The Beauty and the Bear - 134. fejezet

134. fejezet

(Nadine szemszöge)

Türelmesen követtem Anne-t, és Demetrit, akik emberi tempóban, kényelmesen sétáltak az erdőben. Amióta elhagyták Volterrát Demetri már többször megkérdezte, hogy mi a baj, de Anne nem válaszolt neki. Csak kitépte a karját, Demetri kezéből, és jó egy méter távolságot tartott tőle, amit nem igazán értettem, ahogy a férfi sem, de nyilvánvalóan oka volt rá, hogy haragudott. Csak azt nem tudta egyikünk sem, hogy mi.

-          Hálás lennék, hogyha elmondanád végre, hogy mi a baj – sóhajtott fel Demetri ismét.

-          Szerintem pontosan tudod, nyomkereső – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

-          Nyomkereső? – vonta fel a szemöldökét Demetri értetlenül.

-          Mikor akartad elmondani? Nem, ez butaság. Egyszerűen csak megfenyegettél volna egy romantikus pillanatban, hogy széttegyem a lábam, ha esetleg magamtól nem akaródzik, vagy egyszerűen megerőszakolsz, és túl vagyunk rajta?

-          Mi a fészkes fenéről beszélsz? – csattant fel Dem.

-          Hogy tetszett Kathy? Csak megfigyelted, amíg aludt, vagy esetleg tettél mást is, amíg álmában bámultad őt? – kérdezte Anne dühösen. – Na, most már rémlik valami?

-          Oh, a francba – nyögött fel Demetri. – Mit mondott neked Aro? – kérdezte idegesen.

-          Azt, hogy legyek készséges, különben Kathy különös körülmények között eltűnik – vágta rá könnyes szemekkel. – Hogy tehetted? Én bíztam benned. Te pedig kihasználtad ezt. Ezek után mit vársz? Örüljek neki, hogy veled lehetek egy hetet? Nem hagytál nekem választást, ha bármit teszek ellened, akkor Aro megöleti Kathy-t, vagy vámpírrá teszi. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb lehetőség. Pontosan tudtad, hogy kit figyelsz. Hogyha tényleg olyan baromi ügyes vagy, hogy ki tudod játszani Aro képességét, akkor miért nem védted meg a barátnőmet? Ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy csipetnyi hátsó szándékod sem volt, amikor mindent elmondtál Kathy-ről – kiabált Anne magából kikelve.

-          Én, nem akartam, hogy ez történjen – hajtotta le a fejét Demetri.

-          Na persze, te is csak egy Volturi vagy – köpte a szavakat Anne. – Undorodom tőled, érted? Nem is tudom, hogy hogyan hihettem el, hogy őszintén kedvelsz engem. Tényleg csak egy naiv kislány vagyok, aki hinni akar a tündérmesékben. Majd miattam változik meg egy Volturi testőr. Én hülye.

-          Anne, és tényleg megváltoztam – suttogta Demetri halkan. – Parancsot teljesítettem, és megfigyeltem a barátnődet, ez tény, de soha nem akartam felhasználni ezt arra, hogy közelebb kerüljek hozzád.

-          Nem is volt rá szükség. Aro kijátszotta helyetted az aduászt. Nem igaz?

-          Nem így értettem – emelte fel a kezeit védekezően.

-          Oh, bocsánat, elfelejtettem, hogy az Aro-Demetri párosból te játszod a jófiút. Ez az a rész, ahol meg kellene hatódnom, és a karjaidba omlanom, hogy ne legyen nehéz dolgod?

-          Anne… - kezdett bele Demetri, de aztán lemondóan felsóhajtott. – Érdekes hetünk lesz – morogta az orra alatt. Majd követte az időközben nekiiramodott Anne-t.

-          Messze vagyunk még? – kérdezte jó egy órával később Anne.

-          Nem, még párszáz méter, csak azért nem látod még a házat, mert a fák takarják – adta meg készségesen a választ Demetri.

-          Remek, már éppen itt az ideje – bólintott rá Anne.

-          Egész héten nem fogsz velem szóba állni, igaz? – kérdezte Dem nagyot szusszantva.

-          Nem igazán tervezem, hogy bájcsevegni fogok veled, de majd ha készen állok rá, hogy elvégezd a küldetésed, akkor szólok – mondta Anne még mindig sértetten. – Én hülye még a levelet is elégettem, nehogy bajod essen. Hogy esett volna bajod, hogyha együtt terveltétek ki ezt az egészet? Istenem, tényleg csak egy buta kislány vagyok még.

-          Anne, te is tudod, hogy ez nem igaz. Most haragszol rám, méghozzá jogosan, de majd ha lehiggadtál egy kicsit a sokktól, ami ért, akkor rá fogsz jönni, hogy nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Esküszöm neked.

-          Máris hazudtál, ugyanis közöd van hozzá – vágott vissza. – Te figyelted meg Kathy-t. Ez már valami hozzájárulás a helyzetemhez. Nem?

-          Parancsot teljesítettem, mondom még egyszer – mondta Dem is ingerülten.

-          Oh, értem, ha Aro azt mondja, hogy sétálj bele a tűzbe, akkor megkérdezed, hogy lassan égj el, vagy inkább gyorsan – forgatta meg a szemeit Anne.

-          Haha, nagyon vicces vagy – húzta el a száját Demetri. – Itt nem erről van szó. Nem mindig értek egyet vele, de akkor is ő volt az, aki életben hagyott, és értelmet adott a létezésemnek. Aki a Volturihoz tartozik, az hűséggel tartozik a vezetőknek.

-          Én pedig hűséggel tartozom a családomnak, és a barátaimnak, akiket ti veszélyeztettek, méghozzá amiatt, hogy én és a bátyám megszülettünk. Oh, és persze Aro kísérletező kedve miatt, hogy mi lesz egy vámpír, és a félvámpír gyermekéből. Elárulom neked, hogy én még soha nem estem túl a női test változásán azon kívül, hogy ekkorára nőttem. Úgyhogy hiába a próbálkozás.

-          Egyelőre – vágott közbe Demetri.

-          Nos, ami azt illeti, talán soha nem leszek nemzőképes – állapította meg Anne. – Nincs rá semmi biztosíték, hogy ez a részem emberi lenne. Könnyen lehet, hogy várhatsz egy örökkévalóságon át.

-          Akkor legalább biztonságban leszel, mert Arót a jelek szerint csak ezért érdekled ennyire – mondta Demetri határozottan. – Bár mindig is vágytam gyermekre, ilyen áron nem kell.

-           Nocsak, annyi nőből egyik sem eset teherbe? Talán vaktölténnyel lövöldözöl – mondta Anne kegyetlen hangsúllyal.

-          Nem éltek elég ideig, hogy kiderüljön – tornyosult Demetri Anne fölé.

-          Ennek véget kell vetni, mert még baj lesz belőle – sóhajtottam fel. Majd Anne-hez osontam. – Ne hidd el a látszatot. Korántsem tudhatod, hogy Demetri tényleg bűnös-e, hiszen itt Aro mozgatja a szálakat, és Demetri is csak egy báb valószínűleg, akit kénye-kedve szerint húzogat a saját kis zsinórján – sugalltam felé komolyan. Majd a férfihoz suhantam. – Anne csak aggódik a barátnőjéért, a családjáért, és fél. Ez teljesen érthető dolog, és nem csoda, hogy van még benne bizalmatlanság, hiszen te annyira más vagy, mint a családja férfitagjai. Légy hozzá kedves. Itt most ő az, aki vigasztalásra, és támogatásra szorul – mondtam neki halkan. Remélem, hogy megteszi a hatását a kis akcióm. Ha tényleg őszinték az érzelmeik egymás iránt, akkor mindketten hallottak engem, és legjobb tudásuk szerint fognak cselekedni.

-          Miért csináljuk ezt? – fogta meg Anne kezét Demetri gyengéden. Ez az, megy ez még nekem. – Nagyon sajnálom, hogy veszélybe került Kathy, de nem akartam eldobni az életem egy számomra ismeretlen ember miatt. Pontosabban nem akartam, de ha te azt kívánod, hogy akár az életem árán is védjem meg a barátnődet, akkor én gondolkodás nélkül készen állok rá. Ha tudtam volna, hogy Aro zsarolni akar téged vele, akkor kétszer is meggondolom, hogy teljesítsem-e a parancsot. Nekem azt mondta csak szeretné tudni, hogy milyen ember, és, hogy a titkunk biztonságban van-e.

-          A titkunk soha nem is volt veszélyben, mivel Kathy-nek fogalma sincs arról, hogy én nem egy egyszerű lány vagyok. Soha nem sodornám veszélybe a titkunkat, és ezzel a családomat.

-          Igen, valahogy sejtettem, hogy így lesz – bólintott rá Demetri. – A valódi tervét csak akkor ismertem meg, amikor visszatértem a várba. Esküszöm neked, hogy így volt – mondta miközben mélyen és őszintén nézett bele Anne szemébe. – Kérlek, bízz bennem még egy kicsit. Esküszöm, hogy sosem ártanék neked, vagy a családodnak. Főleg nem neked – mondta komolyan.

-          Őszintének tűnsz – gondolkodott el Anne egy pillanatra.

-          Akkor adj nekem esélyt, hogy bizonyítsak – simított végig finoman a kezén Dem.

-          Rendben, de ez az esély az utolsó. Ha még egyszer elhallgatsz előlem valamit, akkor végeztünk egymással, akármennyire is nem szeretném, hogy ez megtörténjen – mondta Anne ellentmondást nem tűrve.

-          Megegyeztünk – vágta rá Demetri boldogan. – Akkor most már belém karolsz? – nyújtotta felé a karját bizonytalanul.

-          Örömmel – fogadta el Anne azonnal a felajánlott kart. Majd így sétáltak tovább a ház felé, amin néhány perc múlva be is sétáltak.

-          Na, hogy tetszik? – kérdezte Demetri mosolyogva.

-          Ez egyszerűen gyönyörű – ámult el Anne. – Na és miért nem lakik itt valaki közületek? – kérdezte döbbenten. – Ha én a családotok tagja lennék, akkor valahogy már megszereztem volna magamnak ezt a házat, ez egészen biztos. Kedves, és hangulatos. Öhm… ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez a hely nem illik a családodhoz.

-          Mondjuk inkább úgy, hogy a vámpírokhoz, akikkel együtt élek – javította ki Demetri finoman.

-          Ezt hogy érted? Hogyha egy kicsit sem kedveled őket, akkor miért csatlakoztál? – kérdezte Anne értetlenül.

-          Mondjuk úgy, hogy a Volturihoz nagyon kevesen csatlakoznak maguktól. Inkább, hogy is mondjam, beveszik őket, toborozzák, vagy valami ehhez hasonló kifejezést keress. Mindenki annyira értékes, amennyire egyedi a képessége.

-          Oh, értem – biccentett Anne. – Akkor én nem is vagyok értékes – állapította meg vigyorogva.

-          Te egyedi vagy, és különleges. Nem volt még hozzád hasonló ezelőtt, és ettől nagyon is értékessé váltál.

-          Hm… Anne „a tenyészkanca”, ez az, mindig erre a címre vágytam. Ez minden lány álma – forgatta meg a szemeit ironikusan.

-          Jaj, tudod, hogy nem így értettem – sóhajtott fel Demetri fáradtan.

-          Hé, azt nem mondtam, hogy ezek a te gondolataid, de tények. Vagy talán tévedek?

-          Nem, természetesen nem tévedsz – bólintott rá Dem kelletlenül. - Egyébként pedig teljes biztonságban vagy, hiszen még semmiféle női baj nem jelentkezett nálad – mondta kissé zavarban a férfi.

-          Nos, egyelőre valóban nem, de bármikor megtörténhet, ezért minél előbb szeretnék eltűnni innen a családommal együtt, már ne is haragudj. Ez természetesen nem ellened szól, hanem azok ellen, akikkel együtt élsz – mondta Anne idegesen. – Nem tudnál esetleg velünk jönni? A családunk befogadna téged – harapott az ajkába. – Megtanítanánk, hogy hogyan urald a szomjadat, és bár iskolába szerintem már nem járhatnál velünk, de lehetnél, mondjuk üzletember, vagy segíthetnél Esmének a jótékonysági eseményeknél. Vagy…

-          Anne, állj meg – szólt rá Demetri. – Én nem vagyok iskolás, vagy üzletember, vagy jótékonysági szervező, én vámpír vagyok, és nyomkereső. Nem értek máshoz.

-          Még nem, de megtanulhatnál. Egy öröklét áll a rendelkezésedre. Tényleg örökké ilyen akarsz maradni? Mármint ne értsd félre, nagyon vonzó vagy, és tetszik a képességed, de szerintem van más út is a számodra. Esetleg a számunkra.

-          Te tényleg el tudnád képzelni magunkat, mint egy párt? – kérdezte Demetri meglepetten.

-          Miért ne tudnám? – kérdezte Anne döbbenten. – Ha nem tudnám, akkor nem maradtam volna itt, miután Aro elengedte a családomat. Miattad maradtam itt – mondta elpirulva.

-          Ez más fénybe hozza a történéseket – mosolyodott el Demetri boldogan.

-          Hogy érted? – kérdezte Anne értetlenül.

-          Úgy, hogy igazad van – vágta rá Demetri. – Azt hiszem, hogy érted én is képes lennék változni, még akkor is, hogyha nagyon nehéz lesz. Viszont, azt nem ígérhetem meg, hogy képes leszek büdös állatok vérét szívni, de talán teszek egy próbát.

-          Nekem kezdetnek ez is elég – virult ki Anne azonnal. Majd az ajkába harapott. – Öhm… ugye van itt mosdó?

-          Hát persze, a látszatott fenn kell tartani mindig, és mindenhol – mutatott Dem azonnal egy ajtóra. – Valami baj van? Ugye nem vagy rosszul?

-          Dehogy, jól vagyok, csak nekem vannak emberi szükségleteim – pirult el Anne. – Tudod, ittam nemrég három pohár kakaót és…

-          Oh, elnézést, persze – jött zavarba Demetri is. – Addig én beviszem a csomagokat a szobádba – mondta még, majd Anne eltűnt a fürdő ajtaja mögött…

(Rosalie szemszöge)

Nem tudtam, hogy mit mondott Anne Edwardnak gondolatban, de az egyszer biztos, hogy ki kell derítenem, mert nem vagyok hajlandó figyelmen kívül hagyni egyetlen egy fontos dolgot sem, ami a családommal történik. Anne valamitől nagyon megijedt, és Edward tudja, hogy mi történt.

-          Most azonnal mond el, hogy mit mondott neked a lányom – rontottam be a szobájába mindenféle kopogtatás nélkül.

-          Neked is, szia, Rose – forgatta meg a szemeit Edward. Majd felvette a kabátját.

-          Hát te meg hová készülsz? – kérdeztem meglepetten.

-          Sétálok egyet – rántotta meg a vállát.

-          Az éjszaka közepén? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nos, mivel nappal elég erős itt a napfény általában, így nehéz lenne akkor megnéznem a várost.

-          Most higgyem el, hogy békés városnéző sétát készülsz tenni? – kérdeztem kissé agresszíven. Azért ennyire nem vagyok hülye még én sem.

-          Rosalie, azt hiszel, amit akarsz – mondta Edward teljesen közönyösen.

-          Mit kért tőled a lányom? Talán segíthetnék – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nem viszek magammal senkit. Elég, hogyha én tudom, hogy mit kell tennem – mondta határozottan. – Reggel már jövök is, csak elintézem ezt a dolgot.

-          Edward – szóltam utána.

-          Igen? – fordult vissza kérdőn.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá. – Nem tudom, hogy mit kért tőled Anne, de köszönöm, hogy megteszed érte. Bármi is volt a kérése.

-          Nagyon szívesen – viszonozta a mosolyom. – Ha bárki kérdezi, akkor városnéző sétán vagyok.

-          Nem is tudnék mást mondani, hiszen nem tudok semmit – tártam szét a karjaimat.

-          Na, látod. Pontosan ez a lényeg. Nem tudsz semmit, így ha valaha is kiderül, akkor Aro sem fogja látni a fejedben, hogy esetleg tudtál bármiről is – mondta elégedetten.

-          Edward, ha elintézted, akkor utána, menj haza, kérlek – néztem rá komolyan. – Sőt, vissza se gyere ide, csak menj haza.

-          Nem tehetem – rázta meg a fejét.

-          Miért nem? Akkor biztonságban lennél. Amit tenni készülsz, biztos vagyok benne, hogy a lányomnak jó, de nem hiszem, hogy Aro is díjazná. Mi van, hogyha rájön? Nem akarom, hogy bajod essen.

-          Nem lesz semmi baj, de nem hagyom itt Anne-t, és titeket sem – termett előttem. Majd szorosan magához ölelt egy pillanatra.

-          Vigyázz magadra – kértem halkan. – Nehogy észrevegyen valaki.

-          Ne aggódj, tudom, hogy merre kell mennem ahhoz, hogy senkivel se találkozzam – mondta határozottan.

-          Akkor jó – sóhajtottam fel halkan.

-          Viszlát, Rose – köszönt el szinte suttogva. – Reggel találkozunk.

-          Remélem – szóltam utána halkan, de ekkora Edwardnak már csak a hűlt helye volt velem a szobában. Hát okosabb nem lettem, de nagyon remélem, hogy a bátyám pontosan tudja, hogy mit csinál. Mert, ha nem, akkor nagyon nagy bajba kerül.