The Beauty and the Bear - 130. fejezet

130. fejezet

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK! PUSZI, DRUSILLA

(Rosalie szemszöge)

Emmett és én csendben néztük, ahogy a gyermekeink vacsoráznak, és azt hiszem, hogy egyikünk sem tudta, hogy mit mondhatna nekik. Gabrielen látszott, hogy jóval kevesebbet eszik, mint amennyit szokott, sajnálatos módon, de megértettem őt is természetesen. Hiszen még soha nem voltunk távol egymástól, de most az volt a legfontosabb, hogy legalább az egyik gyermekemet biztonságban tudhassam.

-          Kérsz még, Gabriel? – tartottam felé a tálat, amikor kiürült a tányérja.

-          Nem, köszi – tolta el maga elől a tányért.

-          Édesem – ültem le mellé sóhajtva, majd magamhoz öleltem. Ő pedig a nyakamba fúrta a fejét. Nem sokkal később pedig megéreztem, hogy valami forró folyik végig a nyakam mentén. – Gabriel, kérlek, ne – simítottam végig a haján. – Hamarosan újra együtt leszünk. Nem fog sokáig tartani a búcsú, hiszen néhány hét múlva mi is hazamegyünk.

-          Én ezt nem akarom – motyogta a nyakamnak.

-          Tudom, de hidd el, hogy nem lesz semmi baj – nyomtam puszit a feje búbjára. Közben pedig Anne is odacsúszott Gabriel másik oldalára, és ő is szorosan átkarolta a testvérét.

-          Hé, ne izgulj miattunk – mondta Emmett kedvesen. – Egy dologban biztos lehetsz, soha nem hagynám, hogy nektek bármi bajotok eshessen.

-          Tudom, elnézést – vett egy mély levegőt fiam.

-          Sose kérj bocsánatot azért, mert félted a családod – mondtam határozottan. – Ez erő, és nem gyengeség.

-          Így van – vágta rá Emmett is. Nem értett a szavakhoz, de határozottan helyeselt, ha tetszett neki, amit mondok.

-          Vigyázzatok egymásra, és ha bármi baj van, akkor feltétlenül küldjetek értünk – mondta fiam ellentmondást nem tűrve.

-          Úgy lesz – biccentettem.

-          Bocsánat – kopogtatott be Carlisle az ajtón. Majd be is lépett a konyhába.

-          Semmi gond – rebbentünk szét azonnal. – Mit szeretnél, Carlisle?

-          Minden indulásra kész – mondta csendesen. – Gondoltam ti is szeretnétek velünk Aro és a testvérei elé menni.

-          Igen, mindenképpen – vágtam rá azonnal. – Hiszen nekünk is kérnünk kell még a további vendégszeretetüket.

-          Nem hiszem, hogy azzal gond lenne – állapította meg fogadott apánk a szemeit forgatva. Láthatóan ő sem nagyon bízik meg a Volturiban. Bár ez nem igazán meglepő. Hiszen semmi okunk nem volt bízni benne, vagy akárki másban itt.

-          Azért mi is megyünk – mondtam még egyszer.

-          Természetesen – biccentett Carlisle. Mi pedig mindannyian elindultunk a nagyterem felé, ahol a többiek már vártak ránk.

-          Majd én beszélek, azt hiszem, hogy így lesz a legegyszerűbb – mondta fogadott apánk határozottan. Mire mindannyian helyeslően bólintottunk.

-          Á… barátaim – állt fel Aro azonnal, ahogy meglátott minket. – Hát már el is hagyjátok a kastélyt? Igen meglepő a távozásotok. Tudom, hogy elengedtünk titeket, de nagyjából csak egy órája történt, és ti már indulásra készen is álltok – állapította meg.

-          Nos, ideje lenne hazatérnünk, barátom, de nagyon hálásak vagyunk a szíves vendéglátásért, és ha nem zavarnának nagyon, akkor az unokám még szeretné megvárni Demetrit nálatok, Rose, Emmett és Edward pedig vele maradnának, hogy az eljövendő hazaúton majd ne egyedül kelljen elindulnia.

-          Oh, milyen kellemes meglepetés – mondta Aro széles mosollyal az arcán. – Demetri boldog lesz, gyermek. Efelől nincs semmi kétségem. Na és persze mi is nagyon örülünk, hogy még vendégül láthatunk benneteket – nézett végig rajtunk elégedetten. – Ráadásul jó hírrel is szolgálhatok Anne kisasszonynak – mondta lelkesen. – Demetri üzent nemrégen, és a jelek szerint még ma éjjel visszaérkezik, így már holnap reggel is találkozhatsz vele.

-          Ez igazán remek hír, uram – mosolyodott el Anne boldogan.

-          Igen, én is örülök, hogy újra közöttünk lesz – biccentett Aro. Én pedig kíváncsian pillantottam Edwardra, aki alig láthatóan felmordul, és a szemeit égnek emelte. Azt hiszem, hogy majd kifaggatom a testvéremet, hogyha kettesben maradok vele ezután.

-          Esetleg kaphatunk engedélyt holnapra, hogy kirándulni menjünk az erdőbe? – kérdezte Anne alázatosan.

-          Természetesen. Azt hiszem, hogy mindenképpen megérdemli a pihenést Demetri is – vágta rá Aro azonnal. – Sőt, van egy kis házunk az erdőben, amit pihenés céljából szoktunk igénybe venni. Örömmel töltene el, hogyha néhány napot ott töltenétek, hogy Demetri új erőre kapjon. Hosszú volt most ez a küldetés a számára.  

-          Ez nagyon megtisztelő, uram, de én nem hiszem, hogy…

-          Kisasszony, Ön biztosan félreért engem – emelte fel Aro a kezét. – Természetesen két külön szobája van a kisháznak. Nem volt hátsószándék az ajánlatomban.

-          Ez esetben elnézését kérem, hogy félreértettem – hajolt meg Anne egy pillanatra.

-          Minden megbocsájtva gyermekem, ha elfogadod az ajánlatot – villantak meg Aro szemei. A fenébe is, milyen jól keveri a kártyáit ez a fickó. Ez egyszerűen elképesztő.

-          Örömmel elfogadom a szíves vendéglátást ott is – egyezett bele Anne azonnal.

-          Mi pedig távozunk, ha nem haragszol, barátom. Örülök, hogy újra volt alkalmunk találkozni – mondta Carlisle komolyan.

-          Részünkről volt öröm a látogatásotok – szorította meg Aro Carlisle kezét. – Remélem, hogy hamarosan viszontláthatunk – mondta néhány perc után. Nyilvánvaló volt, hogy Carlisle elméjében kutakodik, de természetesen egyikünk sem akarta ezt felhozni. Hiszen az a legjobb, ha minél előbb távozik a család egyik része, a másik rész pedig békében tud itt maradni.

-          Engedelmeddel kikísérnénk a családunkat – néztem Aróra kérdőn.

-          Természetesen, gyermekem, menjetek csak – egyezett bele azonnal.

Nekem túlságosan is nyájasnak tűnt, és elég átlátszó volt a hanglejtése is, de el kell fogadnunk, hogy jelenleg ez a helyzet. Mindenesetre a lényeg, hogy diplomatikusak legyünk, és akkor nem lesz semmi baj. Halkan indultunk ki a nagyteremből a családunk után. Majd mikor elértük a kijáratot szinte egyszerre sóhajtottunk fel. Nem a megkönnyebbüléstől, hanem inkább a bánattól, hogy el kell hagynunk egymást. Amikor megálltunk Gabriel hirtelen előtte termett, és magához rántott. A mozdulata nagyon váratlan, és hirtelen volt, de nagyon jól esett a hév, amivel magához szorított.

-          Szeretlek – suttogta a hajamba, majd elengedett.

-          Én is szeretlek – mondtam meghatottan. Majd elengedtem, hogy Emmett is megölelhesse őt, és utána természetesen Anne is. Közben pedig Edward is elbúcsúzott mindenkitől, és én is végigmentem a családunkon, hogy mindenkitől búcsút vegyek. Majd miután eltűntek a látótávolságból azonnal karon ragadtam a lányomat, és a szobánk felé kezdtem húzni, a többiek pedig követtek minket. Ahogy beértünk az ajtón, megvártam, hogy Emmett és Edward is besétáljon, utána pedig bevágtam magunk után az ajtót, és azonnal a lányomnak szegeztem a véleményemet.

-          Ugye nem jutott komolyan az eszedbe, hogy el fogsz menni több napra Demetrivel kettesben? – álltam elé komolyan.

-          Miért? Mégis mit tegyek? Sértsem meg Arót? Nem hiszem, hogy az jelen helyzetben jó ötlet volna – vetette ellen lányom.

-          Udvariasan is visszautasíthattad volna őt, egyszerűen elnézést kérsz – forgattam meg a szemeimet.

-          Ami azt illeti, Aro meglehetősen félreérthetetlenül fogalmazott a megbocsájtást illetően – állapította meg Emmett.

-          Te most kinek az oldalán állsz? – förmedtem rá dühösen.

-          A családomén, természetesen – vágta rá sértetten. – Aro nem igazán hagyott Anne számára választási lehetőséget. Egyébként pedig, ami azt illeti, nem hiszem, hogy ez a Demetri bármi rosszat is akarna Anne-nek. Nem mondom, hogy bízom benne feltétel nélkül, de nem hiszem, hogy túlságosan is közelítene a lányunk felé egyenlőre.

-          Örülök, hogy legalább te bizakodó vagy, ha már én nem látom ilyen pozitívan a helyzetet.

-          Anya, te is tudod, hogy nem tennék semmi olyasmit, amire még nem állok készen, semmilyen körülmények között, és nem mellékesen megbízom Demetriben, úgyhogy ne aggódj, nem lesz semmi baj, és így legalább Aro is elégedett lesz, hiszen teljesül a kívánsága. Csak nyugodj meg. Sőt, még Edward is figyelhet a gondolatainkon keresztül, ha bármi baj van, akkor egyszerűen értem jöttök – mondta lányom higgadtan.

-          Hm… ez tulajdonképpen jó tervnek tűnik – sóhajtottam fel. Végül is, ez elég jól hangzik.

-          Na látod – biccentett elégedetten lányom. – Ne aggódj ennyire miattam, már tudok vigyázni magamra – mondta komolyan.

-          Rendben, megpróbálok egy kicsit nyugodtabb lenni – ígértem meg.

-          Helyes – mosolyodott el Anne. Majd ásított egy hatalmasat.

-          Menj aludni, kincsem – simítottam végig az arcán.

-          Rendben, azt hiszem, hogy itt az ideje – ásított még egyet. Majd elvonult a szobájába.

-          Ne izgulj, vigyázni fogok rá. Messzire elér a képességem, egész éjjel figyelni fogom arra az esetre, hogyha Demetri visszaérne, és felkeresné.

-          Köszönöm – néztem hálásan fogadott bátyámra.

-          Igazán nincs mit – viszonozta a mosolyom. – Akkor én most megyek is, magatokra hagylak.

-          Rendben van – bólintottam rá. A legfontosabb az, hogy Anne biztonságban legyen. Edward pedig meg tudja védeni, és mi is figyelni fogunk rá Emmettel együtt. Nem lesz semmi baj.

-          Drágám, nyugodj meg – simított végig Emmett hirtelen a hátamon. – Most pedig mondd el, hogy miért maradtunk itt mégis – nézett rám komolyan.

-          Tulajdonképpen fogalmam sincs – húztam el a számat.

-          Hogy érted azt, hogy fogalmad sincs? – döbbent meg szerelmem.

-          Amikor Carlisle elmondta, hogy hazamehetünk olyan boldog lettem, aztán ránéztem Anne arcára, és láttam benne a szomorúságot, amiért el kell hagynia az új barátnőjét, és nem tudja Demetrivel megbeszélni a dolgokat.

-          Nos, ebben van valami – állapította meg. – Én is láttam, hogy ő volt az egyetlen, aki kétségbeesett attól, hogy elmehetünk – mondta komolyan. – Azt hiszem, hogy igazad volt, drágám, abban, hogy itt maradjunk, de ha már így döntöttél, akkor esetleg jobb lenne, hogyha támogatnád a lányunkat, és nem akadnál fenn azon, hogy most kettesben lesz Demetrivel egy ideig. Ráadásul csak két napra mehetnek – fűzte még hozzá.

-          Miért csak két napra? – lepődtem meg.

-          Ugyanis szombat van, ami azt jelenti, hogyha Demetri ma éjjel érkezik vissza, akkor csak vasárnap és hétfőn lehetnek kettesben, mert Anne biztosan nem mondaná le a keddi találkozóját azzal a Kathy nevű lánnyal, mert nagyon sokat áradozott róla.

-          Tényleg – mosolyodtam el. Ez nagyon jó hír. – Azt hiszem, hogy akkor egyre kevésbé izgulok.  

-          Na látod, majd minden megoldódik a maga módján – mondta Emmett teljesen nyugodtan. – Én hiszek benne, hogy semmi baj nem érhet minket, amíg együtt vagyunk – nyomott gyengéd csókot a számra. Amit gyorsan el is mélyített. Ettől mindig meg szoktam nyugodni, és ez most is így volt. Már éppen kezdtünk volna belemelegedni, amikor kopogtattak az ajtón.

-          Majd én nyitom – szakadtam el kedvesemtől.

-          Rendben, addig én készítek egy fürdőt, azt hiszem, hogy rád férne egy kis lazítás.

-          Jól hangzik – vágtam rá mosolyogva. Tényleg jól esett volna egy kis lazítás, állapítottam meg gondolatban, majd kinyitottam az ajtót.

-          Jó estét, Rose – köszöntött Demetri. – Szerettelek volna értesíteni róla, hogy visszaérkeztem, és ezzel a lendülettel elnézést is szeretnék kérni azért, ami történt. Kérlek, hidd el, hogy egyáltalán nem tudtam Aro azon szándékáról, hogy el akar küldeni engem és Anne-t a kis nyaralóba. Nincsenek hátsó szándékaim Anne-nel kapcsolatban.

-          Ezek szerint már találkoztál a vezetőkkel – állapítottam meg.

-          Természetesen, először hozzájuk mentem, ahogy mindig. Hiszen ők a vezetőink, és be kellett számolnom nekik a küldetésem sikeréről.

-          Tényleg küldetésen voltál, vagy csak ezt mondtátok, és elmentél egy kis időre, hogy a lányom idegeskedjen egy kicsit miattad? Mi volt a küldetés, amire mentél?

-          Meg kellett figyelnem valakit – válaszolta nyugodtan. – Egyébként nem voltam messze, lent voltam a városban, de küldetés közben nem szoktam kapcsolatot tartani senkivel sem.

-          Na és a levél, amit Anne-nek írtál? – kérdeztem kíváncsian. – Aro, hogyhogy nem jött rá a dologra? Vagy éppen ő is tudott róla, és egyszerűen ezért nem vagy bajban?

-          Nos, bármilyen hihetetlen, de néhány évszázad alatt megtanulható, hogy hogyan lehet kijátszani a Mester képességét.

-          Kijátszani, Arót? Na persze – forgattam meg a szemeimet.

-          Nem olyan bonyolult, mint hiszed – rántotta meg a vállát Demetri. – Aro minden gondolatodat látja.

-          Igen, tehát amikor írtad a levelet…

-          Tehát, amikor írtam a levelet, akkor pikáns gondolataim voltak magamról, és Anne-ről. Aro pedig ezt látta.

-          Na és a kitervelése ennek az egésznek? – tettem fel a következő keresztkérdést.

-          Bár Aro valóban lát minden gondolatot, ettől függetlenül nem érdekli minden. A levéllel foglalkozott, de csak olyan szinten, hogy igazából szerelmet vallottam a lányodnak gondolatban.

-          Ez nekem magas. A minden gondolat, az pontosan azt jelenti, hogy minden gondolat – állapítottam meg. – Én ezt nem igazán értem.

-          Mindegy, a lényeg, hogy tőlem nem tudja meg, hogy mit írtam le a levélben, ezért is írtam a lányodnak, hogy a kezébe helyezem az életem.

-          Nehezen hiszem ezt a hadoválást a levélről és Aróról. Hogy ilyen egyszerűen elsiklott egy ilyen dolog felett.

-          Rose, legyen annyi elég, hogy megesküszöm neked, hogy nem akarok rosszat a lányodnak, és ígérem, hogy semmi nem fog történni a házban. Még akkor sem, hogyha esetleg a lányod valami hihetetlen oknál fogva elgyengülne az irányomba.

-          Anne számára még korai lenne, és a lányom pontosan tudja, hogy mit akar, és hogy mire áll készen – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nocsak, te is tanultál valamit – vigyorodott el. Mire kérdőn néztem rá. – Megtanultál bízni a lányodban, és a megérzéseiben. Én pedig neki hála azt hiszem, hogy megtanultam szeretni, ami sokkal csodálatosabb érzés, mint valaha is hittem volna.

-          Ha bántod, akkor magam téplek szét, és égetlek el – mondtam határozottan.

-          Efelől semmi kétségem – bólintott rá. – Jó éjt, Rose.

-          Viszlát, Demetri – biccentettem. Majd miután kiment a szobából ledőltem az ágyra.

-          Nocsak – jelent meg Emmett hirtelen. – Még a végén megkedveled a fickót.

-          Ott azért még nem tartunk – forgattam meg a szemeimet. Mire felkapott, és néhány pillanattal később letett a fürdőszobában, hogy egymásba feledkezhessünk. Hm… talán nem is olyan rossz a helyzet, mint eddig gondoltam…