The Beauty and the Bear - 83. fejezet

83. fejezet

(Nadine szemszöge)

Feldúltan mentem vissza az égbe, és már alig vártam, hogy tanácskozhassak a többiekkel a kialakult helyzetről, így amint a szobámba értem, máris érveket kezdtem el gyűjteni amellett, hogy törölnünk kell Rosalie teljes emlékezetét, de éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, még Lucifer gonoszságát felhozva sem. Valamit márpedig ki kell találnom annak érdekében, hogy megoldjam a helyzetet. Nem hagyhatom, hogy Rose boldogtalan legyen. Túlságosan is jó lélek ahhoz, hogy ne kapjon szép életet.

-         Mi a helyzet, kicsim? Mi volt a baj Rosalie-val? – kérdezte aggódva.

-         Lucifer olyasmit mutatott neki, amit nem kellett volna. Aminek nem volt itt az ideje, még nem volt rá készen – mondtam feldúltan.

-         Megmutatta, hogy az alternatív valóságnak ára van – bólintott rá Nathan.

-         Igen, de túl korán – vágtam rá. – Még nem volt kész a lelke a veszteségre.

-         Nadine, erre soha nem lehet felkészülni – mondta határozottan. – A veszteség nem olyasmi, amire készül az ember. Egyszerűen megtörténik, mert a világ nem tökéletes, de ha nem lenne veszteség az életben, akkor hogyan értékelnénk az életet? Ha mindenki örökké élne, és minden tökéletes lenne, akkor nem élveznék az emberek az apró dolgokat. A sok boldog együtt töltött percet. A hormonok játékát. Nagyon-nagyon sok dolog létezik a földön, ami miatt érdemes embernek lenni.

-         Rose is éppen ezt szeretné – vágtam rá. – Rosalie minden vágya, hogy szerethessen, kisbabái legyenek, és élhessen, ősz hajú nagymamaként figyelje, ahogy az unokái szaladgálnak az udvaron. Nem érdemli meg ezt a jövőt?

-         Dehogynem érdemli meg, és ha ezt választja, akkor meg is fogja kapni, de meg kell hagynunk neki a lehetőséget, hogy visszamenjen a saját valóságába, hogyha ezt választja. A szabad akarat nálunk még szent dolog, nem úgy, mint Lucifernél – mondta határozottan.

-         Van igazság abban, amit mondasz, de nem mindenben értünk egyet, bár ez nem feltétlenül baj, de akkor is szeretném, hogyha megértenék az én érvelésemet is – magyaráztam halkan. – Mindenesetre szeretném, hogyha Rose nem Lucifer miatt választana mást, mint, amit igazán szeretne.

-         Lucifer tulajdonképpen most nem hazudott, hiszen mi is megmutattuk volna a veszteséget, ami a családját éri mindenképpen. A lényegen még ő sem változtatott – simított végig a karomon.

-         Nem hiszem, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy megtudja az igazat – válaszoltam. Viszont sajnos éreztem, hogy Nathan-nek igaza van. Nem akartam elfogadni a tényt, de azt hiszem, hogy nem tudok több érvet felhozni a memóriatörlés érdekében. Rosalie tudatában fog maradni mindennek. – Nem tudok elég jó érvekkel előállni, igaz? – kérdeztem szomorúan.

-         Sajnos attól tartok, hogy nem – rázta meg a fejét. – Tudom, hogy mindent elkövetnél a barátnőd érdekében, de még engem sem sikerült meggyőznöd arról, hogy helyes lenne elcsenni Rose emlékeit.

-         Tudom, ez elég siralmas – sóhajtottam fel.

-         Nem, tulajdonképpen egyáltalán nem siralmas – vágta rá azonnal. – Elgondolkodtál rajta, hogy hogyan tudnál segíteni azon, akit igazán megszerettél. Szerintem holnap éjjel, még az utazásunk előtt beszélj vele. Ezt meg kell beszélnetek. Mindkettőtöknek szüksége van erre szerintem.

-         Igen, azt hiszem, hogy igazad van – bólintottam rá. Jobb lesz, hogyha nyílt kártyákkal játszunk, és Rosalie szabad akaratából dönthet bármiről.

-         Jobban érzed magad? – ölelt magához kedvesen.

-         Hát ezt nem mondhatnám – húztam el a számat. – Az igazság az, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű, de nem akarom, hogy Rose az útja végén másnak mondja el az érzéseit, és a gondolatait. Együtt indultunk el, úgyhogy együtt is fejezzük be az utazást.

-         Ez egy nagyon is helyes hozzáállás – vágta rá azonnal. – Ettől vagy te tökéletes Végzet Angyala.

-         Nem, már te vagy a Végzet Angyala – mosolyodtam el.

-         Te pedig az igazi Főangyal – mondta büszkén. – Egy csodálatos Főangyal, aki mindig tudja, hogy mit kell tennie.

-         Most mégis tanácstalan vagyok – sóhajtottam fel. – Ráadásul a kérésemet sem intézhetem majd Rose-hoz, amire mindennél jobban vágytam.

-         Mi volt az? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem szeretném elmondani, már úgysem fontos – motyogtam halkan. Már nem fog sikerülni az, amit kiterveltem, ez szinte biztos, úgyhogy nem is nagyon akarom erőltetni a dolgot. Hiszen mi értelme lenne halvány reményekbe kapaszkodni?

-         Biztos vagy benne, hogy nem akarod elmondani? – kérdezte aggódva.

-         Még túl korai lenne – nyeltem egy nagyot. – Megígérem, hogy egyszer el fogom mondani, hogy mi lett volna a kérésem Rose-hoz, de most még túlságosan korai lenne. Légy hozzám egy kicsit türelmes, kérlek.

-         Rendben van, ahogy szeretnéd – egyezett bele. Bár láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog, de még meg akartam tartani a kis titkomat magamnak. Majd ha már nem lesz ilyen közeli a remény, akkor beavatom Nathant is.

-         Köszönöm – nyomtam gyors puszit a szájára. – Menjünk és beszéljünk a tanáccsal, azt hiszem, hogy itt az ideje mindent tisztáznunk. Ezekiel is azt mondta, hogy Rose még két hetet kap. Gondolom, hogy ez idő alatt még szeretne teljes életet élni, ezért nem akarom húzni az időt. Neki is jobb, hogyha van ideje elbúcsúzni attól a világtól, amelyet szeret, vagy amelyiket éppen elhagyja.

-         Igen, ezt legalább megérdemli, ez egészen biztos – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Egyébként miért vagy olyan biztos benne, hogy a dolgok ismeretében nem a mostani életét választja? – kérdezte kíváncsian.

-         Azért, mert mi magunk formáltuk a lelkét még tökéletesebbé, mint amilyen valójában volt. Rosalie rengeteget változott az utazásaink során. Megtanulta, hogy hogyan élhet boldog életet, akár anélkül is, hogy nem ember. Boldog vagyok, hogy megismerhettem a benne rejlő szépséget, akárhogy is dönt.

-         Igen, én is örülök, hogy volt alkalmam megismerni – biccentett.

-         Nos, akkor menjünk, azt hiszem, hogy ezen jobb lenne minél előbb túlesni – sóhajtottam fel halkan. Ő pedig bátorítóan megszorította a kezemet…

(Rosalie szemszöge)

Keserű reggelre ébredtem, annak ellenére is, hogy Emmett szorosan magához ölelt. Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de azt tudtam, hogy mi az, amit figyelembe kell vennem a döntésemnél. Akármennyire is imádom ezt a világot, nem biztos, hogy itt kéne maradnom, mert azzal elrontok egy másikat. Ebbe még nem is gondoltam bele igazán. Eddig elég kedvező volt számomra a helyzet, mert azt hittem, hogy nem kell majd ilyesmin gondolkodnom. Hiszen az első valóságban Bella és Edward boldogok voltak, még akkor is, hogyha nem volt gyermekük. Viszont most, így, hogy Esme elvesztette Carlisle-t már egészen más a helyzet. Hiszen hogyan is élhetnék boldogan itt, amikor tudom, hogy a fogadott anyám mit él át miattam egy másik valóságban. Hogyan engedhetném, hogy Carlisle meghaljon, és vajon milyen láncreakciót indítana ez el. Hiszen, ha Carlisle meghal, a családom egészen biztosan nem nyugszik addig, amíg meg nem bosszulják a halálát, és abba valószínűleg mindannyian belehalnak. Nem is beszélve arról, hogy annak ellenére, hogy a többiek kijutottak a Volturi még üldözni fogja őket. Aro soha nem adná fel, főleg, hogy több tehetséges vámpír is akad a családunkban. Egész életükben menekülniük kellene, és az nem lenne élet. Renesmee nem élhet így, és a többiek sem. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy hogyan lábalhatnának ki ebből a helyzetből. Viszont ez felvet egy másik kérdést is. Hogyha én nem vagyok, akkor ilyen szomorúan alakul a családom sorsa? Hogy lehetek ennyire fontos láncszem ebben a kis gépezetben, amikor én soha nem voltam a legkedvesebb, vagy a legmegértőbb családtag. Sőt, én voltam az, aki állandóan húzta a száját. Miért vagyok ilyen jelentős a családunk sorsában? Nem értem.

-         A jelentőséged belőled fakad. Soha nem az lesz a legfontosabb láncszem egy családban, aki annak látszik. Mint már biztosan hallottad a látszat csal – jelent meg egy idegen férfi előttem.

-         Ki vagy te? – kérdeztem döbbenten.

-         Gabriel vagyok, Ezekiel testvére, és azért jöttem, mert érzem, hogy milyen kétségek gyötörnek, gyermekem – ült le velem szemben. Én pedig gyorsan Emmettre pislantottam. – Ne aggódj, mélyen alszik, és nem is fog mostanában felébredni, tettem róla. Sok megbeszélnivalónk van.

-         Na és mi lenne az a sok megbeszélnivaló? – kérdeztem kíváncsian. – Már tudom, hogy nem lehetnek boldogok a többiek, hogyha én a boldogságot választom.

-         Azért a helyzet nem ilyen egyszerű – mosolyodott el Gabriel.

-         Mi más bonyolultság lehetne benne? – kérdeztem vissza.

-         Csak az bonyolult, amit te magad teszel azzá, ez csak komplikált, mondjuk – magyarázta halkan. – A lényeg az, hogy te különleges vagy. Misem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy őszintén gondolsz a családodra. Hiszen nem akarod, hogy bárkinek is baja essen közülük, és ez egy csodálatos dolog. Mindenképpen a lelked szépségét fényesíti tovább, hogy tökéletesen eltűnt az „én központúságod”. Még soha nem láttam ilyen lélekfejlődést ilyen rövid idő alatt létezésem során.

-         Még mindig nem értem, hogy miről kéne beszélnünk. Nem hiszem, hogy engem szeretnél fényezni azzal, hogy meglátogattál engem.

-         Valóban nem, én csak azt szeretném, hogyha helyesen döntenél, de mindezt úgy tennéd, hogy utána ne bánd meg – magyarázta. – Szeretném megakadályozni, hogy hatalmas hibát kövess el, vagy, hogy rossz szájízzel fejezd be az utazásod. Ezért fogok elmesélni neked egy történetet. Méghozzá a sajátomat, ami hatalmas galibát okozott a világban anno, és amiért most az én felelősségem, hogy elvesztettünk egy angyalt.

-         Még ti is követtek el hibát odafenn? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Tudod a kíváncsiság veszélyes dolog. Veszélyesebb, mint azt bárki gondolná. Az én hibám is abból adódott, hogy túlságosan kíváncsi voltam. Szerettem volna megtudni, hogy milyen az élet az égen kívül. Hogy milyen lehet embernek lenni, és élni. Milyen a szerelem, a vágy, az ételek valódi íze, és még sok hasonló dolog. Így hát néhány hétre szabadságra mentem az égi kötelezettségeim alól a fivéreim kérése ellenére – gondolkodott el.

-         Ebben én még nem találok semmi rosszat, vagy halálos bűnt – állapítottam meg.

-         Nem is a kíváncsiságommal volt a baj, hanem azzal, hogy a felelőtlenségem miatt a testvéreim meggyengültek, és Lucifer könnyedén játszadozhatott a földi képviselőink gondolataival. Valótlan dolgokat mutatott nekik, és néhány másik embernek is, hogy boszorkányokat, természetfeletti lényeket lássanak a jólelkű fiatal lányok helyett. Tulajdonképpen Nadine és Nathan eddigi sorsa is az én lelkemen szárad. Hogyha akkor nem saját magamra és a vágyaimra gondolok, akkor nem ütötte volna fel a fejét a boszorkányüldözés. Ha az égben vagyok, ha a helyemen maradok, akkor megakadályozhattuk volna Lucifer akkori ámokfutását. Azóta is gyötör a bűntudat, hogy lejöttem. Bár azt nem mondhatom, hogy megbántam volna, mert egy csodálatos hónapot volt szerencsém eltölteni egy kivételesen tökéletes lány társaságában, aki megtanított rá, hogy mi az a szerelem, és az az igazi szeretet.

-         Na és hol van most az a lány? Biztosan boldogok voltatok, amikor újra együtt lehetettek – mosolyodtam el.

-         Az a lány nem emlékszik rám, mert kitöröltem az emlékeit, és soha nem is fog – vágta rá azonnal. – Nem lehetek befolyásolható, vagy megzsarolható. Hogyha lennének kedvesei az égi vezetőknek, akkor ők lennének Lucifer elsőszámú célpontjai. Hiszen mivel is lehetne minket ennél jobban kínozni, vagy kizökkenteni? Ez a lehető legegyszerűbb módja annak, hogy valakit tönkretegyünk, és Lucifer pontosan tudja ezt.

-         Ez szomorú – sóhajtottam fel.

-         Valamit valamiért, Rose – vágta rá azonnal. – Talán nem vagyok tökéletes, és nincs szerelem, társ az életemben, de rengeteg gyermekem van. Sokkal több, mint amennyiről egy ember csak álmodhat. Bár tény, hogy van köztetek javíthatatlan is, de a többségetek jólelkű és kedves lény. Ezért is szeretjük annyira az embereket. Mindig változnak, de valahogy legbelül mindig ugyanazok maradnak.

-         Hogy ez milyen igaz – mosolyodtam el.

-         Igazabb, mint hinnéd – bólintott rá. – A lényeg, hogy akár ebben a valóságban élsz, akár abban, amiből eljöttél, egy dolog mégis ugyanaz maradt. Méghozzá az Emmett iránti végtelen szerelem, ami sokkal nagyobb kincs, mint ahogy azt az emberek többsége gondolná. Nem vagy egyedül a világban, és soha nem is leszel. Egyébként pedig minden alternatív valóságnak megvan a maga szépsége, és sötét oldala is. Ez adja meg az egyensúlyt az egyes valóságokban. Mert ahol fény van, ott árnyék is van, és ezen senkinek nincs hatalmában változtatni. Egyik világ sem tökéletes, neked csak azt kell eldöntened, hogy melyikben tudnál boldogan, és bűntudat nélkül élni. Ez a lényeg. Olyan világot válassz, ahol te tudsz boldogan élni, bűntudat és fájdalom nélkül.

-         Azt hiszem, hogy kezdem érteni, hogy mire gondolsz pontosan – válaszoltam halkan.

A lényeg talán soha nem is az volt, amit hittem, egyszerűen csak nem láttam tovább a saját orromnál. Bár ha belegondolok az anyaság hiánya miatt sosem voltam tökéletesen boldog, de Nessie nagyon sokat adott nekem, amiért van okom boldognak lenni a saját világomban is. Akármennyire is imádom Anne-t, nem tehetem meg ezt a családommal. Emmett ott is velem lesz, és ott is éppen ilyen pajzán és bohókás lesz. Én pedig megtanultam végre túljutni a problémáimon. Még soha nem láttam és éreztem ilyen tisztán mindent.

-         Nos, a gondolataid alapján érted a lényeget – mosolyodott el Gabriel.

-         Hallod a gondolataimat? – döbbentem meg. – Akkor éppen olyan bosszantó vagy, mint Edward – kuncogtam fel.

-         Ami azt illeti, ez is egy jel, hogy hová tartozol. Minden apró rezdülésed és gondolatod visszaköszön az eredeti valóságod felé. A szíved most mindkét irány felé húz, de csak az egyik világot választhatod.

-         Azt hiszem, hogy tudom, hogy mit akarok – haraptam az ajkamba.

-         Ne mondd el nekem, még ne. Két hét hosszú idő, és sok minden megváltozhat ennyi idő alatt. Ha rám hallgatsz, akkor kiélvezed ennek a két hétnek minden egyes pillanatát, és csak az utolsó pillanatban döntesz, amikor már tiszták a gondolataid. Amikor mindent tökéletes látsz magad előtt, az utat, amit választani akarsz – magyarázta halkan.

-         Azt hiszem, hogy megfogadom a tanácsodat, és kiélvezem a megadatott időt – biccentettem. Ez a legkevesebb, amit még meg kell itt tennem.

-         Helyes, ez a beszéd gyermekem – mondta büszkén. – Remélem, hogy nyújtottam némi vigaszt a számodra – simított végig a karomon.

-         Igen, azt hiszem, hogy most már sokkal jobban vagyok, mint ahogy este voltam, köszönöm.

-         Örömmel tettem – mondta lágyan. Majd egy szempillantás alatt eltűnt, pontosan olyan gyorsan, ahogyan érkezett.

-         Hát te már ébren vagy, édesem? – ölelt magához Emmett hirtelen. – Rosszul aludtál? – kérdezte, amikor hozzábújtam.

-         Nem, dehogy, egyszerűen csak felébredtem. Azt hiszem, hogy korán elaludtam – magyarázkodtam. Két hét, ennyi idő még csak a miénk, és én két hét alatt többet fogok élni, mint bármelyik ember, vagy vámpír, ezt már most tökéletesen tudtam…

The Beauty and the Bear - 82. fejezet

82. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Fogalmam sem volt, hogy mi történt, amiért ide kerültem ismét, de azonnal kérdőn néztem Ezekiel felé. Nem igazán értettem, hogy miért ragadott el fényes nappal. Pedig nem szoktak ilyenkor értem jönni, mert így meglehetősen feltűnő a dolog. Mit fog szólni Emmett, amikor megtalálja az ájult testem?

-         Ezekiel, miért vagyunk a váróban? – kérdeztem azonnal. – Mit fog szólni Emmett, amikor rátalál a testemre? – kérdeztem feldúltan.

-         Nyugodj meg, nem maradunk itt néhány percnél tovább, de beszélnem kell veled – mutatott egy hirtelen megjelenő székre, amin én rögtön helyet is foglaltam.

-         Miről van szó? – kérdeztem kíváncsian.

-         Rose, már régóta vagy alternatív valóságokban. Főleg ebben az alternatív valóságban – kezdett bele.

-         Igen, így van – bólintottam rá.

-         A helyzet az, hogy Lucifer egyre furmányosabb, hogy kizökkentse az egyensúlyt, és ez egyre több veszéllyel jár a számodra is, és a családod számára is. Lassan döntened kell – nézett rám Ezekiel komolyan.

-         Mit értesz lassan alatt? – kérdeztem nagyot nyelve. Letelik az időm a boldog világban, és vissza fogok menni az én valóságomba. Abba a valóságba, ahol nincs kicsi Anne. Ott csak Renesmee van, akit bár imádok, de soha nem lesz az én kislányom. Bármennyire is szeretem őt.

-         Még két hetet tudok adni neked – nézett rám együtt érzően. – Utána választanod kell, hogy melyik valóságot szeretnéd választani. Sajnálom, szívem szerint adnék még neked időt, de nem tehetem. Nem tudunk rád is vigyázni és Nadine-ra is. A kettő együtt kivitelezhetetlen.

-         Mi a baj Nadine-nal? – kérdeztem aggódva. – Megsérült? Ugye nem esett baja?

-         Nem, Rose, itt vagyok, ne aggódj – jelent meg barátnőm. – Ezekiel, ezt nem kellett volna. Nem akartam megszakítani Rose utazását.

-         Én sem szívesen tettem. Rose már nagyon is kedves a számunkra. Még Gabriel is megkedvelte, de akkor sem maradhatunk így örökké. Rose-nak döntenie kell. A világ az emberek, illetve vámpírok döntései alapján változik, és Rosalie most döntés előtt áll, amit meg kell hoznia. Itt az idő. Soha egy lélek sem volt ennyi ideig távol az eredeti valóságától. Rose nagyon kivételes esett, de akkor sem maradhat tovább. Neki is meg kell hoznia a döntést, mint mindenki másnak – magyarázta Ezekiel.

-         Rosalie hátrányból indul, mert túl sokat kell tudnia a lehetőségeinek következményeiről, így nem tud elfogultság nélkül dönteni – tiltakozott Nadine.

-         Rose nem ember – vágta rá Ezekiel. – Életedben először választottál ki vámpírt a lélekvándorlásra, hogy megváltoztathassa a múltját, vagy elfogadja a jelenét. Ez már önmagában is nagyon különlegessé teszi őt. Így a döntésének körülményei is különlegesek lesznek.

-         Ez megtisztelő, azt hiszem – haraptam az ajkamba.

-         Az érzés kölcsönös – szorította meg a kezem Ezekiel. – Megtiszteltetés volt megismerni téged – állt fel. Én pedig azonnal követtem. – Megölelhetlek? – kérdezte kedvesen.

-         Igen, örülnék neki – léptem a kitárt karjaiba.

Furcsa volt ez az ölelés, de valahogy nagyon kellemes melegséggel öntött el. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót azelőtt, de nagyon is kellemes érzés volt. Bármi is volt ez.

-         Ég veled, Rose. Nyomon fogjuk követni a sorsodat, bármelyik utat is választod – mosolygott rám kedvesen. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig kérdőn fordultam Nadine felé.

-         Nyomon követni? Mármint, hogy értette ezt? – kérdeztem kíváncsian.

-         Még én sem tudom, hogy hogy értette, de nyilván jelentett valamit – gondolkodott el. – Mindenesetre már itt az ideje, hogy visszavigyelek.

-         Jézusom, tényleg, Emmett már nagyon aggódhat – mondtam idegesen.

-         Nem, mert időben visszaviszlek – vágta rá barátnőm. – Pontosan akkor fogunk visszaérni, amikor Ezekiel érted ment.

-         Na és ettől nem jön létre az élet végtelen körforgása? Mármint, nem lehetek egyszerre több helyen – magyarázkodtam.

-         Valóban nem lehetsz, elvileg, de a te helyzeted most egészen más – magyarázta a helyzetet. – Te most ott leszel, ahová én viszlek, mindentől függetlenül – mondta komolyan.

-         Rendben, akkor vágjunk bele – egyeztem bele azonnal. Majd megfogtam barátnőm felém nyújtott kezét. A következő pillanatban pedig már a testemben is voltam.

-         Látod, időben visszahoztalak – mondta Nadine elégedetten. – Most viszont mennem kell, mert ennyi távollétet engedélyeztek összesen. Többet nem maradhatok – nyomott puszit az arcomra. Majd ő is eltűnt, mintha mi sem történt volna.

-         Nadine bajban van, és csak egy bizonyos időre engedik le az égből. Ezekiel azt mondja, hogy csak két hetet maradhatok már. Valami nagy gond van – gondolkodtam el hangosan.

-         Mi a nagy gond, kicsim? – jelent meg Emmett hirtelen.

-         Csak elgondolkodtam, hogy mi minden történt velünk, és a helyzet az, hogy elég sok gondunk volt, mielőtt végre révbe értünk – magyaráztam meg gyorsan a helyzetet.

-         Valóban nem volt könnyű a dolog, de végül csak egymáséi lettünk, és ez a lényeg. Ráadásul már egy gyönyörű kislányunk is van. Kinek kellene ennél több jó dolog az életben? – lépett mellém, majd szorosan magához ölelt.

-         Kérdezhetek valamit? – néztem fel rá kíváncsian.

-         Hát persze, baby – nézett rám azonnal.

-         Hogyha választhatnál, hogy egy emberöltőt tölts el velem és a kislányunkkal, vagy egy örökkévalóságot töltsünk el kettesben, akkor te melyiket választanád?

-         Micsoda kérdés ez? – nézett rám döbbenten.

-         Emmett ez csak egy kérdés – mondtam határozottan.

-         Beugratós kérdés, hiszen együtt töltünk majd egy emberöltőt a lányunkkal, azután pedig egy örökkévalóságot odafent, egy ideig a lányunk nélkül, azután pedig ő is csatlakozni fog hozzánk. Úgyhogy nem kell választani – magyarázta a helyzetet.

-         Csak tételezzük fel, hogy mégis kell, te melyiket választanád? – kérdeztem meg újra.

-         Nos, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor azt mondanám, hogy attól függ – válaszolta végül.

-         Mitől függ? – tettem fel a következő kérdést.

-         Attól függ, hogyan lennénk mi és a családunk is a legboldogabbak – válaszolta határozottan. – Az öröklét nyilván csábító, de csak akkor, ha azok is veled vannak, akiket igazán szeretsz. Akikkel vannak közös emlékeid, és történeteid. Viszont az emberöltőnek is megvan a maga bája. Hiszen egy röpke élet alatt kell mindent kipróbálnod, amit szeretnél, amire vágysz.

-         Hogy ez mennyire igaz – mosolyodtam el. A kérdés akkor már csak az, hogy mikor kell választ adnom, hiszen egyértelmű, hogy mit akarok.

-         Nos, akkor indulhatunk? – kérdezte kíváncsian kedvesem.

-         Igen, tökéletesen készen állok – vágtam rá mosolyogva.

-         Ez esetben már indulhatunk is – vette fel a táskákat, majd elindult a földszint felé, én pedig azonnal követtem.

-         Biztos vagy benne, hogy a helyes utat választod? – hallottam meg Lucifer idegesítő hangját.

-         Biztos, hogy a helyes utat választom – suttogtam halkan. – Ez az én életem, az én lehetőségem egy boldog életre. Miért mulasztanám el a lehetőséget?

-         Nos, majd kiderül, hogy kinek van igaza. Itt lesz az ideje, hogy emlékezz – duruzsolta még a fülembe. Azután pedig végleg eltűnt.

-         Emlékezzek? Mire emlékezzek? Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de egyszer majd biztosan kiderül – rántottam meg a vállam. Majd Emmett segítő kezét elfogadva felszálltam Luciferhez a lóra.

-         Készen állsz? – kérdezte halkan.

-         Igen, induljunk – mondtam határozottan. Döntöttem, és nem fogok változtatni a döntésemen, soha. A boldogságot választom, hiszen nincs rá okom, hogy másként tegyek…

(Nadine szemszöge)

Amint visszaértem az égbe megjelent mellettem Nathan, akinek az arckifejezése igencsak feszült volt. Ráadásul nem is kicsit, igazán döbbent és rémült arcot vágott.

-         Mi történt? – kérdeztem azonnal. – Valami baj van?

-         Előkerült Kathy – kezdett bele Nathan.

-         Baja esett? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Hol van?

-         Nem esett baja, legalábbis testileg jól van – kezdett bele kedvesem.

-         Akkor mégis mi történt? – faggattam tovább. – Ne kelljen már minden szót kihúznom belőled, kérlek.

-         Nos, Kathy mégiscsak látta a támadót, aki elárult minket – kezdett bele Nathan.

-         Te jó ég – kaptam a kezeimet a számhoz. – Ugye nem…

-         De igen – vágta rá Nathan mielőtt még befejezhettem volna. – A nővére volt az – erősítette meg a hitemet.

-         Szegénykém – temettem a kezeimbe az arcomat. – Hogyan juthatott közel Lucifer hozzá?

-         Ami azt illeti, kiderült, hogy nem Lucifer került közel hozzá, hanem ő kereste meg a pokol urát – válaszolta Nathan.

-         Hogy mi? – kérdeztem döbbenten.

-         Kathy azért tűnt el, mert látta, hogy ő volt a támadó, és rendbe akarta hozni a dolgokat. Meg akarta menteni a testvérét, de amikor utolérte és beszélt vele, igencsak megdöbbent a hallottakon. Kathy nővére úgy gondolja, hogy az ég már réges régen cserbenhagyta, mert nem tettek semmit, amikor máglyára vetették őt, holott ártatlan volt, így ajánlatott tett Lucifernek, hogy segít neki bármiben, hogyha megadja neki a lehetőséget, hogy találkozzon azokkal az emberekkel odalent, akik megkínozták, és meggyilkolták.

-         Bosszúvágy, a legnehezebben szűnő dolog, ami csak a világon létezik. Bár nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után még ennyi harag van a testvérében – sóhajtottam fel.

-         Sajnos ezzel már nem tudunk mit tenni. A szárnyai már feketék voltak, amikor Kathy utoljára látta.

-         Akkor már nincs remény, eldöntötte, hogy lemegy – borzadtam el. – Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha meglátogatnám Kathy-t.

-         Igen, én is úgy gondolom, hogy szüksége lenne rád – bólintott rá azonnal. – A házában van. Gabriel is vele van, hogy ne csináljon butaságot.

-         Gabriel? – kerekedtek ki a szemeim. – Egészen biztosak vagytok benne, hogy az ég legmorcosabb vezetője a legjobb, aki most Kathy mellett lehet?

-         Nos, ami azt illeti, Gabriel meglepően kedvesen viselkedik vele. Mintha pontosan tudná, hogy hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben – gondolkodott el Nathan.

-         Azért én szeretnék ránézni Kathy-re, hogyha van rá mód – vágtam rá azonnal.

Majd egy szempillantás előtt Kathy háza előtt termettem. Ezután pedig azonnal berohantam hozzá, a látvány pedig teljesen letaglózott. Gabriel Kathy-t ölelte magához. Méghozzá olyan gyengéden, amilyen gyengéden még soha életemben nem láttam őt viselkedni.

-         Látod, Nadine már itt is van – simított végig a haján. Majd apró puszit nyomott a homlokára. – Akkor én most magatokra is hagylak benneteket – mondta, miközben elengedte a barátnőmet.

-         Én, köszönöm – kapott Kathy Gabriel karja után.

-         Örömmel, kedvesem. Hogyha bármire szükséged van, vagy beszélgetnél valakivel, akkor az ajtóm nyitva áll előtted – mondta határozottan. – Most viszont megyek. Hamarosan találkozunk – szorította meg még egyszer Kathy kezét. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-         Nadine – sírta el magát Kathy ismét. Majd egy szempillantás alatt a karjaimba szaladt, én pedig szorosan magamhoz öleltem.

-         Annyira sajnálom – mondtam neki határozottan. – Mindenről én tehetek – sóhajtottam fel. – Hogyha nem hozom ránk Lucifert, akkor soha nem történt volna meg ez.

-         Az igazság az, hogy egyszer akkor is megtörtént volna – szipogta halkan. – Túl sok volt benne a fájdalom. Próbáltam enyhíteni, próbáltam vele elfeledtetni azt, ami emberként történt velünk, de nem sikerült – mondta bűntudatosan. – Látnom kellett volna, hogy soha nem lelt igazán békét.

-         Kathy, van, akit nem lehet megmenteni – mondtam határozottan. – Aki nem akarja, hogy segítsünk rajta, azon nem tudunk segíteni, még akkor sem, hogyha ez minden vágyunk. Már csak az a kérdés, hogy mit ígért Lucifernek, mert ingyen biztosan nem vállalt el semmit.

-         Nos, valóban nem ingyen tette – nézett a szemembe. – Megtudtam, hogy Rosalie volt a tét. A nővérem feladata az volt, hogy Rose ne válassza azt a világot, amit kínálsz neki, hanem menjen vissza a saját valóságába és maradjon vámpír. Bár azt nem tudom, hogy ez miért volt fontos ez Lucifer számára.

-         Hm… az a nyavalyás – mordultam fel.

-         Te érted, hogy miért tette ezt? – kérdezte Kathy döbbenten.

-         Igen, a képlet egyszerű, ha a lélek megmarad a saját valóságában, akkor ő nyert. Én életeket próbálok szebbé tenni, ő pedig azon van, hogy a boldog alternatívákat megakadályozza. Rose pedig elég különleges volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését – magyaráztam halkan.

-         Akkor most nagy bajban vagyunk? – kérdezte Kathy.

-         Nem, mert nem fogjuk hagyni, hogy Lucifer tönkretegye Rosalie választását – vágtam rá határozottan.

-         A testvéremet már nem tudjuk visszahozni, igaz? – kérdezte szomorúan.

-         Azért én még nem adnám fel – mondtam neki határozottan. – Tudod, ismerek egy Végzet Angyalát, aki talán segít nekünk egyszer, hogy megmenthessük őt is. Miénk az örökkévalóság, hogy rendbe tegyük megannyi eltévedt lélek életét. Talán egyszer ő is sorra kerül – mondtam határozottan.

-         Talán – mosolyodott el Kathy. – Addig is reménykedem, hogy megtalálja a békét, és visszatalál hozzám. Tudom, hogy ő nem gonosz, nem való a pokol angyalai közé.

-         Igazad van, tényleg nem való oda – bólintottam rá azonnal.

Bár nem tudtam neki megígérni, hogy pontosan mikor megyünk el a testvéréért, de abban biztos voltam, hogy egyszer visszahozzuk őt haza, mert ő is hozzánk tartozik a hibáival együtt is. Talán nem minden annyira fekete, vagy fehér, ahogy azt a többségünk gondolja.

-         Nadine? – szakított ki Kathy hangja a gondolataimból.

-         Igen? – néztem rá kíváncsian.

-         Érzed ezt? – szorította Kathy a kezét a szívére. – Fájdalom, valakinek nagyon fáj a szíve – mondta határozottan. Majd egy pillanattal később engem is elért a hullám. Azután pedig megjelent Nathan is.

-         Érzitek? – nézett ránk fájdalmas arccal.

-         Rose – tőrt rám a felismerés. Hogy egy pillanattal később megjelenjek barátnőm mellett, aki egy takaróba bugyolálva ült a magasles szélén, és halkan zokogott. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

-         Miért nem mondtad el? – zokogott fel.

-         Mit? – kérdeztem döbbenten.

-         Azt, hogy az én boldogságom valaki más boldogságába fog kerülni – vágta rá mérgesen. – Hogyan lehetnék boldog, amikor Esme egy örökkévalóságig fog szenvedni Carlisle nélkül? – kérdezte miközben mélyen a szemembe nézett.

-         Sakk – hallottam meg a világ legidegesítőbb hangját. Én pedig tanácstalanul álltam barátnőm mellett, aki továbbra is csak halkan sírt. Míg szerelme mélyen aludt az apró faházban.

-         Még nincs vége – suttogtam az éjszakába. Majd Rose-t elaltattam, és Emmett mellé fektettem…

The Beauty and the Bear - 81. fejezet

81. fejezet

SZIASZTOK! BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG AZ ÚJ FEJEZET :D PUSZI, DRUSILLA

(Nadine szemszöge)

Miután újra feljutottam az otthonomba, azonnal azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit tehetnék még, hogy kiderítsem, hogy ki az áruló közöttünk. Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet olyan elvetemült, hogy elárulja a saját otthonát, de talán máshogyan kéne gondolkodnom. Ki lehet az, aki hajlandó elárulni az otthonát valamiért. Lucifer mindig felkínál valamit a szolgálatért cserébe. Olyan lényt kell keresnem az égből, akinek van némi hatalma, és olyan a múltja, hogy Lucifer esetleg megkörnyékezheti. Malakiást, Ezekielt, és természetesen Gabrielt is kizárhatom, hiszen ők eleve elrendelten élnek itt, és nincs ami miatt meg akarnának válni az égtől. Valamelyik felsőbbrendű angyal lesz az. Nathant azt hiszem, hogy nyugodtan kizárhatom, hiszen nem valószínű, hogy visszavágyna Lucifer mellé. Kathy is tökéletesen megbízható. Viszont még így is olyan sokan vannak, akik halandók voltak, és lehet, hogy meg lehet őket környékezni.

-         Nadine, jól vagy? – szorított magához Nathan hirtelen. – Ugye nem bántottak téged? Alaposan legyengíthetett téged Kathy meggyógyítása. Az arcod elég sápadt, talán jobb lenne, hogyha egy kicsit lepihennél.

-         Nem, jól vagyok – ráztam meg a fejem.

-         Nem, nem vagy jól – rázta meg a fejét mosolyogva szerelmem.

-         Miből gondolod, hogy nem vagyok jól? – kérdeztem morcosan.

-         Onnan, hogy teljes testeddel rajtam támaszkodsz. Még csak állni sem tudsz egyedül – mondta határozottan.

-         Dehogynem tudok állni – vágtam rá ingerülten.

-         Rendben, akkor tessék – engedett el hirtelen. Én pedig kis híján összecsuklottam, de még időben elkapott engem.

-         Még jó, hogy tudsz állni, és nem vagy kimerült – kapott a karjaiba szigorú tekintettel, majd lefektetett az ágyra. – Most pedig lazítani fogsz. Ha tetszik, ha nem. Ha nincs más megoldás, akkor egyszerűen ágyhoz kötözlek a szó szoros értelmében, és túszként foglak fogva tartani – mosolyodott el.

-         Jól hangzik, ha nem lennénk bajban, akkor örömmel kapnék is az alkalmon, de jelenleg sajnos nem engedhetjük meg magunknak a pihenést – vetettem ellent.

-         Tudod még háború idején is lazítanak néha a katonák, úgyhogy higgadj le egy kicsit, és maradj veszteg. Én addig összehívok minden angyalt. Meglátjuk, hogy ki viselkedik különösen, vagy gyanúsan. Ezekiel, és Malakiás is megfigyel mindenkit. Sőt, bármilyen hihetetlen is, még Gabriel is egyetértett, ami azt hiszem, hogy egyáltalán nem kis szó.

-         Nos, valóban nem semmi – kerekedtek ki a szemeim a meglepetéstől. Gabriel már csak szórakozásból is ellent szokott mondani mindenkinek.

-         Na látod, pihenj, mi pedig kiderítjük, hogy mi is történik itt valójában – nyomott puszit a számra. – Amint van valami fejlemény, azonnal szólni fogok neked, megígérem, hogy te leszel az első. Megegyeztünk?

-         Jó, legyen – egyeztem bele végül. – Azt hiszem, hogy most úgysem vennétek nagy hasznomat – sóhajtottam fel.

-         Nos, nem akartam ennyire nyíltan kimondani, de valóban így van, kicsim – bólintott rá Nathan.

-         Akkor menj, de csak ügyesen, nem hozhatsz szégyent rám – intettem játékosan.

-         Azt soha nem is merném megtenni – kacsintott rám. Majd még egy gyengéd csók után el is tűnt.

-         Na, most viszont mihez kezdjek? Talán aludnom kéne egyet? Az lenne a logikus jelen helyzetben azt hiszem – húztam magamra a takarót, és próbáltam elaludni, de egyszerűen nem voltam rá képes. Hogyan is pihenhetnék, amikor most arra van idő a legkevésbé.

-         Jó éjt, Nadine – hallottam meg egy ismerős hangot. Majd elragadott a sötétség…

Nem tudom, hogy meddig lehettem eszméletlen, és hogy ki férkőzhetett hozzám olyan közel, hogy megint bejutott a szobámba, de ha nagy nehezen is, mégis kinyitottam a szemeimet.

-         Kicsim, minden rendben? – jelent meg Nathan azonnal a szemem előtt.

-         Hogy lenne minden rendben, amikor szétmegy a fejem? – kaptam a homlokomhoz. Lehetséges, hogy valaki leütött?

-         Legalább ennyivel megúsztad – nyomott rá puszit óvatosan. – Hálás lehetsz, hogy Kathy a világ leghűségesebb barátnője, mert nélküle már ki tudja hol lennél. Ő jött be hozzád, mert aggódott érted, de legalább így alkalma nyílott meg is menteni téged.

-         Na és ki volt a támadó? Ki az áruló? Látta? – kérdeztem azonnal.

-         Nem, sajnos nem látta, mert egy szempillantás alatt köddé vált – vágta rá szerelmem azonnal.

-         A csudába – sóhajtottam fel.

-         Hé, már azért is hálásak lehetünk, hogy nem tűntél el megint – mondta komolyan.

-         Az biztos, de most már nagyon frusztrál, hogy nem tudom, hogy ki az, aki dróton rángat minket, és vajon miért teszi ezt? Egyébként hol van Kathy? Megköszönném neki a kedvességét – jutott eszembe hirtelen.

-         Most, hogy így mondod, nem is tudom, hogy hová tűnt – nézett körül Nathan döbbenten. – Azt hittem, hogy itt van mögöttem.

-         Ez felettébb gyanús, nem gondoljátok? – kérdezte Gabriel. Eddig fel sem tűnt, hogy a hármak is itt vannak.

-         Nem hiszem, hogy különösebb jelentősége lenne, Kathy jótét lélek, ezt mindannyian tudjuk – vetette ellen Malakiás azonnal.

-         Nekem sincsenek kétségeim a lány tiszta lelkét illetően – állt mellé Ezekiel is.

-         Valahogy sejtettem, hogy ezen a megdöbbentő állásponton lesztek, de majd meglátjátok, hogy nem mondott igazat. Vagy látta a támadót, és védeni akarja, vagy ő maga volt a támadó, csak valaki kis híján rajtakapta, így kitalált egy jó kis történetet – mondta Gabriel határozottan. – Lucifer nagyon is meggyőző tud lenni, hogyha akar, és nem sokan képesek rá, hogy ellenálljanak neki.

-         Tudjuk, Gabriel. Talán ezt a tényt, te tudod a legjobban, nem igaz? – mondta Ezekiel ingerülten.

-         Ezekiel, megbeszéltük, hogy ezt a dolgot soha nem hánytorgatjuk fel. Mindannyian voltunk már kíváncsiak, csak Gabriel kicsit messzebbre ment, mint mi, de ezt nem róhatjuk fel minden parázs vitánál, igaz? – csitította testvérét Malakiás.

-         Te érted, hogy miről folyik a szó? – kérdezte Nathan kíváncsian.

-         Őszintén szólva nem nagyon – vallottam be. – Talán Gabriel is követett el valami hibát már élete során. Bár ez nem olyan megdöbbentő szerintem. Tökéletes lélek nem igen létezik.

-         Hát kevés van belőlük az egyszer biztos – biccentett szerelmem.

-         Ezt a beszélgetést inkább hat szem között folytassuk, hogyha lehet – nézett ránk hirtelen Malakiás. – Ti pedig maradjatok itt. Ha meglátlak titeket kint, akkor olyanra lesz példa, amilyet még soha életemben nem tettem, és nem is akarok.

-         Mire gondol, Uram? – nyeltem egy nagyot. Ez mindenképpen félelmetesen hangzik. Malakiás nem szokott így beszélni.

-         Ha megtörténik, akkor nem fog érdekelni a szabad akaratod, és a saját érdekedben döntést hozok helyetted – mondta ellentmondást nem tűrve. – Megértettél, lányom?

-         Igen – motyogtam halkan.

Még soha életemben nem láttam Malakiást ilyen gondterheltnek, és idegesnek. Ez nem volt jellemző az itteniekre. Általában csak én szoktam felbosszantani őket, más nem nagyon. Vajon miért tetszett meg Lucifernek most ennyire a bosszantás? Talán csak azért, mert Nathan is belekeveredett az ügybe. Vagyis valószínűleg, de Nathant viszont maguk az égiek hozatták fel, miután alkut kötöttek Luciferrel. Mi értelme volt az egésznek? Na nem, mintha bánnám a dolgot. Mert egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármit is megbántam, ami az elmúlt hónapokban, illetve már lassan több, mint egy évben történt. Még soha életemben nem volt mellettem egyetlen védencem sem Rose tényleg nagyon különleges lány. Még annál is sokkal, de sokkal különlegesebb, mint ahogy én hittem.  Megérdemelne egy szép életet. Egy olyat, amiben megtapasztalhatja az anyaság örömeit. Ahol boldog lehet, és nem kell nélkülöznie semmit. Viszont egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogja az új útját választani. Nem teheti, mert a szíve nem fogja engedni. Soha nem hagyná, hogy valaki meghaljon a családjából amiatt, mert ő más utat választ, mint amin eleve elindult. Akármennyire is tökéletes lenne az élete Emmett mellett emberként, akkor sem fogja ezt az utat választani. Én pedig nem szólhatok majd bele a döntésébe. Valamilyen szinten természetesen megértem őt. Hiszen fontosak neki a szerettei. Másrészről viszont furcsa, hogy egy ilyen alternatíva küszöbén is képes másokra gondolni, és nem magára. Az egészre gondol az egyed helyett, ami nem igazán jellemző az emberi lényekre. Vagy legalábbis sajnos nagyon ritka. Valahogy meg kell oldanom, hogy mindentől függetlenül boldog véget érjen a története, bármi váron…

(Rosalie szemszöge)

A nászutunkon a kezdeti idegesség, amit a kislányunktól való elválás miatt éreztem egyre inkább feloldódtam, és mostanra már én is rájöttem, hogy akármennyire is imádom a mi kis hercegnőnket, akkor is igaza van anyának és Emmettnek. Nem lehet mindig a szoknyám mellett, még akkor sem, hogyha szeretném. Nem tehetem meg, hogy nem nevelem önállóságra, hiszen ebben a világban halandó vagyok, és nem maradhatok örökké mellette, így meg kell tanulnia, hogy nélkülünk is van élet. Akármennyire is nehéz ezt elfogadnom, de így van. Bár érdekelne, hogy vajon most mit csinálhat az a kis rosszcsont. Biztosan a nagymamáját idegesíti valami apró csínytevéssel.

-         Jó reggelt – szakított Emmett a gondolataimból. Ma reggel azon ritka pillanatok egyikét élhetem át, amikor én ébredtem fel előbb. Sokkal előbb. Olyannyira korán, hogy a palacsinta már elő van készítve, ahogy a kávé is. Csak ki kell mennünk a konyhába és néhány perccel később már reggelizhetünk is. – Te hogyhogy ébren vagy? – kérdezte nagyot ásítva. – Mindig én kelek előbb.

-         Nos, általában ez így is van, de ma reggel, kivételesen én voltam frissebb. Mi ezzel a baj? – kérdeztem kíváncsian.

-         Semmi baj nincs vele, kicsim, csak meglepődtem – húzott magához szorosan.

-         Talán kellőképpen kimerítettelek az éjszaka – kuncogtam fel. Azt hiszem, hogy emberi szinten csúcsteljesítményt állítottunk fel.

-         Nos, panaszra nem volt okom, ez egészen biztos – vigyorodott el kajánul. – Ennyire még soha nem voltál vad és határozott a megismerkedésünk óta, de ami azt illeti, hozzá tudnék szokni – húzott magára hirtelen. – Erőltethetnéd néha a heves vadmacskát, mert határozottan tetszett a dolog.

-         Ami azt illeti, nekem is tetszett, úgyhogy néha járni fog neked egy kis vadság – kacsintottam rá.

-         Hohó, szeretem az effajta fenyegetettséget – paskolta meg a fenekemet.

Majd hirtelen korogni kezdett a gyomra, amin csak jóízűen felnevettem. Emmett úgy néz ki már emberként is azért volt ilyen hatalmas, mert egyszerűen mindig éhes volt, és mindig mozgott. Nagyon is tetszik nekem az emberi mivolta. Kár, hogy a saját életemben nem volt alkalmam megismerni ezt az Emmettet. Néhány pozitív tulajdonságáról eddig nem is volt fogalmam sem, amit nagyon is sajnálok.

-         Azt hiszem, hogy éhes vagyok, menjünk enni, asszony – húzta le rólam a takarót. – Hé, határozottan emlékszem, hogy meztelenül aludtál el – húzta el a száját. – Ez nem ér, nem villantak ki a bájaid – vált kicsit durcássá a hangja.

-         Talán nem vagyok már meztelen, de mégsem készíthettem el a reggelinket ruha nélkül – mondtam mosolyogva.

-         Hm… palacsinta lesz? – villantak meg a szemei lelkesen.

-         Igen, ahogy mondod. A kedvenced – biccentettem.

-         Nagyon helyes, akkor megbocsájtom, hogy felöltöztél – mondta határozottan. – Menjünk – pattant fel. Majd magára kapta az alsónadrágját, és már fel is kapott, hogy a konyhába siessen velem együtt.

-         Hogyan kéred a palacsintát? – kérdeztem miután helyet foglalt.

-         Gyorsan – kuncogott fel.

-         Nagyon vicces – forgattam meg a szemeimet.

-         Na jó, akkor legyen mondjuk szív formájú, és kend be eperlekvárral – gondolkodott el.

-         Rendben – nevettem fel.

Micsoda ötlet. Habár megvan benne a kihívás, mert még soha nem próbáltam szívecske formájú palacsintát sütni, de azt hiszem, hogy menni fog a dolog. Legalábbis remélem. Az első darab egy kicsit talán ügyetlenre sikeredett, de a második már majdnem tökéletes volt, szerencsére. Így azt kentem meg a lekvárral. Majd egy kis szósszal még rárajzoltam egy E és egy R betűt, ami szerelmemnek is legalább annyira tetszett, mint nekem. Elég furcsa, hogy nem is olyan régen még szemeimet forgatva néztem a sok hormontúltengéses tinit a gimnáziumban, most meg már én is úgy viselkedem, mintha egy lennék közülük, de most nagyon is élek. Úgy, ahogy eddig még talán soha életem során. Egyszerűen fantasztikus érzés. 

-         Hahó, ébren vagy, édes? – lengette meg előttem a kezeit Emmett.

-         Hát persze, ne haragudj – néztem rám bocsánatkérően.

-         Nagyon elkalandozó vagy ma – állapította meg. – Ne aggódj, Anne tökéletesen jól van, ebben biztos lehetsz. Az anyukád tudja, hogy mi kell egy ilyen csöppnyi lánykának. Úgyhogy nincs okod az aggodalomra.

-         Nem, nem Anne-re gondoltam – ráztam meg a fejem.

-         Hát akkor mire? – kérdezte kíváncsian.

-         Csak elgondolkodtam a közös élményeinken. Legfőképpen azon, hogy mennyire boldog vagyok. Nagyon, de nagyon boldog vagyok veled – vallottam be.

-         Nos, ami azt illeti, nekem sincs okom panaszra – húzott le az ölébe. Én pedig boldogan bújtam a karjaiba. – Mit szeretnél ma csinálni? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem is tudom – gondolkodtam el.

-         Neked van ötleted? – néztem rá kíváncsian.

-         Ami azt illeti, én szívesen kimennék a magasleshez, ahol már voltunk egyszer – ajánlotta a lehetőséget.

-         Oda, ahol a medvékkel találkoztunk? – nyeltem egy nagyot.

Egyszer már megúsztuk, de nem hiszem, hogy kísértenünk kellene a sorsot. Vagy legalábbis szerintem rossz ötlet. Habár, elvileg nagy baj nem történhet, hiszen ez egy alternatív világ, amiben Nadine és Nathan vigyáz rám. Egyébként is. Emmett olyan lelkes. Miért is ne mehetnénk el kirándulni az egyik kedvenc helyére?

-         Azt hiszem, hogy ez egy remek ötlet – mosolyogtam rá.

-         Biztos? Elég sokat gondolkodtál a válaszon – nézett rám fürkészően. – Hogyha rossz érzésed van a hellyel kapcsolatban azok után, ami ott történt, akkor nem muszáj mennünk. Talán rossz ötlet volt, hogy felhoztam azt a helyet.

-         Nem, egyáltalán, csak féltelek. Hiszen a múltkor nagyon közel voltunk a véghez, amikor a medve ránk támadt – magyaráztam a helyzetet.

-         Akkor nem figyeltem oda eléggé. Figyelmetlen voltam, és ezt nagyon, de nagyon sajnálom. Soha többé nem fog előfordulni, megígérem – emelte esküre a kezét.

-         Nem a te hibád volt – vágtam rá azonnal. – Én is figyelmetlen voltam, és lehetett volna annyi eszem, hogy nem menekülök el a vadonban.

-         Én sem voltam éppen kedves, pedig semmi okom nem volt kételkedni benned – vágta rá azonnal.

-         Szerintem inkább menjünk és élvezzük ezt a napot, ne rágódjunk a múlton – mondtam határozottan. – Szívesen felmennék a magaslesre, mert sokkal jobb jó emlék fűződik hozzá, mint rossz. Úgy rémlik, hogy szép pillanataink voltak odafönn, amit meg kellene ismételni – húztam végig a körmeimet csupasz mellkasán.

-         Ne kísérts, asszony, mert nagy bajba fogsz kerülni – simított végig a fenekemen.

-         Talán éppen az a célom, hogy a lehető legnagyobb bajban legyek – villantak meg a szemeim.

-         Akkor viszont nagyon, de nagyon jó úton haladsz – csókolt meg szenvedélyesen.

-         Hé, arról volt szó, hogy kirándulunk – pihegtem miután elengedett.

-         Akkor reggelizzünk meg, és utána induljunk el, mielőtt még meggondolom magam – nézett rám komolyan.

-         Jól van, ígérem, hogy addig viselkedek – mentem vissza a palacsintasütéshez, míg szerelmem jóízűen falatozni kezdett.

Nem sokkal később pedig már én is ott voltam mellette, és együtt fogyasztottuk el a reggelinket. Ami igencsak jó hangulatban telt el.

-         Szerintem menj fel, és csomagolj össze nekünk két napra. Addig én megyek és előkészítem Lucifert, hogy elindulhassunk.

-         Rendben van. Gondolom ételt is készítsek össze, ugye? – kérdeztem rá. Bár eléggé valószínű volt, hogy igent fog mondani a kérdésre.

-         Igen, az jó lenne, mert lehet, hogy megéhezünk az utunk során – bólintott rá azonnal.

-         Rendben, akkor fél óra múlva találkozzunk a konyhában – néztem rá komolyan.

-         Igenis, asszonyom – szalutált Emmett azonnal.

Majd egy gyors csók után kiviharzott a konyhából. Én pedig felmentem az emeletre és csomagolni kezdtem. Már éppen zártam be a táskát, amikor ismerős hang szólalt meg a szoba másik végéből.

-         Rosalie – mondta halkan. Én pedig azonnal odafordultam.

-         Még nincs éjszaka, Ezekiel – mosolyogtam rá.

-         Tudom, de most ennek ellenére velem kell jönnöd – mondta határozottan.

-         De hát – kezdtem volna bele, de elragadott a sötétség…