The Beauty and the Bear - 132. fejezet

132. fejezet

(Rosalie szemszöge)

Nagyon, de nagyon nem tetszett nekem a helyzet, ami arról szólt, hogy Anne ma távozik Demetrivel méghozzá kettesben. Annak viszont nagyon örültem, és hálás voltam Edwardnak, hogy legalább tegnap este távol tartotta őket egymástól. Anne-nek időre van szüksége, és így legalább egy kicsit gondolkodhatott. Ami kifejezetten jót tett neki, azt hiszem.

-          Éhes vagy, kicsim? – kérdeztem, amikor belépett a konyhába.

-          Az nem is kifejezés – vágta rá azonnal. – Palacsintát szeretnék, hogyha lehet.

-          Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – vigyorodtam el. Majd már elé is tettem a reggelijét. – Készítek neked kellő mennyiségű ételt, ami elég lesz két napra. Nagyon szeretném, hogyha a harmadik reggelen már itt lennél, és velem reggeliznél.

-          Anya, nyugodj meg, és légy szíves ne pakold át többször a kistáskámat, amit magammal szeretnék vinni – fűzte hozzá határozottan.

-          Most, miért? Nagyon csínos ruhákat tettem be neked – mondtam teljes meggyőződéssel.

-          Ami azt illeti, valóban csinos, és ízléses ruhák, de mindegyik fojtogatóan zárt. Egyszerűen ekkora garbókat még életemben nem láttam.

-          Hidegek lehetnek az éjszakák a kis házban – rántottam meg a vállam.

-          Vagy nem szeretnéd, hogyha Demetri bármit is látna belőlem, szó szerint. Bokáig érő ruhák mind, és mind garbós. Esetleg vegyek fel hozzá még egy nagykabátot is?

-          Nem, arra azért nincs szükség – ráztam meg a fejem.

-          Mindenesetre most megyek, és átcsomagolom a kis bőröndömet, mert kizárt, hogy ilyen ruhákban töltöm az időmet, amikor odakint csodálatos, meleg idő van – mondta határozottan.

-          Nos, szerintem hagyd békén a csomagot, különben nem foglak elengedni vele – néztem rá ellentmondást nem tűrve.

-          Anya, attól tartok, hogy nem tudod megakadályozni a dolgot – állapította meg Anne.

-          Nem igazán érdekel Aro véleménye, ha engem kérdezel – vágtam rá azonnal. – Vagy normális ruhákat veszel fel, vagy nem tárgyalok senkivel és bezárlak a szobádba.

-          Ez egyszerűen nevetséges – csattant fel a lányom azonnal. – Tegnap este már olyan büszke voltam rád, hiszen bíztál bennem. Kérlek, tedd azt továbbra. Semmit sem fogok tenni, amit nem akarok, vagy amit még korainak érzek. Nincs miért aggódnod, ezt  megígérhetem.

-          Talán igazad van – sóhajtottam fel. – Ne haragudj – fordultam felé. – Edd meg a reggelid, és utána pakold át a táskádat – egyeztem bele végül. Tényleg igaza van, túlzás, amit művelek, hiszen bíznom kellene benne.

-          Nincs semmi gond, anya, megértem, hogy aggódsz, és hálás is vagyok érte. Én is nagyon szeretlek – tárta ölelésre a karjait, én pedig azonnal magamhoz húztam a lányomat.

-          Néha felnőttebb vagy nálam – kuncogtam fel.

-          Biztosan csak azért, mert nincs még saját gyermekem, de ha valaha megadatik nekem, akkor biztos, hogy én is nagyon aggódni fogok miatta.

-          Ebben biztos vagyok – mondtam vidáman. Ha a lányom csak feleannyira aggódik majd a gyerekéért, mint én, az még akkor is túlzás lesz.

-          Kérlek, ne aggódj ebben a néhány napban. Nem fog semmi olyan sem történni, amit még nem akarok. Hidd el, hogy minden rendben lesz. Tudom, hogy Demetri soha nem bántana engem.

-          Magától talán nem is, de parancsra sem? – néztem lányomra kérdőn.

-          Anya, parancsra sem – mondta Anne teljes meggyőződéssel.

-          Jól van, kincsem, én hiszek neked, de ne haragudj meg, ha Demetri erkölcsei felől vannak kétségeim az ismert múltja miatt.

-          Én nem egy leszek a sok közül, ez száz százalék – vágta rá lányom komolyan.

-          Jól van, meggyőztél – emeltem fel a kezeimet megadóan. A lányom nagyon is határozott, és azt hiszem, hogyha csak feleannyira ellenálló Demetrivel szemben, mint velem szemben, akkor biztonságban van.

-          Kisasszony, elkészült? – jelent meg hirtelen Demetri. Mire én csak megforgattam a szemeimet. Most tényleg ilyen tenyérbe mászó stílusban kell ezt?

-          Még nagyjából öt percet kérek, Uram – válaszolta lányom lelkesen. Mi a fene ez a nagy lelkesedés? Fokozottan fogom figyeltetni őket Edwarddal, ez most már biztos. Nem fogja megrontani a kiskorú lányomat ez a nőcsábász.

-          Ahogy kívánja, Hölgyem – hajolt meg Demetri mosolyogva. – Ne aggódj, Rosalie, vigyázni fogok rá.

-          Csak nehogy jobban vigyázz, mint azt illendő – vágtam rá azonnal.

-          Nagyon hagyományos vagyok udvarlás szintjén – ígérte Demetri.

-          Nos, a múltad nem éppen erről árulkodik – vágtam rá azonnal.

-          Minden férfi követ el hibát, amíg egyedül van – mondta Dem védekezően.

-          Ezt inkább hagyjuk, inkább segíts a lányomnak a táskájával – forgattam meg a szemeimet.

-          Kissé ellentmondásosak az érzéseid – sóhajtott fel Demetri.

-          Ezt nem igazán értem, de mindegy is – legyintettem.

-          Az egyik pillanatban még úgy érzem, hogy kedvelsz, azután pedig olyan vagy, mint aki mentem felnégyel és eléget. Azt hiszem, hogy az nem is kifejezés, hogyha azt mondom, hogy ellentmondásos érzések keverednek benned – mondta határozottan. – Ez nyilván anyai ösztön, és nagyfokú féltés, de azért megkérlek, hogy rövid időn belül döntsd el, hogy el tudsz-e fogadni, vagy sem.

-          Meglátjuk, hogy mi lesz a tapasztalatom veled kapcsolatban. A most hétvége pedig hidd el, hogy sorsdöntő a számodra – néztem rá komolyan.

-          Rendben van, megértettem – bólintott rá azonnal. – Nem fogsz csalódni bennem – fűzte még hozzá.

-          Nem is szeretnék benned csalódni, úgyhogy igyekezz – nyújtottam felé a kezem. Amit ő azonnal elfogadott.

-          Rendben, akkor kicsit több, mint két nap múlva találkozunk – mosolyodott el. – Anne, ha jól laktál, akkor kérlek, gyere, a szobádban várlak.

-          Oké, mindjárt ott leszek – vágta rá Anne. Demetri pedig kisietett a konyhából. – Anya? – nézett rám lányom kissé feldúltan.

-          Igen? – pislogtam vissza ártatlanul.

-          Ez meg mire volt jó már megint? – sóhajtott fel. Majd felhajtotta a maradék kakaóját.

-          Nyugodj meg, Anne, csak biztos akarok lenni benne, hogy békén hagy téged, amíg nem állsz készen a következő lépésre.

-          Na és hányszor mondta már el, hogy békén hagy, ameddig én nem közeledek hozzá? – kérdezte lányom dühösen. – Anya, miért vagy ilyen furcsa. Egyszer bízol bennem és támogatsz, egyszer pedig nem bízol se bennem, se pedig Demetriben, és megint ellenségeskedsz. Én nem értem ezt az egészet. Mi van veled?

-          Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi van velem – rogytam le az egyik székre. – Tényleg meglehetősen változó a hangulatom mostanában. Ezt nem tudom tagadni egyszerűen. Az igazság az, hogy én sem értem magam. Talán beszélek erről apáddal ezalatt a két nap alatt, amit kettesben töltünk.

-          Talán nem is rossz ötlet, hátha rájöttök, hogy mi a baj – bólintott rá lányom azonnal. – Te sosem voltál ilyen, amióta csak létezünk – mondta Anne elgondolkodva. – Van olyan képesség Volterrában, ami hasonlít Jasper bácsiéhoz? – kérdeztem tűnődve.

-          Nem tudom, kicsim, de nem rossz gondolat – gondolkodtam el én is.

-          Akkor lesz mit kideríteni – mondta a lányom suttogva.

-          Igen, én is azt hiszem – bólintottam rá. – Kérlek, vigyázz magadra, kincsem – öleltem magamhoz még egyszer.

-          Anya, nyugodj meg, vigyázok magamra, ezt megígértem már ezerszer, de ismét megteszem.

-          Oké, befejeztem – mosolyodtam el. – Akkor inkább azt mondom, hogy jó szórakozást.

-          Nocsak – lepődött meg. – Ez a mondatod volt ma a leges-legszuperebb, kivéve azt, hogy palacsintát csináltál nekem reggelire.

-          Oh, szóval csak a palacsintáért és a kakaóért szeretsz – néztem rá tetetett felháborodással.

-          Hát, az is nyomós érv – kuncogott fel. – Az igazság viszont az, hogy szeretlek – vágta rá határozottan.

-          Én is nagyon szeretlek, de most már tényleg menj – mondtam komolyan.

-          Rendben, hétfőn találkozunk – nyomott gyors puszit az arcomra. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Ez elgondolkodtató, hogy van-e valami oka a furcsa hangulatváltozásaimnak. Azt hiszem, hogy Anne most rátapinthatott a lényegre. Akkor viszont a legjobb talán, hogyha egyből Edwardhoz megyek, hogy kémkedjen egy kicsit nekem…

(Nadine szemszöge)

Hm… sejtettem, hogy egyszer gyanút fognak Rosalie különös viselkedése miatt a többiek, de azt nem gondoltam volna, hogy a lánya fog ilyen kombinálni, hogy valami nincs rendben. Tulajdonképpen igaza is van, Rose-t megpróbálják befolyásolni. Több dolog is. Elsősorban a szíve, azután az esze, ráadásul még Lucifer is kísérletezik vele, hogy összekuszálja a dolgokat. Mindenesetre most hagyom, hogy kutakodjanak, és figyelem, hogy ne keveredjenek bajba, de most foglalkozom egy kicsit Anne és Demetri ügyével, azután pedig meglátogatom Kathy-t és Gabrielt. Addig is azt hiszem, hogy itt hagyom Nathant őrködni.

-          Nathan – szólítottam kedvesemet.

-          Igen? – jelent meg mellettem azonnal.

-          Hogy vannak?

-          Kathy és Gabriel?

-          Nem Bogyó és Babóca – forgattam meg a szemeimet. – Persze, hogy Kathy és Gabriel.

-          Kathy kicsit morcos, mert Gabriel folyamatosan ostromolja, de azért tetszik is neki. Gabriel pedig igen kitartó – mondta vigyorogva.

-          Hm… jól hangzik.

-          Igen, szerintem is – bólintott rá kedvesem. – Bár nem hiszem, hogy csak ezért hívtál – fűzte még hozzá.

-          Nem, természetesen nem ezért – vágtam rá azonnal. – Itt tudnál maradni Rose, Emmett és Edward mellett?

-          Hát persze – válaszolta határozottan. – Sejtettem, hogy te inkább követőre fogod a kis gerlepárt.

-          Nem gerlepár – csattantam fel. – Miért akarja mindenki összeboronálni őket?

-          Én nem, Kathy szerint lenne remek megoldás arra, hogy mindenki elégedett legyen, és biztonságban éljen.

-          Hát nem tudom, szerintem továbbra sem a legjobb ötlet ez az egész, de ha Anne-nek és a családjuknak ez a legjobb, akkor nem fogok beleszólni.

-          Úgy látom, hogy kezdesz egy icipicit simulékonyabb lenni, mint eddig voltál – kacsintott rám.

-          Az emberek változnak – sóhajtottam fel. Azt hiszem, hogy jobban járok, ha néha megfogadom Ezekiel tanácsát. Igaz, hogy rébuszokban beszél, de mindig van rá oka, hogy nem a tényeket mondja, hanem inkább csak rávezet a megoldásra.

-          A változás nem feltétlenül rossz dolog – mondta kedvesem határozottan.

-          Nem, valóban nem rossz dolog – egyeztem bele. Hiszen, ha belegondolok, élhettem volna egy emberöltőnyi életet Nathan oldalán emberként, de akkor negyed annyi ember lelkét sem tudtam volna megmenteni, mint most angyalként. Így a lehetőségek száma végtelen a számomra, és a jótét lelkek is talán egy kicsit nagyobb biztonságban vannak Lucifer ármánykodásával szemben. – Viszont van olyan változás, ami nem hoz jót.

-          Az éremnek mindig két oldala van, ezt te tudod a legjobban, Nadine. Akárhányszor elhozol egy embert a világából, hogy megjutalmazd, ismered a veszélyeket – mondta kedvesem határozottan. – Ennek ellenére fantasztikus arányban tereled őket a boldogabb jövő felé. Ennél többet senki sem várhat el tőled.

-          Hát nem tudom – sóhajtottam fel. – Mindig meg kellene mentenem őket.

-          Kicsim, az embernek fogalma sincs, hogy micsoda kincsek vannak a kezében, amikor kiszúrja a szemét. Csak azután értékelik igazán az életüket, miután elvesztették azt, ami, vagy aki fontos volt, és megküzdöttek érte, hogy visszaszerezzék. Rosalie világ életében édesanya akart lenni, szerintem akármennyi szenvedést, és kínt átélne azért, hogy a karjaiban tarthassa a kisbabáit. Úgyhogy ne most kezdj el azon gondolkodni, hogy visszaforgatod az időt, és feladod az egészet, mert nem fogom hagyni. Együtt erősek vagyunk, és könnyedén legyőzzük Lucifert, és a sötét angyalait. Rose pedig megérdemli ezt a jövőt. Egy olyan jövőt, ahol teljesülnek a vágyai – ölelt magához egy pillanatra Nathan.

-          Örülök, hogy így gondolod – mondtam megkönnyebbülten. – Nem tudom, hogy miért nem bízom most magamban annyira, mint régen. Valahogy megváltoztam – néztem rá idegesen.

-          Dehogy, csak nagyon megszeretted Rose-t, és ezért vagy bizonytalan – mondta kedvesem határozottan. – Csak koncentráljunk a feladatunkra és akkor minden rendben lesz, megígérem.

-          Nem vagyok hozzászokva, hogy engem vígasztalnak, amikor én vagyok az, aki segít másokon – ráztam meg a fejem tanácstalanul. Én magabiztos, és határozott vagyok, nem lehetek szerencsétlen. Azonnal össze kell kapnom magam.

-          Neked is szükséged van támaszra – rántotta meg a vállát egyszerűen Nathan. – Senki sem lehet tökéletes, természetesen rajtam kívül – nevetett fel.

-          Te kis humorzsák – forgattam meg a szemeimet.

-          Vicces vagyok, csak te nem ismered el – kacsintott rám.

-          Nos, ebben a kérdésben talán tudnék veled vitatkozni, de maradjunk annyiban, hogy oké, általában vicces vagy – ismertem be.

-          Na végre, hogy elismered – kuncogott fel. – Na, megnyugodtál?

-          Igen, azt hiszem, köszi – bólintottam rá.

-          Nagyon helyes, akkor menj a dolgodra – adta ki a parancsot.

-          Hé, mióta vagy te itt a főnök? – kérdeztem tetetett felháborodással.

-          Amióta kineveztem magam, egyébként pedig te is pontosan ezt akartad mondani. Vagy talán tévedek? – nézett rám kérdőn.

-          Nem, egyáltalán nem tévedsz – ráztam meg a fejem. – Én magam is ezt az utasítást adtam volna ki.

-          Helyes, akkor este találkozunk – nyomott gyors csókot a számra. Majd eltűnt. Én pedig már mentem is Anne-hez és Demetrihez, hogy vigyázzak rájuk…