondjuk igaz. Bár, ma már szalonnabőrt rágcsáltunk jóízűen, igaz? – csikiztem meg kislányom pocakját.

-         Te jó ég, nem korai még az? – kerekedtek el Sally szemei.

-         Emmett esküdött rá, hogy ilyen idős korában már ő is ezt rágta – vágtam rá azonnal.

-         Hát, erről nem tudok nyilatkozni, de lehetséges – rántotta meg a vállát barátnőm. – Végül is, ha nem lesz rosszul tőle, akkor nincs semmi gond.

-         Hát, gyanítom, hogy nem a mai volt az első ilyen eset, mert Anne egy kicsit sem gondolkodott el a rágcsáláson, pedig az új papikat mindig ízlelgeti, mielőtt hajlandó lenne megenni.

-         Hát, Emmett már csak Emmett – nevetett fel Sally.

-         Jaj, tudom, állandóan elrontja a lányunkat – kuncogtam fel. – A múltkor is rajtakaptam, amikor még egy adag ennivalót akart becsempészni Anne ágyába. Pedig a lányunk egyáltalán nincs éheztetve, mert jó húsban van. Legalábbis szerintem.

-         Gyönyörű kisbaba, így tökéletes – vágta rá azonnal Sally. Anne pedig összeütötte a két kis tenyerét, hogy kifejezze a tetszését. Mi pedig felnevettünk az aranyos reakción. – Hé, milyen a ruha?

-         Nem is próbáltam még fel – kaptam a szám elé a kezem.

Te jó ég, az is lehet, hogy kicsi? Hiszen a terhességem kezdetén volt rajtam utoljára. Azután pedig minden olyan hirtelen történt, és nem is volt alkalmam megint felvenni.

-         Hát akkor azt hiszem, hogy itt lesz az ideje egy felpróbálásnak – állapította meg Sally.

-         Igen, igazad van – bólintottam rá azonnal.

Annyira el voltam foglalva a boldogságommal, hogy semmi sem érdekelt a családomon kívül. Még az álomesküvőmről is elfelejtkeztem.

-         Na, gyerünk, holnap esküvő, nincs késlekedésre való időnk – terelt be a házba. Én pedig azonnal a szekrényhez léptem, és kivettem belőle a ruhámat. Majd a paraván mögé siettem, és belebújtam. – Uramisten – sikoltottam fel, amikor magamra öltöttem a ruhát.

-         Mi a baj? Nem lehet szűk, hiszen szépen visszafogytál – kérdezte Sally rémülten.

-         Nem is szűk, hanem akkor, mint egy sátor – léptem ki a paraván mögül. – Ebben nem állhatok az oltár elé.

-         Megoldjuk – mondta Sally elszántan. – Hol vannak a gombostűk? – kérdezte azonnal.

-         A fiókban – böktem az asztalom felé.

-         Oké, akkor állj fel arra a sámlira, én pedig beveszem a ruhát, addig Anne majd kúszik-mászik egyet a szobában.

-         Rendben – pattantam fel azonnal. Sally pedig óvatosan letette Anne-t egy pokrócra, aki azonnal játszani kezdett. – Huh, nagyon sokat fogytál.

-         Pedig eszem rendesen – tártam szét a karomat.

-         Igen, tudom, hiszen figyelsz a tápanyagbevitelre Anne miatt is, nem csak magad miatt. Talán valaki túlságosan éheske, és elcseni a kalóriákat anyától – nézett mosolyogva a kislányomra.

-         Hé, ami Anne pociján, és combjain van, az csak babaháj, ő nem duci – vágtam rá azonnal.

-         Én nem is mondtam mást. Normális, hogy ilyen kis hurkás. Alex is ilyen volt, amikor ekkora volt.

-         Helyes, ezt akartam hallani – mosolyodtam el.

-         Na, de most térjünk vissza a ruhádra, azonnal be kell vennünk belőle, mert így nem engedlek ki az oltárhoz – mondta szigorúan.

-         Ne aggódj, így ki se állnék az emberek elé – vágtam rá. – Egyébként sugdolóznak még?

-         Hát, volt egy-két idős néni, akik rossz szemmel nézték az esküvőn kívüli terhességedet, de miután Emmett meglobogtatta a papírt előttük, hogy tulajdonképpen már házasok vagytok azonnal mindenki elhallgatott.

-         Akkor jó – sóhajtottam fel. Néhány napig úgy néztek rám az emberek, mint a véres kardra, miután visszaköltözünk a tanári lakhoz.

-         Nincs miért aggódni, a nénik, csak nénik – legyintett barátnőm. – Most már ők is tudják, hogy mi miért történt, úgyhogy nincs min csámcsogniuk – mosolygott rám kedvesen. – Na, meg is vagyunk – állt fel és elégedetten nézett végig az alkotását. – Mit gondolsz, nem túl szoros? – sétált körbe barátnőm.

-         Öhm… nem, azt hiszem, hogy ez így tökéletes lesz – mosolyodtam el, amikor a tükörbe néztem. Sugárzó voltam, amilyennek egy arának lennie kell az esküvője előtt. – Alig várom a holnapot – mosolyodtam el boldogan. Tudom, hogy a holnapi nap lesz életem legboldogabb napja. Vagyis a második, mert az első természetesen az volt, amikor a kislányunkat először a karjaimba vehettem…