The Beauty and the Bear - 86. fejezet

86. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Miután felébredtem Emmett azonnal éhesen támadt rám. Persze jó értelemben. Nagyon élveztem, hogy a libidója mit sem változott vámpírságához képest. Éjjel-nappal képes lett volna szeretkezni velem, és ez kifejezetten jól esett. Sőt. Én magam is így voltam ezzel a kérdéssel.

-         Ne haragudj, hogy felkeltettelek – simított végig a hátamon. – Na nem, mintha bánnám, hogy így történet – vigyorodott el kajánul.

-         Na persze, te kis kéjenc – böktem mellkason.

-         Mintha neked nem tetszett volna a helyzet. Az egész erdő hallotta a sikolyaidat, és az elégedett nyögéseidet – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-         Nem tagadom, hogy élveztem – adtam meg magam. Úgysem fog nyugton maradni, ameddig be nem vallom, hogy tényleg fantasztikus volt ez az ébresztő.

-         Na ugye – húzta ki magát büszkén.

-         Azért ne hízzon ennyire a májad, mert büntetésbe helyezlek – mondtam szigorúan.

-         Nem lennél képes így kitolni velem – vágta rá azonnal. Majd a fenekemre csapott egy aprót. Azután viszont hirtelen az erdő felé kapta a fejét, és felült a puskája után nyúlva.

-         Mi a baj? – szorítottam magamra a plédet.

-         Nem tudom, olyan érzésem van, mintha figyelnének – kezdte el az erdőt kémlelni.

-         Biztos vagy benne? – cikázott az én szemem is a fák között.

-         Általában megérzem, hogyha figyelnek, de ne aggódj, ez nem medve, és nem is állat, mert akkor Lucifer már elüldözte volna. Érdekes módon viszont, bárki is figyel minket. A lovam, mintha félne tőle. Nem akar a közelébe menni – magyarázta Emmett.

Ez viszont csak egyet jelenthet. Nem tévedtem tegnap. Vámpír van a közelben. Hiszen a ló tart tőle, és nem akar a közelébe menni. Úgy süvített végig az erdőn, mint egy árny. Vadászott, de nem ránk. Ezek szerint a családom tőlem függetlenül is ide jött tovább Rochester városából. Esme, Carlisle, és Edward itt vannak.

-         Talán csak egy átutazó volt, aki meglátott minket, és kíváncsiskodott – mondtam, amikor Emmett leengedte a puskáját.

-         Nem hiszem – rázta meg a fejét kedvesem. – Egy átutazó nem ugrik három métert felfelé egy fára – figyelt még mindig egy pontot. – Ez nem normális dolog. Elmegyünk innen, méghozzá most.

-         Emmett, Rose – vágtatott felén Lionel néhány pillanattal később.

-         Mi történt? – kérdezte Emmett azonnal.

-         Velem kell jönnötök – vágta rá. – Nincs idő magyarázkodni. Öltözzetek fel, és gyerünk. Nem várhatunk.

-         Történt valami Anne-nel? – pattantam fel idegesen. Majd egy szempillantás alatt felöltöztem.

-         Nem, Anne tökéletesen jól van. Az édesapád azonban kevésbé – vágta rá Lionel.

-         Mi történt? – kérdeztem félve.

-         Visszament Rochesterbe, hogy megvédje a becsületedet – kezdett bele barátunk.

-         Istenem – kaptam a szám elé a kezem.

Mondtam neki, hogy ne tegye ezt. Royce sokkal fiatalabb nála, és gyorsabb is. Apu nem egy párbajozó típus. Ha kétszer volt nála fegyver egész életében. Egyébként sem kellene már ilyesminek megtörténnie a mi korunkban.        

-         Mennyire súlyos? – kérdezte Emmett gondterhelten.

-         A jó hír, hogy ő nyert, Royce halott – mondta Lionel egy kis örömmel a hangjában. – A rossz az, hogy őt is eltalálta Royce lövése. A golyó csak súrolta ugyan, de nagyon rossz helyen. Ráadásul elfertőződött a seb. Próbáltam kitisztítani, és összevarrni, de nem javul. Azonban még van remény, mert jött egy nálam modernebb orvos is a városba, nála komolyabb orvosi felszerelések vannak. A feleségével és az öccsével jött – magyarázta Lionel. Hm… szóval Edward most Carlisle öccse. – Dr. Cullen már kezelésbe vette az édesapádat, de téged kéretett az apukád, úgyhogy muszáj volt jönnöm.

-         Már indulunk is vissza – vágtam rá azonnal.

Ez a legkevesebb, amit megtehetek az édesapámért. Akinek hiába mondtam, hogy ne legyen bolond. Értékelem, hogy megvédte az erényemet, de talán ez mégis túlzás volt. Annyit nem ért, hogy az életét kockáztassa. Hiszen itt senki nem nézett engem rossz nőnek a történtek után.

-         Gyere – kapott fel Emmett miután felöltöztem. Egy pillanattal később pedig már a lovunkon is ültem. – A holminkért majd visszajövök. Most az a lényeg, hogy minél előbb odaérjünk az édesapádhoz – mondta határozottan. Majd vágtázni kezdett Lionel után.

-         Biztosan jó kezekben van, apa, nincs miért aggódni – mondtam nyugtatóan.

Hogyha Carlisle vette kezelésbe, akkor nem eshet baja. Ő mindenkit a legjobb tudása szerint kezel a végsőkig. Ráadásul apa ismeri Dr. Cullent, ahogy Rochesterben mindenki, így egészen biztosan bízik is benne. Ez pedig megkönnyíti a kezelést.

-         Ez a helyes hozzáállás, kicsim – nyomott puszit a fejemre. – Ne aggódj, tudom, hogy minden rendben lesz.

-         Efelől semmi kétség – bólintottam rá.

-         Na, végre kezdett átérezni a pozitív hozzáállásban rejlő lehetőségeket – kuncogott fel. – Az én nevelésem.

-         Igen, te tanítottál meg rá, hogy hogyan kell, és nagyon hálás vagyok érte – bújtam a karjaiba óvatosan.

Nem akartam hátráltatni miközben irányította Lucifert. Bár, ha belegondolok, ez a ló már magától is könnyedén hazatalál. Ki tudja, hogy hányszor járta már meg ezt az utat, de az egészen biztos, hogy nagyon is sokszor. Néhány órával később pedig már be is rontottam a házba, ahol anya, apa és Anne volt.

-         Apa – rohantam volna oda hozzá. Esme azonban finoman elém állt, és nem engedett.

-         Várjon még egy percet, Ms. Hale – nézett rám gyengéden. – A férjem hamarosan végez az édesapja ellátásával, és akkor odamehet hozzá.

-         Már Mrs. McCharty – javítottam ki Esmét finoman.

-         Oh, ez esetben szívből gratulálok – mosolyodott el Esme.

Tehát Carlisle és Esme is itt van, akkor kizárásos alapon Edward volt az erdőben. Vagyis még mindig Edward van az erdőben. Tudtam, hogy nem hagyományos vámpír, hiszen nem támadott meg minket.

-         Anya, mondtam, hogy ne hagyd elmenni – öleltem át őt Anne-nel együtt, amikor ők is előkerültek.

-         Szerinted olyan könnyű visszatartani egy apát, aki meg akarja védeni a leánya becsületét? – kérdezte anya kissé rosszallóan.

-         Tudom, sajnálom, nem a te hibád – sóhajtottam fel. Majd átvettem az egyfolytában felém nyújtózkodó lányomat, és nyomtam az arcára egy puszit, mire ő gyöngyözően felkacagott.

-         Nem lesz baja, az édesapád jó kezekben van – jelent meg Sally is egy csésze teával, amint azonnal átnyújtott anyának.

-         Mégis, hogyha jutott haza ilyen sérüléssel? – jutott eszembe hirtelen. Rochestertől idáig elég hosszú az út.

-         Elhozatta magát idáig – vágta rá anya. – Ahelyett, hogy pihent volna, és meggyógyult volna.

-         Na és a törvény? Manapság már nem igazán szokványos megoldás ez a fajta elégtétel – néztem rájuk idegesen.

-         A törvénynek nem tetszett, hogy az édesapád igencsak öntörvényű volt, de miután tisztázódott minden elengedték a vádakat, és igazat adtak az apádnak – mondta anya határozottan.

-         Ez remek hír – mondtam megnyugodva. Még csak az kéne, hogy börtönbe is zárják miattam.

-         Rose – hallottam meg apa hangját.

-         Apa – kerültem ki a szobában kialakuló kisebb tömeget, és hozzá siettem. Carlisle-nak pedig esze ágában sem volt megakadályozni engem ebben. – Miért csináltad ezt? – bújtam hozzá óvatosan.

-         Csak nem hagyhattam, hogy igazságtalanul rosszat gondoljanak rólad, édesem. Viszont így most már tudják, hogy miféle alak volt ez a Royce. Én meg még bíztam benne, és hozzá akartalak adni – mondta ingerülten.

-         Apa, ez most már csak egy rossz emlék – simítottam végig a karján.

-         Igen, ez így van, szerencsére – bólintott rá azonnal.

-         Hogy van, rendbe fog jönni? – fordultam Carlisle felé.

-         Néhány hétig még pihenésre szorul majd, de rendbe fog jönni, ha betartja az utasításaimat – válaszolta kedvesen.

-         Köszönöm, Dr. Cullen – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy újra látom – fűztem még hozzá.

-         Én is örülök a találkozásnak, és annak is, hogy jó színben látom – biccentett Carlisle. – Aggódtunk Önért, amikor megtudtuk, hogy eltűnt.

-         Ez igazán kedves – szorítottam meg a kezét egy pillanatra.

-         Én most magukra is hagyom Önöket, de kérem, hagyja pihenni az édesapját. Csak néhány percet maradjon bent nála – mondta határozottan.

-         Rendben, ha így látja jónak – egyeztem bele azonnal. Hogyha apának pihennie kell, akkor pihennie kell. Nem én leszek az, aki útjába áll a felépülésének. Az egyszer biztos.

-         Köszönöm, akkor én már itt sem vagyok – sietett ki a szobából.

-         Jól vagy, kincsem? – simított végig apa az arcomon.

-         Azt hiszem, hogy ezt nekem kellene kérdeznem – fintorodtam el.

-         Jól van, tudom, hogy megkértél, hogy ne tegyem ezt, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy szégyenben vagy amiatt az alak miatt – mondta dühösen. – Az én lányomat nem bánthatja senki megtorlatlanul.

-         Hihetetlen, hogy egy lövéssel képes voltál győzedelmeskedni Royce felett, hiszen nem igazán voltál soha jó céllövő.

-         Hát, szokták mondani, hogy az ideg sok mindenre képessé teszi az embert – vágta rá azonnal.

-         Igen, ez mondjuk tényleg így van – bólintottam rá. – Apa?

-         Igen? – nézett rám kíváncsian.

-         Köszönöm – haraptam az ajkamba.

-         Ez természetes, Rosalie. Én mindig csak jót akartam neked, és most már látom, hogy neked Emmett a jó, csakis ő az igazi a számodra – mondta határozottan. – Mi sem lehetne nagyobb bizonyíték erre, mint ez a gyönyörű kislány – simított végig Anne lábacskáján.

-         Mrs. McCharty, elnézést, de itt az ideje, hogy az édesapja aludjon egy kicsit – dugta be a fejét Carlisle az ajtón.

-         Azonnal megyek – biccentettem rá. – Pihenj, apa, később visszajövök hozzád – nyomtam puszit az arcára.

-         Rendben van, Rose – hunyta le a szemeit szinte azonnal. Néhány pillanattal később pedig már szuszogott is.

-         Nem túl gyorsan aludt el? – néztem Carlisle felé aggódva.

-         Beadtam neki egy enyhe nyugtatót, hogy aludjon egy nagyot, úgyhogy ez természetes – vágta rá azonnal.

-         Akkor jó – sétáltam ki az ajtón, amit udvariasan kitárt előttem. – Hogyhogy elköltöztek Rochesterből? – kérdeztem hirtelen. Az én valóságomban miattam költöztünk, de most lehetett volna még néhány évük ott.

-         Csak átutazóban vagyunk, kaptam egy remek állásajánlatot északon – válaszolta Carlisle.

-         Eléggé meglepett minket, hogy itt találtuk Önöket, Ms. Hale – lépdelt be Edward az ajtón.

-         Mrs. McCharty – vágta rá Emmett azonnal.

Hm… ez amolyan hátrább az agarakkal megnyilvánulás volt. Nagyon fura, de valahogy határozottan imponált nekem, hogy Emmett ilyen reakciót produkált, amikor meglátta Edwardot.

-         Elnézést, akkor Mrs. McCharty – javította ki magát Edward. – A nevem, Edward Cullen – nyújtotta a kezét Emmett felé. – Carlisle Cullen öccse vagyok – fűzte még hozzá. Na persze, az öccse. Gondoltam magamban a szemeimet forgatva. Mire fogadott bátyám azonnal rám kapta a tekintetét. Ajaj, ezt most biztosan meghallotta.

-         Még mindig az én feleségem – csapta vállon Emmett Edwardot, aki azonnal magához tért a kábulatból.

-         Bocsánat, csak azt hittem, hogy hallok valamit – nézett rám Edward jelentőségteljesen.

-         Semmi gond – biccentett Emmett.

-         Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy hazamenjünk – nézett Esmére és Carlisle-ra.

-         Én még éjszakára megfigyelném Mr. Hale állapotát – vágta rá Carlisle azonnal.

-         Rendben, drágám, ahogy gondolod – nyomott csókot Esme a szájára. – Akkor holnap várunk – fűzte még hozzá.

-         Rendben, vigyázzatok magatokra – viszonozta Carlisle a csókot.

Majd Esme belekarolt Edwardba, és már ki is léptek az ajtónk. Előtte azonban még Edward egyszer jelentőségteljesen rám nézett. Azt hiszem, hogy most adtam okot nekik a továbbköltözésre. Pedig olyan jó volt látni őket. Hogy lehetek ilyen buta? Hogyan gondolhattam ilyeneket Edward jelenlétében? Mintha nem tudnám, hogy milyen képessége van.

-         Rose, hálás lennék, hogyha abbahagynád az ajtó fixírozását – szólt rám Emmett erélyesen, amitől azonnal magamhoz tértem. Ajaj, az én szerelmem bizony féltékeny. Csak tudnám, hogy miért, hiszen nem adtam rá okot szerintem.

-         Beszélhetnénk négyszemközt? – néztem rá kérdőn.

-         Éppen kérni akartam – bólintott rá. – Szerintem Anne-t addig bízd rá Sallyre, vagy az anyukádra.

-         Rendben – biccentettem. – Sally, megtennéd?

-         Hát persze – vette el tőlem azonnal Anne-t, aki azonnal keserves sírásba kezdett.

-         Mindjárt visszajövök hozzád, édesem – nyomtam puszit az arcocskájára. – Akkor mehetünk? – néztem férjemre kissé morcosan.

-         Igen, menjünk – nyitotta ki előttem a szobánk ajtaját.

-         Mégis mi a fenét képzelsz? Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék megcsalni téged, amikor számomra csak és kizárólag te létezel? Hogyan feltételezheted rólam, hogy más férfire egyáltalán csak ránézek.

-         Az a ficsúr sokkal jobban bámult téged, mint amennyire én türelmes vagyok – vágta rá azonnal.

-         Ő bámult engem, nem pedig fordítva, így van? – kérdeztem morcosan.

-         Az efféle selyemfiúk pontosan tudják, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy elcsábítsák a nőket – válaszolta dühösen.

-         Akkor kénytelen leszel megbízni bennem – vágtam hozzá egy kezem ügyébe akadó párnát.

-         Benned megbízom, de benne már kevésbé – mondta komolyan. – Mostantól sehová nem mész kíséret nélkül – fűzte még hozzá ellentmondást nem tűrve.

-         Na ne szórakozz velem, Emmett – kiáltottam fel. – Nem gondolod, hogy mindenhová gardedám fog kísérgetni?

-         De, pontosan így gondolom – vágta rá ellentmondást nem tűrve.

-         Álmodozz csak, de abból nem eszel. Van magánszféra is a világon – kiáltottam rá.

-         Lehet, hogy Rochesterben így volt szokás, de itt a nők nem találkozgatnak másik férfival csak úgy – emelte fel ő is a hangját.

Bennem pedig itt szakadt el a cérna. Mégis mi a fenét képzel rólam? Még, hogy én? Már miért bántanám meg azt, akit mindennél jobban szeretek? Dühömben pedig egy akkora pofon landolt Emmett arcán, amibe a kezem szó szerint belesajdult, vagy el is tört, mert könnybe lábadt a szemem.

-         A francba, most ezt muszáj volt? Adtam én okot neked arra, hogy kételkedj bennem? – sírtam el magam a fájdalomtól. Nagyon fájt a kezem, de Emmett látszólag meg sem érezte az ütésemet.

-         A fenébe is, kicsim, jól vagy? – próbálta meg megfogni a kezemet.

-         Nem, nem vagyok jól – szipogtam a kezemet szorítva.

-         Úgy sajnálom, nem tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartam veszekedni, egyszerűen csak leszállt az agyamra a vörös köd. Annyira figyelt téged ez az Edward, hogy azt hittem, hogy belsőségesebb ismered már Rochesterből, de tudom, hogy ez életem legnagyobb hülyesége volt. Tényleg nagyon sajnálom – mondta őszintén. – Kérlek, bocsáss meg nekem.

-         Csak többet ne feltételezz rólam ilyesmit – suttogtam halkan. – Én soha, de soha nem lennék képes megbántani téged. Hiszen csakis te vagy az, akit szeretek.

-         Tudom, soha többé nem fogok féltékenykedni, ígérem – nyomott puszit a számra. Én pedig hagytam. Tulajdonképpen így utólag belegondolva, talán még egy kicsit imponált is nekem azzal, hogy féltékenykedett miattam. – Azt hiszem, hogy meg kéne mutatnunk a kezed az orvosnak.

-         Igen, talán nem ártana – bólintottam rá. Majd hagytam, hogy kivezessen a szobánkból, és leültessen a nappaliban levő egyik fotelbe…

The Beauty and the Bear - 85. fejezet

85. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Miután elaludtam ismét Nathan szobájában találtam magam. Már egy ideje nem voltam itt. Valami mindig közbejött, vagy valami miatt Lucifernek, vagy valamelyik csatlósának sikerült megutaztatni engem. Utoljára akkor láttam Nadine-t, amikor Ezekiel elbúcsúzott tőlem.

-         Sziasztok – mosolyogtam rájuk. – Na, ne legyetek már ilyen savanyú képűek, még van két jó hetem, most erre koncentrálok. Ráadásul, ki tudja, még ezt a valóságot is választhatom – mondtam nekik vidáman. Miért kellene elrontanunk az utolsó találkozásainkat?

-         Szia, Rose – mosolyodtak el végre. Majd mindketten megöleltek.

-         Ez a beszéd – öleltem vissza őket.

-         Beszéltünk a tanáccsal – kezdett bele barátnőm bizonytalanul.

-         Igen? Miről? – kérdeztem kíváncsian.

-         Az emlékeidről – vágta rá Nadine. – Az az igazság, hogy javasoltuk a tanácsnak, hogy ne kelljen elvennünk az emlékeidet, hogyha nem akarod – kezdett bele barátnőm.

-         Ez… nem is tudom, hogy mit mondhatnék erre – haraptam az ajkamba.

Egyfelől csodálatos volt, hogy megadathat nekem az emlékezés, de másfelől, ha mégsem akarok itt maradni, akkor miért emlékezzek? Miért kínozzam magam a csodálatos pillanatok képeivel, amelyeket itt átélhettem, hogyha soha nem lehetek igazából a része?

-         Szerintem egyelőre ne mondj semmit, csak gondolkozz el a dolgon. Még van időd a döntésre, ami természetesen csakis a te gondolatod lehet. Egyikünk sem fog beleszólni, ezt megígérhetem – mondta Nathan határozottan.

-         Gondoltam, hogy nem akartok helyettem dönteni – forgattam meg a szemeimet. – Mindenesetre hálás vagyok érte, hogy ennyire törődtek velem – mosolyogtam rájuk hálásan.

-         Rendben van, akkor azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy induljunk – szólalt meg Nathan határozottan.

-         Várjatok, csak egy kérdésre válaszoljatok – jutott eszembe hirtelen.

-         Igen? – nézett rám Nadine kíváncsian.

-         Lucifer, bár kegyetlen és gonosz, de akkor is tudnom kell, hogy igazat mutatott-e nekem. Valaki meg fog halni a vámpírcsaládomból, hogyha én mási úton indulok el? Hiszen láttam, amint Carlisle-t elégetik, és hallottam Esme sikolyait, ahogy megpróbálja valahogy mégis megmenteni. Ez megtörténhet?

-         Sajnos, igen, megtörténhet, Rose – biccentett Nadine azonnal.

-         Ezek szerint Carlisle valóban halott – bólintottam rá. – Na és miért ő? Miért nem Jasper, akit eredetileg láttam a váróban?

-         A jövő képlékeny. Carlisle feláldozta magát, hogy megmentse a fiát, Jaspert. Ez nem annyira egyedi eset az eddigi utazások alapján, amelyeket levezettem – válaszolta Nadine. – Carlisle lelke majd hozzánk kerül. Nem volt még vámpír, aki feljöhetett volna, de a te családod más, mint a többi.

-         Ez mind szép és jó, de hogyan lehetne boldog Esme nélkül? Vagy Esme hogyan lehetne boldog Carlisle nélkül? – kérdeztem szomorúan.

-         Erre nem tudok mit mondani, Rose. Az embereket érik veszteségek, mégis megtanulják kezelni ezt.

-         A vámpírok viszont mások – vágtam rá. – Mi nem felejtünk – mondtam határozottan. – Egy vámpír soha, semmit nem felejt el. Esme örökké Carlisle-t fogja szeretni, és nem akar majd mást. Magába fog zárkózni, és csendben elsorvad.

-         Azért ez kicsit túlságosan is negatív jövőkép – mondta Nathan. – Talán előbb érdemes lenne megnézni, hogy mi történik, mert így csak találgatsz.

-         Rendben van, részemről mehetünk – nyújtottam feléjük a kezemet. Ők pedig azonnal elfogadták a kezemet, majd elindultunk az utunk felé…

A Cullen villában voltunk, de mindenki hevesen csomagolt, míg Esme a karjában Nessie-t tartva meredt maga elé.

-         Anya, mennünk kell – állt meg előtte Jasper.

-         Mégis hová? – kérdezte fogadott anyánk megtörten.

-         Még nem tudjuk, de Alice figyel. A Volturi mindenhol minket keres. Veszélyes lenne most Denaliban menedéket kérni, úgyhogy csak elindulunk, döntés nélkül. Így a legbiztonságosabb.

-         Hogy akarunk így élni? Ezt nem gondoltuk át jól – hajtotta le a fejét.

-         Nem halhatunk meg. Mit szólna ahhoz Carlisle? – térdelt le Alice Esme elé. Majd hozzábújt. – Ne hagyj el minket te is, Esme, kérlek – mondta neki könyörgőn. – Szükségünk van rád. Te vagy a család szíve.

-         Nem tudom, hogy van-e még értelme ennek az egésznek. Egyszer úgyis megtalálnak minket. Akkor pedig végünk. Talán az lenne a legjobb, hogyha Nessie-t elbújtatnánk a farkasoknál, ők meg tudják védeni, mi pedig szétszélednénk. Talán külön több esélyetek lenne az életben maradásra.

-         Az ötlet stratégiailag nem rossz, de mivel mind tudjuk, hogy akkor a Volturi elé vetnéd magad nemet kell mondanunk rá. Velünk jössz, Esme. Megígértem Carlisle-nak, hogy vigyázok rád – mondta Jasper határozottan. – Ennyivel tartozunk neki.

-         Nekem pedig azzal tartoznátok, hogy utána küldjetek, hogy megint együtt lehessek vele – mondta határozottan.

-         Nem, ezt ne kérd tőlünk, kérlek – rázta meg a fejét Alice. – Soha nem lennénk képesek bántani téged.

-         Anya, indulnunk kell – jelent meg Edward is bűnbánó arccal. – Megértem, hogy dühös vagy rám, hiszen mindenről én tehetek. Én tévedtem, amikor bántottam Bellát és az első gyermekünket. Én tehetek róla, ezt soha nem is tagadnám. Ha szeretnéd, akkor Bellával külön utakon fogunk járni, de nem hagyjuk, hogy feláldozd magad.

-         Jól van, megyek – állt fel lassan. – Edward – nézett a fiára hirtelen.

-         Igen? – fordult vissza azonnal.

-         Nem haragszom rátok – mosolyodott el halványan. – Nem vagy hibás. Az események olyan gyorsan történtek, hogy mindannyian szétszórtak voltunk. A terv jó volt, csak arra nem számítottunk, hogy Félixet még idő előtt elkapják. Még két perc, és minden sikerült volna. Senki nem hibás. Ezt a sors akarta így – ölelte meg Edwardot. – Menjünk, akkor, akárhová is megyünk – indult el az ajtó felé.

-         Induljunk délre – vágott közbe Jasper.

-         Miért? Ott sokat süt a nap – kérdezte Bella döbbenten.

-         Azért délre, mert északon fognak keresni. Mindig is csapadékos tájakon éltünk, így logikus lenne, hogyha most más irányba mennénk. Ráadásul ott a Volturi is lassabban tud csak mozogni, és így lesz némi előnyünk – mondta Jasper határozottan.

-         Annyi idő alatt biztosan lesz látomásom, míg ránk hangolódnak, úgyhogy lesz időnk elmenekülni – vágta rá Alice is.

-         Mit tettem – temette Bella a kezeibe az arcát. – Minden az én hibám. Miért jöttetek utánam?

-         Mert szeretünk, és most megyünk, hogy Carlisle áldozata ne legyen hiábavaló. Jenks már elkészült az új hamis iratokkal is – mondta Jasper.

-         Én is veletek megyek – jelent meg Jacob hirtelen. – Nem hagyom el a bevésődésem.

-         Rendben van – egyezett bele Bella azonnal.

-         Nem biztos, hogy ez jó ötlet – rázta meg a fejét Edward azonnal. – Jobb lenne, ha a törzseddel maradnál.

-         Te elhagynál engem? – kérdezte Bella.

-         Természetesen nem – vágta rá azonnal.

-         Akkor meg kell értened Jake álláspontját. Hiszen ő sem akarja elhagyni Nessie-t – magyarázta Bella. – Ezt el kell fogadnunk. Renesmee kedvéért is, mert ő és Jake örökké összetartoznak.

-         Jól van, akkor jöjjön ő is – sóhajtott fel Edward megadóan. Mire Nessie lelkesen tapsikolni kezdett…

Nem tudtam mit mondani erre a látványra. A családom bár meg volt törve, de mégis próbáltak talpon maradni, és a jelek szerint, jelenleg Jasper és Alice vette át a vezető szerepet. Ami talán jó, mert Jasper nagyszerű stratéga.

-         Azért ez összességében, eléggé siralmas helyzet – mondtam szomorúan. – Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora szükség lehet rám itt.

-         Alábecsülöd magad, Rose – mondta Nadine komolyan. – Mindig is így volt. Azt hitted, hogy nem vagy fontos az események láncolatában, de most már láthatod, hogy nagyon is az voltál.

-         Lehet, viszont felmerül a kérdés, hogy a lelkem jelenlegi szépsége akkor is megmarad, hogyha itt maradok? Vagy esetleg tovaszáll az emlékekkel, amiket megtartok a régi családomról? Vagy, ha visszamegyek, akkor leszek még valaha igazán boldog, annak tudatában, hogy lehettem volna ember? A döntés sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre hittem volna.

-         A lényeg az, hogy hallgass a szívedre, és ne az eszedre. Ez az utazás arról szól, hogy te mire vágysz, nem pedig arról, hogy mi a helyes. Mit sugallna a szíved? – kérdezte barátnőm kíváncsian.

-         A szívem legszívesebben itt is lenne, meg ott is – szusszantottam fel.

-         Kettészakítani nem tudunk, Rose – mondta Nathan.

-         Tudom, és meg fogom hozni a döntést, még időben, ígérem – vágtam rá határozottan.

-         Efelől semmi kétségünk – biccentett Nadine.

-         Akkor most nézzük meg a helyzetet néhány évvel később – javasolta Nathan.

A következő pillanatban pedig egy dzsungel közepén találtam magam. A fák magasra nőttek, a lombkorona pedig árnyékot adott. Néhány pillanattal később pedig feltűnt a családom. Hála az égnek még teljes létszámmal.

-         Ez harminc évvel később történik – súgta a fülembe Nadine.

-         Harminc éves lenne már Renesmee? – kérdeztem döbbenten. Hiszen olyan kislányos még. Mint egy tinédzser.

-         Igen, már harminc éves elmúlt.

-         Hova rohannak? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Megint menniük kell – válaszolta Nathan. – Sajnos a Volturi továbbra sem adja fel, és mindig tovább üldözik őket.

-         Rendben, elértük a búvóhelyet – mosolyodott el Jasper.

-         Gyűlölöm ezt, nincs életünk – ült le Nessie lihegve. – Nem járhatok iskolába, alig tudok olvasni, írni meg még kevésbé. Még nektek sincs időtök tanítani, mert állandóan rejtőzködésből és menekülésből áll az életünk. Ezt nem lehet kibírni. Örökké csak futunk.

-         Nem tehetünk mást – ölelte át Jacob.

-         Adjuk fel, a halál is csak jobb lehet ennél. Ide szüljek gyermeket? Ebbe a világba, ahol a legnagyobb vámpírcsalád csak azzal van elfoglalva, hogy legyilkoljon minket? – sírta el magát.

-         Hogy mondod? – kerekedtek ki mindenki szemei.

-         Akkor ezért nem látok már megint – világosodott meg Alice. – Titeket már megtanultalak kikerülni, de ő más – mosolyodott el.

-         Teljesen mindegy, amint megszületik beadjuk őt egy olyan házba, ahonnan örökbe fogadhatják – vágta rá Nessie.

-         Micsoda? – kiáltott fel Jake.

-         Már beszéltem az Uley családdal. Ők fognak érte menni – magyarázta Renesmee. – Nem fogom hagyni, hogy ő is úgy nevelkedjen fel, ahogy én. Neki jár a nyugalom. A boldogság, a félelemmentes élet. Már aludni se merek. Hogyha neszt hallok, akkor a szívem majd kiugrik a helyéből. Nem fogom hagyni, hogy ő is rettegésben éljen.

-         Sajnálom, hogy így érzel, kicsim – mondta Bella és Edward szomorúan. – Talán mégis maradnunk kellett volna Volterrában.

-         Ott meg rabok lettünk volna. Az sem jobb helyzet – vágta rá Jasper.

-         Én azt mondom, hogy ne veszekedjünk – vágott közbe Esme. – Nessie bár nehéz döntést hozott meg, de igaza van. A kisbaba jobban jár, hogyha nyugodt körülmények között nőhet fel. Bármennyire is nehéz lesz elengedni, de csakis az ő érdekében fogjuk megtenni.

-         Köszönöm, nagyi – nézett rá Nessie hálásan.

-         Nincs mit, tudom, hogy milyen érzés lehet neked elengedni őt, de mind tudjuk, hogy csakis az ő érdekében teszed.

-         Vagy mi tovább menekülünk, eltereljük őket, Renesmee és Jacob pedig már most visszamehet La Push védelmező határain belülre. Már eleve ezt kellett volna tennünk – mondta Bella határozottan.

-         Igen, ez egy jó ötlet – biccentett Edward is.

-         Nem akarlak elhagyni titeket – rázta meg a fejét Nessie azonnal.

-         Tudjuk, de ez valóban jó ötlet – állt melléjük Jasper is.

-         Én is egyetértek. Meg tudjuk oldani, hogy ne bukjatok le. A Volturi sosem fogja megtudni, hogy hol vagytok – mondta Alice határozottan. – Továbbra is figyelem Aro döntéseit, és ha véletlenül is veszélybe kerültök, akkor azonnal értesítünk titeket.

-         Azt hiszem, hogy hallgatnunk kellene a többiekre – ölelte át Jake. – Te sem lennél képes elhagyni őt – simította a kezét Nessie hasára.

-         Nem, valóban nem, de talán mégis képes lennék rá, hogy neki jobb legyen – motyogta Renesmee.

-         Hidd el, hogy mindenkinek így lesz a legjobb – ölelte magához Bella, és Edward is csatlakozott hozzájuk.

-         Ti nem csillogtok, úgyhogy nappal utazzatok, minél gyorsabban eléritek Forks határát, annál gyorsabban kaptok segítséget a falkától – mondta Jasper határozottan.

-         Ha értesítjük a törzset, akkor akár elénk is jönnek, méghozzá örömmel – mondta Jacob teljes meggyőződéssel.

-         Jobb, hogyha a saját területükön maradnak, mert azt könnyebben tudják biztosítani – vetette fel Jasper.

-         Igazad lehet, te többet értesz a stratégiához, mint én – bólintott rá Jake. – Akkor reggel elindulunk, addig próbálj meg pihenni Nessie, legalább egy kicsit.

-         Igen, ez jó ötlet – vágta rá Bella. – Gyere, készítek neked kényelmes fekhelyet – ültette le egy pillanatra a lányát. Majd néhány perc alatt takaros kis ágyat készített a lehetőségeihez mérten. Renesmee pedig nemsokára elaludt.

Én pedig csak sokkolva álltam ott. Harminc év? Nessie harminc év után esett teherbe. Ennyi idősen alig tud olvasni, és írni? Folyamatosan menekültek, mintha űzött vadak lennének? Milyen élet ez? Egy percig sem pihenhetnek meg nyugodtan.

-         Azt hiszem, hogy ma éjszakára eleget láttam – mondtam halkan.

-         Igen, mi is így gondoljuk, ráadásul lassan Emmett is felébred – bólintott rá Nathan.

-         Holnap éjjel innen folytatjuk – ölelt meg Nadine kedvesen.

Majd néhány pillanattal később már a testemben is voltam. Ahol szerelmem gyengéd puszikkal, és csókokkal kezdett ébresztgetni…  

The Beauty and the Bear - 84. fejezet

84. fejezet

(Nadine szemszöge)

Azt hiszem, hogy mindent elrendeztem, amit tudtam. Rosalie még két hétig itt lesz, ez idő alatt éjszakánként találkozunk, és megmutatjuk neki a lehetséges alternatívákat, azután pedig eldönti, hogy hová szeretne menni, és én oda fogom vinni. Elviszem a kiválasztott valóságba, és kitörlöm az emlékeit mindenről, ami történt, de azután is figyelni fogom. Hiszen a barátnőm. Nem hagyhatom, hogy valaha is bármi baja essen. Azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

-         Hogy vagy? – jelent meg Ezekiel.

-         Én most már elég jól – válaszoltam határozottan. – Kathy, hogy érzi magát? – kérdeztem kíváncsian.

-         Most már sokkal jobban van. Gabriel sokat foglalkozik vele, és Rose jövője is érdekli. Jobban, mint valaha is hinnéd – mosolyodott el Ezekiel.

-         Mire gondolsz pontosan? – húztam fel a szemöldököm.

-         Meglátogatta őt, hogy segítsen meghozni a helyes döntést – vágta rá Ezekiel. – Azt hiszem, hogy Rose-nak ez nagyon is sokat jelentett. Legalábbis amennyire külső szemlélőként meg tudtam állapítani.

-         Ez nagyon jó hír – bólintottam rá. Még mindig nem tudtam hova tenni Gabriel kedvességét, de mindenesetre hálás voltam neki, hogy próbál ő is segíteni a barátnőmön. – Luciferről van valami hír?

-         Nem, amióta megmutatta Rosalie-nak a döntései lehetséges következményét, azóta háttérbe szorította magát. Még csak sejtelmünk sincs, hogy most miben sántikál.

-         Nála sosem lehet tudni, mindenesetre most biztosan nagyon elégedett magával – morogtam az orrom alatt.

-         Nadine, Lucifer nem tehet róla, hogy ilyen. A rossz oldalra is szüksége van a világnak, különben minden túl tökéletes lenne, és az emberek már nem értékelnék a jó dolgokat.

-         Tudom – sóhajtottam fel. Luciferre is szüksége van a világnak, de néha annyira idegesítő és bosszantó, hogy a legszívesebb mégiscsak megszabadulnék tőle.

-         Mindenesetre most magatokra hagylak titeket Nathan-nal. Este pedig menjetek el Rose-hoz, ahogy szoktatok. A biztonság kedvéért figyelni foglak titeket a távolból.

-         Rendben van, köszönjük – egyeztem bele azonnal.

-         Nincs mit – mosolygott rám. – Nathan mindjárt itt lesz – mondta még majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. Végül is, mit tehetnék még. Egészen biztos, hogy ez a helyes döntés. Hiszen nem nekem kell eldönteni, hogy Rose-nak mi lesz a legjobb. A döntés mindig is az övé volt, én csak a lehetőségeket mutathatom meg neki. Bár ez az utazás nagyon különleges, mert eddig még soha nem tudott az alany a következményekről. Talán Rosalie sorsa tényleg csak az lehet, hogy vámpír maradjon? Előfordulhat, hogy számára csakis ez az egyetlen alternatíva lehetséges? Mármint ahhoz, hogy boldog és elégedett legyen? Vagy talán a családja nagyon prioritást élvez, mint ő maga? Na de ki számára? Az ő számára fontosabbak, vagy ő fontosabb az ő számukra? Hogy is van ez? Még soha életemben nem voltam bizonytalan egyetlen egy védencemmel kapcsolatban sem, de most nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet.

-         Szia, kicsim – jelent meg Nathan hirtelen. – Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian.

-         Rosalie-n gondolkodtam – mondtam határozottan.

-         Ezt valahogy sejtettem – ült le az ágyra. – Min gondolkodtál? – kérdezett rá azonnal.

-         Azon, hogy talán ennek így kell lennie. Talán Rose tényleg ott volt jó helyen, ahol eredetileg volt. Én lázadtam a vezetők ellen, mint mindig, de ők megmondták, hogy nem jó ötlet bolygatni Rose-t. Azt hiszem, hogy kivételesen talán igazuk volt – sóhajtottam fel.

-         Nos, ha igazuk is volt, akkor szereztél Rosalie-nak néhány szép percet – vágta rá Nathan.

-         Csakhogy ezekből a szép percekből semmire sem fog emlékezni – mondtam szomorúan.

-         Ha csak – gondolkodott el Nathan.

-         Ha csak? – lettem kíváncsi.

-         Hogyha megkérdeznénk erről Rose-t, és az égieket is, akkor lehetséges, hogy meghagyhatnánk neki néhány emlékképet. Természetesen csak akkor, hogyha mindenki így érzi.

-         Talán nem is rossz ötlet, de az is lehet, hogy nem túl jó ötlet – gondolkodtam el. – Talán jobb lenne Rose-nak, hogyha nem emlékezne semmire. Miért ábrándozzon olyan életre, ami nem lehet?

-         Miért ne emlékezhetne a szép pillanatokra? – kérdezett vissza azonnal.

-         Talán akkor sokat szomorkodna olyan dolgok miatt, amiket sosem kaphat meg – állapítottam meg.

-         Valóban van rá esély – egyezett bele Nathan is. – Talán rá kéne hagynunk a döntést.

-         Talán, de nem tudom, hogy mi lenne a jobb – mondtam feldúltan.

Mindig is a legjobbat akartam neki, de talán nem az a legjobb, hogyha én próbálom meg eldönteni helyette, hogy mi legyen az emlékei sorsa.

-         Nos, van még két szabad hetünk, addig elintézhetjük, hogy Rose megkapja a döntési lehetőséget, a végén pedig feltesszük neki a kérdést. Szerintem így működhet a dolog – mondta Nathan határozottan.

-         Egészen jó ötletnek tűnik – mosolyodtam el. Talán ez tényleg járható út. Sőt, azt hiszem, hogy valóban ez a legjobb megoldás.

-         Hát persze, hogy jó ötlet – húzta ki magát Nathan büszkén. – Na gyere, megbeszéljük az égiekkel.

-         Rendben, menjünk – fogtam meg a felajánlott kezet, majd hagytam, hogy Nathan maga után húzzon a nagyterembe…

(Rosalie szemszöge)

Az életem annyira csodálatos itt. Egyszerűen nem tudom, hogy mitől lehetnék még ennél is boldogabb. Minden pillanatot ki kell használnom, amennyit csak képes vagyok. Emmett, én, és Anne. Az életem legcsodálatosabb pillanati.

-         Na mit csináljunk ma? – húzott vissza Emmett a padlóra.

-         Mit szólnál némi reggelihez? – kérdeztem izgatottan. Annyira vágytam egy kis finomságra. Egy szelet kenyérre, teára és gyümölcsökre.

-         Nos, ami azt illeti, ez egy nagyon is jó ötlet – lelkesedett fel Emmett.

-         Tudtam, hogy mindig csak a pocakodra tudsz gondolni – böktem mellkason.

-         Nem, ez így nem igaz, két dologra tudok egyfolytában gondolni – simított végig a combomon.

-         Te kis perverz – kuncogtam fel. – Előbb az evés, utána pedig tárgyalhatunk a másik dologról, amire szintén egyfolytában tudsz gondolni.

-         Hm… igazán tetszetős ajánlat – egyezett bele azonnal. – Visszatérünk rá reggeli után. Délután pedig elmehetnénk kirándulni. Kereshetnénk néhány szezonális gyümölcsöt az erdőben nassolni. Tudom, hogy szereted az ilyesmit.

-         Ez fantasztikus ötlet – bólintottam rá azonnal. – Úgyis régen sétáltunk már együtt az erdőben. Még sok helyet meg kell mutatnod nekem.

-         Az már egyszer biztos – vigyorodott el. – Különleges helyre foglak elvinni ma ezt garantálom – kacsintott rám. – Viszont előtte kérek szépen egy nagy adag, finom kenyeret, kolbásszal, és hagymával – mondta határozottan.

-         Rendben van, megkapod, te addig készíts kávét és teát, addig én megterítek. Jó lesz így? – néztem rá kíváncsian.

-         Igen, ez nagyszerű ötlet – pattant fel azonnal, és már el is sietett, hogy elkészítse a reggeli italokat.

Én pedig felöltöztem gyorsan, azután pedig már el is kezdtem készíteni a szendvicseket. Néhány perccel később pedig már rakosgattam is őket a tányérokra. Szerelmem pedig megjelent egy nagy adag kávéval, és egy adag teával. Emmett nem igazán rajongott a teáért, de én jobban szerettem a teát, mint a kávét.  

-         Oh, gyors voltál, mint a villám – néztem rá mosolyogva.

-         Siettem vissza hozzád – vágta rá azonnal. – Egy perccel sem szeretnék kevesebb időt eltölteni nélküled, mint amennyit muszáj.

-         Ezzel én is így vagyok – vigyorogtam rá.

-         Ajaj, kezdesz olyan lenni, mint én, ez tetszik – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-         Ne szokj hozzá nagyon – néztem rá kihívóan.

-         Pedig hozzá tudnék szokni – csapott egy aprót a fenekemre. – Na, de most reggeli, aztán kirándulás.

-         Jól van, részemről rendben van – bólintottam rá azonnal.

Majd mind a ketten leültünk és elfogyasztottuk a reggelinket. Az étel után pedig megmosakodtunk egy közeli tóban, és elindultunk Emmett kedvenc helyei felé. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hová megyünk, de egyáltalán nem kellett csalódnom, amikor odaértünk. A hely, nagyon, hogy is mondjam. Emmettes volt. Talán ez a legjobb szó rá. Ugyanis a rét egy részén össze-vissza sziklák voltak, mintha csak ő dobálta volna szét őket, ahogy vámpír korában is csinált ilyesmit, hogy bosszantsa az arra tévedő kutatókat, hogy vajon hogyan kerülhettek oda a sziklák a semmiből. Bár tisztában voltam vele, hogy ezt most nem ő csinálta.

-         Na mit szólsz hozzá? – kérdezte lelkesen.

-         Nagyon érdekes hely – válaszoltam azonnal. – Még sosem láttam ehhez hasonló tisztást. Hogyan kerültek ide a sziklák?

-         Hát tudod, néhány ló csodákra képes. Én csináltam. Tetszik? – kérdezte kisfiús bájjal a hangjában.

-         Nagyon is tetszik – nevettem fel. – Bosszantani akartad a helyi kutatópalántákat? – kérdeztem kíváncsian.

-         Hát ezt meg honnan tudod? – tette csípőre a kezeit. – Te biztosan nem csináltál ilyesmit – mondta határozottan. – A lányok nem is szoktak ilyen csínyeket kitalálni.

-         Valóban nem szoktam – vágtam rá azonnal. – Viszont belőled kinézem, hogy kitalálsz ilyeneket.

-         Hm… túl jól ismersz – húzta össze a szemeit. – Azt hiszem, hogy nem árulhatom el neked minden titkomat, mert a végén még túl sokat fogsz tudni.

-         Én viszont úgy gondolom, hogy minél többet tudok, annál jobb a helyzet – mondtam határozottan. – Mégiscsak ismernem kell a férjemet töviről hegyire, nem igaz?

-         Akkor viszont nem ártana, hogyha én is tisztában lehetnék minden egyes titkoddal, nem gondolod? – kérdezte kedvesem kihívóan.

-         A nők mindig titokzatosak, úgyhogy mindent nem tudhatsz – vágtam rá határozottan.

-         Nah, persze, mindig ezzel takaróztok, ti boszorkák. A fehérnép mindig talál indokot, hogy megtartsa magának a kis titkait – húzta el a száját Emmett.

-         Ez már csak így van rendjén – rántottam meg a vállam. – Szokj hozzá a gondolathoz, mert ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.

-         Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod kihozni belőle – csóválta meg a fejét.

-         Akkor a nők mégsem akkora rejtély, ahogy azt a férfiak folyvást állítják, hiszen te is tudtad, hogy ez fogom tenni…

-         De hát…

-         Na és, ha tudtad, hogy ezt fogom mondani, akkor nem is vagyok olyan titokzatos kis boszorkány, mint ahogy az előbb állítottad.

-         Na álljunk csak meg…

-         Ebből pedig az következik, hogy a férfiak füllentenek, amikor azt mondják, hogy a nők kiismerhetetlenek – fejeztem be vigyorogva a mondanivalómat. Emmett pedig csak hápogott, mint egy hal. Erre már nem tudott mit reagálni, én pedig csak jóízűen nevettem a kínján.

-         Na megállj, asszony, ezért most alaposan megnevellek – indult meg felém Emmett.

Én pedig azonnal nevetve menekültem el előle. Már azt hittem, hogy el is tudok futni a férjem karmai közül, de hirtelen furcsa érzésem támadt, és mintha egy sebesen száguldó valamit láttam volna elsuhanni az erdő mélye felé. Szerelmem pedig kihasználva a pillanatnyi sokkomat azonnal elkapott.

-         Láttad azt az előbb? – kérdezte még mindig arra nézve, ahol látni véltem valamit, vagy valakit.

-         Miről beszélsz, kicsim? – kérdezte döbbenten. Majd ő is elkezdett abba az irányba figyelni, amerre én.

-         Semmit, talán csak valami állat volt – legyintettem.

Ugyan már, hiszen attól, hogy én nem vagyok már vámpír, vagy legalábbis itt nem vagyok vámpír, attól még lehetnek ezen a vidéken. Viszont, hogyha tényleg vámpír volt, akkor miért nem támadt ránk? Miért nem ölt meg minket? Csak két vámpírcsaládról tudok, aki nem támad emberekre, márpedig, hogyha ebben a valóságban is csak ők vannak, akkor vagy egy családtagunk száguldott el a fák között, vagy a Denalik vannak a közelben valamiért. Habár az is előfordulhat, hogy csupán képzelődtem, vagy megint Lucifer játszadozik. Végül is angyal is lehet gyors, mint a villám. Akár égi, akár pokolbéli.

-         Valószínűleg csak egy szarvas riadt meg tőlünk – válaszolta szerelmem lágyan. – Ha medve lett volna, akkor támadt volna, ők nagyon védik a területüket. Nincs mitől félned – simított végig a karomon.

-         Rendben van, ha te mondod, akkor hiszek neked. Te jobban ismered az erdőt – mosolyogtam rá.

-         Hogyha mégis félsz, akkor visszaviszlek a magas lesre – ajánlotta a lehetőséget.

-         Nem kell, hiszen nálad van a puskád, minden eshetőségre – mondtam határozottan. – Tökéletesen megbízom benned.

-         Köszönöm, kicsim – nyomott hálás csókot a számra.

-         Ez természetes – vágtam rá határozottan.

Ha valakiben megbízhatom bárhol, bármelyik világban, akkor az csakis Emmett. Bár nem tagadhatom, hogy Edward egy kicsit elkápráztatott az előző lehetőségben. Tényleg olyan volt, mint egy védelmező oroszlán, egészen végig. Azt hiszem, hogy most már értem, hogy miért vonzódik hozzá minden nő. Edward bár olykor túlgondoskodó és idegesítő, de az tény, hogy egy igazi úriember, aki mindig figyel rá, hogy kedvesen bánjon a hölgyekkel.

-         Akkor itt az ideje, hogy elvigyelek a kedvenc forrásomhoz, ahol akár meg is mártózhatnánk.

-         Hm… emlékszem arra a helyre – vigyorodtam el.

-         Oké, akkor a másik kedvenc forrásomhoz, ugyanis nem ugyanoda megyünk, ahová legutóbb vittelek – villantak meg a szemei.

-         Nocsak, te titokban romantikus lélek vagy – néztem rá döbbenten.

-         Nekem is lehetnek titkaim, asszony – nyomott gyors csókot a számra. Majd egy hirtelen mozdulattal a vállára kapott.

-         Hát te meg mit művelsz? – kérdeztem döbbenten.

-         Megnevellek – kuncogott fel. – Elcipellek a forráshoz, és beleugrom veled ruhástól a tóba – kezdett el futni.

-         Megőrültél? Éjszaka meg fogunk fagyni visszafelé – kezdtem el kapálózni.

-         Úgy lenne, ha az előrelátó férjed nem hozott volna magával pokrócokat, és nem gyűjtött volna előre gyújtóst egy tábortűzhöz, amiket Lucifer szépen hoz utánunk a hátán – mondta büszkén.

-         Nocsak, ma tele vagy meglepetésekkel – lepődtem meg ismét.

Emmettnek ezt az oldalát még nem is nagyon ismertem. Bár azt meg kell hagyni, hogy hozzá tudnék szokni. Így hát hagytam magam. Emmettnek úgy tűnik, hogy pontos terve van egész napra, én pedig nem szeretném elrontani az ötleteit, így hagytam, hogy elfusson velem a tóig, és még akkor sem tiltakoztam, amikor nekifutásból belevetette magát velem együtt. Sőt, még

tetszett is ez a fajta bolondozás. Önfeledten fröcsköltük egymást, és olykor még a víz alá is süllyesztettük a másikat, de egyikünk sem bánta. Életem legcsodálatosabb pillanatai voltak. Vámpírként soha nem játszottunk ilyesmit egymással. Bár, a kádba tény, hogy néha beugrott velem, de annak általában a fürdőszoba látta a kárát, főleg a kád, de ez most egészen más volt. A hangulat, az érzések, a vágyak, amiket felkeltett bennem minden egyes apró mozdulat és tett. Ekkor döbbentem rá, hogy megváltoztam az utazás alatt. Méghozzá gyökeresen. Megtanultam élvezni az életet. A létezést. Mintha az a Rosalie, aki sokszor tartott a túl sok érzelemtől egyszerűen eltűnt volna, és egy másik, életvidám, és kedves Rose vette volna át a helyét. A létezésem felfordult, és nem csak ebben az egy értelemben. Egész életemben azt hittem, hogy egy lélek nem tud változni, jó, vagy rossz, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nagyon is képes vagyok a változásra, csak akarnom kell ezt a csodát, és akkor megtörténik, ahogy itt és most. Lehetek ez a Rosalie. Akár vámpírként is lehetek ilyen. Miért ne?

-         Fáradt vagy? – szakított ki Emmett a gondolataimból. – Nagyon elmerengtél.

-         Nem, csak gondolkoztam – mosolyogtam rá.

-         Na és min? – kérdezte kíváncsian.

-         Rajtunk, azon, hogy milyen tökéletes most minden – bújtam hozzá.

-         Bizony, és csak egyre jobb lesz – kapott a karjaiba. Majd gyengéden lefektetett a pokrócra, mellém bújt, majd mindkettőnket betakart. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem kezdeményezett szeretkezést. Csak átölelt engem, gyengéden és lágyan. – Miért vagy így megszeppenve? Szerinted egy férfi nem vágyhat néha csak egy összebújásra? – kérdezte szemrehányóan.

-         Dehogynem – fészkeltem magam hozzá még közelebb. – Még tetszik is a dolog – fűztem még hozzá.

-         Nagyon helyes – nyomott puszit a tarkómra. – Aludj jól, baby – motyogta még, majd egyenletes szuszogásba kezdett.

-         Neked is jó éjszakát – mondtam mosolyogva. Néhány perccel később pedig engem is elnyomott az álom…